Part 4

Azonban: a kis ember fészkelődik. Elkapja a hüvelykujjamat, s hatalmas erővel elkezdi szopni. Teringettét, ezt a szívást ismerem; az életem legrettenetesebb negyvennyolc órájára emlékeztet, mikor az első dajkájának hirtelen elapadt a teje, s a kis teremtés ordítozva fonnyadozott, a szemem láttára, tehetetlen karjaim között. Akkor is így elkapta az újjamat, az orromat, még a hajamat is. Nincs benne kétség: a kis gyerek éhes. Fölnézek az órára: teremtő isten, nincs több egyfertály egynél. Egy óra okvetlen betelik, míg a dada itthon lesz. Csak hallgattam volna a doktorra, ki egyre biztat, hogy etessük már; a gyerek erős, megkívánja. A dajkája hallani sem akar erről; védelmezi, mint a nőstény tigris. Féltékeny az ételre, mely az ő tejét fölöslelegessé teheti – ezt az áldott, édes, becsületes, önfeláldozó tejet, melyen a mi kis emberünk rózsaszinre hízott, míg az ő kis Ilonkáját majd elpusztította a hasmenés meg a kanyaró, a nagy-kátai parasztasszonynál. Jó, hogy végre rászánta magát, s a kis lányt haza adta Somogyba, ahova most fáradhatatlan küldi az égszín-kék meg a rózsaszín köntöskéket, s ahonnan hétről-hétre kapja a biztató levelező-kártyákat: édes anyám, ha látna, bizony meg nem ismerne; két fogacskám van már, reggelire megeszem egy tojást, s nagyanyámnak egy perc nyugsága sincs tőlem… A lelkiismeretem nem adja száz forintért, hogy így fordult; nem szégyenlem: a könnyem kicsordult, mikor a kis Ilonkát lefogyva, egész testében kipálottan, halálnak szánva láttam. A feleségem is szinte bűnösnek érezte magát; nem egyszer meglestem, mikor azt hitte, maga van, amint a tükör előtt elkeseredve gombolkozott ki-be, kétségbeesve, hogy mért nem tudja ő az ő kis báránykáját szoptatni. De hát nem tudja, mit tegyen: a jó isten, aki mindent tud, bizonyára ezt is tudja és számba veszi… Mindez azonban mellékes, a fő az, a főbaj, hogy a kis ember éhes – sőt, most jut eszembe, ma korán vacsoráltunk, hogy korán elmosogathassanak – akármi legyek, ha az édes apja is nem éhes.

Hát hiszen ezen, már mint az édes apján, könnyű segíteni. A pohárszéken, borító alatt, ott még egy fél nyúlgerinc, továbbá, üveg alatt, birkasajt, ezenfelül málé, befőtt gyümölcs, kovászos uborka, fehér kalács és fekete kenyér: mind csupa kedves hazai küldemény. Tej ellenben, úgy emlékszem, nincs az egész házban; mind felfőzték a dadának tejbekásának. Ez az ő legkedvesebb étele; gazember, aki sajnálja tőle. Teát főzzek? Félek, a gyerek be nem veszi; van esze hozzá, hogy az a híg csicsóka-lé, ami őnéki szabad, viszont ne ízleljen néki. Vízzel próbálkozzam? Megpróbálom; megborzog tőle s kiköpi. Az isten éltesse, apja fajtája; ahány ízig ismerem magunkat, senki fajtám nem állhatta a vizet. De a kis ember mind határozotabban kapkod a pohár után; kapkod a kanál, villa, tányér, minden után, amiről az éhség sugallta hirtelen okossággal egyszerre megsejti, hogy valamimód összefügg a jólakással. Ej no, a gyerek már erős; a doktor is megengedte; félkézzel lefejtek egy jó falatot a nyúlgerincről, szájamba kapom s a villát letéve, két ujjammal letépek néhány rostot az olvatag gyenge húsból s inkább bekenem, mint beteszem a szájába.

A kis ember megint összerezzen. A hús savanyú, sós, kásás: mind csupa idegen íz és tapasztalat. Egy ideig vár, kémlel – majd hirtelen elhatározással beszíjja a két ajkát s mohó örömmel majszolja róla az ételt. Hátha tévedek? Mégegyszer megpróbálom. Most már nem is haboz: menten majszolni kezd, komoly, elfoglalt arckifejezéssel, szakasztott, mintha szopna. Mikor harmadszorra én habozom, adjak-e még neki, ő maga nyúl le a tálba s gyámoltalan ujjacskáit izgatottan gémbergeti a síkos húson.

Teremtőm, a kis fiam húst evett; ebben a percben lenyelt egy pici gombolyag izmot és ideget, mely néhány napja még élt, érezett s félt, félt, félt mint ő a setétben. S hogy’ fölcsillan belé a szeme Hogy’ kap a többi után! Hogy’ nyalogatja utána szinte kérődzve, a száját, egyszerre maga elé meredve s a karját kilökdösve, mintha zsákmányt keresne! A kis szopós állatból gyilkos állat lett, ebben a szempillantásban, a saját édes szüléje tanítja rá, szoktatja, beleneveli; a húst valósággal belerágja a szájába, a testök melegsége egybepárállik, állati éhségük egy lüktetésbe szakad s együtt nyúlnak mohón, szimatolva, fogcsattogtatva az áldozat után… Fogcsattogtatva: ezen megint el kell mosolyodnom; szegénykémnek még egy fogacskája sincs.

De lesz, mint nékem – s a porhászék mellé odalökdösve a karosszéket, leülök vele s figyelem az arcát. Gügyög és ehetnék, és úgy hasonlít hozzám, mintha magamat nézném kisebbítő üvegen. Homályos révedezések kelnek bennem, régi, életem előtt való életekről, melyekre ez a gyenge kis arc emlékeztet vissza. Voltaképp nem is az én arcom ez, hanem anyai nagyapámé; egy gömbölyű kis szőke emberé, kit én nagyon szerettem, kit én mindig hatvan évesnek látok, kinek egy-egy vonása megdöbbentően villan föl olykor énbennem s kinek ez a pici teremtés kisértetiesen tökéletes mása. Őneki s a fiainak, az én elhalt szegény, szerencsétlen nagybátyáimnak. Volt köztük jó ember, gyenge ember, okos ember, bolond ember, kevésbé szerencsétlen és teljesen hajótörött ember – s én szívdobogva kémlelem: melyikhez hasonlít jobban, melyiknek sorsa van gyenge vonásaira írva. Sorra megkóstoltatom vele, a milligrammig leaprózott mennyiségben, a nyulat, a kalácsot, a mi áldott barna kenyerünket, a szőlleink gyümölcsét, még bizony, erősen megvizezve, kanál hegyéről szájába csöppentve, a szilvapálinkát is. Mind izlik neki, mindre tartja a jussát, mindben egynek érzi magát: állatul is, aki éhes, emberül is, aki válogat: apjával, ükeivel, bátyáival, kik mind ezen a kenyéren nevekedtek, ezt a gyümölcsöt szedték, ezt a pálinkát itták, ebből a kalácsból törtek hozzá – ha nem ebből, hát ilyen fajtából, lenn, a rónaságon, a futóhomok országában, a Duna mellett épúgy, mint a Don kürül. Egy percre feltűnik előttem a szőllő, milyen lehet most odalenn a világ. A homokot átitta a nedvesség, a fagyos tőkékre ráborul a köd, s ennek a szegény nyúlnak vérei meg testvérei lélekszakadva futkosnak az éjszaka borzalmasságában. A jószág belül van a karámon: alszik? kérődzik? a gulyás maga se tudja. De boldog: a gulyás is, a jószág is, hogy itt a tél, mikor takarmányon élhetnek, mert jaj, az a rettenetes nyár, mikor a szegény marha járóföldnyire nem talál egyebet, mint a fárasztóan süppedékes könyörületlen homokban az életüket görcsösen kidacoló magános nyárfák sovány hajtását. Érdemes így élni? A gulyás nem ér rá kérdeni, mert gyereke sír odaát a majorban s annak kell élnie. A gyerek, mire elgondolkoznék az életen, maga is a gyerekének él már. A tehén is a borjának él, a borjú is megborjaz egyszer s a talánok, a miértek, a minekek s a tudja istenek e széthányódó kövecseit egy állandó egészbe szorítja: fölül a szürke ég, alul a sárga homok. Mire én, ember, megcsalatkozom az életben: van már valakim, ki miatt el nem vethetem magamtól; ki, mikor öntudatlan tovább vállalja az én sorsom keresztjét, az ő kedvéért való élés édességével feledteti velem, mily nehéz ez a kereszt. Igy száll a képünk mása, az érzésünk, a származásunk s a mibenvalóságunk ükapáról unokára, bátyáról öcsre, s minden új nemzedék, felváltván az előttevalót, meg is váltja azt bünhödéseitől.

Fölriadok. Az utcáról mormogó hangok verődnek fel, csoszogás, beszélgetés. A kis fiú elaludt ölemben, lágyan simulva mellemre. Egy óra elmult, alighanem a miséről mennek hazafelé. A legmeghatóbb istentől jönnek, a gyermektől, az örök megváltótól.

Őszi reggel

Utóhang helyett

Olvasás közben lecsattantom a lámpát, leteszem a könyvet s kinézek az ablakon. Korán van, ilyenkor őszszel szinte hajnalszámba megy: reggel félhat. Most már csak ilyenkor jutok olvasáshoz – olyanhoz, ami érdekel; napomat, estémet megöli a sok robotolvasmány, ujságok, szindarabok. Szeretnék élni, te szép reggel, de nem jutok hozzá. Egyik napom a másik után telik el, te drága, gyönyörű, kristályos reggel, s nem is veszem észre, úgy nem gondolok oda. Álomjáró vagyok, te kedves reggel, két énes, – van egy én, ki reggel héttől este hétig pontosan, okosan, hogy úgy mondjam: csinosan, mint Pesten mondják: netten, elvégez negyven nem nekivaló munkát s ezt néha éjfélig folytatja, éjfélkor pedig, pontban, elalszik s mint a kifogott gép: jól, érzéketlenül, álmatlanul alszik ötig… s van egy másik én: én, ki ilyenkor amannak helyébe ülök, az éjjelről még nyitott ablakhoz, melyen begomolyog a reggeli köd, s harmata ráül meztelen mellemre, s hűs csöndje beivódik idegen agyamba. Ilyenkor azt olvasom, amit szeretek, s azt szeretem, akit szeretek. Ilyenkor haragszom és gyülölök s vágyódom és mosolygok, ilyenkor hiú vagyok – ó, nagyon hiú, s gondolataim vannak, melyek izgatják önérzetemet. Ilyenkor álmodom is, mert igazán ébren vagyok. Nyáron ilyenkor madár csicsereg be ablakomon s ez néha igen megható, – majd olyan megható, mint mikor a kis fiam férfias kezét megszorítom, a kis lyányom édes fejét mellemre rejtem. De amily megható, úgy zavar, – a meghatottság nem üdít, mert a meghatottságban más az első személy: az, akitől meg vannak hatva, – üdülésben pedig magamnak kell magam számára elsőnek lennem. Ez az őszi reggel üdít, mikor már a veréb kezd egyetlen madár lenni, s az is, úgy látszik, inkább valahol eresz alatt húzta meg magát, mint itt a kopaszodó faágakon, hol, bár emeletről és sudár aránt nézem, nyomukat se látom. Mikor autó már nem tülköl, szemetes még nem csönget, nincs már éjjel, nap még nem süt, csak néma frisseség van s olyan fiatal éberség, mint napközben soha. Napközben vén róka vagyok, reggel ifjú genie, kivált így őszi reggel, mikor az én rendes ébredő órám kezd a nappalnak is ilyen ideje lenni, s így a nap is tulajdonképpen pályája elején áll, mint állok – titokban merek rágondolni – voltaképp, még mindig, én is, ha dér van is fejemen, mint ennek az őszi reggelnek. Ennek a szép, rokon, vérfertőző reggelnek, mellyel mintha az ember saját édes testvérével esnék szerelembe.

Nincs fontosabb az időjárásnál, s gettólélek volt, aki kitalálta, hogy ezzel törődni nem magasrendű. Az angolok, kik a világ minden népei közül egyedül vannak oly okosak, hogy merjenek buták lenni, az angolok mernek az időről beszélni, sőt ami keveset kell beszélni, azt erről beszélik. Kivált ami keveset, igen keveset, a szerelemben kell, – s mikor a leány azt mondja a fiúnak: szép idő van ma, s a fiú azt feleli: isten uccse szép – az olyan, mintha már meg is csókolták volna egymást. Igazán olyan, mert mi az a leány s mi az fiú egyéb, mint ilyen friss reggel, csak külön-külön egy kicsit összesűrűsödve? Ők maguk sem egyebek, mint időjárás, s mikor a fiú keze a leány térdét keresi s foguk összekoccan, az olyan, mintha két hullám egybeömlene, két szellő összesurranna. Isten uccse, indeed, szép az ilyen őszi reggel, s a magyar ősz a legszebb a világon. Olyan szép, mint a kárpótlás, mint a későn jött, de megjött kárpótlás: lucskos tél, szeles tavasz, fagyos nyár után, melyeknek minden napja csalódás volt, keserves csalódás jogos várás után – mert mi jogosabb, megokoltabb, reálisabb, gyakorlatibb, mint téli naptól azt várni, hogy havas legyen, tavaszitól, hogy mosolyogjon, nyáritól hogy süssön? Fantaszta-e, aki ezt várja? energiátlan állomkergető-e, aki ezt bőjtöli ki? Lehet-e azt mondani, hogy a maga hibájából rövidült meg, ki e várakozása és kiböjtölése közben őszült meg, fáradt el, játszatott ki s esett székek közt pad alá? S nem érdemli-e meg a szép ősz illuzióját? A magyar őszét, mely páratlan abban, hogy heteken át napról-napra egészen egyformán, mozdulatlanul, módosulatlanul egyformán szép, s olyan egyenletes és mérsékelt, hogy el lehet hinni, hogy örökké így fog tartani, mert nincs benne semmi olyan túlzás, melyről megérezhetné az ember, hogy nem tarthat sokáig?… Erre nem eleget gondoltok, emberek. A húsz évre rá van írva, hogy nem tarthat örökké, a húsz évnek természete, hogy csak a huszonegyedikig tartson. De negyven éves igazán lehetne az ember élete fogytáig. Sőt vannak ilyen szerencsés öreg emberek, kik negyvenöttől hatvanig változatlanul egyformák, ugyanazok, s hatvan-hatvanhárom éves korukban, ha egy nap vagy egy hét alatt rokkannak is meg, de akkor nyomban meg is halnak és, boldog emberek, kijátszották az öregséget… Ez megint éber álom volt, az én álmom, a magamnak vigaszul és kárpótlásul kívánt, hogy legalább hervadásomban ne változzam, legyek állandó és egyenletes, s a végén inkább egy hét vagy egy nap alatt vénüljem a még hátralevő húsz esztendőt, – nem fokonkint, megszokhatóan, tehát magához rontóan, hanem hirtelen rámcsapó nyomoruságától úgy megrendüljek, hogy menten meg is haljak bele, ha már muszáj. Mint ahogy ez a drága, érett, friss és komoly ősz úgy fog végződni, hogy egyszer csak, napharmatban fürösztött nyolc gyönyörű hét után, három napra megered az országos eső s ekkor vége mindennek.

Mit lehetne még kimesterkedni belőled, élet? Egyebet, mint kötelességet? Olyasmit, amihez nekem is közöm van? Aminél én: én vagyok? Ami nemcsak megtörténik velem, mert elkövettem vagy elmulasztottam valamit, hanem amiben én transzszubsztancionálódom valamivé, ami úgy több, mint én, mint ahogy a fa több a magnál, de azért úgy én, mint ahogy a szél maga a levegő? Mit lehetne viselni egyebet, mint muszájokat? Mikor jönnek a lehetek? S a terhek után, miket úgy cepel az ember, idegenül magától, mint a tót a gerendát, mikor tartom azt, amit viselek, magammal egybenőtten, mint Atlasz a világot? Az én világomat, te kedves ősz, – amiért én egész nap és egész éjszaka nem gondolok rá, te gondolhatnál rá, a magad mosolygó feleszméltségében, hogy az embernek jussa volna a maga életét élni, s mentül későbben jut hozzá, annál inkább? Hát nem megszolgálta?

S ne mondjátok, hogy mindebből nem értetek egy kukkot sem. Csak gondoljátok, hogy nem értitek – az ember azzal is tud érteni, ha érez. Nem muszáj valaminek értelmének lenni, hogy jelentsen valamit; csak táncoljon át idegeiden: olyan, mintha eszeden is áttáncolt volna. Mit érnétek vele, ha én most, kikülömböztetve és kiszakítva magam a drága reggelből, amellyel egy vagyok: más nyelven, más lejtésben s más értelemben beszélnék, mint amivel a lehe átjár, mint amivel eszem, érzésem, látásom, testem, életem s minden emlékem és reményem, még a ceruza is, amellyel írok, annyira egy e percben a fákkal, amelyekre kilátok, a levegővel, melyet beszívok, a hajnallal, amely elmult, a reggellel, amely felderült, az októberrel, amely egy helyben áll, az élettel, amely el nem mulik, a magánossággal, amely él, a csöndességgel, amely hullámzik: hogy én s ez a ceruza azokban, amiket itt írok, mintha gépies hullámrajzolója volnánk csak mindezek valóságának, mint ahogy a patikus kirakatában a rézceruza gépiesen rajzolja a légsúlymérő papirhengerére a légnyomás vonalképét. Annak sincs értelme – s mégis megértitek belőle, vihar volt-e vagy aszály. Miért komédiázzak én most, huszonnégy órám e magam számára kiszakított félórájában is értelmet, logikát, rendet, szólási pontosságot – s ha érdekességgel tartozom: hát nem érdekesebb rajtam keresztül meghallanotok az élet jajszavát, amin rajta kell lennie valóságos szagának, mert azon nyersen, frissen s ellenőrzés nélkül adom tovább, ahogy bennem fölcsendült – semmintha megint valami kiművelt bölcseséget löknék elétek? Drót vagyok most, amin villám fut át – muzsikusnak ez mindig szabad, piktornak is egy idő óta – mért ne szabadna nekem is egyszer? Sőt őrültnek és gyereknek is: önző, követelő s panasztévő naiv masinának is ne szabadna olykor lenni – ha nem egyébért, hát azért, hogy olykor, egyszer, úgyis olyan ritkán, igazat is halljatok?

Tartalom:

Kilenc óra tájt 7 Madame Récamier 15 Hárman a szalónban 21 A tisztás 47 Ki maga? 65 Márciusi sör 75 Éjféli mise 83 Őszi reggel 97