Part 2

Nem voltam ostoba gyerek s nem voltam sem fejletlen értelmű, sem tudatlan lelkű. Volt vagy három hét abban a téli harmadban (akkor az iskolaév három részre oszlott), mikor, mondom, jó tanuló létemre egyre-másra kaptam a szekundákat, s a bácsi, kit az osztályfőnök értesített erről, haragosan küldte vissza a kaszinóba az élclapokat, hogy ne ezeket bujjam, hanem tanuljak, ördögadta, nézze meg az ember. Órákhosszat elfeküdtem a szobácskám keskeny diványán s úgy gondoltam ő rá, ahogy csak a felnőtteknek szabad. Bűntudattal, nem tagadom. De ellenállhatatlanul. Bűntudattal sütöttem le a szemem mindenki előtt, – ki mentül jobb volt hozzám, annál inkább; leginkább a főtisztelendő úr előtt, ki a hihetetlenségig, a többi fiut összeröffentő kivételességig volt elnéző irántam, mikor neki sem tudtam felelni s lehorgasztott fővel álltam helyemen, kinosan váltogatva a pad alatt a lábamat. Annál zaklatottabb érzéssel, mert elmondhatatlan szelidsége közepett néha érthetetlenül szigorúan nézett rám; egyszer, mikor föltekintettem, egy pillanatra azt a haragos és gyülölséges gúnyt láttam ajka körül, melylyel a komisz pénzemberekről, az ostoba katonatisztekről, a tenoristákról s a mágnásgyerekekről szokott beszélni. De különös: mentül nyomorultabban álltam ilyenkor előtte, annál vadabb diadallal kopogott belül a szívem; s annál inkább hirtelen eltünt előlem tábla, kathedra, iskola, főtisztelendő úr, s csak valami gömbölyűséget éreztem a nyakam szirtjén, valami melegséget a hajamban s ibolyaillatot a levegőben. Alig vártam az estét, hogy lefeküdjem s elaludjam, s álmomban ne én legyek felelős, csakis és egyedül maga a mindenható isten feleljen érte, mit merek én, kis fiú, összeálmodni. S ha aztán délelőtt, előadás után a főtisztelendő úrral a Fő-utcán összetalálkoztunk, szinte tiszteletlen szórakozottsággal feleltem kérdéseire; bennem volt még az éjszaka minden láza és káprázata; ennek a láznak veres rózsáit, ennek a káprázatnak táncoló napsugarait láttam az Irén kisasszony arcán és haján, mikor bejött hozzánk s én eléje szaladtam; álom és valóság vakmerően összeolvadt érzésemben, tudatomban, e szobában mindig rámboruló félálmomban; a karcsu ujjak, a gyenge keblek, a remegő térdek, mintha be lettek volna avatva abba, mintha a visszaemlékeztetés titkos jeleit adó cinkosok lettek volna abban, amit rajtam kívül senki halandó ember nem tudhatott.

4.

Én legalább, elhihetik, senkinek sem gyóntam meg. Tulajdonképp önmagamnak sem. Az álom s a félálom vizein usztam eltökélt akaratlansággal, öntudatlan is afféle ravaszsággal, mint ahogy a harcmezőn halottnak tetteti magát a sebesült, nehogy a martalócok észre vegyék, – olyanféle mozdulatlansággal, mint az édesen álmodó, ki vigyáz, hogy meg ne üsse a lábát s föl ne ébredjen bele. Kis kérkedéseim, éretlen közbekotyogásaim mind gyérebbek lettek; végre egészen elmaradtak, s délelőttről délelőttre szótlan, mozdulatlan kuporogtam urnőm lábánál, mesterem lába előtt. Az ő beszélgetésük is mind szakadozottabb lett. Erőltetett volt s gyakran megakadt, néha percekig tartó kinos hallgatással, melyet még kinosabbá tett a leány fuldokló köhögése. A pogácsákhoz hozzá sem nyultunk, a tokaji érintetlen csillogott a metszett pohárkákban. Napfény sem igen táncolt már be az ablakon; odakinn pelyhezett a hó s az északi szél olykor ugyancsak megrázta az ablak tábláit. Irén néha mellém kuporodott a szőnyegre s a kandalló tüzénél melengette jéghideg ujjait. A főtisztelendő pedig fölkelt a kis selyem-zsölléből s némán járt föl-alá a szobában. Olykor odaállt az ablakhoz s kinézett rajta a hideg világba. Csak akkor fordult vissza, mikor Irént elfogta a köhögés s egy pohár vizet kellett adnunk neki, hogy magához térjen. A főtisztelendő úr elmondhatatlan gyengédséggel segített felkelnie s leülnie, s ügyesen és szeliden tartotta a tálcát, míg szegény kortyonkint ivott. Reszketett a keze, mikor a poharat elvette a lánytól s még jobban reszketett, mikor megsimogatta a drága térdekre visszahanyatló fejemet. S megint csak azt éreztem, amit nem egyszer: hogy Irén hirtelen elkapta a kezét, mikor a főtisztelendő úr simogató keze véletlenül odaért ujjaihoz. Nekem feldobbant a szívem, a főtisztelendő úr egy percre elkomorodott s hazamenet borus szemöldökkel, összeszorított ajkakkal, kis félcipőjét bokáig nyomva a hóba, lépkedett mellettem.

5.

Irén kisasszony egyszer öt napig nem mutatkozott s édes anyja olyan volt, mint a fekete-fehér márványszobor, mikor megnyugtatott bennünket, hogy a baj nem komoly, csak az orvos tart rá, hogy Irén ebben a hideg, szeles időben fel ne keljen. Anti úrfi kikisért bennünket a kis ajtóig, úgy kérdezte, mit izenünk a hugának s közbe a szakállából is felkapott egy pamatot s rágta, ahogy csak tudta. A doktor bácsi napok óta felém sem nézett; nem törődött vele, van-e égett cukrom; az utcán nagy beszélgetésben láttam a bácsival s mikor hozzájuk értem, elhallgattak. Én az iskolában rosszabbul feleltem, mint valaha; magyarból a főtisztelendő úr föl sem hítt, olyan világos volt, hogy úgy sem tudok semmit. Este előre kértem a vacsorámat s már hétkor lefeküdtem, hogy imádkozzam és elaludjam. De az ötödik este alig tudtam már elaludni; minduntalan fölriadtam s remegve hallgattam a téli éjszaka zugó csendjét. Reggelre elállt a havazás, a piszkos szürke felhők elvonultak; a kék levegőben mintha jégtűket csillogtatott volna a kisütő téli nap. Előadás után alig hogy hazulról elindultam, már a házunk kapujában összetalálkoztam a főtisztelendő úrral. Alázatosan köszöntem s szótlan, gyors léptekkel siettünk a Steinék portája felé.

Irén már ott ült a kandalló előtt; pirosabban, karcsubban, mosolygóban és ibolyaszagúabban, mint valaha. Nem a rendes ruhája volt rajta, hanem valami puha, vastag, világoskék selyem otthonka, hattyúprémes kis papucs s fehér gyapjúkendő a vállán. Felállott, hogy elénk jöjjön; én kirántottam kezem a főtisztelendő úr kezéből s odavetettem magam az Irén kebelére.

Nem birtam magammal s ő megtántorodott ölelésemtől. Mögötte volt a karos szék, abba roskadt vissza s én velebuktam, fejjel az ölébe, karom a válláról, a kebelén át, lecsúszva a dereka köré. Fuldokolva mondtam valamit; nem tudom mit. Hallottam, hogy csitít, éreztem, hogy simogat s én hirtelen fölemelkedve, rádőltem ültében, s drága illatos fejét két kezembe szorítva, belekoccantottam fogamat a fogába, úgy szíttam, martam, csókoltam ajakát. Térdemnél éreztem a térdét, éreztem, hogy karja vállam köré fonódik, éreztem, hogy magához von, éreztem, hogy visszacsókol.

Ebben a percben valami toppant a hátam mögött. Ugyane szempillantásban durva szorítást éreztem a nyakamon; valaki galléromnál fogva rántott ki a forró selyemkarokból. A főtisztelendő úr volt; amily kicsiny, oly erős, oly felindult, oly vértől elfutott szemű. Kis, kemény parasztkezével rángatta a galléromat, majd megrázott mindenestül, úgy hörögte a képembe: «Megőrültél, kölyök? megőrültél?!» Ez is csak egy percig tartott, mert a perc végén már ott volt Irén, s kitépve engem a kis főtisztelendő markából, odavont maga mellé. Úgy lihegett és reszketett, hogy rám kellett támaszkodnia, ki magam is alig álltam a lábamon.

Dult arccal néztek farkasszemet. De csak rövid ideig. A főtisztelendő úr hamar erőt vett magán; arca elsimult, karja lehanyatlott s csöndes megadással szólt: «Bocsánat, Irén kisasszony, valami idegesség bánt napok óta, nem egészen tiszta a fejem». Irén is elbocsátott s mosolyogni próbált. De nem tudott. Dideregni kezdett s le kellett ülnie, majd, szájához kapva zsebkendőjét, balkezével a levegőbe kapott. Én rémülten ordítottam föl, a főtisztelendő úr odaugrott az ajtóhoz, úgy kiáltott be az ebédlőbe: «Nagyságos asszony! Anti úrfi!» Mire berohantak: a világoskék otthonka, a hattyú-prémes kis papucs, még a fehér gyapjúkendő is mind csurom vér volt.

6.

A főtisztelendő úr már délután beteget jelentett, még azon este elutazott s olyan mód helyeztette át magát egy alföldi gimnáziumba, hogy vissza sem tért butoraiért; úgy küldték mindenét utána. Irén mindössze nyolc napig volt beteg s egy szép, napos februári délelőtt temették. Én nem voltam ott temetésén; betegségét, halálát, mindent, ami az égszinkék otthonka biborra válta után történt, hetek multán tudtam csak meg, magam is attól a perctől fogva valami idegláz forma betegségben élet s halál közt lebegve. Mikor először magamhoz tértem: első világos pillantásom a bácsira s a nénire esett, meg a nagybajuszú öreg doktorra, ki szorongva ült ágyam mellett. Kérdezősködéseimre nem igen feleltek; azt mondták aludjam s ne törődjem semmivel, csak a főtisztelendő úrról mondták meg, hogy áthelyeztette magát s már írt is a bácsinak, hogy ha a kis Pali nyárára is vidékre kivánkoznék, küldjék le őhozzá; az odavaló gimnáziumnak szép könyvtára van, főképp teljes gyűjteménye német és francia remekírókból.

A tisztás

Az öreg úr elég jól bírta még a járást s vásott kampósbotjával ügyesen hajlította ki útból a tüskés cserjéket, a szúrós fenyőgallyakat. Még a tavalyi tobozok süppedtek be lábunk alatt, ahogy az avaron át, a sűrűn is átizzó napsütésben, izzadva és lihegve igyekeztünk hegynek föl – isten tudja, miért, mikor lenn a völgyben oly szép, oly illatos, oly langyos volt a délelőtt. Az ember úgy van a természettel, mint a lyányokkal: ahelyett, hogy megállítaná a pillanatot, melyben érintetlen s ismeretlen telik el lelke mosolyukkal: addig nem nyugszik, míg életükbe bele nem kerül s emléke róluk egy csomó kiábrándulás vagy lelkifurdalás.

Nem tudtam, tudta-e az öreg ur, hogy éppen ilyen okból ültem volt reggel óta a hegy tövében, egy padon, amerre a gyalogösvény egy bizonyos villa felé visz, melynek aranyozott rácsa mögül néhány nap óta egy piros napernyő s egy fehér szoknya villogott ki hébe-hóba az országútra. De való, hogy nem törődve szórakozottságommal s kelletlenségemmel, előbb odaült a nyakamra, majd meg, élve gyengeségemmel s azzal, hogy minden kimondott akarattal szemben kötelességet érzek, rávett, hogy fölmásszam vele a hegyre, melynek tetején valami korcsma vagy filegória van, gyönyörü kilátással, ami iránt én vak vagyok, friss sörrel, amit én nem iszom és női kiszolgálással, amitől undorodom. Vagy egy órája mászhattunk és vesződhettünk már s nekem az egészben egyetlen örömem a káröröm volt, hogy az öreg úr mekkorákat fúj, mint gombolja ki mellényét s mint törülgeti nagy fehér zsebkendőjével egyre szaporábban a homlokát. Közben valami dombhátra érhettünk, mert egy darabon vége volt a lejtőnek s ha a sűrűtől lehetett volna, úgy mehettünk volna tovább, mint az országúton. Én már nagyon untam a dolgot s türelmetlen gázoltam előre, nem törődve vele, hogy az ágak, amiket eltolok, mögöttem az öreg úrnak vágódhatnak képébe. Fáradt voltam és elkeseredett, mikor egyszerre ritkulni kezdett a fenyves s néhány lépés mulva szemem elé tágas rét bukkan melynek vastag füvezetét koszorúban fogta körül az erdő, szemközt vele ismét menedékesen indulva falnak, a hegy csúcsa felé.

Városi ember vagyok, nem értek füvekhez és virágokhoz s máig sem tudom megmondani, mi minden nőtt és illatozott ottan, térdig érő bújaságban, a nap tüzétől párologva. Nagy, szivárványszín legyek dongottak körül bennünket, lomha pillék lebbentek föl lábunk előtt s mi fáradtan dőltünk le, kalapunkat szemünkre húzva, hogy egy kicsit kifújjuk magunkat. Én hanyatt feküdtem, egyik lábamat átkalimpáltatva a másikon, – de alig hogy tenyeremet fejem alá csusztattam, hogy kalapom alól álmosan nézegessem a táncoló léggyűrűket, menten föl kellett ülnöm, mert karom elzsibbadt, fülembe pedig keményen befelé igyekezett egypár hangya; gémberedő újjaimmal alig tudtam őket kiszedni.

Az öreg úr, ki behunyt szemmel szuszogott fektében, dünnyögve szólt föl hozzám bajusza alól:

– Pali, tudja, hogy mi az, ahol most vagyunk?

– Mi az, hogy mi az? – kérdeztem én dühösen, mert a hangyák, az ő ismert értelmességükkel, úgy magyarázhatták beavatkozásomat, hogy én a kézelőm alatt kívánom őket a karomon fölmenetni – s szokott buzgalmukkal láttak neki vélt kötelességüknek.

– Azt mondom, hogy nézzen körül, vizsgáljon meg apróra mindent, fogja az egészet egybe s úgy mondja meg, hogy mi az, ahol most vagyunk?

A hangyákat szerencsésen elfogtam, mielőtt a legvégsőbbig megfeleltek volna tisztjüknek; messze lepeckeltem őket újjaimról a fűbe, olyan erős ívben, hogy bolyukba térve, aznapról nyilván Pompeit és Herkulánumot jegyezhettek föl évkönyveikbe. Azután leszóltam az öreghez:

– Lajos bácsi, ne pukkasszon. Mondja meg mindjárt, mire akar kérdésével kilyukadni; isten bizony, mindenhez inkább van ma kedvem, mint találós mesékhez.

Az öreg úr fölült, közel hajolt hozzám s mint az összeesküvők a jelszót, úgy súgta képembe, jelentősen és diadalmasan:

– Tisztás!

– Mi az, hogy tisztás? – kérdeztem én még szórakozottabban s még idegesebben.

– Ez; az, ahol most vagyunk, az: tisztás.

Körülnéztem s nagyon ostoba képet vághattam, mert az öreg úr hangosan fölnevetett. Csakugyan: tisztás volt, noha nem tudtam, hogy az öreg úr mit lát ebben fontosat vagy különöset. Környöskörül erdő, fölöttünk ég, velünk egyszínt sík mező; valóban: ilyesmi az, ilyesminek kell annak lennie, amit tisztásnak szokás nevezni.

Az öreg úr, mintha csak homlokom mögé látott volna, folytatta gondolatomat:

– Igen, barátom, ez az a híres tisztás, amiről maga a regényekben annyit olvasott, ami előfordul akárhányszor a maga novelláiban, mindjárt a legutóbbiban is, ott, ahol az őzet riadtan állatja a tisztáson a bokorban leselkedő vadász csöve előtt. És amit alkalmasint most lát életében először, s ha én meg nem mondom, talán eszébe sem jut, hogy ez az a bizonyos tisztás, amelyről annyit írt és olvasott…

Most már magamnak is el kellett mosolyodnom. Az öregnek, mint rendesen, most is igaza volt, – annyira igaza, hogy csakugyan: életemben először akkor láttam tisztást. S abban is igaza volt, hogy novelláimban, amiket, mint sok más ifjú ember, én is elkövettem s a révükön költőnek éreztem magam, akárhányszor előfordult a tisztás; hogy hőseim, vándorlás közben, gyakran tartottak pihenőt tisztásokon; hogy nem egy hősnőm, mint Bovary Emma, erdő tisztásán adta oda magát hol ennek, hol annak a Rodolphenak; s hogy valóban, éppen legutóbb őzet is nézettem riadtam a tisztás közepéről a bokorban leselkedő vadász csöve elé, holott őzet csak az állatkertből ismertem, a vadász csöve elől pedig, ha még úgy tokba van is bújtatva, ma is át szoktam ülni, ahová vadász-utas nem igen ül: a nem dohányzó szakaszba. Rossz néven a suskust nem lehetett tőlem venni; ha írtam is már akkor vagy két kötet novellát, mindössze huszonegy éves voltam s mondom: városi gyerek, s a természetet nem igen ismertem egyebünnen, mint a nyaralókból s a sétaterekről.

A tisztás különben annyira tisztás volt, hogy a nap pecsenyévé kezdett bennünket sütni. Fáradtak voltunk arra, hogy máris fölkerekedjünk; beljebb húzódtunk hát a sűrűbe s éppen elhelyezkedtünk s újra ledőltünk, mikor a tisztás túlsó felén, ott, hol az erdő menedékesen futott le széléig, a bokrok mintha megmozdultak volna, egy pillanatra hol valami veresség, hol valami fehérség villant föl sötétjükben, s mielőtt még jól szemügyre vehettük volna, hogy ki vagy mi az: egy fiatal lyány bukkant elé a sűrűből, kipirultan küzdve át magát az ágak közt.

Szép, karcsú, szőke, fiatal teremtés volt, körülbelül tizenhétéves. Egy ugrással termett lenn a fűben, hol csukott piros napernyőjével ügyesen csapta vissza fejébe megingó kis szalmakalapját. Fehér szoknyája, csikos vászoninge a déli világítástól egy síkban virított a térdig érő zöldben, ahogy, a piros ernyőt ellenzőnek emelve kalapja alá, kémlelve nézett körül, szemlátomást valakit keresve. Minket, a fák mögött, úgylátszik, nem vett észre; az öreg úr fekve maradt, én pedig halkan ültem föl s öklömre támaszkodva, csöndben hajoltam előre, hogy beigyam magamba gyönyörű mozdulatait. Dobogó szívvel ismertem meg: az a fiatal leány volt, kivel negyedik napja nézzük egymást a kertjük rácsa mögül s az odavivő úton, de olyan elvonultan élhettek, hogy mind e percig nem tudtam vele megismerkedni. Most pedig, ime, itt volt, tőlem két-három ugrásnyira, és, mintha csak megrendeltem volna, ágálása közben, ahogy a füvet szétverte maga előtt, elejtette napernyőjét.

Le sem hajolhatott érte: én már fölpattantam s két-három ugrással ott termettem nála. A neszre fölriadt s tágranyilt szemmel, fejét visszakapva, ijedten hátrált a váratlan jelenség elől. Majd mikor látta, hogy ernyőjéért hajolok le, ő is utánakapott s guggoltunkban a homlokom erősen odavágódott a vállához. Neki meg a keze ért az enyémhez, ahogy együtt nyultunk a piros selyem után; végre is én kaparintottam meg az ernyőt s fölemelkedve, valami bocsánatkérésformát motyogva nyújtottam át neki.

Ő is fölemelkedett közben, s még mindig zavarodottan, de már egy kis huncutsággal, szintén köszönetfélét rebegett.

Ez történt, semmi több. Mert mielőtt bármi egyéb vagy több történhetett volna, váratlanul odacövekelődött közénk, akiről már egészen megfeledkeztem, az öreg úr; engemet, ki meglepetésemben tiltakozni is elfelejtettem, egyszerűen maga mögé tolt; a leányt pedig, kivel tudtomon kívül ismerős lehetett, szonika letegezte és lemagduskázta; megmagyarázta neki, hogy csak menjen hamar haza, mert valami Anna néni már nyilván igen várja, nekünk ellenben okvetetlen föl kell mennünk a filegóriához. S ezzel, még mielőtt szólhattam vagy bemutatkozhattam volna, a leány már lefelé is tartott a gyalogösvényen, mely a mi följárónknál jóval hosszabban, de szép símára irtva kigyózott le, erdőn, mezőn át a nagyvendéglőig.

Utána akartam szaladni, de az öreg lefogott. A fehér szoknya, a piros ernyő utolsót villant a lejtős út kanyarulatánál; én tiszteletlenül és méregbe gurulva rántottam ki karomat az öreg úr kezéből, ki azonban hirtelen elkomorodott s parancsoló hangon, melynek annál inkább engedelmeskednem kellett, mennél szokatlanabb és érthetetlenebb volt, most már egyenesen megkövetelte, hogy felmenjek vele a filegóriához.

Mentem hát, – de én is komoran és nem leplezve haragomat. Magamban eltökéltem, hogy délután a kisleányt egyszerűen megszólítom a rácson át, az öreggel pedig most sétálok utoljára, akár hegynek föl, akár hegyről le. A sörhöz tüntetően hozzá sem nyultam, mikor végre fenn ültünk a filegóriában, a pincérleányra pedig úgy rámordultam, hogy ijedten kotródott tovább. A kilátás helyett meg órámat néztem; előbb a kis számlapon a perceket számoltam, majd a nagyon az ötperceket.

Az öreg úr végre nevemen szólított. Fölnéztem rá:

– Parancsol, Lajos bácsi?

– Parancsolok, – felelte. – Tegye el az óráját.

Eltettem.

– S most feleljen kérdéseimre.

– Tessék kérdezni.

Rosszakarattal néztem rá, az öreg meg szárazon kérdett, mint valami bírósági jegyző:

– Hány éves maga, Pali?

Elgörbítettem a számat:

– Lajos bácsi tudhatja: huszonegy.

– Volt már katona?

– Nem voltam; októberban akarok berukkolni.

– Van diplomája?

– Hogy az ördögbe volna? Nem is lehet még.

– Igaz. De vagyona csak van?

– Nincs nekem egy vasam se. Apámnak van valamicskéje, de az sem sok.

– Nem sok, én is úgy tudom. Nohát hallgasson rám, fiam. Az a kisleány legfeljebb négy esztendővel fiatalabb magánál. Apátlan, anyátlan, vagyontalan árva, ki kegyelemkenyéren él valami távoli atyafiságomnál, akik különben neki is rokonai s igen jóravaló népek, ők is, a gyerekeik is, és nem igen éreztetik a leánynyal, hogy nem sokkal több köztük nevelőnőnél vagy, mondjuk, társalkodónőnél. Ahogy ez a leány maga előtt megállt, ott a tisztáson, mikor bennünket meglátott: ha maga nem érezné, én megmondhatom: ez a leány ki van szolgáltatva magának; ki volt szolgáltatva első perctől fogva, mióta maga a kerítésüknél leskelődni kezdett; ki van szolgáltatva most is, mint – hogy’ is mondja maga a novellájában: mint az őz, mely a tisztáson riadtan áll meg a bokorban leselkedő vadász csöve előtt…

Az öreg úr hangja itt annyira gúnyos lett, hogy elpirultam s félbeszakítottam:

– A novelláimat ne bántsa, Lajos bácsi. A hasonlat kopott, azt elismerem, de én sohasem igértem senkinek, hogy a hasonlataim újak lesznek.

Az öreg úr bólintott a fejével:

– A novelláit nem bántom, fiam s hogy a hasonlat kopott, az nem volna baj. Igaz, hogy az ember nem gondol hallatára semmit; elmegy a füle mellett, mint a gyereksírás, mikor áthajtatunk a falun. De nem furcsa, hogy mi jó és tisztességes emberek, kiknek talán magunknak is vannak gyermekeink, nem is gondolunk rá, hogy micsoda fájdalmat, betegséget vagy szomorúságot érezhet az a gyermek, akitől a sírás ered? Mondja, fiam: átérzett-e már valamit abból, amit olvasott vagy megírt? Ne tiltakozzék és ne adja a megbántottat – teszem: gondol-e amellett valamit, mikor ír vagy olvas: éppen a tisztásról, éppen az őzről, éppen a vadászról, ki ott leselkedik a megriadt, az ártatlan, a senkinek sem vétett árva istenteremtésére? Gondolt-e, érzett-e valamit, mikor száz életrajzban olvasott ifjú Goethékről, kik kék kabátban és sárga nadrágban lovagolnak tova hajnalban a csöndes paplakokból, hol karcsú, szőke, magukkal tehetetlen Friderikák sírják ki a szemüket utánuk? Kisírják a szemüket – micsoda közhely ez is és általában: mennyi közhely, mennyi kopott szó – s mennyi könnypatak és vérfolyó mosta ezeket, mint a kavicsot, ilyen kopottá, ilyen simává, ilyen életlenné! Novellák és életrajzok, őzek és tisztások – milyen semmitmondók az olyannak, milyen semmit nem gondoltatók az olyannal, aki még nem élt át novellát, akinek még nincs története, aki még nem látott tisztást, aki még nem ölt őzet. De én, fiam, én, akit itt lát: én már öltem; rám már rám emelte szemét, könnyes, halódó, szemrehányó szemét akárhány megsebzett őz, kire férfias mulatságból állottam lesbe s mészárosnak éreztem magam, mikor előttem vonaglott! Én már átéltem, a magam s a mások eleven és érzékeny bőrén tapasztaltam ki nem két, hanem negyvenkét kötet lehetőséget, – s ahogy mint írót kitanítottam magát, fiam, arra, hogy ne írjon le olyan szót, melyre csak olvasmányaiból emlékszik s a maga eszével még nem gondolta végig: most mint embert figyelmeztetem, – nem mint annak a leánynak atyafia, aki tartozik gondját viselni, nem mint magának régi jó embere, ki magát gyerekkora óta tartja szemmel: mint öreg ember, figyelmeztetem magát, fiatal embert: százszor gondolja meg, mielőtt olyasmibe szédül, amit könyvekben unottan lapoz át, de amin az élet, a maga lelkiismerete s a mások sorsa nem ugrik át egyre-kettőre! Most pedig, ha úgy tetszik, mehetünk!

Ezzel fölszedelőzködött és fizetett; begombolta mellényét, zsebébe gyömöszölte zsebkendőjét s többet rám se nézve, felindultan tartott lefelé az úton.

Nem próbáltam megállítani, nem próbáltam megszólítani sem; nem igen tudtam volna mit mondani neki. Mint legtöbb ilyen szépen kimódolt s gyakori prédikációjában, a mostaniban is éreztem valami igazságot, – de egy és más fojtogatta az én torkomat is. Magam is fölkerekedtem, s mialatt ő botját a földhöz ütögetve, nagy kopogva ment előre, én, mint akinek orravére eleredt, némán, lehorgasztott fővel bandukoltam utána.

A déli forróság körülfogott bennünket s ahogy az árnyékos úton lejjebb-lejjebb jutottunk: mintha a gőzfürdő medencéjébe ereszkedtünk volna le. Igy mentünk lefelé vagy egy félórát, lassan, szótalan eleven istenteremtésével nem találkozva, legfeljebb ha egy-egy mókus futott fel jöttünkre a barna fatörzseken, ijedten nézve utánunk a tűgallyak közül. S barna lepkék is ereszkedtek olykor elénk – én mindinkább sarkára hágtam öreg barátomnak s éppen utólértem, mikor kiszélesedett az út, széjjelszaladt a fenyves, az árnyék is kettévonult – s izzó napsütésben ismét rétségre értünk, melyen térdig ért a fű, égig szállt az illat s környöskörül, lejtőben, hallgatag állták körül az erdő sudárfái. Nem kellett már, hogy az öreg úr figyelmeztessen rá: magamtól is észrevettem, hogy leértünk a tisztásra.