Part 4

Az alsóvégen van egy kis házikó. A mesében sincs különb. Hófehérre, fényesre meszelve, magas szalmatetején gólya – az eresz alatt a fecske vert tanyát. A rédelyes tornácz gerendáján cserepes virágok, a csurgóban egy dézsában pompás, ezervirágu leánder. A sövénykarókon tejesköcsögök, feketefalu, fehérvirágu bányai fazekak, kékfehér mázas turi csuprok. Rendes, tiszta udvar, szekér fel nem vágja, gaz be nem növi.

Itt lakik maga a boldogság.

Azaz, hogy Kerek Péter, az öreg, meg a felesége, Márta. Az egész falunak Péter bátyja, Márta nénje. Az ember biróviselt személy, bölcsességben, tisztességben megvénhedett patriárcha, az asszony derék, sok gyereket termett anya.

A kikről senki se tudott volna rosszat soha, de a kiken az egész falu nevet, mióta uriasszony lett a lányuk. A Rozi, a legkisebb, a legtakarosabb, a legkezesebb.

A két vén cseléd bent van az alsó házban. Az asszony tegnap jött haza – Pestről, a lányától, a kit ő meg-meglátogat néha. Csak az ember állja, hogy öt év óta sose ment el hozzá. Az öreg asszony, most ért odáig az elbeszélésben, a mely huszonnégy óra óta szakadatlanul tart, hogy az igazi elmondani valóra rátérjen.

– Jaj bizony, hála légyen az istennek, most má jól vannak a lelkemek. Má mind letisztázták az adósságot, a kit az ura legénykorába felgyűtött, most má maguknak takaritanak. De még má a lelkem lyányomnak olyan ruhára is tellik, hogy semmi ahho a rektorné, meg a papné, meg a jedzőné; de még a nemzetes asszony is! Sustorgós, ropogós tafotába jár a mi Rozink, csak ugy csapja a szelet, a hun lép. Mer a neki dukál, mer a neki muszáj, mer az ü ura bent van a miniszterijomba.

A száraz kis öreg asszony ott ült a ládán, a kemencze mellett; a tulipántos ládán, a melyet hazulról hozott, a mi neki minden hozománya volt. És úgy mondta ezt a szót „bent van a miniszterijomba“, mintha becses pohárról mondaná, hogy az bent van az almárijomba.

Az ura meg ott ült a megbarnult vén asztal mellett, a falnál a hosszu festett lócza sarkán és hallgatta, elhallgatta a sok szófia beszédet.

Hogy végre az asszonyban is megfáradt a szó, s nagyot pihent már egyszer, az öreg ember is megmozdult. Látszott rajta, hogy bent megindult a gőz, a mely mozgásba hozza a dugattyukat, kerekeket, a nyelvet.

– Mi hasznom nekem abbul, – mondta végre.

A vén asszony felhuzta vékony szemöldökét magasra. Fogatlan száját összeszoritotta s maga elé bámult. Hej, bizony. Erre nem tud olyan könnyen felelni. De azért nem hagyta szó nélkül.

– Haszon! Kell is a. Csak ü legalább megéljen. Én nem bánom, ha ippen semmi hasznomra nincsen is – mondta meggyőződés nélkül.

– Feltángáltam a rossz kutyákat – morogta az öreg, s a másik gyerekére gondolt, a ki itthon boszantja – a háládatlan czudarokat. Azér annyit se tesz meg az apjának…

– Mit má?

– Aszontam Miskának, hozza be azt a kis kórót. Megtette? Hogy a keze, lába!… Tennapelőtt montam, még azótátul a fülét se mozditotta erre.

– Dóga van – kelt pártjára az asszony, mert igy szokta ő minden gyerekét védeni az apjuktól. Jajaj, ilyen az anya dóga. – Oszt sár van! Istenkisértés most mezőre menni ebb’ a sárba. Szekervel, ökörvel.

A vén ember hallgatott.

– Felneveljük őket. Fel. Ötöt-hatot. Megesznek. Oszt ha ecczer kiszabadulnak az apjuk kezei alól, mán mintha sose látták vóna. Má a maga gazdája mind! Isten mencs, hogy bele szójjak a dógába… Minek szólnék? Mit bánom én. Mi közöm hozzá? Se károm, se hasznom… Csak add ki a jusst, vén kutya! Agyon csapnának érte. Én azt is kiadtam. Most oszt má fel is fordulhatok. Annyit mondanak rá: régen kellett vóna.

– Ó mán na. Minek ez a harag. Mit rontod magad. Csak ük meglegyenek. Örülj, hogy legalább a legkisebb lányod sora is jól van má.

– A kis rongy. Az haragitott meg legjobban… Még abba vót az utósó bizodalmam. De nem viszi el szárazon… Felkűdöm Pestre, jó helyre. Minek küldtem én? Úrnak? Háromszor se küldte haza a fizetését, má szeretőt fogott magának. Férhe ment. Czafra.

– Örüjjön kend, hogy férhe ment. Még ugyabbul is tehetett vóna. Hátha úgy jön haza! Pulyával. Oszt azt is tartani kéne.

– Asse vóna roszabb. Legalább mindig itthon vóna. Eltérne… Nekem dógozna. Ránk tisztálna… Még tartáspízt is kaphatna a gyereke után.

A vén asszony bólogatott. Úgy, úgy. A biz igaz lehet. De hát mit tegyünk, ha csak így rendelte az isten.

– Most má, hogy jár! Mi? hogy montad? Mibe jár?

– Tafotába, – szólt dicsekvő hangon a vén asszony, – sustorgós, ropogós tafotába, – csak úgy fercsegett a szájábul a beczéző szó.

– Magára kőt! De mi hasznom nekem abbul?

Nagy gond ötlött hirtelen a öreg asszony eszébe. Ejhaj, be rosszul kezdte ő a dolgát. Hiszen nagy megbizatással jött ő az édes lányától. Kéréssel. Most aztán hogy rukkoljon elő vele.

– Nem nagyon kőt… Nem igen telik az árvának. Az az egy van szegénynek, – forditott a dolgon. – Sok kell Pesten. Az a nagy házbér. Drága a kenyér, a só, a hus. Semmi sincs a kertbe, se a kamarába. Oszt falura kell menni szegénykének. Az orvosdoktor parancsolta. Nincs vére. Sáppadt. Elszítta a két gyerek. Az ura is agyondógozza magát. Annak is vakáczió kéne. Kimentek tavaly egy faluba, ott a szomszédságba, Pest mellett. A nyelvüket se értette a lelkem lányom a népeknek. Csak azt, hogy mit kellett fizetni. Uramjézus. Egy pengőforintot minden napra. Csak a puszta lakásér. Oszt meg a koszt, forintnyóczvan vót egy pár csirke, öt krajczár a tojás. Többe került az az egy hónap száz pengőforintnál.

Az öreg ember úgy fülelt, mint a kopó, ha vadat áll.

– Arra vót – mondta.

– Vót ecczer, de minden esztendőbe kéne! Ha telne. De nem telik. Az a kis fizetés; akárha nem is vóna.

Elhallgatott. Hogy az ura nem szólt, újra kezdte.

– Fáj a szive a lelkem lyányomnak.

Várt. Az öreg ember úgy hallgatott, mint egy darab fa, A vén asszony ezt jóra vette s kimondta.

– Haza vágyik a gyönyörűségem.

Most aztán, hogy kimondta, könnyebben, gyorsabban ment.

– Elemlegeti, sirva emlegeti az édes apja házát. Ott milyen jó. Ott milyen szép. Ott magához jönne. Ha még ecczer ott lehetne. Az a tiszta paradicsom vóna. Hát még a gyerekek. Hogy azok megtanulnák a hazai szót… Csak egy jót ennének a nagyanyjuk paprikás csirkéjéből. Egyet innának a Tiszavizből. Firidnének. Szaladgálnának. Mint az anyjuk pulya-korába. Egész más lennének.

Az öreg ember hallgatott. Félkarja az asztalon volt, a másikat leeresztette maga mellé a lóczára. Úgy ült ott, mintha faragva lenne valami feketebarna fából. A lelkébe nem láthat bele senki.

Az asszonya pedig folytatta a beszédet, lelkendezve, rimánkodó hangon; s megpróbált mindent, hogy az ura szivére hasson.

Egyszer csak az öreg ember kibámult az ablakon s meglátta, hogy szekér áll a kapu elé. Kóróval megrakott szekér. Felállott, csendesen a lajbi zsebébe tette a régen kialudt pipát s megszólalt. Az asszony alig várta a szavát.

– Mibe jár a lyányod? Miféle rongyba? Mit mondtál?

– Tafotába, – szólt meglepetve az asszony s gépiesen elismételte, – selyemtafotába, sustorgós, ropogós tafotaszoknyába – és bólogatott hozzá.

A kapu kinyilt, szekér fordult be az udvarra. Az öreg ember kiment rendelkezni, hová rakja be a fia a kórót.

Három napig egyre sirta a mondókáját a vénasszony. Akkor aztán nem állotta tovább. Mérgesen felpattant, mint egy pulyka s ráripakodott az urára.

– Megnémult kend? Hát haza jőjjön a lánya vagy se? Mit irjak neki?

– Bánom én? – szólt flegmatikusan az öreg.

– Hogy a kőbe ne bánná!

– Rajta áll! Az ű dóga! Nekem mindegy. Ha a pesti faluba el tudott menni, ide is eljöhet.

– Óh édes apjuk, be jó ember kend! – tört ki az asszonyból az öröm. – Be jó ember!

– Én nem vagyok se jó ember, se rossz ember. Mer én csak ember vagyok. De hát persze, hogy én is jobb szeretem, ha a lyányom van itt a házamba, mintha idegen nép.

– Ó be áldott ember kend – hálálkodott tovább az öreg asszony s a szemébe köny szökött és lepatakzott végig az orczája barázdáin.

És menten megirta a lyányának a szép levelet, hogy csak jőjjenek, ő is, az ura is, meg a két szentséges apróság is, oszt ne féljenek az öregtűl, mer az jó ember…

És odafent Pesten, a harmadikemeleti csinos kis lakásban lőn nagy öröm, vidámság, boldogság. Három álló hónapig mindennap készültek a nagytatáékhoz, s az asszonyka sápadt arczocskája kipirult, a nagyobbik gyerek az édes apja térdén verset tanult a nagytata születésnapjára, mert az épen a vakáczióra esik. S mind a két csöppség mint valami álomvilág kincseit tanulta meg a Tisza nevét, meg a Malomalját, meg a füzfát, meg a gólyát, meg a mályvát, meg az ostort, meg az aratás, lóhajtás, gyerekjátékok szavait.

A miniszteri számtiszt úr idejében kérte a vasuti szabadjegyet s mivel ő csak augusztusra kaphatott szabadságot, ugy határozták, hogy az asszonyka a gyerekekkel már egy hónappal elébb lemenjen.

És megérkeztek csengős-bongós kocsin. Az egész falu megbámulta, mikor megjött Kerek Rozi az urával, a kinek czilinder volt a fején. Szakasztott olyan uri asszony volt a Rozi, mint a többi nagysága. Hol szedte, hol vette, de jól beletanult az uraságba. Az igaz, hogy azelőtt is olyan nyafka volt, olyan „ne nyulj hozzám“. De könnyebb is megtanulni az uraságot, mint a szegénységet.

Vigan, boldogan telt el a vasárnap. Estére az uri férj vissza is utazott, hogy másnap a hivatalban legyen.

Rozi majd kibújt a bőréből. Olyan boldog volt, olyan megelégedett, soha életében ilyen rózsás napsütés nem volt, ilyen szép kis falu, szép kis ház, mesében sem termett. A gyerekeivel együtt lefeküdt a porba és csókolta a szemével, a hálás, túlboldog szivével a szülői ház küszöbét.

A falubeliek csudájára gyültek s mindenki megugyanozta apuha fehér kezét, sápadt arczát, de legjobban az alsószoknyáját, a melynek az anyja úgy felverte a hirét, – a sustorgós, ropogós tafotát.

Az egész háznál csak az öreg asszony volt nyugtalan. Félt, valami különöset sejtett, nem tetszett neki az ura, az apjok. Minden perczben várt valamit, váratlant, félelmeset.

Három napig várt, akkor megtudta, mi lappang a hamu alatt.

Egyszer csak megszólal az öreg; nyersen rászólt a lyányára, a ki boldogan merengve ült a kis széken s gyermekkori emlékein mélázott.

– Hát te mért nem beszélsz már?

– Mit, édes apám? – szólt az asszonyka mosolyogva s kész volt csacsogni, nevetni, pedig be nem állott már arra a kedve.

– Mit? Fenét. A pénzrül.

– Milyen pénzről? – mondta az asszony nagy szemet meresztve.

– Hát hogy mit fizetsz. Mit akarsz fizetni?

– Én? Miért?

– Hát hogy itt tartalak. Mi lesz a taksa egy hónapra?

Az asszony belesápadt és szivdobogást kapott.

Mit kiván édes apám?

Az öreg felnézett az alacsony padlásra, a mestergerendára.

– Hajszen nem nyúzlak meg. Látom, hogy jobb itt neked, mint ahun tavaly nyáron vótál. Hát legalább annyit fizethetsz, mint ott fizettél.

Az asszonyka reszketett. A vér mind leszállott a szivére. Hallgatott.

– Mi? Mit mondasz? – mordult rá durván az öreg.

– Azt gondoltam, szivesen lát édes apám.

– Hát nem látlak? Mi? – kiáltott ridegen a vén ember. – De rajtam nem fogtok szántani! Majd én ingyenélő pesti jöttmenteket hizlalok! Nem sül ki a szemed? Idegennek, a kihez semmi közöd, tudsz fizetni, az apádnak nem? Ez a gyermeki szeretet? Mi?

Az asszony reszketett, de a foga között kieresztette azért a szót:

– Édes apám se sok szülei szeretetet mutat ilyen beszéddel.

– Ejnye, azt a hétnyüstyit! Te czafat! Az apádnak mered ezt mondani!

Az asszony holthalaványan várt.

Az öreg felállott, feltette a kalapját s indult.

– Hallod! Minden napra egy forint a lakásér, másik forint a kosztér… Ne mondd, hogy pogány vagyok, ötven pengő legyen egy hónapra. Oszt nekem előre letedd a pénzt! Mire hazajövök, elmenjen Pestre a levél az uradnak. Osztán itt csókold a kezem, mert ez az én szivem esett meg rajtad, hogy ennyivel beérem. Te háládatlan. Tavaly egy százasnál többet fizettél idegen népnek, a kinek a szavát se értetted. Egy hónapra! Most kettőre sajnálsz ennyit. Vigyázz, ne haragits, mert csak egy szó legyen, ott ruglak a sustorgós, ropogós tafotádba!

A fiatal, gyenge asszony sirásra álló szemmel meredt el félre; az ágy nagyvirágos karton takarójára bámult; az öreg ember elkopogott; a konyhában a vén asszony megdermedve állott s a gyerekek, mint megszeppent csirkék bújtak az anyjuk kötője alá.

És mire az öreg hazajött a mezőről, a levél sűrű könnyek között megiródott s a fiatal asszony kezet csókolt az apjaurának.

A bogárhátú, gólyafészkes kis ház úgy mosolygott fehér falaival a meleg, ragyogó napsütésben, mint az emberi boldogság, jóság, a mese utolsó kedves fészke.

A CZICZA, MEG A MACSKA

Kék az ég, szinte belátni tiszta vize mélyén a fenekére. Könnyü, buborodó vitorláju bárányfelhők usznak a szinén. A napsugár perzsel, de friss szellő legyezi az embert s a hőség nem tikkasztó, rekkenő, hanem lázba gyujtó.

Az ispán úr almás pején koczogva ér be a kis faluba. A lombok alatt leveszi széles karimáju szalmakalapját; csinos fürtei szeszélyesen borzolódva csapzanak szanaszét fehér homlokán. A szeme csillog, barna arcza tüzel, melle dagad s feketére égett keze idegesen rántja meg a ló zabláját.

Maga sem tudja mi baja. Lázasnak, hevesnek érzi a vérét. Az arczán pattanások nőttek s türelmetlen, ingerült. Egyszer csak elment a kedve a munkától s azt mondta haza kell néznie.

Most itt van, bent a faluban s még most sem tudja mit akar hát voltaképpen.

Letép egy ákáczfalevelet, a szájába veszi s halkan elkezd vele sziszegni. Végig néz az utczán. Sehol senki. Nehány liba, tyuk csipeget, kapargál a kiszáradt árok gazos partján.

Itt a háza, a derék urasági lak, a mely körül alázatosan gurnyasztanak az apró zsellérviskók. A tőszomszédjában csinos kőház, ebben magagazdája a paraszt, a ki ott lakik.

Hirtelen nagyot ránt a ló zabláján s bekiált ide.

– Szomszédasszony, galambom, adjon egy csókot.

Az ispán úr szabad száját mindenki ismeri. Nem botránkozik meg azon már senki, még a tulajdon felesége sem, pedig az ugyancsak kész a botránkozásra.

A szomszédasszony most jelent meg a tornáczon. Hátulról jön, a kertből, a tilólástól. Világos, aranyszálas, gesztenyeszín haja fehérbabos törökpiros kendővel van menyecskésen hátrakötve, de nem úgy, hogy a legszebb fürtök lazán, boglyasan ki ne kandikáljanak. Fehér pozdorja lepi haját, arczát, ruháját. Ingvállban van s barnapirosra égett fehér teste telten, formásan kivirit a vászon ing tágas kivágásán. Ezerránczu szoknyájának kávébarna alapján nagy vörös rózsák hevernek a redők közé rejtőzködve. A szoknya féloldalt föl van tüzve csipőre, elfeledte leereszteni mig beszaladt a házba. Ám igy kilátszik a durva vászonpendely csücske s alatta a remek láb, a hófehér térde kalácsáig.

A kicsattanó rózsához hasonlatos szépségü fiatal asszony hamiskásan fölveti a szemét s azt hajitja oda az ispán szavára:

– Majd ha fagy.

Be akar sietni a házba, de a férfi ekkorra éppen a virágos kis kertje keritéséhez léptetett s egy parancsoló mozdulattal magához inti. Valami erős van a szemében, s az asszonyka egy kis habozás után eléje megy.

– Na, – mi kő?

– Látni akarlak, – suttogja a férfi s úgy néz rá, majd felperzseli a szemével.

A menyecske nevet, megzavarodik s még furcsábban, szégyenlősen mosolyog; fehér fogacskái megcsillognak piros ajka résén át. Aztán szemérmes lesz; elkezdi lesimitani hajáról, válláról, két karjáról a pozdorját. Mosakodik s bájos vonalakban vonaglik, mint a czicza, a kéjes, hamis, tetsző, rőt foltos fehér czicza.

A férfi behunyja a szemét s a pillák közül gyönyörszomjasan néz rá.

– Zsófi – suttog a szava.

Az asszony egyre zavartabb lesz s feltüzött szoknyáját ereszti le, mintha el akarná takarni szép magát. Nem is gondol rá, hogy ezzel a mozdulatával árulóvá teszi a keménytörésü ingvállat, a mely öblös redőbe hajolva paradicsom kapuját nyitja a magasan ülő férfi szeme előtt.

Ennek vér futja el a szaruhártyáját s úgy belvágja sarkát a lova véknyába, hogy az felszökik; alig birja aztán helyben tartani.

– Zsófi, – megveszejtesz! Belebődülök a szomjuságba. Innom kell…

– Majd – hozok – egy pohár vizet.

– Nem! Én megyek be hozzád! – lihegi a férfi.

A czicza visszahuzza szép gömbölyü fejét a válla, a bársonyos lapoczkái közé s lesi mi lesz ebből. Bajtól tart.

– Érted! Be, hozzád, egy pohár vizre, egy pár csókra.

– Van esze!? – szökik fel az asszony.

– Nincs!

– Elmenjen!

– Nem én!

– Bolond.

– Az.

– Fényes nappal.

– Ha most áhitalak!

Az asszony elrémül.

– Mit akar maga? Meglát a felesége. Ha szomjas, – kérjen tőle…

A férfi összekapja a fogát, a szemöldökét. Fölpillant a maga házára. A hátulsó ablakok ide néznek. Magas komlóbokrok takarják a szoba ablakait, de a konyháéból éppen ide látni.

Fölcsapja kalapját s fütyülni kezd. Bágyadtan, halkan fütyöl egy-két taktust, megereszti a ló kantárszárát; a pejkó léptetve elindul és nemsokára befordul a maguk udvarára. Aztán csak néz, néz maga elé, halkan fütyörész s a szeme vissza sem rebben a menyecskére, a ki leskődően figyel utána a szürke, kitáguló, hunyorgó czicza szemével.

A ló megáll az üveges, borostyán befutta veranda előtt.

– Béni!

Egy tizenkét éves vaskos kis ficzkó vágtat elő. Nyomában két szép kis barna urfi ugráncsol.

– Apa, apa! – kiabálnak élénken a gyerekek.

– Vidd a lovat az istállóba. Abrakold meg… Jó van, jó van fiacskáim. Menjetek játszani Bénivel… Itasd meg azt a lovat te… Nyár van teringettét, gyerekek!… Ugráljatok, ficzkándozzatok, mint a csikó.

A fiuk torkuk szakadtából visitozva ugrálják körül a lovat, a mely barátságosan horkant feléjük. Az apjuk kedvtelve néz utánuk. A nagyobbik gyerek már iskolába megy az ősszel!…

Fellép a verandára, három lépcsőfokon. Lecsapja kalapját.

Bentről babasirás hallik. A prücsök szól.

Sári néni, a száraz dajka eteti a csöppséget, de annak nem kell a tejbe ázott zsemlye. Inyencz, mint az apja. Pedig nem kapja meg többet a legédesebb csutorát. Két kanál közt egyre bömböl s kiabál:

– Ma–mma–mma–ma.

A mama a konyhában van s a cseléd segitségével az aratók ebédjén dolgozik.

– Lelkem, édes lelkem! – szól be hozzá az ura olyan szeliden és békésen, mint a ki nem is tudna egyet kiáltani. – Gyere be egy kicsit lelkem, hozz egy pohár vizet is.

Az asszony bámulva néz ki rá.

– Itt a viz, igyál. Friss.

– Melegem van, hadd álljon.

– Mindjárt.

A férfi megállott az ajtóban s elnézte, hogy sürög-forog a felesége.

A sovány, de szép arányu asszonyka hajlékonyan nyult ide, oda. Ebben is van valami macskaszerü. Fekete ruhájában, a mit valami távoli gyász miatt visel, s a melyen csak a fehér kötény, meg koromfekete haja alatt a hófényü, nyulánk nyaka tör világos foltot, igazán olyan volt, mint a feketeszőrü, fehérfoltos egerésző házi macska.

Körülötte minden ragyog. A rezek, a faedények, s minden a szabályos helyén. A rendetlenségnek árnyékát sem türi. Mindent a maga idejében, a maga módján.

Szivós teste aczélos erővel nyulik, hajlik. Nesztelenűl jár-kél, ha dolgozik, nem csörömpöl, eltörni semminek sem szabad a házában. Dorombolni nem szokott, csak nagynéha ölbeli babájával, de pörölni, veszekedni sem. Azonban éles nézésü sárgás-dióbarna szemével úgy rendben tart mindenkit és mindent, hogy nincs is szükség patvarkodásra.

A férfi sarkon fordult, bement a hűvös szobába, a hol minden olyan tiszta, kimért, szabályos, mint a skatulyában. A diványon, a gépen, kis asztalon, nagy asztalon, székek támláján s mindenütt, a hol csak lehet, horgolt teritők; a szövetbutorok vászon takaróval behuzva; a szekrények tetején befőttes üvegek friss, ragyogó sora s minden csillog, mint a tükör. Az ember nem mer leülni, egy széket elmozditani, hogy meg ne bontsa az érczkemény, hideg rendet.

A férfi belesüppedt egy fotelbe. Nagyot nyujtózik, ásit. Erős, szép fogait megmutogatja.

És ujra fütyörészni kezd. Halkan, maga sem tudja mit. Kellemetlen előérzései vannak. Szórakozottan pedergeti a bajszát. Nem gondol semmire.

Végre nyilik az ajtó s megjelenik a felesége. Fehér porczellán tányérkán kristálytiszta pohárvizet hoz.

Szó nélkül tartja eléje. Az ember megissza. Fenékig.

– Várj.

– Mit akarsz? – kérdezi csöndesen, közönyösen az asszony s leteszi a poharat.

A férj, a mint a hűvös fekete asszonyról felnéz a plafondra, úgy érzi, már nincs semmi mondanivalója.

– Valamit – akarnék – kezdi zavarodottan s jobbra-balra rántja a száját, hogy a bajuszát hozzádörzsölhesse ugyanahhoz a mutató ujjához.

– Nos?

– Hát gyer ide közelebb, – szólt a férfi nyerseskedve.

Az asszony elbámul.

– Úgy állsz, mint valami szent, – folytatja a férfi a gorombáskodást erőszakosan, – az ember nem is mer hozzád szólani.

Az asszony vállat von.

– Mit akarsz? Sok a dolgom.

– Nekem is.

– Éppen azért.

A férfi hátraveti magát a fotelben.

– Mi bajod? Azért nem kell összetörni a fotelt, – szól rá felesége s közelebb lép, hogy helyrehuzza a lerántott vászon boritót.

A férjet megcsapja a hideg szobában az asszony melegsége, hirtelen átkapja őt s odarántja az ölébe.

– Eh, már egyszer meg is csókolhatnál.

– Megbolondult?

– Meg.

– Hagyjon békén.

– Van eszemben.

Az asszony gyanakodva néz az urára, úgy hogy ez megjuhászodik s egy kissé mérsékli magát.

– Hát tudod lelkem, azt akarom mondani, hogy máma, – kezdi hadarva s ujjaival idegesen, megremegve szalad végig az asszony testén. Egy percz alatt tűz sugárzik át ujja idegein, be az agyába s a következő pillanatban vasizmokkal szoritja magához az asszonyt, hogy majd összetöri.

– Jaj! – liheg az föl. – Őrült!

– Még nem vagyok, de megbolonditasz.

Elereszti és izmos markában csipejénél fogva messze eltartja maga elől.

Az asszony arcza kipirul. Kihajtott ruhagallérja elgyürődött, egy kapocs kipattant s fehér bőréből vékony szöglettel több látszik, mint máskor. Férje kimeredt szemmel, vágytól szétbuggyant ajkakkal néz belé a szemébe, a lelkébe.

Aztán ujra magához szoritja, forrón, gyötrőn; csókokkal boritja, s valamit sug az asszony fülébe.

– Nem! – lihegi az asszony, s a hogy hideg, gonosz macskaszemével ránéz az urára, valami gyülölködő karneol-láng villódzik meg a szeme mélyén, a sárga karikában.

– Nem? – hörgi a férj. – Nem? Hát majd én megmutatom, hogy igen.

S majd szétmorzsolja az asszonyát, de az szivós testével elvékonyul a markában s ki akar szabadulni.

A macskát nem lehet megfojtani, agyonverni, azért ölik vizbe.

– Mi vagyok én? – hörgi a foga közt a férfi s nem birkózik a feleségével, hanem nyomorgatja azt. – Mit akarsz én velem? Hát sohase lesz már ennek vége? Tán fogadalmat tettél. Haha. No csak várj, mig még egyszer beviszlek gyónni.

Kaczagott durván, röhintve s egyik öklével a szék puha karját verte.

Az asszony hangtalanul birkózott vele. De hiába karmolt a fényes szőrü fekete macska, nem szabadult. Ilyen jelenetnél jutott eszébe az ősmesemondónak, hogy a gonosz tündér száz alakot ölt az ember keze között. De ez a férfi még akkor sem eresztette volna ki…

Gyönyörüség volt az asszonnyal még ez az ölelkezés is. Kemény izmait megfeszitette csontos öklén, hogy nem birt belevágódni az asszony éles egérfoga s lesiklott róla rózsaszinü puha körme. És át meg átszítta magát a puha női test tapintásával, illatával, izgató hőségével.

– Csipj, karmolj, harapj macskám. Kis macskám. Szép czirmosom, – lihegte a fülébe. – Te vadmacska.

Az asszony simára, feszesre fésült, fekete haján csillogott az ablaküvegről ráverődő fény. S a férfi csókolni kezdte ujra ezt a kékesfekete vastag hajat, a rózsás fülecskét, a nyakát, a hónyakát, a gyönyörü formáju nyakát.

Érezte, hogy az asszony belefáradt a marakodásba s egyre jobban odaengedi magát. És a puhasága mind szilajabb lángokra szította a vérét. Őrült, vad szerelem gerjedelme gyujtotta máglyába a szivét.

Az asszony már csak idegesen rángatózott. De félig lehunyt szemében hideg ravaszság kezdett kékes fényt vetni.

Némán, megadással türt s lelkében annál erősebb lett az ellentállás gőgös ereje.

Háromszor, négyszer kinyitotta az ajkát, hogy kimondja a félrevezető szót, de félt, hogy a hangja elárulja.

Végre megtörtént. Kimondta.

– Az ajtót. Zárja be az ajtót.

A férfi egy őrült, forró csókba fojtotta a szavát. Aztán felugrott és támolyogva ment az ajtóhoz. Alig talált a kilincsre, a kulcsra, hogy nagy csikordulással ráforditsa.

Ebben a pillanatban ajtócsattanást hallott.