Part 5

Az asszony besurrant a belső szobába s magára csapta az ajtót. Be akarta zárni, de a kulcs nem volt meg.

Riadtan, rémülten keresett menekvést az ijedt, nagy fekete macska.

Az ablak nyitva volt.

Kivetette magát rajta.

Mikor a férfi betört a kis szobába, senki sem volt ott. Az ablakhoz ugrott. Kint a szomszédasszony kertjében, a komló-bokrok alatt meglapult a szökevény.

De a helyett ott állott, szemben, a másik ház tornáczán a másik czicza, a fehérszőrű, leskelődő, a Zsófi. Bizonyos, hogy mindent látott, mindent kitalált.

És a férfi rábámult és állva maradt és kóválygott a feje és ködök, aranyos, szürke ködök kóvályogtak a szeme előtt. Szégyen, harag, fájdalom szoritotta a szivét és düh, kegyetlen düh. Egyszerre csak félre nem érthető módon intett. Át hivta. A kaczkiás, az álnok, a szép cziczát, a mely csak hunyorgott és igent kacsintott rá.

S az ember fáradtan vetette le magát a tarka szövetű divánra. Forró agyát engedte gőzölögni; bámult gondolat nélkül. Hagyta, hogy fölzaklatott idegei remegjenek, rengjenek, mint a megvert czimbalom.

A felesége azalatt halálos kétségbeeséssel lopózkodott a komló közt a szomszéd kamrájáig. Ha valaki meglátná!

Mire odaért, Zsófi is ott volt, mellette. Itt már nem láthatták meg őket az ablakból.

Zsófi asszony kinyitotta a kamara-ajtót s mind a ketten bementek. Belőlről magukra csukták az ajtót.

– Látod, látod! A gaz, a nyomorult, a czudar, az alávaló, – borult a Zsófi nyakába az ispánné. – Láttad!

– Igenis tekintetes asszony.

– Tudod ugy-e, mi vót?

– Igenis tekintetes asszony.

A rendes czime észretéritette s jólesően csillapitotta az asszonyt.

Átölelte egyetlen bizalmasát. Ebben a faluban csupa sült paraszt, szegény koldusnép lakott. Mind az uradalomból éltek s az ispánnénak adóztak azzal a tisztelettel, a mivel a méltóságos asszonynak tartoztak volna. Zsófi volt a legkülömb a faluban. Módos, kedves, szép. Nem is cselédnép, nem is műveletlen. Öt éve, hogy nincs előtte titka az ispánnénak. Még a mai esetnek az előzményeit is tudja. Istenem, hiszen az ember, ha még olyan zárkozott is, de nem lehet néma. Az ispánné rá volt szorulva a Zsófi bizalmára s azt is elmondta neki, a mit maga előtt is restellt. És ez a Zsófi meghálálhatatlan, megfizethetetlen becsületes és ragaszkodó. Soha pletykát nem csinál. Nem lehet eleget dicsérni. Gyereke nincs és az ispán-gyerekeket úgy szereti, mint a magáét; azok meg rajonganak érte, jobban, mint az anyjukért. És milyen szép. Számtalanszor elnézte ezt a gömbölyű, finom arczú, habtestü parasztasszonyt az úrinő és nem egyszer hizelgett neki.

Most is azt sohajtotta, a mint a zokogása csillapult.

– Mégis, ha olyan kivánatos volnék, mint te vagy, Zsófi.

És Zsófi csakugyan kivánatos volt. Izgatott. Az arcza hol pirult, hol fehéredett, olyan volt, mint az almafa virága. Keze, keble remegett, szava, lehellete el-elfult. Szegény czicza, hogy meg van ijedve.

Az ispánné leült egy ládára. De előbb leporolta. A másik asszony is odakuporodott mellé. S a czicza, meg a macska összebujtak, együtt duruzsoltak.

– Istenem, Istenem, igy még sose voltam.

– Dühös lehet a tekintetes úr, – véli selymesen az álnok czicza.

– Jesszus, még utánam jön, – s a macska éles körmei támadásra huzódtak, begörbültek. – Zsófi! az istenért, hagyj magamra! Ha jön az uram, tagadj el, rejts el Zsófikám. Úgy hálálja meg az isten…

– Hogyne, tekintetes asszony.

Aztán megalkudtak, mit tegyenek. S a cziczus kész volt rázárni, kulccsal, az ajtót a macskára. De ez fél igy magában. Inkább ő zárja be az ajtót belőlről.

Megczirógatták egymást gyöngéd szeretettel s a bársonyos fehér czicza kisiklott az ajtón, aztán leskelt és a mint hallotta, hogy a czirmos odabent magára kattantja kétszer a zárat, nagyott szökött, usgyé, lekapott egy tejes köcsögöt a legelső karóról, ment vele át a hátulsó kis kapun, az ispánékhoz.

– Hol a tekintetes asszony? – kérdezte nagy hangon a konyhában.

– Bent az úrral.

– Akkor én is bemék.

– Méccz a fenébe, – szólt utána az öreg asszony, a tudós szárazdajka.

– Mán mér ne?

– Csak.

– Nekem szabad, – szeleskedett ártatlanul a czicza s épen abban a pillanatban nyomta meg a kilincset, mikor az öreg asszony valamit sugott a fülébe.

– Ki az? – szólt belőlről az úr.

– Én, tekintetes úr, a tekintetes asszonyt keresem.

– Hát jöjjön be, – szólt az úr ideges hangon.

Csikorgott a kulcs, a czicza besurrant.

Az öreg asszony pedig botránkozva figyelte meg, hogy bár nagyon halkan, de megint csikorog a kulcs a zárban.

– Mi a patvar! – motyogta magában. – E czifra!…

Ezalatt a tekintetes asszony odaát a hombárok és szuszékok között ülve, nagyon furcsa gondolatokon ment át. Mintha elfujták volna, elmúlt a láza. Szégyelte magát.

Félénken nézegette az idegen helyen az idegen tárgyakat s igen-igen különösnek tetszett neki, álomba valónak, hogy ő most itt van. Csak egy percz előtt még rendes életű boldog asszony volt s egy pillanat… Mi történt vele? Révedezve nézett maga körül. Az ispánné, a tekintetes asszony a szomszédék kamrájába becsukva. És a gyerekei! És a cselédjei! És a hús a tűzhelyen! Az odaég; rögtön odaég, az a haszontalan lány, az sohasem tud vigyázni.

De, hogy is lehetett ilyen goromba az ura? Mintha megbolondult volna, csak rájön a vadság s… Se ideje, se rendje. Eh, ezek a férfiak igazán vadállatok.

Hirtelen ujra meg ujra feltünik előtte fonák és nevetséges, mégis ijjedelmes helyzete. Elpirul. Két tenyerébe rejti lángoló arczát és a szeme meredve kitágul, mintha még azzal is figyelni akarna, hallgatózni. Át-átvonaglik a testén valami láz, borzongás. Tulajdon kezének tapintása kéjes vibrálást idéz elő bőrében s egyszerre csak lázas hőség csap az ajkaira. Igy marad mozdulatlanul perczekig, az ajkai puhasága cserepes lesz s odaadóan, mohón, bágyadt vággyal ereszti ernyedtté magát. A legveszedelmesebb varázsló, a fantázia csap rá észbontó bűvöletével.

S a hogy tovább gunnyaszt a bársonyczirmos, remeg és les és vár és eped és suttogva liheg ki ajkai közül a szó:

– Édes…

Egy hang, egy nesz sem jön kivülről, olyan, a mit vár. Néha a tiló csattogását s a lányok danáját söpri be az ablakon a szellő.

A nagy macska lassan-lassan elkezd mosakodni. A tiz körmével elháritja, rendbe simitja a hajfürteit, de úgy, hogy takarva maradjon az arcza, forró tenyerébe takarva.

Csak jönne már, csak jönne. Az ura, a férje, a kedvese. Szemegolyóját szerelem könyje futja, önti el. Szinte várja, érzi a vasmarok szorítását, a mely világcsúfjára hurczolja vissza…

Nem jön. Megremeg. Baj van?…

Felfigyel, kimeredt derékkal, – aztán uj gondolata támad és arra egyszerre megenyhűl, ellankad, lággyá lesz bolondos kis macskaszíve:

– Nem akar kompromittálni. Az édes, az édes…

Az. Várja. A szobában, ott visszavárja.

S a kulcs megnyikorog a kamra-ajtó závárjában. És egy sündörgő, félénk, pompás, ragyodó szőrü macska, elnyult testtel oson ki az ajtó megnyilt résén.

Körülles és örvendve, hogy senkisem látja, meglapultan, kicsire huzódva lopózkodik a komló alá, be, be a csorgóig, az ablak elé…

Egy perczig, egy másodperczig remegve leskel. Akkor megdöbben, a szivébe nyilall. Bentről rosz neszt hall.

Fölegyenesedik. Benéz.

– Szszsz!…

Vad, őrült, dühödött sziszegés tört ki a a foga között.

S odabent a fehér puha, idegenczicza összegomolyodva gurul a sarokba, szemét nem birva levenni az üldözőjéről.

A hatalmas, villámszemü házimacska tigriskörmökkel, felborzolt szőrrel, vadul megőrülve néz be az ablakon.

BENT A KUPÉBAN

Az ujjáépitett nagyszerű állomás harmadosztályu várótermében nyüzsög a nép s orrcsavaró vasutszagban bámészkodik a czifraságokon.

Bot Fábján, a ki számadókondás a grófnál, maga is először van itt. Ha már itt van, felnéz jobbra-balra; mért ne nézne, nem törik bele a nyaka. De ennyi elég is neki. Mit bámuljon, nem bornyú ő. Leül inkább. Bolond ácsorog, ha van elég lócza.

Előszedi a garasos pipát, meg a hárompízes dohányt s rátőt. Azzal elkezdi szemlélni a szemközti lócza lábát, mintha soha nem került vón elébe külömb meglátnivaló.

Fel se pillant többet s igy nem veszi észre, hogy egy asszonyszemély nézegeti őt nagy figyelemmel. Hát iszen, hogy az ő eszével éljünk, nem igen van mit ügyelni rá, mert az asszony már vénecske. Olyan az ő korabeli forma. Vékony, összeesett, ránczos arczu szegény asszony. Eléggé vásott ruhában, zajdával.

Jó idő telik igy. Fábján a széklábat, az asszony meg őt nézdeli.

Csenget a vasuti ember és kiabálja a sok nevet. Mind a ketten ráismernek a maguk állomása nevére. Sietve felczihelősködnek és az ajtóhoz igyekeznek.

Épp egymás mellé állanak; az asszony akarja ugy. Az asszony, a ki nagyon izgatott s nem egyszer majdnem meglöki Fábjánt, hogy nézzen már rá. Ne álljon ugy, mint a bot. De mégis el-elhagyja s biztatja magát:

– Majd bent a kupéban.

Végre beszállanak. Ablakhoz ülnek, szemben egymással, egy elég üres rekeszben. Vonat megindul, lárma lecsillapul, kalauz a jegyet kilyukasztja, Fábján csak nem pillant rá az asszonyra. Nem jár neki már asszonyon az esze.

Ez aztán elszánja magát s ráteszi a kezét az ember térdére.

– Nézzen mán ide, jó ember. Aggyisten!

Fábján odanéz. Szurós fekete szemei elébb idegenül futkosnak az asszony idegen ábrázatán, de a hogy nyomot találnak, valami régi emlék nyomát, elkezdenek össze-vissza ugrálni, szaglászni, hogy a többit is megtalálják. Végtére csakugyan megvan az igazság. A két fekete szem megnyugszik.

– Aggyisten – fogadja a köszöntést, szóval, szemmel.

– Tán meg se esmer Fábjány?

– Marcsa… Tót Marcsa.

Az asszony legyint.

– Régen vót a’!

– Hát kihe mentél?

– Fórizs Estánhoz.

A férfi tudomásul veszi. Egy vonása sem árul el érdeklődést.

– Hát hogy van kend Fábjány? Hun lakik?

– Teleken.

– Hm. Kondás?

– A grófnál. Számadó.

– Hm.

Az asszony szemei zavarosak lesznek.

– Jó megy dóga ugyi? – kérdezi olyan sajátságos hangon, a miben irigység, szemrehányás és a saját sorsán való panaszkodás lappang.

– Hát – jól… Van négy fiam, már férhe adtam két lyánt. Egy-egy fertájtelket mindeniknek vettem.

Asszonynak a sárga szemébe köny szivárog. Felszijja. Hallgat.

– Én igy vagyok, lássa – és rámutat szegény magára.

Az ember végignézi.

– Megvan az urad?

– Hajszen csak a ne vóna.

– Mér?

– Mindennap az árokba hál.

Az ember meglóbálja a fejét.

– A baj! – Elgondolkodik. – De hát, hátsz’ az Están ’sz a nem vót kocsmás! Nem igen!

– Rákapott!

– Melletted!

– Én mellettem? – fortyan fel az asszony és köny szökik a szemébe, le is csordul rögtön. – Isten a tudója, én nem vagyok az oka, én nem! Tudja Fábjány, én mindent megtettem. Csak a jó Isten látta, mit miveltem én. Nagy harcz vót ez az élet. De én csak jót akartam, soha rosszat én nem akartam. De nem hajlott. Nem kellett neki az én jóságom. Mi vót rossz, a mit én valaha kivántam? Csak a jót. De ő azért is mindig ellene tett. Soha nem hajlott.

A kondás összekapta a szemöldökét s ugy kilökte az öklével a botot, hogy majd betörte az ablakot.

– Micsoda beszéd e’? Nem hajlott! Az embernek kell hajlani?

– Hát ha az asszony akarja a jót, akkor az embernek kell… – feleselt az asszony.

Fábján legyintett, mintha azt mondta vón: Jójó, csak beszélj, látszik, hogy nem lettél a feleségem, én megtanitottalak vóna. De igy semmi közöm hozzátok; az az Están már akkor is olyan tutyimutyi vót. Kocsmás lett!… Hm.

Az asszony is érezte, hogy nagy ellentét került közéjük s nem folytatta a beszédet. Hallgattak.

– Kit vett el, Fábjány? – kérdezte végre szeliden.

– Ugy se ismered. Más vidékről való.

– Külömb vót nálam?

Az ember ránézett.

– Akkor nem!

– Csak most, ugyi?

– Hát, most nem ilyen szárazhusu.

– Mert maga jó vót hozzá.

Ujra hallgattak. Fábján hirtelen elmosolyodott egy parányit és megszólalt.

– Hányszor vert meg az urad egy héten?

Az asszony felháborodott s lángba borult az arcza.

– Éngem? Ecczer se!… Ecczer-kécczer próbálta, de meleg lett neki. Alig maradt meg a félszeme. Javasasszony is kurálta.

Fábján a szeme szögletéből méregette az asszonyt. Aztán furán felrántotta a szemöldökét.

– Mer én az enyimet minden héten eltángáltam kétszer. De téged megraktalak vón háromszor.

Mosolygott magában. A feleségét biz ő egyszer se bántotta, kivéve eleinte, mig beletanult az asszonykodásba; azután elég volt egy hangos szó is. De ezt a Marit, ezt mindennap megverte volna, meg ő, kétszer is. Mig a Tiszának nem megy! Veszettadta! Megszokik, vagy megszökik. Tán ő ment vóna korcsmába!… Ámbár az is lehet… Ki birja az örökös czudarkodást?

Az asszony fanyarul mosolygott és tréfára forditotta a dolgot.

– Vagy én kötöttem vón kendet az ágy lábához! Czérnára.

– Kötelet se vert még olyat a kötélverő – szólt a foga közül a férfi.

Az asszony ujra megérezte, hogy oda lyukadtak ki, a hova az elébb. Elhallgatott. Lyányoknak való csak, hogy komoly dolgokon játszva próbálják ki a körmüket, mint a kis macska. A melyik fába belevág a körme, arra megpróbál felmászni, a melyiknek a kérge igen kemény, azt ott hagyja… Ez igen kemény fa! Már akkor is a vót. Eszébe jutott a nagy eset.

– Vót lakodalma! – szólott váratlanul.

– Nekem? – mondta tempósan az ember. – Hét falu tánczolt rajta. Három banda huzta.

Ez is csak olyan „tóditás“ volt. Fábján maga sem értette, hogy van, de ez az asszony most éppen ugy kihuzta belőle, a fösvény, egyszerű, egyenes emberből a hetvenkedő mondásokat, mint valaha legénykorában.

Az asszony tüzeskedve szólt rá.

– A kellett magának csak!… Azér nem kellettem én. Nem eskető pap kellett magának, csak lakodalmas banda. Csak azér is! Én egyszerűen akartam, minden czéczó, sok kőtség nélkül. Maga? Annyit tékozolt volna el, hogy öt esztendeig nyögtük vón az adósságát.

– Kikerestem vón én azt, Marcsa! – szólt haragba hajló kötekedéssel Fábján; épp ugy, mint legénykorában.

– A ki egyszer igy tesz, másszor is megteszi.

– Az igaz, Tót Marcsa! Megmutattam. Minden gyerekem kódus.

– Jó felesége vót biztosan – rántotta meg epésen a száját az asszony.

– Az igaz. A való!… De én neveltem annak.

És a szeme csak ugy szórta a szikrát és a hangjában ott volt a férfiönérzet gőgös bugása.

Az asszony harmadszor is elhallgatott. Visszakerült zátonyra a beszéd.

A férfi azonban megelevenedett. Előszedte a pipáját, rátöltött s a füstfelleg közül ő kezdett támadni.

– Hát hallod-e hékám. Jutottam-é eszedbe, miótátul elkergettél a falubul?

Ujra parasztlegény volt. Teljesen a régi. Szinte nem is illett rá tovább az ólompitykés, nehézformáju pásztorgunya. Ezzel pásztormód jár, mozgásban, beszédben, gondolkodásban. Ő most kifordult magából, elveszett az évtizedek alatt megszokott közömbössége, a mi a disznófalka mellett, az erdő csöndjében ráragadt. Beszédes, eleveneszű paraszt lett megint. A milyen hajdanában volt.

– Én kergettem? Én nem kergettem. A maga bolondsága kergette.

– Hát jó van Mari. Legyen ugy. Az én bolondságom kergetett. Fogd rá, hagyd rá. De azér mégis szeretném tudni, hogy mikor Fórizs Pestával megesküdtél, osztán persze lakodalom nélkül…

– Ugy hát – vágta rá az asszony.

– Jó no, okosan, nem is vóna rendjén, hogy mikor egyet eleresztettél a lakodalom kőccsége miatt fösvénységbűl, a másikhoz hozzá menj lakodalommal… Mondok, csak azt az egyet szeretném tudni, hogy jó vót-é neked Fórizs Pesta Bot Fábjány után?

– Ha nem lett vón, nem kellett vón.

– Ugy. Gusztus… Oszt tudod te, ki az a Fórizs Pesta?

– Jobban, mint kend.

– Akkor azt is tudod, hogy ű vót a kapczám.

A paraszt kinézett az ablakon és rossz májjal mosolyodott el.

– Kis Ágnit is beletürűtem, a Fekete Zsuzsit is ráhattam. Azt nem tuttam, hogy téged is. Jobban, mint azokat. Hallod! ez jó vót! Ezér érdemes vót egy kupéba kerülni veled. Hogy ezt megtuttam. Mer én azótátul ugy utáltam azt a falut, hogyha egy odavalósit láttam valami vásáron, ugy elkerültem, mint az isten az oroszt.

Az asszony reszketett az izgatottságtól. Forralta a vérét ez a gúnyos hang, ez a lenéző, kicsufoló beszéd, Nem tudott semmit azokról a históriákról, a mit az ember emlitett, de iszonyu szégyenletesnek képzelte benne az ura szerepét.

A férfi csendesen röhögött magában és csóválgatta a fejét.

– Fórizs Pesta – dünnyögte,

– Están az! – morogta dühösen az asszony.

– Están?… Jó! Fórizs Están. Hát iszen egy Tót Marcsának jó!…

Az asszony majd szétrobbant. Nem tudott mit szólani.

– Hm, – folytatta a dünnyögést az ember – osztán rákapott a kocsmára! Hát persze! Neki is kellett egy kis jó ebbül az életbül… Ugy kellett neki! A ki azt eszegeti, a mit más ecczer megett…

– Hallja! – szoritotta ökölbe a kezét az asszony.

Az ember mosolyogva nézett rá, megdühitő mosolygással.

– A bion vagy ujra kiadja, vagy belebetegszik – fejezte be a megkezdett durvaságot a vadparaszt.

Ebben a pillanatban az asszony magáról megfeledkezve, arczul akarta ütni az embert. Csak csendesen. Ugy, hogy ne legyen feltünő. Vagy tán nem is ütni akarta, csak legyinteni; karmolni, vagy czirógatni, maga se tudta. A hogy akkor czivódtak, mikor elszakadt a közös életük folyása. Lyányosan, a szerető nagy szabadságában. De az ember megkapta a kezét s ugy csavarintott egyet rajta, hogy a némbernek elmeredt szeme-szája a fájdalomtól.

– Hallodi Tót Marcsa! eltanáltad felejteni, hogy én Bot Fábjány vagyok ma is. Nem Fórizs Pesta.

Az asszony összehuzta magát; a másik sarokból odanézett valaki s nem vett észre semmit.

Az asszonyállat csendesen pityergett és kibámult az ablakon. A férfi ült magának és szítta a pipát. Hallgattak.

Egyik állomás ment a másik után. Végre közel volt, hol az asszony leszáll.

Felkötötte a zajdát a hátára s ugy ült le.

Sok mindent gondolt át az életéből s igy szólalt meg. Gyáva, megadó asszonyhangon.

– Hej Fábjány! Kár, hogy te nem akkor törted ki a kezem… Ha te akkor nem azt teszed, hogy a fejedbe vágod a kalapod, a válladra veted a szűröd, oszt elmégy, máig se tudta senki, merre, akkor én se lettem vón egy rossz Fórizs Pestáné… Neked nem kelletett attól félni, hogy kocsmára szorulsz… De te nem szerettél éngem ugy, Fábjány, mint én téged. Ott hattál!…

Az ember faarczczal hallgatta. Ugy tetszett, mintha szorulna rajta a tágas, idegen ruha. Hogy is került ez rá?

Soká nézte a pipa kupakját; egyszerre csak oda pillantott a lyányra.

Hát egészen elbámult, hogy nem a szép kaczkiás, fecsegő, piroskendős lány ül szemben vele, hanem egy összeesett, ránczos arczu, lógófejü vén asszony.

A vonat megállt.

– Isten áldja Fábjány – szólt az asszony.

– Isten áldjon Maris – szólt az ember.

És meg sem érzett a hangjukon, hogy nem két idegen köszön el egymástól.

A KOKAS

Terka néni a nagy szabad tűzhelyen, vigan lobogó csutkalángon, kukoriczát pattogatott. A gyerekek ugráltak, kapkodtak a szerteszét szikrázó habfehér szemek, a „kokasok“ után.

Lizi is, a fiatal asszonyka, kapta magát, odaguggolt a gyereknép közé, s csillogó szemmel, csengő kaczajjal versenyezett velük a kokas-fogásban. Egészen elfelejtette, hogy konty van a fején, fura papirkonty, a melyhez néha még most is oda-odakap, mert azt képzeli, rárepült a galamb a hajára. Persze, még csak két hete viseli.

– Jézus Márja! – kiált fel egyszer a kis menyecske. – Végem! Én csak itt játszok, otthon meg minden hideg. No, én átjöhettem megkérdeni, mit komendál Terka néném ebédnek. Hány óra? Krisztusom! Dél elmult. Teremtőm! Kilenczkor gyüttem át. Csak legalább meg ne traktált vóna Teri néném annyiféle jóval. Most mán kinek főzök? Kedvem sincsen főzni, ha éhes nem vagyok. Pedig szegény ember, az még hajnalba elment Hajdók sógorékhoz baltát köszörülni. Azóta akár fel is vágott egy fél öl fát.

Mig a nyelve pörgött, előkapta a rojtos, lányos nagykendőjét, magára keritette, de nem hagyta lányosan szabadra, hanem hátrakötötte a derekán. Lányoktól hét singnyire jár a hideg, asszonynak komolyan kell járni.

– Vigyél legalább az uradnak egy marék kokassát, – nevetett rá a nénje, a ki épp szakajtóba öntötte a gyönyörüen kipattant szemeket s megrázogatta a kosarat, hogy a „czipója“ alólra kerüljön.

– Tán hogy megtudja, hol jártam! Majd ád ő nekem kokast, csak azt megtudja. Hát azér mondta annyiszor, hogy asszonnak otthon a helye?

De azért tartotta a kötőjét s bokorra fogva, kényesen szaladt el a zsákmánynyal. A házbeliek nevetve néztek utána, ő meg vidáman tapodta a havat, apró sarkú csizmájával.

Hideg ház fogadta otthon. Hamar kis tálba tette a pattogatott kukoriczát s hozzá fogott tüzet rakni.

Akkor csapta össze a kezét:

– Jaj! Hát nem elfelejtettem megkérdeni, mit is főzzek ebédre?…

Ezalatt pedig az urában is megmozdult a lélek Hajdók sógoréknál, a hol reggel óta vigan borozgattak, diskuráltak s még egy kis durákkal is megpróbálkoztak a legényfiúval az ólban.

– Tyhű a kisbaltáját neki! – rikkantott fel. – Itt a dél, vagy mán túl is vagyunk rajta, oszt az én fejszém csak nem köszörülődött ki, oszt az asszony meg mán vár azóta az ebéddel. No, az kivájja ma a szemem. Jó lesz hazanézni, mer elhül a leves. Szegény, az ott dolgozik nekem magába, én meg lopom a napot, mint egy lingár. Csak mán legalább az étvágyamat el ne rontották vóna avval a paprikás szalonnával. Most mán ki eszi meg azt a jó ebédet.

Magára keritette a gubát, elköszönt, a házba is bekiáltott s elczammogott, nehézkes, meggondolt lépésekkel, a hogy házas embernek illik járni, még ha tizenkilencz esztendőske is.

Hazaért, benyitott. A felesége még javába fujta, nekipirosodva, elkeseredve fujta a tüzet, a mi sehogyse birt életre kapni a vizes fában.

Ijedten nézett össze a gyermekemberpár. Mi lesz most?

Elébb az asszonyka találta fel magát.

– Felvágtad a fát?

– Majd még mit! – dünnyögte a férjecske.

– Tán nem?

– Fejsze nélkül?

– Hát nem köszörülted ki?

– Köszörü nélkül?

– Hát mi baja a köszörünek?

– … Befagyott.

– Úgy! Lelkemadta! Úgy? Akkor rakjál magadnak tüzet. Egész szent nap itt fujom, mégse ég. Bolond vagyok, vagy mi?

– Te csak most raksz tüzet?

– Csak hát.

– Oszt az ebéd? Avval mi lesz?

Az asszonyka megrántotta a vállát.

– Tűz nélkül? Tán boszorkány vagyok. Majd még ezután a kisszéken főzöm meg az ételt.

Az emberke lelökte magáról a gubát a kiságyra. Tempósan leült az asztal mellé, a mely olyan nagyon vadonatuj volt, hogy ragadt és műhelyszagot eresztett a festéke.

Lekönyökölt rá s összeránczolt szemöldökkel bámult a frissen meszelt falra. El nem tudta gondolni, mit kell most tennie.

A menyecske pedig durczás lett. Duzzogó arczot vágott s kapta-fogta, felült a kemencze padkájára; úgy nézett maga elé, mint egy megboszantott czicza, a mely rögtön kész a karmolásra.

Még ezen a téren nem volt tapasztalatuk. Mi lesz most?

Hallgattak egy ideig. Végre férjemuram megpödörte a mi nincs s egyet köhintett. Már ez is valami volt. Igy kezdik azt. Feleségemasszony egy árva hangot sem adott rá, csak ült magában duzmaszkodva s nézte a sárga homokkal felhintett házföldjét.

Az emberke ujra köszörült egyet a torkán. Attól rögtön bátorsága jött. Az asztalra csapott tenyerével s azt mondta:

– Lizi!

Lizi, az asszonyka, összerezzent, de tovább hallgatott.

– Lizi!!

Semmi szó.

– Lizi!!!… Hát te nem is felelsz? Mi?…

– No! Tán meg akarsz verni? – nézett vissza harczra készen a csitri asszony.

A férjnek fellángolt a szeme. Az ám. Hát persze, hogy meg akarja verni. Hogy ez neki eszébe se jutott. Annak pedig meg kell lenni. Mer avval minden rendbe lesz. Mer csak avval lesz minden rendbe.

Most már csak azon gondolkozott, mi czimen eshetne meg a dolog. Azt régen tudta, hogy minden jóravaló férj megveri néha a feleségét, de eddig olyan kezes bárány volt ez az asszonyka, hogy nem álmodta, miképp lehetne rá kezet emelni. Most aztán érezte, hogy ma lesz valami.

Csak úgy forgott a szeme s járt össze-vissza a házban, az újházasok rideg, üres, apróságok, csecsebecsék, megszokott ócskalomok, gyerekek híján való lakásában. Okot, ürügyet keresett, hogy istenigazában beleköthessen a jó kis feleségébe.

Addig-addig kutatott, mig meg nem látta a téka tetején a kistálat, a mely tetejesen volt a pattantott tengerivel.

– Kokas! – rikkantott fel.

– Az hát! – vágta rá feleselve az asszonyka.

– Hát e’ má hunnan a csudábul való?

Az asszonykába hét ördög bujt. Elkezdett kötekedni a hangja.

– Hoztam.

– Hunnan?

– Terka nénéméktől.

– Ejha! Ott vótál?

– Ott hát!

– Azér nem égett a tűz!

– Azér!

– Azér nincs ebéd!

– Azér!