Part 1

E könyvből merített papirra 100 külön számozott példány nyomatott.

Ignotus novelláiból

Budapesten

A Nyugat folyóirat kiadása

1918

Pallas részvénytársaság nyomdája

E füzetben, mint versesfüzetemben, évek során imitt-amott megjelent novellaféléimből van összeszedve néhány, hogy akik ezekre részben elfogyott könyvekből vagy régi ujságszámokból jóindulattal emlékeznek, itt együtt találhassák meg.

Budapesten 1917 december havában

Ignotus

Kilenc óra tájt

Kilenc óra tájt a megfeszített fiatal férfi meggyötrött tetemét mindenestül megülte a zsibbadtság.

Hat órától fogva setétség volt az egész tartományban. Hideg harmat csapódott le az árnyékba borult kiaszott földre; még akin ruha volt is, megdermedt ültében vagy álltában. A megfeszítettnek gyakor böjttől, hitvány tápláléktól, sok virrasztástól lefogyott mezítelen testét a hidegség, a vérvesztés, a gyötrelem, a megszakadó inak gyuladása, a vér keringését megakasztó, mellet, torkot fojtogató függés hozzáfásították a kereszt fájához.

Csak a feje élt még. Fájt, lüktetett, tehát élt. Kezét, karját nem érezte már, csak az az érzése volt, hogy kidagadni készülő szemét és halántékát jó volna valamivel visszaszorítani. És szomjuságot érzett, retteneteset. Megduzzadt s a láztól cserepes nyelvének és ajkának bőre öntudatlan remegéssel itta be a levegő harmatját. Nem igen tudott már magáról. Kergetődző látomásai, a kinnak gyönyörüsége, küldetéses életének felcikázó képei, a mostani gyötrelmes betetőzésnek repeső ihlete, fény, hang, forróság, sajgás s didergés: mind belevesztek egy általános szivárványos szikrázó zúgásba.

Egyszerre föleszmélt. Érzése teljesen elvált testétől, elkülömbözött a keresztfától. Szakadék szélén érezte és látta magát, szürke homályban, nedves didergésben, elmondhatatlan egyedülvalóságban. A szakadék mélyébe-láthatatlanúl feneketlen. Széle megállhatatlan keskeny. Köröskörül semmi. Semmi és senki. S nyugtalanság fogta el, mintha valamit várna, mintha valamitől félne, mintha valaminek híját érezné. Új érzés volt ez, amit most érzett először. Teljesen új érzés, amit sohasem ismert annak előtte. Uj volt s új volt a rémület is, mely megdermesztette s új volt a szédület, mely megingatta. A testnek s a léleknek ez összecsukló szorongását nem érezte még akkor sem, mikor a magas hegyen állott, hová a kisértő vitte volt, hogy elkápráztassa a világ minden országainak dicsőségével.

Meg akart állani, hátraszegett fővel, de nem tudott. Kívül, belül nem volt miben megfogódzani. S e hiányosság belül még ijedelmesebb volt, mint kívül. Új volt, ismeretlen volt, iszonyatos volt. Mindezen percig, mióta csak emlékezett: valamitől való teliség, valamiben való bizonyosság, mindig s mindenben való előre tudás volt minden érzésének alján. A gyermeki sor derengésében, az ifjúi kor rajongásában, a férfiélet higgadtságában, ismeretlenségben és imádat közepett, üldöztetésben és összeütközésben, csodatételek közt s megpróbáltatásokban, a templom sokadalmában s a puszta magánosságában, vizek felett, hegyek oldalán, a nyavalyások áhitozása s a fejedelmek magasztossága előtt, tegnap Gethsemánéban lelki elborulásban, ma a Golgotha hegyén testi gyötrelemben, a kereszt alatt roskadva, a keresztre rászegeztetve, epével megitatva, értetlenektől szidalmaztatva: ez a bizonyosság, ez a bátorságos maga tudása mindig megvolt benne. S most egyszerre elveszett.

Hol van? Hová lett?

Keresni kezdte.

Fökiáltott a homályos magasságba, ahol égnek kellett lennie. Lekiáltott a mélységbe, ahol földnek kellett lennie. Sehonnan semmi felelet. Még viszhang sem. A szakadék pereme pedig, mintha kifeszített kötél lett volna a semmiség fölött, keskenyedni kezdett, eltolódni, ingani és hullámozni.

Ujra kiáltott, tompa erőfeszítéssel. Kiáltott jobbra, kiáltott balra, kiáltott maga körül, mind iszonyodóbban, mind szédülőbben, mind hörgőbben, mindenfelé, valamerre csak világnak kell lennie, s a világ felett úr az Örökkévaló.

Az Örökkévaló… A homályba szédülőn hirtelen egyet rántott valami. Valósággal megrántotta, megmarkolta és megrázta, testében, hátulról, a vállánál fogva, hogy majdnem visszaesett, majdnem lezuhant bele. Eszébe jutott valami. Eszébe jutott, hogy ő, az Urnak szerelmes fia, kiben az megengeszteltetett; ő, ki megkereszteltetett a pusztában kiáltó által; ő, kinek eljövetele megiratott a szent könyvekben s megmondatott a próféták által; ő, ki lélektől viteték, ördögtől megkisérteték és csodákban hatalmas vala: hogy ő sohasem szólott, mint Mózes, szemtől-szembe az Urral és nyilvánvaló látásban; nem homályos beszédek által, hanem az Urnak hasonlatosságát látván.

Sosem gondolt erre ennek előtte. Soha, egy árnyékkal sem. Soha, kételkedők közt sem. Soha, megpróbáltatások közt sem. Soha, tünődés közt sem. Soha a papi fejedelmek, a vének, az irástudók előtt sem. Soha, egy percre sem. És most…

A mélységből zúgás hatott fel hozzá, mint valamely tenger harsogása. S e harsogással egy habban hányódott maga is.

Most mikor minden elvégeztetett… Most, mikor betelt minden, ahogy megiratott… Most.

Ha nem szólott vele az Úr színről-színre, miképen szokott ember szólani barátjával: ha ez a próba nem bizonyítja az igazság igaz voltát: igazság-é akkor ez az igazság?

Hátha csak káprázat? Hátha minden csak káprázat volt?

Hátha csak bőjtök látomása volt, tünődések megjelenése, álmoknak tükröződése?

Hátha csak csalódás volt, mint a hideglelősöknél látni? Becsületes csalódás, jó lélekkel elhitt csalódás, a valóság minden megfogásaival megfogható csalódás, de mégis csalódás?

A harsogás mind ordítóbbra vált, a homályosság mind fojtogatóbbá, a talaj mind ingatagabbá a hányódás mind iszonyatosabbá.

S ha mégsem ő volna ama küldött: kicsoda ő akkor?

S ha élete és megfeszíttetése, minden csodák és minden beteljesedések mind csak véletlenségek volnának, mert semmire nem nyomatott rá az Úr színről-színre való láttatásának pecsétje: mi volt akkor ez az élet, mi lesz akkor ez a halál, mi volt mind e magasztosság s mi volt mind e kínszenvedés, ha nem megváltása az emberek fiainak s nem helye váltása az ember fiának az Úr jobbkeze felől?

Bősz fájdalom nyilalt át rajta. Megint érezte magát, egész testét, a keresztfán. Egy percre csak, de e perc alatt, az élet utolsó nyilallatával: gyanu, gyanu, gyanu cikázott végig kihűlő testén, révülő elméjén.

– Éli, istenem! – hördült fel fuldokolva, s vad erőlködéssel vetett egyet magán.

– Éliát látja, – suttogott a sokaság; – most jő tüzes szekéren, hogy fölvigye az Úrnak jobbkeze mellé…

De nem jött senki.

– Éli, éli! – kiáltott nagy felszóval a haldokló, – lama sabaktani, miért hagytál el engem!

Kelet felől fergeteg támadt, hogy a föld meg-megindula s a kősziklák megrepedezének. Ő pedig kibocsátá lelkét.

Madame Récamier

Reggel tíz óra volt.

Madame Récamier fölébredt, s feje fölé nyúlva, meghúzta a falon ott csüngő himzett csengetyűpántot.

Belső szolgálója tálcán hozta be, kinai csészében, az újfőzetű csokoládé-italt, melyet az ágyban iván ki, a szép asszony fölkelt, átment benyíló öltöző-szobájába, hol a kád langyos szamártejjel tele várta, s mindenféle szerszámokkal fölszerelt asztal mellett a fürdető asszony leste parancsát.

Karcsú termetét itt megszabadítván minden külső és belső tisztátalanságtól, alacsony fapadon engedelmesen eléje feküdt a némbernek, ki szagos ecetbe mártott gyapjúszövettel dörgölte végig a szép asszonyt, majd izzó dióhéjjal itt is, ott is lepörkölte rózsás testéről a felesleges pihét, s melegített vászonlepedőbe burkolván úrnőjét, a lába s a keze körmét símára, gömbölyűre s korallszínre csiszolta.

Igy adta át a fésülő-asszonynak, ki a szép asszony haját gondosan kisűrűzte, vigyázva átfestette, csigákba sütötte, s átkötötte fehér szalaggal s a szalag fölött gyöngyfűzérrel.

Az öltöztető komorna pedig selyemharisnyát húzott asszonya lábára, s térden alul hímzett szalaggal kötötte át, ugyancsak szalaggal kötözvén szinte talpára a mélyen kivágott aranyfüst topánkát. Patyolatból való igen kevés alsó ruhájának vállfűző nélkül vetette, szinte lehelte föléje az egybeszabott, könnyű felső ruhát, melyet mellen alul széles, puha ráncokba vetett selyemövvel kötött át, hátul pedig, derékon alúl, megnedvesítette a vékony fehér szövetet, hogy jobban s tapadóbban térjen vissza, mint a genfi bölcs kivánta, a természethez.

A szolgálók elvonulván, a szép asszony vissza-átment hálószobájába, s pipereasztala titkos fiókjából üvegecskéket, pamacsokat, tégelyeket, szarvasbőrt s nagyító tükröt véve elő, szemébe cseppentett valamit, mitől a szem feketéje sejtelmessé tágul, arcán pedig fölkeltette az álmatag rózsákat.

Továbbá igaz rózsát is tűzött egyet, pirosat, a hajába, kettőt, hosszúszárút s ugyancsak pirosat, bal mellén alul övébe, s közben néminemű gyökérfélét rágcsált, melytől a lehellet megillatosodik. Ruhája kivágását gyémántcsattal tűzte egybe; nyakát fedetlen hagyta; mezítelen alsó karjára csipke-félkeztyűt húzott, ujjaira pedig egy szafir, egy smaragd, s jobb kisujjára egy feketére futtatott ezüstből való halálfejes gyűrűt. Kezébe gyöngyházlegyezőt vett, s derekára, úgy, hogy a kendő rojtos két vége a két könyöke hajlásából folyjon alá, ezüst csillagokkal átszőtt fátyolkendőt vetett. Mégegyszer megnézte magát elől-hátul a nagy állótükörben; egy pillantást vetett a kandalló órájára, mely féltizenkettőt mutatott; ajtó felé menet meg-megállva és visszanézve kipróbálta mosolyát, szemöldöke és csuklója ivét s foga csillogását.

Igy nyitott be fogadószobájába, hol reggeli hódolatra várták, s szétnézvén az egybegyülteken, szelid mosolylyal szólott:

– Itt vagyok, uraim, de csak egy föltétellel: ha olybá vesznek, mintha férfi volnék!

Hárman a szalónban

1.

Manikürt akkor még nem igen ismertek, de a mi kis főtisztelendőnk tömzsi parasztkezén a köröm oly rózsaszín volt s olyan gömbölyűre hegyezett, hogy nincs az a Rigaud-portrait, min külömb francia papkörmök előkelősködnének. Francia papot sem igen láttam addig s nem láthatott maga a kis főtisztelendő se, de mikor – reverendában sohsem járt – jószabású hosszú peruvien-kabátjában oly ügyesen ült bele a selyem-zsöllébe, hogy a kabát két szárnya természetes eséssel került alája, s mikor rövid lábacskái egyikét átvetvén a másikon, karcsú bokáján fekete pantallója alól selyemharisnya fénylett elő, s kicsiny – sajnos, rövid és széles – lábán csattos, kivágott lakkcipő: én gyerekfővel is megértettem, hogy a kis főtisztelendő az ő szerény, el nem bizakodott, de férfias vágyódásával a francia abbéság után érez honvágyat, a francia szalónok után, az egyszerű és bájos francia előkelőség után, aminőnek azt a könyvek írják le, a régi novellák, az elfelejtett regények, melyeknek hatása hosszú évek multán úgy benne rezeg a kis nemzetek irodalmában, mint ahogy a fény lassú járásánál fogva itt a földön még látjuk a távol csillagot, mikor valójában rég széjjelrobbant.

Az a világ is, amelyről most szólok, rég széjjelrobbant. Mindössze huszonöt éves emlékül él bennem, de kő kövön nem hiszem, hogy ma azon mód találtatnék benne, ahogy még én láttam. A kis felvidéki város, hol akkor az alsó gimnáziumot jártam, néhány év mulva földig leégett, s el sem tudom gondolni, milyen lehet most, újjá építve. Az emberek pedig… de hiszen éppen ő róluk akarok szólni; a kis főtisztelendőről, Suhay Dániel r. kath. áldozárról, az odavaló r. kath. állami főgimnáziumon a magyar s a latin nyelv tanáráról, továbbá Stein odavaló földbirtokosékról s bérlőékről, kiknek szalónján (így hítták fogadószobájukat), a szalón selyem-zsöllécskéin s rézzel berakott ébenfa-asztalkáin délelőttönkint végigtáncolt a téli napsugár; a kandalló tüzéről, mely besugározta s át is melegítette a főtisztelendő bokácskáit; a menyezet fehér stukkójáról, mely éppoly büszkesége volt a jómódú vidéki familiának, mint maga a kandalló; magamról, ki már nem emlékszem, mint kerültem hozzájuk s hogy’ szoktattak oda magukhoz s aki már nagy fiú voltam, tizenkét éves, de testre fejletlenebb, lélekre bátortalanabb, elkényeztetésre sóvárgóbb az ölbenülő kisgyereknél, – mindenek felett pedig Stein Irénről, kinek lábánál kuporogtam a kandalló előtt, ki maga volt a jóság s a bájosság, tizennyolc-tizenkilenc körül járó nagy kisasszony, rózsásra lehelt arcú, világosbarna szemű, gesztenyeszín hajú – és mellbeteg.

Nekem erről a betegségről tudomásom nem volt. Úgy gondolom, neki magának sem. A kényeztetés, a becézés, a langyos fürdő kéjével simogató jóindulat úgy benne volt a fogadó-szoba levegőjében, hogy mindhárman külön kiélveztük s nyujtózkodtunk benne, mint a macska, de egyikünknek sem volt oka, hogy külön magára vegye. Mint a bútorok, a zsöllék s a hasábfák: az Irén karcsú, halovány, feketeruhás édesanyja s szakállas, csíptetős, tagbaszakadt bátyja magától értetődően csak arra valók voltak, hogy csöndes mosollyal, vagy, a bátyja, harsány nevetéssel bekukkantsanak hozzánk a másik szobából; hogy beküldjék a sokszoknyájú, nehéz járású szép tót szolgálóval a fényes és omlós apró pogácsákat s a gyűszűnyi pohárka tokajit. Boldog álmosság, édes gondolattalanság zsibongott bennünk, olyan lábbadozás fajta állandó elandalodottság, hogy tél vagy betegség vagy felnőttség vagy halál vagy hogy innen el is kéne mennünk: egy percre sem jutott eszünkbe.

Azt hiszem, ezeken a félórákon kívül nem is éltem. Azt hiszem, a főtisztelendő úr sem. Azt hiszem, Irén sem. Sejtelmem sincs róla, mit csináltam délelőtt, délután az iskolában – pedig akkor, az alatt az egyetlen esztendő alatt, jó tanuló voltam. A bácsi s a néni, akiknél laktam s kikhez egy évre feladtak a felvidékre, hogy a vidéki jó levegőn erőbe kapjak; a fizika-tanárom, ki szelíd, bölcs és nemes volt, mint Kepler Az ember tragédiájában; padbeli szomszédom, egy ritkán fürdő kis tót fiú; a helybeli szerkesztő, aki költő volt s az Alföldről került ide Tótországba; az ezredes, ki napjában negyvenszer végigsétált a kaszárnya előtt, hogy a kapuőrség napjában negyvenszer fegyverbe ugorjon s elordítsa a kverauszt; az öreg doktor, ki a patikusnál külön számlát nyittatott a kis pesti fiú számára szalmiákra meg égetett cukorra; a főispán, aki délután négy órakor veresre izzadt ábrázattal jött ki barátjaival a nagyfogadó ebédlőjéből; az őszöreg tanfelügyelő, ki Úrnapján díszmagyarban állt az oltár előtt, a megyei urak között; a fekete szakállú, halovány képű művelt zsidó pap s egy gőgös, daliás, haragtól eres homlokú magyar úr, kiről a kis zsidó fiúk rettegve susogták, hogy antiszemita: a ferencrendi kolostor, ahová tornázni jártunk s ahol állandó volt a káposztaszag, csak egyszer vegyült még bele valami nehéz, fejfájdító bűz, mikor az egyik cellában kiterítve feküdt a szegény öreg fráter Anzelmus; a tavaszi mezők s a téli fagyok: az ódon luteránus kollégiom s a hervatag gesztenyés; a csobogó város-kútja s a gomolygó Szentháromság-szobor; a vajas bödönök, a málnás fazekak, a túrós bélesek s a kaszinóból kölcsönvett régi élclapok: mindez csak úgy van, idegenül, élettelenül, hozzám nem tartozóan beraktározva hálátlan emlékezetembe, mint egy-egy évszám vagy könyvcím, melyet valaha be kellett tanulnom s még mindig nem tudom elfelejteni. Ami azon időből vérembe ment át, ami tovább él, fejlődik s együtt vénül velem, mint teszem a filozófiáról vagy a fizikáról való tudásom: az csakis a Stein Irénék fogadószobája, csakis az ő bűvös délelőttjeik, csakis a táncoló napfény s a sugárzó kandalló; csakis a finom kis főtisztelendő suttogása, a magam odasimuló kuporgása s annak az édes leánynak, mindezek uralkodó királynéjának, drága, meleg, ibolyaillatú személye. Ezt az illatot ma is érzem; ezt az illatot magamba szíttam sötétkék szoknyájából, hófehér kezéről; ez az illat dobbantotta meg, érzékletes emlékezettel, a szívemet lefekvéskor, elalváskor, mikor a nagyszobából áthallatszott hozzám a kis benyílóba a bácsiék vidám vacsora után való kártyázása s az ajtó hasadékán éppen csak annyi lámpafény szűrődött be hozzám, hogy még lustább s még álmosabb legyek; hogy a félálomnak kormányozható képzeletével megint ott érezzem magamat a drága teremtés lábánál s mind ernyedőbb ajakmozdulattal mormogjam el esti imádságomat: Édes jó istenem, engedd, hogy holnap ne hívjanak fel számtanból, hogy a nyujtón meg tudjam csinálni a zászlót s hogy most úgy gondolhassak őrá, ahogy csak a felnőtteknek szabad!…

2.

A Margitszigetnek akkor még nem volt hídja, tennisz még seholsem járta s csónakos klub is csak egy volt. De a főtisztelendő úrnak azért el kellett mondanom, milyen az élet a Margitszigeten s általában hogy’ élünk Pesten; beszélnem kellett a Hanglikioszkról, mint ülnek ott (akkor még ott ültek) esténkint a mágnások s a politikusok; hogy vasárnap este mint vacsorázunk az Angol Királynőben s nyáron mint nyaralunk a Városligeti Fasorban, átmenvén vacsorára az egész ismeretség a Tyúkketrec-vendéglőbe, hol kitűnő a rántott csirke, csak a vele sült petrezselyem utálatos rajta. A főtisztelendő úr csak úgy mellesleg, odavetve kérdezősködött, mikor Steinékhoz menet találkoztunk a Fő-útcán, s ő kedves, barátságos, kistermetű létére is méltóságos szívességgel vett baljára. De én, mialatt tele voltam iránta szeretettel és tisztelettel s az iskolás gyereknek a tanár előtt való leküzdhetetlen szorongásával makogtam eleinte, majd, mikor belemelegedtem s önnön beszédemtől megrészegedtem, szavaltam el mondásaimat: ösztönszerűen megéreztem, hogy ez az odavetettség csak tettetés; hogy a kis főtisztelendő számára ezek a dolgok a legfontosabbak a világon; hogy bármint adja az atyai leereszkedőt, magához képpest mégis felsőbb lénynek tekint, mert fővárosi gyerek vagyok. Önkéntelen fölébe kerekedtem, s a tisztelt és szeretett embert egyfelől ugyan még tiszteltebbé, de másfelől egy kicsit megalázottá tette előttem az előkelőség, a nagyvárosiasság, a magasabbrendű élet után való forró vágyakozása, ebben való tehetetlen vergődése. A felsőbbségnek ez az érzése akkor sem hagyott el, mikor a kis szalónban Irén kezét éreztem hajamban, s térdére hajtván fejemet, a szőnyegről felnéztem s szemem egyszint volt a főtisztelendő úr félcipős kis lábával. Néha vakmerően belekotyogtam a szavába s valami gyerekes szójátékkal vagy elmésséggel zavartam meg finoman fűzött mondatait. Ilyenkor elhallgatott s szelíden mosolyogva nézett rám, én pedig mérhetetlenül megzavarodtam. Ám nyakam szirtjén ott éreztem az édes leány térdét, fejemen ott éreztem meleg újjait, amint megcibálta hajamat s leszólt hozzám: csitt, csacsi! Ez bizony feddés volt, szelíd korholás, sőt megalázás, de nem tudom, miért, a mellem mégis valami diadal dagadásától feszült, s a kis főtisztelendőnek reszketett a keze, mikor ő is megsimogatta sovány képecskémet, majd ugyancsak felnyúlt a hajamba s ott, éreztem, újjai közeledtére Irén hirtelen elkapta a kezét.

Annyit gyerekésszel is átértettem, hogy a vidéki zsidó úri házba bejárónak a főtisztelendő úr ugyanúgy kerülhetett, mint ahogy iskolabeli társaim közül különösen én irántam melegedett fel: megérezvén rajtam, mint a Germinal vén bányalova a lekerült új csikón, egy naposabb, levegősebb, földfelettibb világ levegőjét… Istenem – ha kutatom azt a második természetemet, ami szeretett minták utánzásából fejlik ki bennünk, úgy találom, hogy eszembe jutásaimnak ez a könyvszaga is tőle ered; ő volt az, ki a könyvek világából s árnyalakjaiból vette a mértéket s a hasonlatokat az eleven élet, az élő emberek megismeréséhez. Szeretett a Steinék szalónjában elüldögélni már azért is, mert e házban mindenki ismerte az ő kedves német költőit, kiket klasszika filologus és paraszti magyar vér létére fölébe helyezett minden római, minden magyar poétáknak. Én már akkor olvastam volt Heinét, az Uti képeket, a Le Grand Könyvét, a Romantikus Iskoláról szóló véres bethlehemi gyilkosságát. Sokat nem értettem belőle; inkább a nyelve muzsikáján részegedtem meg; egy-egy mondata a ritmusa révén ragadt meg emlékezetemben, s a kandalló pattogásának, a napfény táncolásának, a szép teremtés lábánál való macskálkodásom álmatag dorombolásának dallamára mormogtam olykor: die blaue Blume der Romantik… die blaue Blume der Romantik… A főtisztelendő úr ezen is mosolygott, ezután is megsimogatott. De néha, mikor ketten voltunk s úgy vártuk Irén kisasszonyt, míg felöltözködik vagy a fésülő asszonyt elküldi, olyan német költőkre figyelmeztetett, kiket alig ismertem; ifjan elhalt sorvadásosakra, kék romantikusokra vagy még régebbekre: Höltyre, Novalisra; két hamar elpusztult magyar költőre: Dayka Gáborra és Ányos Pálra – s egyszer, mikor hiába jöttünk, mert Irén kisasszony meghült, ágyba kellett feküdnie s nem jött be a szalónba, hazamenet megkérdezte: jól tudok-e franciául, a Ploetz nyelvtanából tanultam-e s emlékszem-e ennek olvasmányai közül egy Millevoye nevű költő versére; Levelek hullása vagy ilyesmi a címe; ősz van benne s az erdő utolsó leveleivel behinti a földet; a csalitnak nincs többé titka, a fülemile elhallgatott s triste et mourant à son aurore, hajnalkorában leverten s halódva egy ifju beteg búcsúzik az élettől… Triste et mourant à son aurore… ismételgette elgondolkozva a főtisztelendő úr, majd különös, bennem rossz érzést keltő mosolygással kérdezte: mondja, Palika, ki tudná-e fejezni franciául, de ugyanebben a mértékben azt, hogy: «szívtépő öntudatlansággal?» Megzavarodtam s hebegve búcsúztam a házunk előtt; egész délután a szótárral s a nyelvtannal bíbelődtem, de nem tudtam odagondolni; a főtisztelendő úrra gondoltam és szórakozott voltam.

3.

Az Irén kisasszony meghülése érthetetlenül makacs volt. Ha elmult is, csak visszatért megint s mind gyakrabban megtörtént, hogy a kisasszony helyett a néni fogadott bennünket, egyre halványabban, egyre fáradtabb mosollyal, míg Anti úrfi, az Irén bátyja, mind többször törülgette a csíptetőjét s mind kurtábbra rágta a bajuszát. Pedig – legalább az én szememmel nézve – a betegség nem viselte meg a mi szép tündérünket. Azt ugyan észrevettem, mikor megint kijött közénk s kitörő örömmel szaladt először felém s magához szorított s összecsókolt s csak aztán, balkezével még mindig magához vonva, nyujtotta jobbját a főtisztelendő urnak: azt észrevettem, hogy soványszik; észrevettem a kezén, mely szinte átlátszó kezdett lenni, észrevettem a kebelén, mely mind lágyabb volt hozzászoruló fülem és szemem számára, s azt is észrevettem, hogy egy idő óta nem visel fűzőt. De arca piros volt, sőt néha szinte túlságos piros, aztán meg vidám is volt s néha fuldokló köhögésbe nevette bele magát azon a bolondságon, hogy mihelyt nevet, elkezd köhögni. Nekem ez a köhögés tulajdonképp nem tetszett, mert testi utálat él bennem nagyon sok testi dolog, különösen minden betegség iránt. De ezzel a drága lénynyel másképp voltam, mint másokkal; ibolyaillatban élt számomra mindenestül s behunytam a szememet, mikor köhögése közben fejem a térdén összerázódott.