Part 6

– Azér kell nekem itt megpukkanni mérgembe.

– Hát ha azér! azér!

– Micsoda! Te itt nekem feleselni mersz?

– De még mást is merek! Majd meg tanálom kérdezni, hogy fagyott be az a köszörü. Mer a nem fér a fejembe!

– Majd megmutatom, csak még jobban megódódzzon a nyelved.

– Megódódzott a hordó csapja, úgy látom.

– A meglehet.

– Na hát nekem ilyen ne lehessen! – pattant fel a menyecske, mint valami berzenkedő jércze s elkezdett csatorászni. – Korhely! Naplopó! Naplopókorhely!

A férj elsomolyodott. Szép hang, új hang. Még ilyenbe se volt része. Pöröl az asszony. Az ő asszonya!

– Dorbézoló, falucsavargója, dologkerülő, Országos lingár! – ömlött a csókolni való piros ajkakról a szidalom.

A tejfelesszájú férjecske egyre jobban mosolygott. Tetszett neki a lárma. Nem vágott elevenbe a sértegetés.

– Persze a Dárius kincsét is el tudná pocsékolni, de fát nem tud vágni. Bajusza még nincs, de már jobban szekérozza a feleségét a vén korhelynél. Egy hetes ember, oszt mán vénebb róka a husz esztendős házasnál.

A kicsi férjet, mintha hájjal kenegették volna. Mind a harminczkét fogát megmutatta, a hogy ott állt a felesége előtt hátravetett fejjel.

– Csak vihogj, vihogj! – tombolt az asszony. – Te pisze!

– Micsoda! – orditott fel a férjuram, mint a sebzett medve. Mert mi türés-tagadás, az orrának volt valamelyes hajlandósága arra, a mit az asszony ráfogott; de olyan kicsi, hogy még az ellensége se merte eddig a szemére vetni.

– Pisze!

A következő pillanatban csattanás hallatszott.

Az asszony megtántorodott.

– Pisze! – visitotta halálosan kétségbeesett dühvel.

Piff, paff, püff!

Biz az első keresztelő megtörtént. Még pedig alaposan.

Az asszony levágta magát a földre s ott vonaglott hangtalanul zokogva.

A mokány kis férfi meghökkenve állt meg fölötte. Ennek fele se tréfa.

Jóformán maga sem tudta, mi történt itt most.

Teljes bűnbánat fogta el.

– Lizi! Lizi te!… Kejj fel, no! Semmi, no. Ha pisze, legyek pisze.

Az asszony úgy maradt elterülve a földön, mint a holtravált.

Az emberke szive elszorult. Az öklére nézett. Ezekkel a vasbunkókkal akár agyon is üthette azt a gyenge teremtést.

– Lizi… Hékám. Kis feleségem. No. Hadd el mán, no. Kejj fel virágom.

Nem mozdult az asszony. Nem is sírt, csak meg-megvonaglott s nyögött-hörgött.

A férjemuram csosszantott, toppantott. Mellé térdelt. Gyengén megrázta.

A felesége végigvonaglott s feküdt tovább a hideg földön.

– Énnye mán no! – motyogta az emberke esetlenül, de fájdalmas szívvel. – Iszen én nem akartam; nem úgy akartam. Tehetek én róla? Hajszen hát az vagyok én, a minek mondtál?

Rátette a kezét a lapoczkájára s érezte, hogy a meleg asszonyi test megrázkódik.

– Utálsz? Lizi. Haragszó? Hé… Mit mongyak mán no! Éj, hogy ide nem tudott ütni az égnyila, mikor megtettem. Szegény!… Bogár! Te! Csitri te! Nem kell mingyárt meghalni… Más asszont is megvert mán az ura.

Még se lett baja… Hogy silylyedtem vón el, mikor kezet tettem rád!…

Megijedt.

– Megfázó! Fődön fekünni. Kejj fel szentem… Ne haragiccs!… Kejj fel mán gyönyörüségem.

De hiába rimánkodott. Hiába szólt akár gyöngéden, akár keményen, az asszony nem mozdult, csak nyögött, nyöszörgött.

Hirtelen észbe kapott a kis férj. Átnyalábolta a feleségét, ölbe kapta és feltette hamarosan a kis ágyra, a gubára.

Fehér volt az asszony, mint a halott, csak a félarcza égett vörösen.

A hogy ezt meglátta az ura, belesajgott a szivébe, felhördült s úgy vágta fejét a falba, hogy a kemény koponyájától szinte kidült a vályogház.

Mikorra mégegyszer megismételte volna ezt a bolondságot, már a nyakában volt az asszony és elrémülten ölelte át a férjét.

– Ne, ne… – rebegte megcsukló nyelvvel.

A férfi elröstelte magát s leült az asszonya mellé az ágyra. Lehajtotta a fejét. A szemébe egy könycsepp gyült össze s lassan legördült a szempilláján, le az arczán az asszony kezére.

Ez felnézett meglepett, nagy, mély szemekkel. Végigrázkódott s zokogva elkezdett sirni.

Igy ültek soká. Egyre melegebben karolták át egymást.

Olyan jól esett igy maradni egy óráig is. akár a sirig is.

Egymást ölelve, szenvedve, boldogan.

A gyerekférj bólogatott. Hát bizony mégis csak ártatlanul bántotta a feleségét… Hogy is volt csak?… Ahá, a kokas!… Szegény asszony fázott, nem tudott tüzet rakni, átment a Terka néneékhez. Szegény. Mig ő haszontalanul lopta a napot. És még neki állott feljebb No ez nagy czudarság volt. A’ való.

S olyan szeretettel ölelte át az asszonyát, hogy annak ropogott a csontja.

De ez hagyta, nem fájlalta, hogy majd kiöli belőle a lelket. Mert ő meg azt számitotta ki magában, hogy biz az embernek igaza van. Odajár, mit tesz, mit nem, az nem számit; tél van, nem kell most dógozni. De hazajön s nincs ebéd. Éhes. Osztán szegény embert ilyen tálalással fogadja. Kokassal…

S odaadóan fonódott rá az erős kis emberére.

Nagy idő mulva megszólalt az asszonyka. Gyönge, beteghangon:

– Éhes vagy, Jóska?

– Én? Nem!…

– Ütnék egy kis rántottát.

– Sose bánd lelkem. Ettem Hajdók Lajiéknál. Jól beszalonnáztam.

– Úgy?

– De te, babám. Te éhes lehetsz.

– Én nem vagyok. Teri néném megtraktált.

– Hm. Vagy úgy?

Összenéztek s valami gonoszkodás csillant meg a szemükben.

Egyszerre csak nem sajnálták egymást. Kivált hogy a tüz meggyult a tüzhelyben, fuvás nélkül s enyhe meleg kezdett terjedezni.

– Hisz ez hunczut! – gondolta magában mind a kettő. – A gonosz! No! Megérdemelte, a mit kapott!

És még gyöngédebben karolták át egymást.

A tékára találtak nézni s felkiáltottak:

– A kokas!

Összevillant a szemük, elnevették magukat s összebujtak.

– Hozd el! – szólt nyügösködve az asszony. – Neked hoztam, te czudar ember. Még én se ettem belőle.

A gyerekférj felugrott s nagy buzgón hozta el a tele tálat.

Maguk közé vették s a száj szögletében rejtezkedő csalafinta mosolygás közt elkezdték szemelgetni, ropogtatni.

– Úgy-e jó, hogy hoztam? – szólt kényeskedve az asszony.

– Jó hát – felelt ravasz komolysággal az ura. – De az orrom nem pisze, mi?

– Nem bizony! Nem ám! Isten ments! – gyügyögte az asszonyka és játékosan fricskázta fel.

A NAGY FUNDUS

A Mester elől haladt. Lába nyomán egy porszem se röppent föl s ruhája tiszta volt, mint a frissen nyilt virág szirma.

Péter mögötte baktatott. Fáradt volt az apostol s mintha vénült volna az utóbbi évszázadban. Gondolkozva huzta maga után a görbe botját; musliczaraj keringett előtte s néha boszusan kapott hozzá jobb kezével. Gubanczos fürtei alól ömlött a verejték s fehérre lepte barna kámzsáját a könnyü, szálló por.

A Halvány mellett elhaladtak s beértek a kávási ligetbe, a Csöndes forráshoz.

– Mester – szólalt meg Péter. – A nap delelőre ért s a falu, ugy látom, messze van. Üljünk le itt e kies kutfőnél s költsük el ebédünket.

– Legyen kedved szerint, Péter.

Leültek. Péter elhevert, kinyujtózkodott. S hogy meg ne lássék rajta a mohóság, nagy méltósággal kanyaritotta előre a tarisznyát. Kiszedte belőle a kis elemózsiát.

Ettek. Kenyeret és mézet. Az Ur is falatozott.

Hogy éhgyomrát lecsillapitá, megszólalt Péter.

– Uram, nem jól van ez!

– Mi nincs jól, Péter?

– Az nincs jól, Mester, hogy még ma is sok a szegény.

Az Ur nem szólott. Darázs szállt az ujjára, mézet adott neki.

Péter odakapott.

– Uram, megcsip! – s elhessentette.

– Mért tetted ezt, Péter!

– Féltettelek, Uram!

– Egy szegénytől elvetted a falatját. Föl lesz ez irva, Péter!

A jámbor ősz elsápadt.

– Mester! Ne büntess! Ember vagyok!

– Legyen megbocsátva. Igazat szóltál.

Sokáig hallgattak. Péter maga elé bámult és a saruja sarkával árkot vájt a porban.

– Szabad-e szólnom, Uram? – kérdezte végre.

– Könnyebbülj meg, Péter.

– Uram, nagyot gondoltam ki.

– Látom.

– Mit látsz, Uram?

– Árkot vájsz, hogy a patak vize a szikkadt virágokhoz jusson.

Péter elbámulva nézett a Mesterre, aztán tulajdon művére, a melyről mit sem tudott. Valóban csak meg kellett botjával nyitni a gátat, s vigan bugyborékolva futott a forrás vize a sárgára aszott fübe.

Péter lehajtotta fejét.

– Kétszer megszégyenitettél, Uram, – mondá, aztán fölvetette szemét – de ha elmondom, mit gondoltam ki, fölemelsz érte.

– Vesd le terhed, Péter.

– Uram, mondom, sok a szegény, nagy a szegénység. Nagyobb, mint mióta erre jártunk, nagyobb, mint valaha. Hatalmasabb a pénz, alárendeltebb a rabszolga. Ezen segiteni kell, Uram. A szegényen a maga szegénysége segitsen, a tőkét a maga ereje győzze le. Gyüjteni kell az egész emberiségtől. Adományokat; kitől mi telik. S teremteni egy nagy fundust. Valami olyan mérhetetlenül nagy tőkét, hogy abból minden szegénynek jusson. Még akkor is jusson, ha soha meg nem szünik a három átok: a protekczió, a gazdagok kapzsisága, a hivatalnokok lelketlensége. Olyan irtóztató nagyot, hogy lehetetlen legyen bár a legszegényebb szegényt is kizárni belőle. Még a sánta, vak és szemérmes koldus is kapjon valamicskét. És csak azért, mert ez a fundus olyan rettenetes nagy, hogy valami uton-módon hozzá is eljut kamatjának valami kis része…

Péter elhallgatott s várt, mit szól az Úr.

De az nem szólt semmit, mosolylyal nézte a levegőben szálló pitypangpihét, a mely egy termékeny magocskát röpitett szárnyain.

– Uram, nem felelsz?

– Menj el Péter. Itt van a falu egy kőhajitásra, gyüjts.

Péter lelkesedve állott fel. Egész megifjodott a boldogságtól, hogy az Úr javasolja gondolatát. Hamar gyüjtőivet csinált s ment.

Beért a faluba, a hol három templomot látott. Mindjárt be is kopogtatott a faluvégén álló templom tövébe, a kálomista paphoz.

Elmondta szive szándékát s kérte, irjon alá neki valami summát.

– Barátom, – szólt a pap – kicsiny az eklézsia, sok a gyerek, alig van stóla, kevés a kongrua; magamnak is jó volna, ha valaki adna.

És nem is adott.

– Nem baj, – szólt Péter – ez még csak egy ember.

Azzal betért a falu közepén a pápista paphoz.

Ennek is elmondta szive szándékát. A plébános meghallgatta s azt felelte mosolyogva:

– Ah barátocskám, magának nagyon gyanus az orra. Engem nem lehet többet becsapni. A mult heteken egy ilyenforma úr járt itt; úgy beszélt magasztos eszmékről, mint a folyóviz. Aláirtam neki egy példányt a „Szentek virágos kertjé“-ből s két példányt küldött. És mindenik példány harminczkét kötetből áll. Menjen csak tovább, mig szépen van.

És ez sem adott semmit.

– Rossz jel, – szólt Péter – ez már a második ember.

És bement a falu sikátorába, a luteránus paphoz.

Ennek még szebben mondta el szive szándékát. Ez is meghallgatta, akkor megragadta a kezét, megrázta melegen.

– Kedves édes barátom, – mondta hévvel – boldog vagyok, hogy ilyen nemes lélekkel találkozom. Önnek igaza van, szent igaza, mert mint a nagy evangélikus költő oly szépen mondja:

Nincs szebb erény, mint emberszeretet, Ez tesz nemessé sok szép életet!…

Azonban a terve bármily szép és nemes is, szerény véleményem szerint kivihetetlen. És még ha kivihető volna is, végtelenül sajnálom, hogy anyagi helyzetem nem engedi meg, hogy hozzájáruljak.

S bizony ez sem adott semmit.

Szegény Péter, azt sem tudta, hogy ért az utczára.

– Baj, baj, – morogta – immár három ember.

Ödöngött az utczán, le s fel. Bemenjen, ne menjen, minden kapuban hánytorgatta. Aztán bement s úgy jött ki is. Nem adtak sehol semmit.

Végtére a gyerekek rákaptak s mint a nyáj kisérték, nagyobb csúfot űzve belőle, mint hajdan Elizeus prófétából. Az ő türelme sem tartott örökké, közéjük vágta botját, hogy egy ártatlan kis csöppség belesántult s aztán elfacsarodott szivvel vánszorgott ki a faluból.

Mikor már úgy eltávozott, hogy a faluvégi kutyák is elmaradoztak s nem ugatták tovább, leült az árokpartra és sirt.

Hozzámegy egy asszony. A csordásné, a ki ott lakott a közelben egy vityillóban. Kérdi, miért sir? Péternek jól esett a résztvevő szó s elmondta. Az asszony meghallgatta s ráfelelt, hogy bizony igaza van.

Azzal bement a házába és kis idő mulva kijött. Szégyenlősen tartott a markában egy pár kispénzt.

– Jó ember, – mondta – többem nincs. Ez is csak azért van, mert ebbe a mi falunkba nem veszik el az ilyen kicsi kis pénzt a bótba. De ha maga használhatja ezt, én tiszta szívből odaadom…

Péter elvette. Még meg is könnyebbült a lelke. Hát nem járt egészen hiába. Valamit gyüjtött. Igaz, nem sokat: három fillért.

Szégyenkezve sompolygott az Úr elé.

– Mire jártál, Péter?

– Jaj, én Uram, nem sok jóra.

És sorban elmondta hűségesen, ki mit felelt néki.

Végül elővette a három fillért s annak is elmondta a históriáját.

– Ezzel most mit teszel, Uram? Ennyivel hogy teremted meg azt a nagy, nagy fundust?

Az Úr szeliden átvette a három fillért s szólott:

– Elég ez, Péter. Éppen elég. Tegyük hozzá ahhoz a háromszoros nagy kincshez, a milyenről te álmodni sem álmodol. Az én Atyám elébb gondolt arra. És megadta az örök nagy tőkét, a melyből mindenkinek jut mindörökké…

S fogta az egyik pénzt, a porba vetette:

– Ez az első tőkéé: a földé!

A másik fillért a forrásba vetette:

– Ez a másodiké: a vizé!

S kinyitott tenyerén tartván az utolsó fillért, igy szólt:

– Ez pedig a harmadiké: a levegőégé!

S a kis fillér mint a pára szállt el a tenyérről.

Péter pedig elvakult szemmel bámult az Úrra, a kinek dicsfény jelent meg arcza körül.

JUDITH ÉS ESZTER

Szegények voltunk. Koldusnál is szegényebbek. Mert van-e nagyobb nyomor, mint a tönkrement uraké.

Egy nyirségi kis faluban huztuk meg magunkat, a hol egy talpalatnyi se volt a mienk a sovány homokból, s édeskés szagu akáczfavirág gyötört. Csak az emlékezetünkben éltek a kövér, bőtermő repczetábláink, gulyánk, ménesünk, oszlopos kuriánk ott fenn a ficzfás Tiszaparton.

A világ sarkába huzódtunk, elbujni a szégyenünkkel. Mégis olyan helyre, a hol van atyafi. Jó a rokon, gondolta az apám, a ki meleg szivü volt s mindig szerette az embereket.

Pedig átkos a rokon, az atyafi.

A rokon ott lakott a falu derekán, a legnagyobb házban, a mely csak ugy terpeszkedett a vályogoszlopaival s puffadtan nézett apró ablakaival. Hol volt ez a mi urias udvarházunk mellett. S micsoda keserves, nyomasztó nagy gőg áradt belőle reánk. Vincze bácsi, a nagy tokáju, kemény öklü, bozontos szemü rokon, hiába volt Szobi Kertész, mint mi, cselédjének akart befogni. Haragudott, hogy az apám nem vetkezett vele egy gatyaszárra, irigyelte, hogy neki már az öregapja kicseppent az uri sorból s a mi águnk ennyi ideig birta. Az igaz, hogy osztán jól is lepottyant, szétmállott a sárban, mint a túlérett körte.

Hát még az asszonyok. Az anyám Judith volt, Simonkay Judith. A nagyanyja báróleány volt s a rokonsága odafent virágzott a hétágu koronák világában. A Vincze bácsi, a Szobi Kertész Vincze felesége Csitke Eszter volt s ennek az apja számadó csikós vala az alföldön s úgy suttogták, pandurkézen veszett el.

A két asszony olyan volt, mint két éles kés.

Az anyám sose panaszkodott. Hideg asszony lett s egy szissz nélkül türte az életet. De a faluban rebesgették, hogy a pántos ládákban megőrizte régi apróvirágos bársonyszoknyáit, nehéz selymeit s drágaságokat marokszámra. Egy kis igaz volt benne, de nagyon kicsi. Az apám jött-ment, káromkodott, kaczagott, spekulált, reménykedett; bizott mindenkiben, várt valamit mindenkitől s csalódott mindennap. Néha rettenetes jelenet volt kettőjük közt.

Én meg csöndes kis emberke lettem. Félénk közvetitő az anyám és a világ között. Féltem az emberektől, ujjamat se mertem mozditani. Úgy lestem ki a világba, mint a csigabiga, minden pillanatban készen a visszahuzódásra. És mégis nekem kellett kijárni az emrek közé. Én voltam a család képviselője a falu előtt. Az apám alig volt otthon, az anyám az udvarra se lépett ki, ha csak muszáj nem volt. Csak én jártam ki a házból, iskolába, boltba, tejért…

A tej. A mi kis életünk legnagyobb hiánya! A sok apró baj közt, a mellyel meg kellett küzdenünk, ez volt a legkeservesebb én rám. Nagyon szerettem a tejet s nem volt tehenünk. A faluban meg nem lehetett kapni, pénzért is ritkán; a tej arra való volt, hogy legyen mit „a piaczra vinni“. Istenem, micsoda gond volt az, hogy csaknem mindennap a nyakamba kellett venni a falut és sorolni tej után. Persze, ha az anyám beszédesebb lett volna s meghallgatja a szomszédasszonyok pletykáit, nem kell nekem tej után járni. Helyébe hozzák. De nem tette. És én kevély voltam az anyámra, mert szegény, mert szép és mert gőgös.

Egy karácsonytáji estén nagy eseménynek lett oka nálunk a tej.

Már bejártam a falut s gyáván nyujtogattam a fehér meg a vörös krajczárokat, ne adj isten, hogy csak egy pohárral is kaptam volna valahol. Pedig mindenütt volt bőviben. Előttem csűrölték nagy kondérokban, háromlábu cseréplábasokban s mégis, ha kértem, a szikár, élesszemü, pénzéhes parasztasszonyok kiterjegették a két kezük szárát s mind a tiz ujjukat és csipőre szoritott könyökkel sápitottak:

– Nincs, galambom. Nem lehet. Győteni kell. Gyön az innep. Kell a kalácsba, bélesbe, piaczra. Most áros a té.

Fáradtan, pityergésre álló szájjal tértem haza.

– Nincs. Nem adnak.

Az anyám nagy fekete szeme kitágult, csak úgy világitott. Nem szólt, nem sóhajtott, nem fakadt könnyre. De én meglapultam, mint a kis egér, mikor érzi, hogy rögtön égszakadás.

Az anyám is kalácsot akart dagasztani. Nem szólt, elővette a vizeskorsót; vizzel kavarta a tésztát.

És én tünődve néztem. Kint gyorsan alkonyodott s a hogy a kavarófa csomóba olvasztotta a lisztet, egyre merészebben nőtt bennem egy gondolat.

– Anyám…

Rám pillantott. És én kimondtam.

– Én elmegyek Eszter nénémhez…

Meg sem rebbent a szeme. Pedig nagy szót mondtam. Azon sem csodálkoztam volna, ha a nagy sárgarézkapcsos biblia, a mely az almáriom polczán fenyegetően csillogott, rögtön a fejemnek röpül, csak úgy magától… Eszter nénémtől, a rokontól, soha semmit se kértünk, ha éhen halunk is.

De hisz neki volt vagy hat tehene s a mi házunkban három napja se volt egy kanál tej. Mindig csak keménymagos leves, meg krumplileves… Már majd megszakadt a szívem egy kis tejért.

Az ablakon bevilágitott a hideg, vörösfényü napsugár, az anyám csak kavarta, kavarta a tésztát. Egyszer megszólalt.

– Eredj el.

Azt hittem, nem jól hallok, egy pillanatig vártam, hátha megbánja, s hogy nem szólt, sietve felmarkoltam az asztal sarkáról a krajczárokat s elsiettem. Nem. Az ajtónál még egyszer megállottam, visszanéztem az anyámra.

– Menjek?

– Csak eredj.

Egész uton ugrált, kalapált a szívem.

A kutyák majd lehuztak s én hogy reszkettem tőlük! És sehol sem voltak olyan dühös ebek, mint a Kertész-portán.

Egy cselédlány jött elő, az mentett meg.

– Hol van Eszter néném?

A czifra lyány mogorva volt, dühös. Úgy tetszett, mintha mérgesebben vicsoritaná rám a fogát, mint a kutyájok.

– Az ólba – mordult rám.

Igen jámboran, meglappanva, félszemmel az ebekre sanditva mentem az ól felé. Még a megfagyott szalma sem zizegett a talpam alatt.

A marhaól ajtaján vastagon áradt kifelé a pára.

Hirtelen megállottam, mintha jégbálvánnyá lettem volna magam is. Az ólból különös kiáltásokat hallottam.

– Haccz békén!? – kiáltotta az Eszter néném hangja, de úgy, mintha nem akarna kiáltani.

Dulakodás hallatszott; valami deszka, a szénatartó oldala recsegett, mintha hozzálöktek volna valakit.

– Komisz! – lihegte Eszter néném. – Disznó komisz!

Valami férfihang kaczagott, halkan, nyihogva.

Megismertem. A kocsisuk volt, Pál Feri, a darutollas legény, a kiről még én is tudtam, hogy a czifra szolgáló miatt hagyta ott a régi helyét s állott be Eszter nénémékhez.

– Mit akarsz? – sziszegte a néném.

– Gyűjjön ki! – mondta a legény. – Az ícczaka gyűjjön ki.

Csönd lett.

És én úgy állottam, mint a bálvány. A rémület fura kicsi gyerekszobra. Pedig nem értettem a szóból semmit.

– Eressz! – sziszegte ujra a néném.

– Kigyün?… Ki?… Ha ki nem gyün, rágyútom a házat. Engem ne bolondíjjon… Ha mán megítetett, ki is gyűjjön… Ijfélbe.

Az ól rácsajtaja kivágódott és a néném kirohant.

A hogy meglátott, bámészan, ijedten, közvetlen az ajtó mellett ácsorogva, rögtön látta rólam, hogy mindent hallottam, értettem s ettől úgy megrémült, majd elejtette a zsajtárt.

– Mit akarsz? – ripakodott rám olyan gyilkos szemekkel, azt hittem, fölfal.

– Édes anyám – hebegtem – tisztelteti Eszter nénémet, tessék adni egy csupor tejet.

– Nincs! – orditotta, hogy majd felbuktam tőle.

Azzal sarkon fordult s ment a ház felé. Valami nagy okosság jött rám.

Pénzért kéri, – kiáltottam utána olyan hangon, hogy magamat is meglepett.

Visszafordult, mint mikor egy harapós kis kutya ellen védekezik az ember.

– Nincs, ha mondom! – s tovább ment. Aztán még egyszer felém nézett. – Három kemencze kalácsot kell kisütnöm.

A hátam mellett ideges röhejt hallottam. Pál Feri állt mögöttem. És én nem Eszter nénémre haragudtam meg, hanem erre az állatra.

Leforrázva mentem haza.

Soká álltam az ajtó előtt, mig be mertem nyitni.

Az anyám már meggyujtotta az olajmécsest; ezen a vidéken üvegoldalas mécsest használnak a házban is, mint az istállóban. S én jól tudtam, hogy a lámpánkban nincs petróleum, az üvegbe sincs.

Letettem a pénzt az asztal sarkára s elsuttogtam:

– Nem tud adni. Nincs neki.

Az anyám fölegyenesedett, kemény lett és azt vártam, hogy kiabálni fog, szidni fogja. De nem szólt. Semmit sem szólt. Végigsimitotta a homlokát s azt mondta:

– Jó.

Szomoru, nehéz este volt. Egyikünk sem szólott. És én egyre csak néztem a mécses pislogó, hosszu füstöt eregető lángját s arra gondoltam, hogy csakugyan milyen sok petroleum fogy a nagy lámpában, hogy már megint egy csepp sincs az üvegben. És arra is gondoltam, hogy két nap mulva karácsony és csak legalább az apám hazajönne karácsonyra. Pedig neki jobb, ha nem is jön haza, mert nem szereti látni sem ezt a nagy szegénységet és ő, ha elmegy, mindig urak közt van, mert csak azokkal lehet üzletet kötni. De úgy látszik, azokkal se lehet, mert ő mindig soká van oda, mégis gyalog szokott hazajönni egy krajczár nélkül…

Hamar lefeküdtem és akkor sem jutott eszembe, csupa csak ilyen komoly, nagyemberes gondolat.

Éjszaka volt, sötét, mikor valaki verte az ablakot.

– Judit! Judit! – hallottuk.

– Eszter! – kiáltott az anyám – te vagy?

– Én. Az Isten irgalmára eressz be.

Az anyám beeresztette. Én ott reszkettem az ágyon. A hideg lelt.

Egy gyufa serczegése hallatszott, de nem gyult meg sem, már rémülten suttogott Eszter néném.

– Jaj, meg ne gyujtsd, ha nem akarod halálomat. Vess ágyat, végem.

Az apám ágyát bontotta meg az anyám s a néném belefeküdt úgy ruhástól. Egyszer csak kürtán felsikoltott:

– Hjj! Ne nyulj hozzám! Fáj… Összetört! – és zokogva fakadt. – Megvert. Majd agyonvert.

Kimeresztettem a szemem és semmit sem láttam. Figyeltem s mintha az anyám nem is lett vóna, neszét sem hallottam neki.

Tompán, görcsösen zokogott az asszony.

– Én, én, őrült bolond… Rajtakapott… – s csikorgatta a fogát. – És megvert, hogy ott nyultam el az udvaron. Van egy órája, hogy ott fagytam. Hová legyek? Kicsukott. Csak hozzád jöhettem. Máshoz ha megyek, végem. Akárki más kiád rajtam…

S nyögött és lihegett és sírt.

– Tudtam, hogy az urad nincs itthon. És osztán te úgyis tudod.

– Én? – szólt az anyám.

– Nem szólt… a gyerek?…

Én majd leszédültem az ágyról.

Az anyám megszólalt. Azon a rettenetes nyugodt hangon, a melytől én már rettegtem, a melytől az apám néha majd megbolondult.

– Nem. Az én fiam nem szólt.

És én, az „én fiam“, remegtem, mint a nyárfalevél.

Eszter néném csöndes lett, mint a halott. Többet nem szólt, nem sírt, egy pisszt sem adott.

Anyám lefeküdt és én, a ki az ő ágya lábjában háltam, éreztem, hogy hideg, mint a jég.

Reggel, mikor fölébredtem, minden úgy volt, mint rendesen. A kemencze már meleg volt, anyám fenn járt-kelt.

Felöltözködtem s vártam a reggelit, mikor belépett az Eszter néném czifra szolgálója.

Lármás volt és jókedvü, nem olyan dühös és vad, mint az este. Inkább csufondáros.

– Gazdasszonyom egy csupor tejet küldött. Itt az egész esti fejés, csak épp a tetejét szedte le. Az édes tejfel kellett a bélestésztához.

– Jól van, Zsuzsi, mondd meg a gazdasszonyodnak, hogy köszönöm… Várj. Vidd el neki ezt a pár fülbevalót, viselje emlékül.

És felemelte a pántos láda tetejét s odaadta a legszebb pár függőjét.