Part 2

Az idegen úr mosolyogva rázza a fejét.

– Tudom, hogy Nagypéntek van, de nem tudom, mire nektek a tojás!

A kis lányok ujra kaczagnak, hangosan, jókedvűen, csufondárosan.

Zsuzsika megint nyelveskedik.

– Hát nem tudja maga, hogy:

Nagypénteken sokat sirtak, Sok himes tojást megirtak?

– Tudom én.

– Na hát nálunk úgy szokás, hogy Nagypénteken összeszedődünk mink kis iskolás lányok és elmegyünk csapatostól a fius házakhoz fehér tojást szedni. A fehér tojásból himes tojást csinál nagyanyám, ha majd jönnek Husvét másodnapján a fiuk locsolódni, abból adunk nekik.

– Ejha, hát ha én elmennék, tán még nekem is adnátok?

A lánykák még hangosabban kaczagtak ezen s integettek piroskendős fejecskéikkel, hogy adnának.

– No még csak azt mondjátok meg, hogy csak a galambosi lányok járnak Parittyásra tojásért? Onnan tihozzátok nem mennek tojást szedni?

– O be kicsit tud maga! – helytelenkedett Zsuzsika. – Hiszen mindenki tudja, hogy Galamboson milyen sok a lyány, Parittyáson meg sok a fiú. Ezér osztán Nagypénteken lyányok mennek Parittyásra, de Husvétba kell megnézni a tőtést, csak úgy sorjázik a sok fiú Parittyásról mifelénk.

Az idegen úr megcsóválta a fejét, mosolygott s egy-egy fehérpénzt adott a kis lányoknak, azzal elköszönt tőlük, elhajtatott, azaz, hogy tovább eviczkélt szekere a sárban.

A leánykák pedig sietve tipegtek előre, piros kendőcskéik messze viritottak a zöld vetések és zöld füzfaerdők között.

Mentek vigan, kaczározva, dalolászva Parittyás felé. Apró kosárkáikat magasra lengették s ragyogott az arczuk, ha elgondolták, hogy tele kosarakkal térnek meg déltájon.

II.

Szabados Zsuzsika volt a vezető.

Ez a bogárszemű csöppség olyan volt, mint a csík. Eleven, mozgékony, szemes, ügyes, csinos, aranyos.

Ő már a mult esztendőben is volt Parittyáson, az igaz, hogy még akkor csak a nénje mellett döczögött, de azért jól megnézett mindent s most csak úgy ömlött belőle a szó, mikor magyarázott:

– Azt mondom nektek, lányok, hogy sehonnan sem kérünk tojást, csak a hova maguktól híjnak be.

Marcsa, Tót Marcsa, egy irigyszemű szeplős kis lány, a kit az anyja varrt a Zsuzsika nyakába, nyávogó hangon szólalt meg:

– De hát ha sehova se híjnak be?

– Azt csak bizzátok rám.

Borcza, a kis Kávás Borcza, a ki a másik oldalon ment Zsuzsika mellett, szelid arczú szép kis lányka, bizalommal s csillogó szemmel nézett rá Zsuzsára. Ő is volt már tavaly Parittyáson és tele kosárral ment haza.

Hamar odaértek a falu alá. A kopasz fák közül messze csillogott a parittyási torony aranyos bádogteteje.

A hogy beértek a falu nagy utczájára, Zsuzsika hirtelen rázenditett a tojásszedőnótára:

Tyukom, tyukom, kendermagos, Hány a tojás, káráld ki most. Tizenkettő, három hijján, Jaj be kevés a ház hijján.

Kukuriku, tollas kakas, Minek olyan üres a kas? Ha hónapra több nem akad, Kitekerem a nyakadat.

Úgy visított a Zsuzsika hangja, mint a szél.

A keritéseken belül mindenfelé kiszaladtak a gyerekek s kiabálták:

– Jönnek a galambosi lányok tojásszedni!

Innen is, onnan is kiszólt a gazdasszony:

– Hej lányok, kis lányok. Tán nem akartok bejönni?

– Ha híjnak! – vágott rá Zsuzsika.

– Hászen híjlak!

Arra bementek.

– Ki lyánya vagytok te? Ni hisz ez a Szabados Gábor lyánya, a Zsuzsi. Hé be megnőttél te pulya. Hát te danoltál? Be jó torkod van. Te kis jércze, nesze három tojás. Három fiam van nekem, az mind meg fog öntözni… Hát ez kicsoda?

Borcza szemérmesen felelt:

– Kávás Borcza.

– Csak nem a Kávás Péter lyánya?

– De.

– Cz. Cz. Be a nyakunkra nőttök, csöppségek. Nesze neked is egy pár tojás… Hát ez a kis jószág kinek a cselédje?

Tót Marcsa irigyen, sanda szemmel nézett már. Dünnyögve mondta:

– Tót Pál uram lyánya vagyok.

– Úgy? A Tót Pál uramé? No, téged nem híjtalak, de azért nesze itt egy tojás.

Kiválasztotta a szakajtóból a legkisebbet, odaadta neki. Persze, Marcsa szegény nem tudhatta, hogy az ő apja rosszban van Korczosékkal, a hol most vannak.

Három pirosképű fiú csintalanul leskelődött a lyányokra. A legnagyobbiknak már csipkésszélű kis kendő volt a lajbija zsebében, ez tavaly került ki az iskolából. Nagyon megakadt a szeme Zsuzsikán.

Oda is szólt neki:

– Hé, be megöntelek Husvétba.

Zsuzsika kaczkiásan szólt vissza:

– Elfelejted te akkorra, mék vagyok én.

A fiúnak szinte felakadt a szeme, úgy meglepte a kis lány kaczér vágása s úgy megnézte rá Zsuzsát, hogy soha életébe nem fogja elfelejteni.

A kis lányok elköszöntek, siettek ki az utczára.

Ott Zsuzsika rázenditett a tojás-nóta többijére:

Libám, libám, őke, őke, Van-e tojás az ülőbe. Van bizony ott akár száz is, A nyakadba nincs több kláris.

Ludam, ludam, jó gunárom, Hány tojás volt a mult nyáron, Jaj ki győzné számba venni, Alig értem vámot szedni.

A Zsuzsika hangja csak úgy hasított.

Az apró fiuk mind az anyjuk szoknyáját czibálták, hogy ezeket híjják be, ezt a lyányt szeretnék ők megöntözni.

No, híjták is.

Mire a templomig értek, annyi volt a tojás, hogy Zsuzsika nem tudta már hova tenni.

Inditványozta, hogy térjenek haza.

Borczának is elég volt s a jó kis lány szivesen ráállott, hogy hazaforduljanak.

De Marcsa azt mondta, hogy ő neki biz ez nem elég. Igaz is, hogy az ő kosarába még akárhány elfért volna; de az is igaz, hogy a kis kapzsi jó nagy kosarat hozott.

Elvált hát a másik két lánytól, hogy ő még tovább megy az alvég felé.

– Erigy, – mondta Zsuzsika, – kár is volt velünk jönni.

Ezzel sarkon fordult s Borczával ketten hazaindultak.

Minden kapuban kint álltak a fiuk s kaczagva kiabáltak utána, hogy igy meg úgy, vederrel fogják meglocsolni.

Zsuzsika mindenkinek tudott valami tréfásat, csipőset mondani.

Igy ért ki a faluból.

Hanem Marcsa alig ment túl a templomon, nagyot gondolt s rákezdett a „Tyukom, tyukom“ nótára. Csakhogy valami fura, suta hangon. Nem tudott dalolni szegény feje, nem jól állott neki.

Még a kutyák is kiállottak a kapuba s egyik ugatott, másik vonított.

A fiuk meg hamarosan csapatba verődtek s kaczagva bámulták a kis lányt.

Ez igen megijedt, szégyenlette is magát nagyon.

– Hé, te is galambosi lyány vagy? – kérdezte egy nagy kamasz.

– Ühüm.

– Hát te pulykatojást akarsz, úgy-e?

– Nem.

– Nem bizony! Hiszen a képed épp olyan, mint a pulykatojás.

A kölykök nevettek a gonosz tréfán. Marcsa sápadt, vörösödött rémületében.

– Nem is kell neked tyuktojás, – mondta az akasztófáravaló.

Azzal megfogta a kosarat és elkezdte rázni. A többi vásott fattyak nevetése közben addig zötykölte, mig csak össze nem tört minden, minden tojás a kosárban.

Szegény Marcsa orditott, a hogy csak birt.

Bezzeg ez jobban hallatszott, mint az előbb a nótája.

Egyre-másra gyültek is kifelé az emberek a házakból. Valamelyik botot kapott, azzal kergette szét a fiukat.

Ezek messzire elfutottak, de onnan is oda kiabáltak az árva kis lánynak:

– Na lám, milyen jó dolga van a szeplősnek. Mingyán himes tojást visz haza.

Másik azt mondta:

– Ne félj szeplős, úgy se locsol meg téged senki.

Marcsa keservesen sirva ment vissza az alvégről az egész falu szemeláttára, a szomoru tojásos kosárral.

III.

Feltetszett himes Husvét hajnala.

A parittyási fiuk kiugráltak az ágyból s egybe hozzáfogtak öltözni.

Most nem lustálkodtak szurtosan, murczosan a kuczkóban. Zaklatták erősen édes szüléjöket, hogy öltöztesse már őket. Adja elé a vasárnapló ruhát, a csipkés kis kendőt, a darutollat a kalap mellé.

De az öreganyjuk előbb rájuk zörgött:

– Nem addig, mig tisztára nem fényesititek a sok apró sáros csizmát, olyanra, mint a tükör, meg a Salamon orczája.

A zsivajgásban úgy sem lehet aludni, hát a gazda is mind felneszelt s apai szeretettel nézte el csemetéit, hogy készülődnek.

A türelmetlen és ügyetlen kis kezekből kivették apámuramék a sárbafult csizmákat s egy-kettőre tisztába tették őket.

Mire igazán kivirított a hajnal virágos kis kertjében a nap rózsája, akkorra rendben haladt egyik raj pulya a másik után Parittyásról Galambosra.

Legelől vezetett Korczos Pesta a két testvérével. Szél fujta, fujdogálta pántlikás kalapját s pirosra csipte az orczáját is.

Csengett a sarkantyus csizma, a gyarmati vásárról csak a mult héten hozta az édes apja.

Folyvást azon törte a fejét, hogy fogadja majd Zsuzsika. Vajjon ráismer-é? Mert ő ráesmerne száz lány közt is, ezer közt is.

De a galambosi lányok sem aludtak ám délig.

Mire az első róta fiú beért a faluvégen, nem volt olyan ház, a hol rendbe ne lettek volna a lánykák. Hajukat szépen, feszesen simára fonta az édes anyjuk, csak úgy ragyogott a tiszta fehér homlok. Újmódi ruhájukon libegett-lobogott a szalag, csipke. S a ház is tiszta volt ám, mintha lánykérők jöttek volna.

Korczos Pesta többször is volt már Galamboson, erre kell átmenni az újlaki vásárra, de bizony idáig még nem törődött vele, merre laknak Szabados Zsuzsikáék.

Ezért nagy gondba volt most.

El volt tökélve, hogy addig másfelé nem megy, mig őt meg nem locsolja, de megkérdezni restelte, hol laknak.

Mitevő legyen most?

Csak ment előre, csak ment. Itt-ott fiuk jöttek szembe velük, ezek is rózsavizes üveget szorongattak, locsolódni jártak.

Csak leány nem látszott sehol. A lányok odabent várják ilyenkor a kis gavallérokat.

Hej törte-marta Pesta koma a fejét, hogy találjon rá Zsuzsára.

Egyszerre csak meglepetve néz fel.

A falu közepén egy szép új ház homlokára fel van irva:

„Isten segitségével. Épitette Szabados Gábor.“

– Tyhő, ez lesz az a ház! Ez a Zsuzsika apja.

– No, ide bemegyünk, – szólt oda öcscseinek s már be is lépett a rácsos kis kapun.

Beállitott a pitvarba. Onnan a szobába.

Megállottak egymás mellett az ajtóban szépen, azzal Pesta rákezdte jó hangosan:

Ma nyilt meg az égnek ragyogó kebele, Ma szállt le a földre az égnek szelleme, Megtörte a halált a földnek porában, Dicsőséget szerzett az ég tárházában…

Mondta ő a jó hosszú verset szorgalmasan végig, de azért közben furtonfurt szerteszét nézelődött, hátha meglátná, a kit keres.

Nem látta sehol Zsuzsikát. Volt ott nagyobb lány is, kisebb is, csak ő nem volt sehol.

Már az öcscse is elmondta a maga versét:

Locsolódni jöttem, rózsavizet hoztam, Vigyázzatok lányok, megöntelek mostan…

Még a legkisebb is elsorolta, hogy:

Én kis Múzsa Gyenge rózsa, Nem jártam még Iskolába, Mégis tudom azt az egyet, Hogy a Jézus ma született. Szivemből kivánom, A garast elvárom.

Pesta csak akkor neszelt fel, mikor hatalmas kaczagással fogadták a kisöcscse versét a háziak. Ő is akkor vette észre, hogy a kis bölcs a karácsonyi rigmust mondta el kétségbeesésében.

Restelkedett szörnyen, rá is mordult a kis Jóskára, de a házigazda vállára veregetett a kicsi pironkodó fiunak:

– Jó van öcskös, legalább tudom, mért van két ünnepünk. Tegnap meghalt a Jézus, ma ujra megszületett. Ezért a versért két himest kapsz… No, hol az a lány a himessel?

Pesta is ezt várta nagyon.

Ekkor nagy dolog történt.

Az oldalszoba ajtaja kinyilt és megjelent a küszöbön Zsuzsika, torkaszakadtából visítva.

– Mi baj, mi baj! – ijedt meg mindenki.

– Valaki összetörte a himeseket! – rebegte Zsuzsa, szinte fuldokolva a zokogástól.

– Ki volt az, ki tette azt! – kiabált haragosan apja, anyja.

Ki volt az? Ki tette azt? Hát ki más, mint Marcsa. Tót Marcsa.

Tegnap este itt volt a kis rossz s elpanaszkodta, mi történt vele Parittyáson. Aztán eldicsekedte, hogy azért az ő anyja mégis egy egész kosár tojást himez neki. Megbámulta, megdicsérte, megirigyelte a Zsuzsika tojásait s ő volt, ki más lett volna, hogy mikor eltették s magára maradhatott a kamarában, mind összetörte.

Pesta csak nézte, nézte, hogy sir Zsuzsika, egyszer odalépett hozzá:

– Ne sirj Zsuzsi, lesz még himes tojás! Ne félj, mert téged meglocsol minden parittyási fiú a nélkül is, de annak a szeplősnek senki se lép be a kapuján. Ezt én mondom, én la, Korczos Pesta.

Zsuzsi egyszerre felnézett.

– Hát te vagy a! Hiszen a te tojásod megvan. Azt én jó helyre tettem.

Odalépett az öreg ruhaszekrényhez, kivett a szépen rakott czifra szőttesek közül három gyönyörű himes tojást és odaadta mind a hármat Pestának.

Ezt ő már tegnap jókor elkészitette, hogy valamikép el ne cserélje másnak.

Pesta ránézett Zsuzsira, melegen, csak úgy sütött a szeme. Azután azt mondta:

– Ugyi hogy megismertelek. Ugyi hogy te nem ismertél meg?

Zsuzsika megrántotta a vállát, kaczagva.

Olyan furcsa volt igy. A szempilláján köny csillogott, de a hamis kis szája már nevetett. Mintha már nem is sajnálta vón az összetört tojásokat.

Az öregek, az apjuk, meg az anyjuk összenéztek és szeretettel paskolták meg a két gyerek hátát.

A két kisebb Korczos fiú egyenesen ott is maradt a házban, mert Pesta kimondta, hogy bizony ő nem megy tovább locsolódni.

A helyett kiállott a kapuba s minden érkező parittyási fiúnak elmondta, mi történt.

És Zsuzsikát sorra meglocsolta minden fiú. Galambosi, parittyási, tojás nélkül is.

De Marcsának ott vesztek a himes tojásai, az egész szakajtóval, senki se nyitott rá ajtót.

Délfelé három czigány-rajkó mégis bement hozzájuk.

A Marcsa anyja mérgében nekik adta az egész szakajtókosár himes tojást.

De Marcsa utánok ment és mind visszavette tőlük. Még ezektől is elirigyelte.

Nem is nézett többet feléje még a czigánypurgyé sem.

MAGYAROSAN

A fiatal tanitó bekattantotta zsebkését, befejezte magános ebédjét üres, rideg, hideg szobájában, a mely olyan volt, mint a kollégiumi coetus, vagy valami tömlöcz. Jó az neki igy is; majd bebutorozza az asszony.

Igy is nagyon kapós az asszonyoknál, a kik két esztendő alatt a suta, gyámoltalan kis prepából nyegle, hányi-veti ripők rektort neveltek. De hiába, kevés a fiatalember, becses a sánta, meg a félszemű is.

A tanitó eleinte roppant örült a nagy sikernek; el is hitte magát, hisz a legelső kisasszonytól az utolsó parasztlányig mind bomlik utána; élt is a szabadságával. Sehol sem szaladt el a gyümölcs elől, nem félt, hogy ha a nyakába hull az érett körte, kárt tesz benne. Csak olyankor hökkent meg, ha valahol baj volt. Még eddig szerencsésen kimászott a csávából mindig, de ma nagy aggodalomban van. A kovács lánya az este kutba akart ugrani miatta, a hogy a vén gazdasszonyától tudja. Ez pedig nagy baj, mert a lány apja igen tisztességes ember, olyan, a ki férjhez akarja adni a lányát, s nem is paraszt, hanem valami lezüllött uricsalád sarja. Kellemetlen eset.

Czigárót sodort a hetesből s felváltva töprengett, lesz-é valamely komoly következménye a komédiának, s hogy vajjon adna-e még egy liter bort az aláirására a korcsmáros.

Az öreg gazdasszony leszedte az asztalt s ő az ablak elé állott. Kint szép téli nap volt. A szemközti nagy parasztházból óriási fürtös gubában kijött a gazda, a kurátor. Ez most ő hozzá indul délutáni templom előtt egy kis beszélgetésre. Vasárnap van, ráér.

– Mit jön ide, – mordult fel bosszusan a tanitó – láthatta, hogy nem hozattam bort.

Jól ismerte már a parasztjait; a kurátor meg szokta figyelni, hozat-e bort a tanitó ebédre, olyankor mindjárt befordul egy pár szóra, de ha nem hozat, akkor neki is másutt van dolga. Könnyű neki, szemben lakik, de a távolabbi nagy gazdáknak csak a szimatjukra kell bizni magukat s az mostanában már nem mindig vág be, nem úgy mint régen, mig kezdő volt a kis rektor.

– Hát hogy vagyunk, tanitó úr! – köszönt be a nagy paraszt.

– Köszönöm… hát kurátor úr?

– Mondok, benézek egy kicsit mán a tanitó úrhoz.

– Jól tette, kurátor úr.

Leült a lóczára, a gubát le sem tette, hogy mutassa, nem soká lesz itt, meg a koldus tanitónál nincs is olyan meleg, hogy el ne birja. Persze hogy nincs; a kurátor az oka. Meg kellene csinálni a rosz kályhát, de ne adj isten, „nem telik az eklézsiának“, meg osztán „a rektornak jó igy is.“ Szembe ültek egymással s nézték a padlót. Egyik sem szólt, délelőtt látták egymást, azóta nem sok megbeszélni való történt.

– Hát mi lesz, tanitó úr!

– Mi lenne. Eső után sár – mondta tréfálva a tanitó, a ki még otthonról értett a népies stilushoz. Parasztfiú ő maga is.

– Hehe. De úgy látom, ma nem ázunk el – czélozgatott tapintatosan a kurátor.

– Hát bizony ma száraz lábbal gázolunk át a veres tengeren.

– A petákba! Csak nem leszünk zsidók.

– Ránk férne egy kicsit.

– Hamar még. Ráér, ha megházasodik.

Új vendég jött. Vak Áron, a bibliás, papos. A kurátor tréfacsináló társa. Ez a két ember hires volt arról, hogy ha összekerülnek s nekiakaszkodnak, a világból is ki tudnának kergetni akárkit, mikor kedvük van a tréfára.

Jöttek többen is, hárman, négyen, mind nagy gubában, vagy vaskos ködmönben, mint a medvék. Paroláznak, köszöngetnek s letelepednek sorban a lóczára, székekre, ágyra, kinek hová jut hely.

– Hát itt csak igy őrnek? – vette fel a szót Vak Áron.

– Hogy? – bökte ki a kurátor.

– A hogy látom, szárazon.

– Hehe, ma igy.

– Rossz szokás, mer a kenetlen szekér is csikorog, de a locsolatlan gégén meg nem jön ki a bőlcs ige.

Nevettek az emberek, a tanitó is nevetett fanyalogva. Régente csak egy-két ilyen mondást kellett megereszteni, már szalajtott a borér, de két esztendő alatt rájött, mért van tele ezeknél a hambár. Nem hozatna a tiz pár ökrös gazda sem egy pint bort, ha a lelke kiugrana érte, mert garas kell azért. Hát ő lesz a bolondjuk?

Igy aztán, mikor bizonyossá lett, hogy ma falra hányják a borsót, forditottak egyet a beszéden a vendégek. Ha már nincs haszon, legyen meg a gyönyörűség. Minek gyül ennyi ember egy bokorba, ha nem azért, hogy felfaljanak maguk közül valakit. Háta mögött kárálni valakire: asszonyoknak való; férfiember szemtől-szembe rágja le a hust a csontjáról, a kire kitette a czélt.

Papos Vak Áron bólogatott a fejével, mint a ki nagyon elgondolkozott valamin, aztán megrázta magán a gubát s megszólalt:

– Hallottátok mán, hogy a Mukics lyány majd a kutba esett az este?

– Nem esett a, ugrott! – szólt valaki a sarokból.

– Ne beszélj mán!… Csak nem!… Kifordult a világ szekere!… – mondogatták sorban s úgy tettek, mint a ki semmit se tud a dologról. Pedig ma egész nap ezen rágódnak, hogy a lyányt „úgy kellett megfogni“. Kár volt megfogni, mondta a közvélemény, ha mán egyszer elszánta magát. Ugyis mit akar? Tanitóné lenni? Jó is volna, mikor a nagy gazda lyánya se kell neki. Meg aztán mit van olyan nagyra a csufságával, járt ugy mán különb lyány is, még se dicsekedett vele.

A tanitó vörös volt, mint a rák, s igen örült, hogy senki sem nézett rá.

– Osztán miért a bóldogtalan? – kérdezte a kurátor.

– A jó ég tudja. Csak rájött, hogy neki kedve van kutba ugrani.

– Firidni akart.

– Februárba nagyon alkalmatos.

– No, kinek hogy. Nekem még gubába se esne jól.

– Mindenkinek más a természetje.

Nevettek, kajánul, a bajusz alatt. Vak Áron a szemével vágott a kurátornak.

– Más oka vólt annak – vélte ez.

– Csak tán nem.

– Legény van a dologban, a hogy hallottam.

– Legény?

– Olyanformán.

– Ha legény, jó gusztusa van, formás lyány.

– Csak fiatalabb vónék harmincz-negyven esztendővel, magam se inaltam vón el elüle.

– A poczok bujjék kendbe, vén kutya.

– Vén a nagyapám, a ki száz esztendeje hótt meg. Nem vén az ember, mig a lábát lógatja, – nevetett Vak Áron.

Mindnyájan göczögtek, kaczagtak.

– De koma, – szólt a kurátor, s odébb vitte a hajtást – kétszer is meggondoltad vón te, hogy jobbra lógjon-e a lábod, vagy balra.

– Én-e?

– Te a! Kovács a lyány apja.

– Hát osztán?

– Biz annak igen a kezeügyébe a kalapács! Pedig az rosszabb a liliomnál, ha simogat vele.

– Nem megy az odáig!

– Nem? Dejsz ahogy én tudom, a vén Mukics megesküdött a szentháromságra, hogy megtanitja a lánya megrontóját, merre mennek semerre!

Ez ugyan nem volt igaz, bár nagyon valószinű, de a tanitó halálosan belesáppadt s a keze remegni kezdett. Körülrebbent a szeme ezeken a pogányokon, a kik igy turkálnak a lelkében, s örült, hogy másfelé néz valamennyi, mintha ő róla nem is tudnának. Mintha nem látná az ember, a mit nem néz! Nagyot dobbant a szive, eszébe jutott a revolver, a amit a párnája alatt őriz.

Valamelyik embernek megesett a szive a tanitón.

– Nem igaz az! Nem olyan ember a Mukics.

– Én nem a szájából hallottam – mentegetőzött a kurátor.

– Onnan nem is hallhattad – tóditotta álnok jámborsággal Vak Áron – Csendes vér az öreg. Szántani lehet rajta. Nem nagy istória az egész, legfeljebb megitélik a tartást, akkor még meg is csókolgatja a jótevőjét.

A tanitó felállott, kinézett az ablakon, feltünés nélkül az ágyhoz ment, kivette és zsebre tette a revolvert. Senkise vette észre.

Nagyon megkönnyebbült, mintha pánczélba öltözött volna. Még bele is szólt a társalgásba, nyers, köszörületlen hangon, de hetvenkedve.

– No, nem is megy az olyan könnyen! Valakit könnyü fenyegetni, de nem lehet csak ugy agyoncsapni. Nem élünk Tatárországban. Kulturállamban élünk. Van törvény.

– Persze, persze.

– Mit! – kiáltott a tanitó. – Emberére is akadhat, a ki megpróbálná!

Ebben a perczben nyilt az ajtó és belépett rajta Mukics Mihály, a kovács.

A vékony, ideges tanitó ott állott az asztala mellett, szemben az ajtóval. A torkára fagyott a szó, s ugy bámult a belépőre, mintha kisértetet látna.

– Jónapot kivánok, – szólt csendesen, szomoruan a kovács. Erős, vaskos ember, vastag posztóruhába öltözve; valami urias van benne, az ősi önérzet uriassága, a mit generácziók szegénysége sem tud lekoptatni, a hagyomány táplálja.

– Mit akar itt kend? – orditott rá a tanitó, a ki rögtön elvesztette a fejét.

– Nem vagyok kend, tanitó ur. Kend nem vagyok.

– Semmi közöm az úrhoz!

A kovács nagyot sóhajtott.

– Bár nekem se volna az úrhoz.

– Mit akar itt, Mukics úr? – szólt a kurátor békitően.

– Én? Uramjézus, mit? Rosszat nem akarok. Nyiltan, becsületesen meg akarom kérdezni ezt az urat a falu előtt… ugyis mindenki jobban tud mindent, mint én…

– Semmi dolgom magával – kapkodott idegeskedve a tanitó. A zsebébe tette a kezét, meg ujra kirántotta, az ujja megijedt a hideg aczéltól.

– Velem nem, – a lyányommal…

– Menjen a dolgára!

– Majd csak azután.

– Menjen a dolgára! – orditott a tanitó.

– Uram! Bántom én az urat? Nekem hat gyermekem van, azoknak szükségük van én rám… Uram! Egy barátságos ajánlatot teszek! Vegye el a lyányom. Vegye el a lyányom!

A hangja egyszerre rideg és parancsoló lett, s mindenki megdöbbenve nézett rá.

– Vegye el, tanitó ur, – folytatta enyhébben, – nem bánja meg. Szép lyány, azt tudja. Jó lyány, azt én mondom. Munkás, jólelkü, takarékos, okos. Bizony kincs! Nem is utolsó. A fajtám még most is úr; nagyurak vannak közte, az anyja után meg éppen nagy család. Hogy én csak igy élek? Mi az? Becsületesen élek, gépész-kovács vagyok… A sógorom pap.

– Mukics úr is elmehetett vón annak – szólt közbe Vak Áron, a kinek már forralta az epéjét, hogy itt mindjárt jó vége lesz a dolognak. Neki magának is volt eladó lánya, de jóformán eszébe se jutott, hogy tanitónét csinálhatna belőle. Ez a rongyos meg idejön, földicséri magát és még kicsinálja…

– Papnak? – lélegzett fel a kurátor a komája szavára. – El is menne, csak parókiát kapna!

– Van neki most is katedrája, pedig szépen szól; még beszélni sem kell belőle, mégis beprédikálja a jó kenyeret.

A kovács mámoros szemmel nézett körül, mint a bika a kutyák közt. A tanitó kurtán fölnevetett; megkönnyebbült, hogy a község igy a pártjára kelt.

– Menjen csak, Mukics úr, dolgára. Eddig se volt közünk egymáshoz, ezután se legyen.

– Bár ne vóna, bár ne lett vón. Elfértünk vón ezen a világon… Ejhaj, sok bitang van a földön – s legyintett a kezével.

– Micsoda! – kiáltott fel hetvenkedve a tanitó.

– Bitang! – mormogott a kovács s elfordult.

A tanitóban, a parasztfiuból lett urban fölpezsdült az úri önérzet.

– Fogja meg kend a nyelvét, mert kidobom.

– Kit dob ki az úr? – lángolt fel a vén ember szeme a hamuhodó pillák alól.

– Az ilyen részeg disznót.

– Disznó vagy ebadta! Részeg!… – s lebirta magát. – Hogy fáj a szó. De majd még megtanálom a neved mondani magyarosabban!

A tanitó elfehéredett. Minden ize reszketett, görcsösen markolt a zsebére.

– Ilyen emberhez a lányomat! Piha! Leköpni való! Taknyos!

– Hahá! – röhögött fel a tanitó elmeredő arczczal. – Igy kell férjhez adni a lányt! Csak hadd játszszanak vele, ha meglesz a baj, teszünk róla… Mi! Czudar paraszt!

– Paraszt az apád! – üvöltötte a kovács és a mellére csapott. – Az enyém mindenkor nemes Mukics volt.