Part 1

MÓRICZ ZSIGMOND

HÉT KRAJCZÁR

ELBESZÉLÉSEK

BUDAPEST

A „NYUGAT“ KIADÁSA

1909

„Jókai“ könyvnyomdai műintézet Budapest, Thököly-út 28.

HÉT KRAJCZÁR

Jól rendelték azt az istenek, hogy a szegény ember is tudjon kaczagni.

Nemcsak sirás-rivás hallik a putriban, hanem szivből jövő kaczagás is elég. Sőt az is igaz, hogy a szegény ember sokszor nevet, mikor inkább volna oka sirni.

Jól ismerem ezt a világot. A Soósoknak az a generácziója, a melyből az apám való, megpróbálta az inségnek legsulyosabb állapotát is. Abban az időben napszámos volt az apám egy gépműhelyben. Ő sem dicsekedik ezzel az idővel, más sem. Pedig igaz.

És az is igaz, hogy soha már én e jövendő életemben nem kaczagok annyit, mint gyermekségem e pár esztendejében.

Hogy is kaczagnék, mikor nincsen már piros arczu, vidám anyám, a ki olyan édesdeden tudott nevetni, hogy a köny csorgott a végén a szeméből s köhögés fogta el, hogy majdnem megfojtotta…

És még ő sem kaczagott úgy soha, mint mikor egy délutánt azzal töltöttünk, hogy hét krajczárt kerestünk ketten. Kerestünk és találtunk is. Hármat a gépfiókban, egyet az almáriumban… a többi nehezebben került elő.

Az első három krajczárt még maga meglelte az anyám. Azt hitte, többet is talál a gépfiában, mert pénzért szokott varrni s a mit fizettek, mindig odarakta. Nekem a gépfia kifogyhatatlan kincses bánya volt, a melybe csak bele kell nyulni s mindjárt van terülj asztalkám.

El is bámultam nagyon, mikor az édesanyám kutat, kutat benne, tűt, gyüszüt, ollót, szalagdarabokat, zsinórt, gombot, mindent szétkotor s egyszerre csak azt mondja nagy bámulva:

– Elbujtak.

– Micsodák?

– A pénzecskék, – szólt felkaczagva az anyám.

Kihuzta a fiókot.

– Gyere csak kis fiam, azér is keressük meg a gonoszokat. Hunczut, hunczut krajczárkák.

Leguggolt a földre s olyanformán tette le a fiókot, mintha attól félt volna, hogy kirepülnek; ugy is boritotta le, egyszerre, mint mikor kalappal lepkét fog az ember.

Nem lehetett azon nem kaczagni.

– Itt vannak, benne vannak, – nevetgélt s nem sietett felemelni, – ha csak egy is van, itt kell neki lenni.

Leguggoltam a földre, úgy lestem, nem búvik-é ki valahol egy fényes pénzecske? Nem mozgott ott semmi. Tulajdonkép nem is nagyon hittük, hogy van benne valami.

Összenéztünk és nevettünk a gyerekes tréfán.

Hozzányúltam a fenekével felfordult fiókhoz.

– Pszt! – ijesztett rám az anyám, – csendesen, még kiszökik. Te még nem tudod, milyen fürge állat a krajczár. Nagyon sebesen szalad az, csak úgy gurul. De még hogy gurul…

Jobbra-balra dőltünk. Sokat tapasztaltuk már, hogy igen könnyen gurul a krajczár.

Mikor felocsudtunk, én megint kinyújtottam a kezem, hogy felbillentsem a fiókot.

– Jaj! – kiáltott rám újra az anyám s én megijedtem, úgy visszakaptam az ujjom, mintha a sparherthez ért volna.

– Vigyázz te kis tékozló. Hogy sietne már kiadni az utját. Addig a miénk, mig itt van alatta. Csak hadd legyen ott még egy kis ideig. Mer látod mosni akarok, ahoz szappan kell, szappanra legkevesebb hét krajczár kell, kevesebbér nem adnak, nekem már van három, még kell négy, az itt van ebbe a kis házikóba; itt lakik, de nem szereti, ha háborgatják; mert ha megharagszik, ugy elmegy, hogy sose látjuk többet. Hát vigyázz, mer a pénz nagyon kényes, csinnyán kell vele bánni. Tisztességgel. Könnyen megáprehendál, mint az uri kisasszonyok… Te nem tudsz valami csalogató verset, azzal tán ki lehetne csalni a csigabigahéjából.

Hányat kaczagtunk e csacsogás közben. Tudom is én. De a csigabiga-csalogató nagyon furcsa volt. Én rá is kezdtem a verset:

Pénz bácsi gyere ki, Ég a házad ideki…

Azzal felforditottam a házat.

Volt alatta százféle szemét, csak pénz, az nem volt.

Az anyám savanyuan felhuzott ajakkal kotorászott, hiába.

– Milyen kár – mondta, hogy asztalunk nincsen. Ha erre boritottuk volna ki, nagyobb lett vóna a tisztesség, akkor lett vóna alatta.

Én összekapargáltam a sok lomot s beleraktam a fiókba. Az anyám azalatt gondolkozott. Úgy eltörte az eszét, nem tett-é valahova valaha valami pénzt, de nem tudott róla.

De nekem fúrta valami az ódalamat.

– Édes anyám, én tudok egy helyet, a hon van krajczár.

– Hol fiam, keressük meg, mig el nem olvad, mint a hó.

– Az üveges almáriumba, a fiókba vót.

– Ó boldogtalan gyermek, be jó, hogy elébb nem mondtad, most asse lenne.

Felállottunk s mentünk az üveges almáriumhoz, aminek nem volt üvegje már régen, de a fiókjába ott volt a krajczár, a hol én tudtam. Három nap óta készültem kicsenni onnan, de sose mertem. Pedig czukrot vettem vóna rajta, ha azt is mertem vóna.

– No van már négy krajczár. Sose busulj már fiacskám, megvan a nagyobbik fele. Már csak három kell. Osztán ha ezt a négyet megkerestük egy óra alatt, azt a hármat is megleljük uzsonnáig. Még akkor is moshatok egy rendet estig. Gyere csak szaporán, hátha a többi fiókba is lesz egy-egy.

Hiszen ha minden fiókba lett vóna. Akkor sok lett vóna. Mert az öreg almáriom fiatalabb korában olyan helyen szolgált, a hol sok duggatni való lehetett. De nálunk nem sok terhe volt az árvának, nem hiába volt olyan göthös, szúette, foghíjjas.

Az anyám minden új fióknak tartott egy kis predikácziót.

– Ez gazdag fiók – vót. Ennek sose vót semmije. E meg mindig hitelbül élt. No, te rosz, nyavalyás kódus, hát neked sincs egy krajczárod. Ó ennek nem is lesz, mert ez a mi szegénységünket őrzi. No neked ne is legyen, ha most az egyszer kérek tőled, most se adsz. Ennek van a legtöbb, ni! – kiáltotta kaczagva, mikor kirántotta a legalsó fiókot, a melynek egy csepp feneke se volt.

A nyakamba akasztotta, aztán leültünk nevettünkben a földre.

– Megállj csak, – szólt hirtelen, – mindjárt lesz nekünk pénzünk. Az apád ruhájába lelek.

A falba szegek voltak verve, azon lógtak a ruhák. S csudák-csudája, a hogy a legelső zsebbe belenyúlt az anyám, rögtön a kezébe akadt egy krajczár.

A szemének alig akart hinni.

– Megvan, – kiáltotta, – itt van! Mennyi is van már? Meg se győzzük olvasni. Egy – kettő, – három, – négy, – öt… Öt! Már csak kettő kell. Mi az, két krajczár semmi. A hon öt van, ott akad még kettő.

Nagy buzgósággal kutatta végig az összes zsebeket, de sajnos, hiába. Nem lelt egyet sem. A legjobb tréfa sem csalt ki sehonnan még két krajczárt.

Már nagy vörös rózsák égtek az anyám arczán az izgatottságtól, s a munkától. Nem volt szabad dolgoznia, mert mindjárt beteg lett tőle. Persze ez kivételes munka, a pénzkereséstől nem lehet eltiltani senkit.

Eljött az ozsonnaidő is, el is mult. Mindjárt este lesz. Az apámnak holnapra ing kell és nem lehet mosni. A puszta kutviz nem viszi ki belőle azt az olajos szennyet.

És akkor a homlokára csap az anyám:

– Ó, ó, én, én szamár! Hát a magam zsebét nem nézem meg. De bizony, ha már eszembe jut, megnézem.

És megnézte. És tessék, ott is lelt egy krajczárt. A hatodikat.

Lázasak lettünk. Most már csak egy kell még.

– Mutasd csak a te zsebedet is. Hátha abba is van.

Az én zsebem! Nojsz azokat megmutathattam. Azokban nem volt semmi.

Bealkonyodott és mi ott voltunk a hiányos hat krajczárunkkal, mintha egy se lett volna. A zsidónál nem volt hitel, a szomszédok ép olyan szegények, mint mi, s csak nem kérünk egy krajczárt!

Nem volt más mit tenni, mint tiszta szivből kinevetni a nyomoruságunkat.

És akkor beállitott egy koldus. Éneklő hangon nagy siralmas könyörgést mondott.

Az anyám majd belebódult, ugy ránevetett.

– Hagyja el, jó ember, – mondta – ma egész délután itt heverek, mert nincs egy krajczárom, a félfont szappanhoz, hibázik az árából.

A koldus, jámbor arczu öreg ember, rábámult.

– Egy krajczár? – kérdezte.

– Hát.

– Adok én.

– No még a kéne, kódustól alamizsnát.

– Hadd el lyányom, nekem nem hibádzik. Nekem mán csak egy hibádzik, a kapa főd. Avval minden jó lesz.

Kezembe adta a krajczárt s nagy hálálkodással eldöczögött.

– Na hálá légyen – szólt az anyám, – szaladj hát…

Ekkor egy pillanatra megállt, aztán nagyot, nagyot kaczagott.

– Jókor van együtt a pénz, hiszen ma már nem moshatok. Setét van, oszt lámpaolajom sincs.

Fuldoklás jött rá a kaczajtól. Keserves, öldöklő fuldoklás és a hogy odaállottam alá, hogy támogassam, a mint két tenyerébe hajtott arczczal hajlongott, valami meleg ömlött a kezemre.

Vér volt, az ő drága, szent vére. Az anyámé, a ki ugy tudott kaczagni, a hogy a szegény emberek között is csak kevés tud.

MÁRKUS

Márkus, az öreg harangozó nyögve, két lábra sántítva jött be a templomkulcsért.

– Mi baj, atyus? – kérdezte a kis cseléd, a ki früstökhöz terített s nem érezte a térdében, hogy odakint borús, csatakos téli reggel van.

– Mi? – morgott az öreg, – az, hogy nem lyány az anyám.

Beharangozott. A tanító elmondta a kurta szombat reggeli könyörgést, az iskolás pulyák elfujták, hogy: „Ki hivta az éjszakát elő?“, s Márkus bátya kinoszogatta a két-három vénasszonyt. Vitte a kulcsot a szegre s ő maga ment dolgára. Megrakta a tüzet a bibliotékában, a hol egy ódon nagy kandalló állott, még tán a reformáczió idejéből való.

Azzal lekuporodott a kandalló tövébe egy kis székre, az az ő helye, s búnak eresztette fejét, az az ő dolga.

Már jó meleg volt a szoba, mikor a nagytiszteletü esperes úr bedöczögött. Erősen szuszogott az öreg úr, egyet-kettőt krákogott s megkérdezte, mint tegnap, meg azelőtt, meg annakelőtte mindennap:

– No Márkus, hány hét a világ?

Az egyházfiharangozó felczihelősködött a papja előtt, jóreggelt kivánt s szint vallott nagy mogorván.

– Hány hét, nagytiszteletű uram? Mával is több!

Az agg pap belesüppedt a feneketlen bőr karos-székbe, elővette a pipáját, megtömte a szitából dohánynyal, rágyújtott a parázszsal, a mit Márkus hozott a kandallóból, szippantott egy párat s azt mondta:

– Tán kevesebb, Márkus.

A harangozó, a ki már visszatelepedett a helyére, izgatott lett, megmozdult. Egyet csosszantott a lábával. Köhintett. Szuszogott. Kivette zsebéből a kormos cseréppipáját, megkotorgatta a kisujjával s visszadugta a zsebébe. Aztán elővette a tűzkaparót, belepiszkált a kandallóba, a hol hatalmas fahasábok égtek s erre izgatottan szikrázott, serczegett és sírt az égő fa is. Végre megnyugodott, lecsendesedett az öreg, elvárta, míg a pap az ujságot föltépi, szétteregeti, s nagy pápaszemén át beletemetkezik. Mikor már nem volt egyéb nesz, csak az óra kattogása, meg néha-néha az ujság suhogó zizzenése, szót eresztett.

– Bizony több. Mán sok is a hét, nagytiszteletű uram.

A pap leereszté az ujságot, a mely bizony nem nagyon érdekelte. A szemüveg fölött kibámult az ablakon. Gyönge, szomorkás lágyság csúszott szét ernyedt vonásain s örökké nedves szürke szemeiben ónos lett az életkedv szine. Pedig hej, de hatalmasan villogott egykor. Be vígan, be mutatós lánggal! Lassan lomha füstbodort eresztett ki.

– Igaza van, Márkus… Igaza; csak ne mondaná!…

Újra csönd lett. A nyugalmas, meleg szobában ott ült a jó Isten kifáradt két öreg cselédje. Nagy dolog a fáradt öregség, munkás, harczos élet után is. Hát még annak, a ki egész életében csak pihent…

– Hát kend mért nem tőt rá! – mordult fel egyszer a pap.

Márkus felállott. Szó nélkül a dohányszitához czammogott s megtöltötte háromkrajczáros mocskos cseréppipáját. A zsebében is ott van ugyan a teli zacskó, s épen ezzel a dohánynyal tömve, mert a paptól dohány dukál neki a vágásáért. De hát csak nem bolond, hogy a „magáéból“ töltsön, mikor vendégségben van.

S a két pipa diskurált helyettük. Az esperes puppogva szipákolt, a harangozó kurta meggyfapipaszára szortyogott.

Derekáig beleette magát az agg pap a lepedőnyi ujságjába, aztán visszatért az előbbi témára s kibökte a borostyán szopóka mellől.

– Tegyen róla, Márkus. Tegyen róla. Fiatalítsa meg magát. Kevesbítse meg a heteit. Vén majszter.

– Hát vón annak módja – törülte kétfelé a bajszát a vén szolga.

– Ki vele. Csak ki vele. Halljuk.

– Penzióba kék menni… Ideje vón már kvietálni…

A pap csöndesen leeresztette az ujságját s a megkopott üvegek mögül odarebben a szeme vén társára. Bizonytalan kóválygással, mint a kivénült holló keringése. Értetlenül bámult.

– Nem birom már, nagytiszteletű uram. Magas a torony teteje!… Sok a járás. Az adószedés. A népekkel se birok mán úgy. Jó vón mán megnyugohodni.

– Van kelmednek esze, Márkus.

Az öreg harangozó megsodorta bajszát, a mitől az nem lett nyalkább. A pap folytatta:

– Csak azt mondja meg kend, hon az a penzió? Mert mit ér a nyugalom nyugdíj nélkül.

– Biz a mennél kevesebbet.

– Nohát. Vén bolond. Hol az istenfenéjébe szedte az ilyet? Hol az áldásba van harangozónak nyugdíja? Papnak sincs. Jó magam tán nem mentem vóna már régen. De hova? Tarisznyát a nyakamba? Kódulni? Így gondolta kend?

– Nem egészen, nagytiszteletű uram. Mer én csak azt gondoltam, hogy ha vóna valahon egy jólelkű ember, a ki aszondaná, hogy: ihon e’, ennyi meg ennyi pénz; aztat én felajállom az anyaszentegyháznak; hogy annak a kamatját nyugdíjnak fizessék a harangozónak; mer’ a megérdemli annyi éktelen törekedéseért, sokféle tűröm-szenvedemért, az Úristen ő szent felségének harangok által való dicséréseért. Hát mondok, úgy vélekszek, hogy a szent egyháznak, meg az eklézsiának azt el kell fogadnia.

– Azt el. Azt jól gondolta kend.

– És osztán a penziót ki kell adnia.

– Ki azt, persze hogy ki.

– Nohát.

– Nohát, vén szamár. Hol van olyan ember, a ki kendnek a szép szeméért ilyen fundátiót tegyen? Az még nem született meg.

– Hátha, – vetette oda ravaszul Márkus, hunyori szemmel.

A papnak még a pipa is kibukott a szájából.

– Kibolond az?

– Én vónék.

Hosszú, nagy csönd lett. A pap újra a pipához folyamodott s idegesen bubogtatta az apró füstfellegeket. Ezek nagysokára nőni, nyúlni kezdtek, míg végre elérték rendes formájukat. Akkor aztán megszólalt a pap:

– Van esze kendnek, van esze, Márkus.

A harangozó somolygott, de csak úgy befelé. Nagy ártatlanúl kezdett megnyilatkozni.

– Nagytiszteletű uram, mán mi régen meghánytuk-vetettük az anyjukommal, hogy mivel gyerekünk nincs, de még atyafiságunk sincs, inkább mint hogy idegen prédakézre jusson, az eklézsiának hagyjuk, a mi kicsink van. Onnan szereztük, térüljön vissza oda. Mán meg is nyugodtunk, belegyőződtünk, irást akartunk csinálni, mikor rám jött az az én régi rosz köszvényem. Ezt nem lehet kikúrálni. Ez elvisz, mer e visz el. E miatt tanáltam ki, hogy be kár, hogy nem lehet az egyházfinak kvietálni. Már rég itt hagytam vón a nagy állást, de sajnállottam, de fájt a szivem a sok szép fizetésért. Minden hónapba 16 forint. Nagy veszteség, ha elmúlik. Osztán megbeszéltük az asszonyfeleségemmel, hogy jobb lesz, a mi kis pénzünk van, ha életünkbe odaadjuk az egyháznak. Minek ne élvezzem magam a legelső harangozó-penziót. Nálam jobban nem szolgált rá senki, nem is fog.

A pap komolyan bólogatott.

– Oszt mennyi vón, a mit alapítványnak szánt kend?

– Épen csak annyi, nagytiszteletű uram, hogy kiteljen belőle a fizetés a kamatjából. Ötezer pengő!…

Mintha ágyú durrant volna. Csönd lett a nagy szóra. Utána Márkus folytatta:

– Úgy számítottam, hogy négy pengő száztól, negyven ezertől, épen kétszáz lesz ötezertől. Ennyi a fizetésem most is; 16 forint minden hónapba.

– Hol szedte kend ezt az özön pénzt?

– Gyűlt. Meggyűl az, ha az ember hagyja. Jó kis jószág a tallér. Kis helyen megfér, nem kér enni és mégis fiadzik. Csak nem kell roszúl bánni vele. Megérzi az, hogy ki szereti űtet; oda szivesen begyűti a pajtásait is. Nálunk bizony jó dóga volt, megbecsültük, ő se volt háládatlan… Két cselédnek kicsi kell. Míg fiatalok voltunk, birtuk a nélkülözést, most meg már mi kell két öregnek. Osztán volt mindenünk. Lakás, fűtés, kert az eklézsiától, a temetőkaszálás egy tehénkét, himi-humi moslék egy-egy malaczkát, a talló az aprójószágokat eltartotta. Nagytiszteletű uram is jó volt, dohánynyal, borocskával, a nagytiszteletű asszony sok más jóval ellátott… A krajczár az szépecskén meghuzódott a zsebbe, meg a ládafiába, a jó kis pengő forintocskák besorjáztak a takarék kasszájába. Mán csak a füzetést számítsuk, mennyire megy az tiz esztendő alatt? Hát még negyvenöt alatt, mert én húsz esztendős koromtul óta szógállom az eklézsiát. Igaz, akkor csak két tizes vót a fizetésem egy álló esztendőre, de az se ment kocsmára. Tizből lesz a száz, százból meg az ezres…

A vén ember fecsegő lett. Ki kellett önteni, a mi annyi esztendőn át felgyűlt a szivében. A mit olyan sokszor szeretett vóna a tékozló gazdája orra alá füstölni; sose merte csak félszóban is megmondani a véleményét. Most aztán kivele. S érezte, hogy szöges, foltos csizmájával a lelkébe gázol a papjának. Tudta, hogy az soha többet nem felejti el neki e mai beszédét. De csak úgy sodródott az árral; az elégtétel napja ez!

A kis szobában csönd lett. Két öreg ült bent az élet romjain. Kárthágó romjain. A hol a győző is, a legyőzött is egyformán megroskadt inakkal gurnyaszt.

Nyugodtan bólogattak, mint a kiszáradt katángkóró, a melyet már a legelső szél ki fog törni tövéből. A két pipa, a szutykos cserép, meg a rózsaszinü tajték, egyformán füstölgött, ám a két vén szív érezte, hogy lezárult közös multjok. Soha többet nem kél újra sok elmúlt együttélésük órája.

És Márkus, a kehes egyházfi elégedetten érezte: ezért érdemes volt élni! A nagytekintélyű papi személy pedig keseredve kérdezte: érdemes volt ezért élni?

Közömbös hangon, higgadtan beszélték meg a részleteket. Aztán a rendes időben elköszönt a harangozó.

A pap kezet nyújtott neki.

Ez a kézfogás örökre megszüntette a régi viszonyt. És Márkus, a hogy kidöczögött, körülpillantott az ismerős tárgyakon, a melyeken de sokat fáradt a keze. Köszönt; elköszönt.

Nagy hetek következtek.

Az egész kis várost befutotta a különös alapítvány híre s Márkus csordultig megtelt kevély önérzettel. Még az alázatosságról is megfeledkezett lassan.

Hogyne. Az alapítványát elfogadták, megköszönték, sőt jutalmul, kitüntetésül, érdemeiért hat százalékot szavaztak meg neki s így felével még emelték a fizetését, A pap ajánlotta. Ezzel vett magának úri elégtételt.

Teltek a napok, múltak a hetek, egy-két hónap is elrepült.

Új harangozót választottak s Márkus ott hagyta az egyházi lakást a temetőben, a maga tulajdon házába költözött. Az is volt neki, sőt még adósai is a polgárok közt. Nehezen fizető, sokat restelkedő adósok.

Boldog volt az öreg, megelégedett, még a köszvénye is múlt, mióta nem kellett toronylépcsőt járni. Tele tüdővel szivta az emberek bámulatát, tiszteletét s az irigy szókat.

Míg egyszer aztán egy reggel mégis csak beállított a papházhoz. Rendes időben, harangozás után, a bibliothekába. Az új harangozó, János, ott sürgött-forgott s nagy tisztelettel köszöntötte, már mint neki is jótevőjét.

Nem szólt Márkus, csak állt, várt.

– Üljön le, Márkus bátyám.

Az öreg keservesen ühmgetett a szóra. Hogy őtet, mint igazán vendéget kínálják már itt.

– Köszönöm. Nem fáradtam el.

Végre kijön a pap.

– Tyhő, be ritka vendég nálunk! Mi szél hozta erre, Márkus?

– Hát nagytiszteletű uram, úgy esett, hogy el kellett már egyszer jönnöm.

– Jól tette. Tőtsön rá. Oszt űjjön le.

A pap a régi módján letelepedett, ujságot vett elő, de Márkus csak állt tétován. A kis, nyápicz harangozó úgy izgett-mozgott körülötte, mint a kis kuvasz a vén komondor körül. Márkus csak a szemével kisérte az utódját s néha mormogott, nyögött a szakállába.

Végre egyedül maradtak.

– No, töltsön hát.

Márkus elővett egy pipát a zsebéből. Nem a régit, újat, fehéret. Alázattal jól megtömködte, rágyújtott s letelepedett a kisszékre.

– Beszéljen kend. Hogy szógáll az új hivatal?

– Mán mék?

– A penzió.

– Rosszúl, nagytiszteletű uram.

– Hogy-hogy?

– Hej. Megvert az Isten, nagytiszteletű uram. Keményen megvert.

– No.

– Háromszorosan. Százszorosan.

– Ne beszéljen.

– Biz a pég úgy van. Felfuvalkodott ember lett belőlem. De meg vagyon irva, hogy az elsőkből lesznek az utolsók, odaát. No, rajtam még itt betőtt… Először is. Van egy pár jóféle adósom. Eddig se szerettek fizetni, de most oda ne menjek feléjük, mer még a pulyájok is azt hajtja: Minek fizessünk. Tán bolondok vagyunk. Hogy abból is stipendiumot csináljon magamagának…

A pap nevetett.

– Czudar fajta. Ennyi a baja?

– E még a kisebbik… De ahhoz mit szóljak, hogy – ki lett a helyembe! No, én elmondhatom: öröködbe uram, pogányok jöttek. Hogyne fájna az, ha ilyet ér az ember. Hát nagytiszteletű uram nem búsulna rajta?

– Min, Márkus? Hisz János is becsületes ember.

– Mit ér a’, ha nincs szalmája. Hiszen én ma se cserélnék az árvával. Ez képviselje az anyaszentegyházat? No mán csak a kell, hogy a nagytiszteletű úr után is egy ilyen kis görbe papot fogjon a város. Akkor oszt elmehet a nemes város a dicsőségével…

A pap még jobban nevetett.

– Ej, Márkus, nem fonttal, se nem rőffel mérik ma már a becsületet.

Márkus legyintett.

– No, hisz e még hagyján… De kötekező is! Hát olyan embernek csináltam én penziót, a ki rá lesz szorulva! Hogy kezdtem én az életemet? Miféle fizetéssel, és hogy kezdi ő? És mégse elég neki… Oszt’ ne fájjon az ilyet látni?

– Más baja nincs?

Márkus nagyon elhallgatott. Mélységes szomorúság ült az ábrázatára.

– Van nekem nagyobb bajom is. Itt! – s ököllel ráütött a mellére. – Itt, nagytiszteletű uram. Azt mondja a lelkiösméretem: Márkus, poltron ember vagy! Aszongya a szentirás, hogy ha jót akarsz tenni, úgy cselekedjed, hogy ne tudja a te balkezed, mit cselekszik jobbkezed. Mással tedd, a szegénynyel, a ki rá van szorulva, és titkon. Én pedig magammal tettem, a ki rá se szorultam és nyilván, síppal, dobbal, nagytiszteletű uram. Öl engem az én lelkiismeretem, jobban rág, mint az oroszlánkölyök. Azér csak azt mondom, – s felállott a roskatag öreg nagy ünnepélyességgel, – megvert engem az én istenem. De megboszulom magamat magamon. Tehetném, hogy lemondok mindenről s az egyháznak hagyom a fizetést, de nem teszem. Csak holtom után maradjon rá minden fillérem, addig pedig menjen minden úgy, a hogy indult és büntessen az Isten, a hogy érdemlem…

A pap előtt furának tetszett az önsanyargatásnak ez a módja. De most már nem nevetett, komoly arczot öltött, papi arczot. Gondolkozott, mit mondjon rá. De nem volt íze bölcs szóhoz.

– Sose törje magát, Márkus. Fújja a füstöt.

– Ó, nagytiszteletű uram, még a pipám is eltört. A se esik mán jól nékem. Új pipa. Trafika. Nem érdemes élni ezen a világon.

A papnak megesett a szive ennyi emberi nyomorúságon.

– Nem kell búsulni. Jó az Isten. Van még jó embere kendnek, Márkus. Ott a helye ni, csak látogasson be rendesen. Oszt itt a szita. A pipa is majd csak megkozmásodik lassan.

És összenézett a két öreg s a két pár szemet valami szivből felbugygyant meleg nedv öntötte el. Csak néztek maguk elé: úgy, úgy, bólogatva. Harcz?… Minek a? Csönd!… Csönd!… Béke! Most kezdeni? Mikor egy arasz az élet? És még azt is olyan nehéz két sánta lábon megmászni?… Hej, Uramisten, Uramisten!

HIMES TOJÁSOK.

I.

A Tisza partján hosszú töltés nyulik Parittyás és Galambos között.

A töltés egyik oldalán messze, messze, a meddig szemmel látni, zöldellő buzatáblák vannak; sehol sincs rajtuk még annyi dimb-domb sem, a milyen magas a töltés.

A másik oldalon szeszélyesen kanyarog a Tisza, nagy vargabetüket ir, csak tavaszi áradáskor egyenes a medre, mert ilyenkor kiönt s az innenső, meg a tulsó parti töltés közt tengerré árad, a melyből csak a füzesek látszanak ki, mint csupa Robinson-szigetjei.

A töltés alatt a szekérúton olyan sár van, hogy négy ló is alig birja áthuzni az üres szekeret egyik faluból a másikba, de fent fúj a szél és szépen megszáritotta az agyagos földet.

Három kis lány vigan tipeg előre a töltés tetején. Piros fejrevaló kendőjük virit, mint a pipacs, fehér babos kék szoknyácskáik libegnek-lobognak a friss szélben, mint a harangvirág a szárán.

Egy uriember ül azon a szekéren, a melyik a sárban eviczkél. Ugyis jól esik a lovaknak, ha egyet fújnak, hát megállitja a szekeret és megszólitja a kis lányokat:

– Hova, hova, lányok?

– Jövünk Galambosról, megyünk Parittyásra.

– Ugyan mi jóért?

– Tojásért.

– Miféle tojásért?

A kis lányok összenéznek és elnevetik magukat. Úgy kaczagnak, mint három kis giliczemadár.

Hogyne kaczagnának. Hát nem furcsákat kérdez ez az úr? Még azt se tudja, miféle tojásért.

Zsuzsika, a legcsintalanabb, megfelel neki.

– Megyünk tojásszedni. Hát nem tudja maga, hogy ma Nagypéntek van?