Part 3

Egy lépést tett előre fenyegető mozdulattal.

A tanitó a zsebére kapott s kiczibálta onnan a revolvert. Ráfogta az emberre.

– Egy lépést. Meghalsz! – rikácsolta.

– Mit! Rám fegyvert!… – mordult a vén ember.

A szemét vér futotta el s rávetette magát az asztalon át a tanitóra, vakon, szemben a fegyverrel.

Egy csattanás és egy ökölcsapás.

A golyó a falba furódott, de a tanitó hanyatt bukott a földön. Irtózatosan leütött fejét még a fal sarkába is belevágta s elterült. Holtan.

A parasztok ott ültek a lóczán, a székeken, az ágyon. Gubákban, bundákban. Egy se mozdult. Álmélkodva, elszörnyedve nézték, a mi történt.

Odakint megkondult a harangszó. A kovács őrülten bámult, bámult s nem értette, mi volt ez.

Végre hangot adott a kurátor.

– No, Mukics úr, maga megmondta a magáét magyarosan.

Felczihelődtek. Papos Vak Áron igy szólt:

– Nincs Istene magának, Mukics úr, méltán rothad meg a teste a tömlöcz szalmáján. Még templom utánig se várhatott…

Egy harmadik paraszt is megböffent:

– Hát bizony máskép kellett volna ezt, mester úr. Most mán járhatunk a törvényre, tanúskodni; üsse meg a guta…

ARANYOS ÖREGEK

Délutáni templom végeztével igy szólt a tiszteletes úr a feleségéhez:

– Anyókám, én most szököm.

A tiszteletes asszony mosolyogva nézett rá.

– Gyere akkor közelebb öregem, hadd igazitsam meg a nyakkendődet; úgyis tudom, hogy szép asszonyok után mégy, sose tagadd. Így ni, ne mondják rád, hogy: jaj, be vén ember!

A pap nyájasan engedte, hogy a felesége gombolja be a kabátját is, gyönyörködve nézte, milyen piros, milyen fiatal ez az ő kis felesége harminczöt évi házasság után is. Az ajtóból visszaszólt még:

– De valamit lopok is…

– Ugyan mit?

– Azt majd csak akkor vallom be, ha utól is ér a hátulütő fa.

Ezzel betette háta mögött az ajtót s kiment derülten, jóleső érzéssel, a boldog ember egészséges hangulatával.

A tiszteletes asszony egyedül maradt s várta nagy megnyugvással, hogy valaki majd csak ajtót nyit rá egy kis délutáni tereferére.

Az öreg úr pedig óvatosan lépdelt az utczán az egy szál deszkapallón, a mit a tiszaháti ész huzott végig a sártenger szinén. Vastag bottal szurkálta a sarat, igy törekedett jó sikerre az egyenes lépésben. A szembejövők sorra leléptek előtte, ki a kerités tövére, ki az itt-ott még jeges földre s nagyokat köszöntek a tiszteletes úrnak.

Végre a Somorjai Gedeon kapuja előtt megáll az öreg úr. A kis ajtót belöki s alaposan megméri: át tudná-e ugrani a küszöbön tul levő tengert. Haj, régen volt debreczeni nagybotos diák, igy aztán csak belegázol a pocsolyába.

A hogy keservesen feleviczkél a tornáczra, akkor látja, hogy egy másik öreg úr, a házigazda kajánul nevetve nézi a kinlódást.

Végre szemtől-szemben állanak az ámbitus alatt s egy pillantásra feltünik, a két ember közt micsoda különbség van. A pap gondosan nyirt körszakállt, mocsoktalan, tiszta attillát visel; azok közül a tiszta, csinos, kedves öreg urak közül való, a kik hetvenötesztendős korukban is tultesznek udvariasságban a mai vánnyadt lelkü fiatal urakon. A másik öreg bácsi is érdekes alak. Zsinóros magyarja még a hatvanas évek „uj“ divatját őrzi, de tele száz pecséttel; lobogó szakállát évtizedek óta nem nyeste olló; vöröses, nedves szemei, bizonytalan karakterü arczvonásai elárulják a korhely hajlamot; de még peczkes legény s erőszakos, hányiveti mozdulatai a hajdani daliás erő nyomát jelzik.

– No, hál’ Istennek! – kiált le a vendég felé – csakhogy sár van az udvaron. Már azt hittem, sohase merül meg a csizmám a disztóól előtt.

– No hallja, – mordult fel a pap, mikor végre teljesen felkapaszkodott az eresz alá, – ötvenhárom esztendeje hallgatom, mi bolondot tud mondani a paraszt, de még ezt nem hallottam.

– Hászen papnak nem kell sár. A katétrában mindig megterem a próvent, meg a kongrua, akárhogy mutat az idő. De mi parasztok nem szántunk, ha nincs sár. Látszik, hogy hiába tartjuk a nyakunkon ötvenhárom esztendeje, hóttig sem tanulja meg a pap, mikor mit imádkozzon a hiveinek.

– No, csak ne prédikáljon, az az én dolgom, – dörmögött a pap, – menjen a disznókhoz, én meg megyek az asszonyokhoz. Ki-ki dolgára.

Kezet fogtak a pörölők. Lágy, remegő, erőtelen tenyerek illeszkedtek egymásba, s élő bizonyságai lőnek, hogy az embernek tovább mozog békebontó nyelve, mint rendcsináló ökle.

A házigazda el is ment a disznókhoz és gázolta a sarat, de bizony csak csinyján, hogy el ne sikamodjék a pap szeme láttára.

Ez egy perczig csakugyan valami kis kárörömmel nézett utána, bólintgatott, mintha mondaná:

– Vén ember kend, vén ember, mint jómagam.

Benyitott a pitvarba, onnan a baloldali szobába kopogtatott.

– Jó napot, szép asszony, jó napot, – köszönt be a „tessék“ után, – mulat a menyecskék közt?

Öreg, megrokkant, kövér asszonyság próbált felállni egy kényelmes karszékből. Körülötte két-három öreg asszony, a „menyecskék“, mert hisz az egyik leánya, másik kettő menye. De a pap csak neki köszönt s csak ő fogadta tulajdonképpen az öreg urat.

– Sose mozogjon, lelkem komámasszony, – mondta a tiszteletes, – ördög vigye azt a széket, hogy nem akar magától mozogni.

– Nem akar az, komám uram, nem az, – szólt az öreg néni is mosolyogva, – pedig nem köszvényes a lába, mint az enyém.

– Jaj, dehogy nem, – vágott közbe az egyik „menyecske“, – abba is beleesett már a szú.

– Könnyü az ilyen fiataloknak, – hamiskodott a pap, – az én feleségem sem érti meg, mi az a hetvenöt esztendő. No nem baj, mi is voltunk valaha szépasszonynak kocsisa. Akkor még mi alattunk se volt szuvas a szék, úgy-e komámasszony?

Nevettek rajta mindnyájan, jólelkü csendes nevetéssel, a mi be szokta fejezni az évődést.

– Hát mit hoztam én magának, szép asszony? – kezdte ujra a pap a beszédet, letevén gyászszalagos kalapját egy ágyra. Öreg ember kalapjáról soh’se fogy le a gyászfátyol, tudja isten, hogy van, ezek a mai fiatalok olyan könnyen, olyan sürün halnak.

Az öreg, fogatlan, kiapadt szemü, reszketős kezü asszonyság gyermekes kiváncsisággal nézett a papra s úgy eltöprenkedett, vajjon mit is hozott.

– Nem tudom én már kitalálni – motyogta kis vártatva; mintha még ennek is a sok év volna az oka; ilyen hiuk az asszonyok, ha öregek.

– Óh persze, pedig nem adjuk ingyér. Ezt ki kell találni, lelkem komámasszony.

– Nem vagyok én találós… sose is voltam.

A pap csipett a szemével:

– Tudjuk, a régit jól tudjuk… Nohát itt van, ezt hoztam. A feleségemtől loptam. Ki is kapok érte, ha hazamegyek, de sebaj, harminczöt esztendeig rászokott a hátam…

Mindenki nevetett a tréfán s ő hunyorgatva, mókázva szedett elő zsebéből egy kis csomagot, belőle kitakart egy darab gyönyörűen sült halat.

Az öreg néni szóhoz sem tudott jönni a meglepetéstől. Nagy ritkaság a hal mostanában, vagy tiz esztendeje, – mióta a tyukodiak nem hordják szekérrel, mert az ecsedi lápon málé terem, nem csík. Kivált meg az ilyen szálkátalan nagy hal, jól sült hal s még legnagyobb ritkaság az ilyen prezentbe kapott hal.

Az öreg úr letévén a „szép asszony“ kezébe az ajándékot, maga is leereszkedett egy szuhos lábu öreg karosszékbe s a termetes boglyakemencze befütötte szobában jóleső, bizalmas lelki melegség áradozott.

A pap elővette zsebéből a pipát, rátöltött, meggyujtotta, lenyomkodta s apró, száraz szippantásokkal pöfékelte a nyirségi szűzdohányt. Az öreg asszony remegő ujjaival ezalatt foszlányokra szedte szét a halat s nagy kivánsággal, de kicsiny étvágygyal eszegette.

A másik szobából nagy zsivaj hallatszott s pár percz mulva két kis dédunoka rontott be, az ötéves Birike, meg az oskolás Pista. A pap tett igazságot a nagy pörben, mely köztük kitört, a dédanyó meg egy-egy csipetet adott nekik a halból.

– Hát komám Estók! – intette elő a pap bácsi a pipaszárral az oskolás fiut – azt mondta a tanitó úr, hogy hatszor fenekelt fel a héten.

Pista első az iskolában, ezért elevenen tiltakozik az „azt mondták“ ellen, a mivel mindennap ráijeszt a tiszteletes bácsi.

Birike is kap egy-egy meghökkentő:

– Bakk! – horkantást, a mire nem győz eleget kaczagni.

Igy játszik a pulyákkal az öreg úr. komolyan, mint a kinek semmi más gondja dolga.

Végre hatalmas kopogás, csoszogás az előszobában, jön a házigazda.

– Hó! – kiáltja, mihelyt belép, – igy bizza az ember asszonyokra a vendégét. Hát a kancsó hol van, papom?

– Hiszen nem mindenkinek a temploma a pincze, imádságos könyvecskéje az iczcze, mint magának.

– Nono, többször láttam én már magát kótyagosan, mint maga engem.

– Hisz azt mondani se kell, maga nem is láthat senkit másképpen csak kótyagosan – replikázott a pap.

A vén borivó nem vette rossz néven, sőt örült neki, mintha bókot kapott volna. Szedte elő a butellát, meg a poharakat, még asszonysegitségre se várt.

– Hallja, – szólt a pap, – már igazán nem várok tovább, elszeretem a feleségét. Fogadom, hogy nem viszi aranylakodalomra. Pedig már csak egy hónap van odáig…

Az asszonyok nevettek a tréfán, de a vén Somorjai Gedeon hátraszegte a fejét, mint a vén csataló, ha ágyuszót hall messziről. De meggondolta a dolgot, nem mondott gorombaságot, tovább töltötte a bort s igy tréfált vissza:

– Én nem bánom, ha a feleségemet az egész világ szereti is, csak ő ne szeressen mást, csak engem.

Az öreg néni csendes mosolygással nézte a versengőket. Hozzá volt már szokva, félszázados patvarkodás ez.

A pap nekimordulva válaszolt ujra:

– Csak ne hetvenkedjék vén tömlő… azt még értem, hogy akkor el tudta csavarni egy leány fejét. De az már tisztára lehetetlenség, hogy egy asszony, a kinek benőtt a feje lágya, ki ne szeressen egy ilyen tizenhárompróbás vén korhelyből.

Somorjai Gedeon letette a kancsót s vizes szemeivel gúnyosan nézte végig a vaskos, nehézkes papot, azzal fölemelte poharát s élesen, kevélyen felelt:

– Hát szent atyám, Lőrincz Áron, emlékszik-e, hogy ezt mondta nekem ma ötven esztendeje is! Jól emlékszem, papom. Hát arra emlékszik-e, én mit mondtam?… Azt, úgy-e, hogy: „maga fog megesketni Sátor Sárikával!…“ Na hát papom, most se mondok mást, csak azt, hogy: maga fog megesketni az aranylakodalmamon is Sátor Sárikával.

Nagy csönd lett a szóra.

A fiatalok elbámulva hallgattak s föltárult előttük egy hosszu élet sok apróbb-nagyobb torzsalkodásának igaz oka. Régi szerelmi harczról lebbent el a fátyol; a sejtelmes mult nagy emlékei támadtak föl a lelkekben.

Sátor Sárika ködös pillantását rávetette az urára s a szem tükrének homályában elveszett az élet igaz képe, elmosódtak a ránczok, csak a pillanatnyi tüzes magatartás daliássága tünt fel, s egy perczig őt látta, leányszivének hajdani lángját… s megértette, a min ő maga is annyit gondolkozott: miért ezt a könnyelmü, csapodár, mulatós embert választotta a kettő közül, miért nem azt a másikat, a komoly, derék, gondos, jólelkü papot…

A vén pap pedig összevont bozontos szemöldökei alól keményen szikrázott vissza a támadásra… de aztán hüvösen, közönyösen ereszkedett le pillantása a pipa szádáig s hidegvérrel kezdte el böködni a fekete sziporkázó kis kráterben a hamut. Végre megszólalt, erősen szipákolva a csutorát, minden szó után:

– Csak azt az egyet várom nagy lelki nyugalommal, nemes Somorjai komám uram, hogy szívszaggató bucsuztatóval kisérhessem ki magát.

Az öreg korhely felnevetett:

– Ott is én leszek az úr, papom. Engem visznek, de maga kutyagol utánam.

– Ugyan, ugyan, – szólt közbe édesen, nyájasan, csillapitóan a vénasszony – mit pörölnek már megint maguk rossz gyerekek.

– Nohát kocczintsunk! – szólt a házigazda.

A pap is felállt. Felemelte poharát szó nélkül, de visszatette:

– Hopp, hát a szép asszony?… No, komámasszony! úgyis átkozott a hal a harmadik vizben…

– No, hol van hát az a pohár – szólt Sátor Sárika s fonnyadt, ránczos, remegő kezeibe vette a poharat:

– A békességre!

És a három öreg lélek bágyadtan, energia nélkül mosolygott s reszkető csengéssel kocczintotta össze a három poharat.

CSIPKÉS KOMÁROMINÉ

A tanitó úr, ámbár pap is egyuttal, nem született valami nagy gondolkozónak.

Nem is az kell ilyen kis templomba. Elég, ha dörög a szó s a lévita öles mondatokat egy szó hiba nélkül tud eldeklamálni azon a pompás katétrai hangon, a mely álomba ringat minden jó keresztényt.

Mi lenne, ha Vak János, a fiatal gencsi lévita megelégelvén falujának bámulatosan laza erkölcseit, – a melyek ellen ugyan nem mint tüzesvérű, kapós fiatalembernek volt kifogása, – mi lenne abból, ha a maga nyelvén mondaná meg, hogy:

– Kedves atyámfiai, czudarok vagytok, fajtalanok. Nincs több ilyen ebhitű falu, még ezen a híg erkölcsü magyar glóbuson sem.

De hálistennek konganak a könyvből tanult középkori általánosságok s a kurátor meg a biró, meg a falu kovácsa már utána horkolják a predikácziót, a lányok vigan adják kézről-kézre a virágbokrétát s az „erényes asszony“, a ki erényeért szenved, nem fakad könyre a szép szón, a mi tele tüdővel zeng:

„vagy ha a vállaidra nehezedő keresztek alatt meggörnyedve kebledből elfojtott keserves sóhaj tör ki s száll fel az Egek Urához; vagy ha a gyász és siralom sötét lepelként kedélyvilágodra ráborul; ha nincs többé e földön kitől részvételt, segitséget vagy csak egy jó szót is várhatnál: ime egy láthatatlan erős kar fölemel a porból, letörli könnyeidet, eloszlatja bánatodat, hogy…

Ebben a perczben valami esett a darálóba s az megállott.

A derék szónok be letalált nézni a Csipkés Komárominé szemébe s rögtön elfelejtette, mi lesz az erényes asszonyokkal. A helyett valami gonosz manó egy nótát csapott a fülébe:

Teszek néki olyan kacsintást, Elfelejti, felejti a létániát.

Nagyon gonosz manó lehetett, a ki a szent helyet sem respektálta; legalább kálomista nótát idézett volna.

De nem ezen rémült el a lévita, a kinek reszketni kezdett a térde s veriték ütött ki a homlokán; az Ur szemére is hiába nézett a padláson, az már igen lepattogzott, nem lehetett kiolvasni belőle a folytatást.

Végre is, magyar ember lévén, dühbe jött, egyet káromkodott magában:

– Az istenáldását ennek az asszonynak! – s olyat ütött a bibliára ököllel, hogy mindenki felriadt.

És ő felragyogó arczczal, mennydörögve vágta ki:

„hogy élj! küzdj! bizzál! higyj! és remélj!“

Na hálistennek. Tovább nem volt baj, de nem is mert rá pillantani többet arra a pokolra való szép asszonyra.

Csak lent, a papszékben; mikor már baj nélkül nézhette. Kecsesen ült a hires szép asszony az első padban s egyszer sem nézett felé.

Teringettét, be szép ez a teremtés. Predikáczió ide, predikáczió oda, ennek a kedveért szivesen rátaposna a második kőtáblára.

Micsoda mellette a volt rektor kisasszony lánya, a ki az úriszékből olyan szemeket vet a levitára, majd elolvad bele. Ez a meleg nézés azt jelenti, hogy ő az egyetlen, a ki megértette és élvezte a szép beszédet. Ez ugyan inkább bók a tudós debreczeni professzornak, a ki azt szerzé, mint a jó fiúnak, a ki undorodott a kisasszonytól; különben is parasztfiú, parasztgusztusa van.

Ej be más is ez a Csipkés Komárominé. Ez már tetsző. Majd felröppen gyönyörű ruhájában. Formás, habarczú. Szemérmes. Olyan, mint egy szűzlány. Dehogy is. Szebb. Kivánatos. Látszik, hogy menyecske, tüzrőlpattant… S látszik, hogy nem sír utána se kicsi, se nagy, pedig öt esztendős asszony.

A negyedik verssornál feláll, ő az első az asszonyok között. Kilép s ruganyos termete reng-ring a szárán; szoknyája ezer ráncza közt piros és lila virágok tüzeltek s ahogy ráesett a kerek ablak szines fénye, olyan volt, mintha tündelevény jelent volna meg.

Káprázott utána a tanitó úr szeme s kóválygó szivárványos fellegekkel tölt el a lelke.

Nem is volt kedve diskurálni ma a templom ajtajában a falu fejeivel. Még az se bántotta, hogy a predikáczióból senki sem ismételt semmit. Meglátta, hogy amott a nagy eperfánál beszélgetve ácsorog Csipkés Komárominé. Úgy látszik, a kertek alatt akar menni s akkor a tanitó utján megy haza.

Megdobbant a szive. Ez őreá vár. Hamar elparolázott és utána sietett.

Gyönyörű nap volt. Kemény, buja, vakító szinek. Vadzöld a fű, a falomb, élesen fehér a meszes út; szemszuróan csillog a tócsák vize.

– Jaj de szalad szép asszony!

Az asszony megállott, bevárta. Már csakugyan be is fordult a gyalogösvényre.

– Szalad a szél, tanitó úr.

A férfi ránevetett. Gonoszul, ahogy az asszonyéhes férfiak szoktak nevetni.

– Hogy van gyöngyöm, be szépül.

Az asszony csintalanul elmosolyodott s a szemébe kacsintott, mint egy kis lány.

– Tudja is tanitó úr, mi a szép, ha engem is úgy csufol.

– Hogyne tudnám. Hisz az minden tudományom.

– Jól erisztették el a kollégyiumbúl.

– Jól hát, azért biztak rám dupla hivatalt.

– Na, sokat ér, ha se egyik, se másik, – kötekedett az éles nyelvü menyecske.

– Még maga beszél?

– Azér van nyelvem.

– Mi szüksége magának papra, tanitóra?

Az asszony belenézett a fiatal ember szemébe s kunczogva mondta:

– Kinek van, ha nekem sincs.

– Nono, maga se nem keresztel, se iskolába nem járat.

– ’Sz… épp a…

A tanitó meghökkent. Úgy meghökkent, hogy nem mert ránézni az asszonyra. Mintha hirtelen nagy fényesség lobbant volna fel előtte s megpillantotta volna az igazságot.

Csaknem futva mentek egymás mellett. Egyik sem szólott.

Végre a férfi nekidurálta magát, egyet köszörült a torkán s száradt hangon szólott.

– Mért nem veszi elő az urát miatta?

– Van is kit…

Az asszony nevetgélt, de az arcza piros volt, mint a pipacs.

A tanitó megállott s rámeredt. Nem merte hinni, hogy érti ezt az asszonyt.

Egy-két lépés után az is megállt s visszanézett. Puha batiszt kendője gyönyörűen köritette piros arczát, homlokán a kontycsipke, mint ezüst köd reszketett.

A fiatal férfi merészen nézett be a szemébe. Az asszony pillantása állotta.

– Hát minek ment az urához? Ahoz a kiszáradt fához. A száraz tőke utolsó ágához. Tudhatta, hogy arra nem rakna fészket a madár se, mert letörne alatta…

Az asszony kissé fölemelte a fejét. Valami kevélység, gőg volt a hangjában.

– Azér, tanitó úr, mert szép név. Nagy név. Első familia. Nagy vagyon.

– Mit ér az! – legyintett a kezével a férfi.

– Mit? Nohiszen jó tőkébe lehet ojtani.

Mintha bunkóval vágtak volna a fiatal ember homlokára. Zöld, meg vörös karikák szikráztak a szeme előtt. Lehunyta a pilláját s mikor ujra fölnyitotta, majd rárohant az asszonyra. Most már ott volt az arczán a tudás.

Olyan veszett, vad sóvárgás ült ki az arczára, hogy az asszony szinte visszaszökött előle.

– Hát csak rajta! – mondta durván, lihegve, – az is mesterségem!…

Az asszony egyszerre olyan hideg lett, gőgös, felfuvalkodott, a milyen csak az igazi módos parasztasszony tud lenni. Végig nézte a szeme szögletéből a tanitót és igy szólt:

– Még nem ismerem a fajtáját!…

Azzal azt sem mondta: agyisten, elment.

A tanitónak eszébe jutott, hogy az apja zsellérember az alföld másik végén s az ő neve Vak Jankó. Ott maradt leforrázva s hideg vizzel leöntve. Csak bámult az elsiető szép asszony után.

Valaki ráköszönt. Oda se pillantott. Körülnézett, hol van, hát a tulajdon hátulsó kiskapuja előtt állott.

Kinyitotta, belépett s bevágta maga után.

Üres volt a ház, mint mindig. Az ajtó be volt zárva. Megrázta a kilincset, nem nyilt s ingerültségében olyat vágott öklével az ajtóra, hogy beszakadt az egyik táblája. Akkor jutott eszébe, hogy hiszen a zsebében a kulcs.

Egész meg volt dühödve. Mikor végre bejutott, bezárta maga után az ajtót s ujra zsebrevágta a kulcsot.

Bement a szobába, a mely tele volt dohányfüsttel. Ugy dobta az asztalra a két vaskos könyvet, hogy azok tovább ugrottak s az ágy alá repültek. Akkor elkezdett káromkodni.

– … annak a czédának! Mit akar velem! Orromnál vezet? De megemleget, ha egyszer a markomba kerül a serénye.

Dobogva járt le s fel, ömlött a szájából a szitok, jobban, mint ma a prédikáczió.

Egyszer keményen megrugott valamit, hogy belefájdult a lába. A sulyzója volt.

Eszébe jutott, hogy hisz ő a „vasprepa“, a hogy a kollégiumban hivták. Hamar lehányt magáról kabátot, inget, felkapta a két sulyzót s a derék huszonöt kilóval ugy megdolgozott, hogy szakadt róla a tajték.

Épen jó, hogy hozták az ebédjét. Farkaséhesen ült neki.

A legjobb falatnál földhöz vágott kést, villát:

– Mit akar velem ez az asszony?

Egész nap ki se mozdult, csak hevert diákosan a deszkaágyán és füstölt keményen. A segédjegyzőt, a ki meglátogatta, be se eresztette s hogy sokat okoskodott, majd megverte.

Éjfélkor is ruhástól feküdt még, de elaludt.

Hirtelen felugrott. Megérezett valamit. A következő pillanatban megverték az ablakát.

– Tanitó úr! Tanitó úr! Ölik az uramat! Gyilkolják az uramat!

Csipkés Komárominé volt.

A tanitó felkapta az asztalról kurta vasbunkóját s ki akart rohanni a házból. Az ajtó nem nyilt; nekiesett, megrázta, kiszakitotta sarkából.

– Jőjjön tanitó úr. Azóta vége.

Rohantak a korcsma felé.

Bent rémes jelenet. Egy ember az asztalra borulva s öten-hatan ütik, vágják ököllel, bottal, széklábbal. A vér patakokban ömlik.

A tanitó beront. Két-három ütés jobbra-balra s véresen, szédelegve dülnek a legények. Vagy kettőt leteper, mint a medve, mint a veszett farkas és pár percz mulva mindnyájukat kihányja a korcsmaajtón. Akkor azt bezárja riglivel s hozzáfog, hogy az aszonynyal felélessze a félholtra vert embert.

A sovány Csipkés Komáromi támolyogva áll talpra.

– Megölöm! – orditja és a zsebében kutat. – Parasztok! Gatyások! Bikkfagatyás parasztok! A falamiámba tapostak!

Kimosták a részeg ember fejét. Akkorára az előkeresett a zsebéből egy nagy peneczilust, kinyitotta az araszos pengét s esküdözött, hogy utánok megy.

– Megölöm, – rikoltozta folyvást. – Ha én vagyok, én vagyok az utolsó Csipkés Komáromi! De mind leölöm, valahol egy bikkfagatyás paraszt…

Ott volt a részeg alakban a nagy familiából minden gőg, – egyéb lelkitulajdonság már nem maradt rá.

Lefogták, lefegyverezték, haza czipelték az ágyába, a hol aztán el is aludt békével.

A tanitó, mint a ki jól végezte dolgát, elköszönt; eszébe sem jutott a déli jelenet, csak otthon, a hol tárva-nyitva, kitörve várta az ajtó… Magával megelégedve mosolyodott el:

– No legalább megmutattam, milyen a vasprepa.

Harmadnap délben csak beállit hozzá, kiöltözve szépen, a Csipkés Komáromi pár.

– Azër gyöttünk tanëtó úr, – mondta az ember, a ki uri fajta parasztok szokása szerint, parasztosabban beszélt, mint a zsellérnép, – hogy mekköszönnyem, hogy nem ërisztett el akkor iëcczaka. A mien kutyagyerek vagyok, mind lebicskáztam vón az istenadta parasztokat.

A tanitó nevetve látta a száraz embert, a kiben józanon se volt kevesebb a fajgőg, mint részegen.

Eldiskuráltak, mi volt, hogy is volt.

Aztán indultak a vendégek.

– Menjen csak kend haza, – szólt az asszony az urához, – nekem még mondanivalóm van a tanitó urnak.

– Hászen mongyad.

– Majd az orrodra kötöm, – s tréfásan kitolta az ajtón.

Az ember elkoczogott, hallatszott, hogy a kis kapút is behuzta maga után.

Az asszony ekkor nézett fel. Zavarodott volt, pirult, a szeme égett.

– No… szólt a tanitó, a kit lángok lobogtak körül, mintha a pokolban perzselődött volna.

– Tanitó úr, – szólt az asszony, s a kendője csücskét babrálta szemérmesen.

– No.

– Hát, hát…

– No hát.

– Hát mán láttam a fajtáját!…

A férfinak leesett a karja, le az álla, le a nagy hősége. Most már mindent megértett. Ez a szemérmetlen czélzás, ez olyan volt, mintha jeges zuhanyt bocsátottak volna a nyaka közé.

– Ugy? – kiáltotta berekedt hangon. – Hát osztán jó a fajtám? Czéda! Érdemes beoltani vele a hires fát?!

Felemelte az öklét s vadul, dühöngve nézett rá.

Az asszony előbb megijed, elsápadt. Hátrált is egy lépést.

Aztán magához jött és lobogó szemmel, kedvtelve nézett a tüzes legényre. Csak ugy áradt körülötte a világosság, a fényesség.

Kevélykedve, de meleg pillantással hajtotta félre a fejét.

– Hát iszen én nem a Komáromiaknak kerestem a fajtát. Azoknak akármilyen jó vón, – de nekem nem!…

S az arczán tüzrózsák égtek, perzselők, észveszejtők.

Hirtelen lesütötte a szemét, kecsesen megrántotta a vállát:

– Hát iszen semmi na… – s mozdulatot tett, hogy elmegy.

A fiatal férfi tisztára megőrült. Odaugrott az ajtóhoz, ráforditotta a kulcsot.

És egy szó nem sok, annyi sem jutott eszébe a predikáczióból, a vasárnapi predikáczióból.

SUSTORGÓS, ROPOGÓS TAFOTÁBA