Part 4

Balzac lángesze ebben a borzasztóan nagy összehasonlíthatlanul ösztönös tudásban van. Amit még a művészhez tartozónak vélünk: az erőelosztást, rendezést, alakítást, egybetartást és feloldást, azt már nem érezzük oly tisztán Balzacban. Azt lehetne mondani, hogy annyira zseni volt, hogy már nem is lehet művésznek nevezni. «Une telle force n’a pas besoin d’art». Ekkora erőnek nincs szüksége művészetre, ez a mondás rá is illik. Oly grandiózus nagy erő volt az övé valóban, hogy ellenszegült minden szelidítésnek, mint az őserdők vadjai, oly szép ez az erő, mint egy dsungel, rohanó vízár, zivatar, mint minden dolog, melyeknek szépsége egyedül kifejezésrejutásuk erejében rejlik. Ennek a szépségnek nincs szüksége szimmetriára, díszletezésre, segítő gondos elosztásra, mert erejének korláttalan sokféleségével hat. Balzac sohase komponálta regényeit előre, úgy elveszett bennük, mint egy nagy szenvedélyben, úgy dőzsölt bennük, mintha selymek vagy meztelen friss női test volnának. Alakokat vázol, Franciaország összes megyéiből, családjaiból, osztályaiból úgy sorozza be őket, mint Napoleon katonáit, ezredekbe osztja őket, egyiket huszárnak, másikat tüzérnek, harmadikat a trénhez, fegyverük serpenyőjére puskaport önt és aztán átengedi őket benső fékezhetlen erejüknek. A Comedie Humaineből – szép, bár utólag írt előszava dacára, – hiányzik az átgondolt terv. Mert az életben sincs tervszerűség, ezért ez is tervszerűtlen, nem akar erkölcsi célzatot, sem áttekintést, örökké változón az örökké változót akarja bemutatni, ebben az apályban és dagályban nincs tartós erő, csak pillanatnyi hatás, mint a hold titokzatos vonzásában, testnélküli, felhőből és fényből szőtt légkör, amelyet korszaknak neveznek. Ennek az új világrendszernek egyetlen törvénye, hogy mindaz, ami egyidőben egymásra hat, önmagát is megváltoztatja, senki sem hat korlátlanul, mint egy Isten, aki csak kívülről löki az eseményeket, hanem az összes emberek, akiknek változó csoportosulása teremt meg egy korszakot, maguk viszont ennek a korszaknak teremtményei, mert erkölcsük, érzéseik éppoly felépítmények, mint ők maguk. Hogy minden csak viszonylagosság; amit Párisban erkölcsnek hívnak, az már bűn az Azori-szigeteken, hogy nincsenek örök fogalmak, s hogy a legszenvedélyesebb embereknek úgy kell értékelniök a világot, mint Balzac az asszonyt értékeli: annyit ér, amennyibe kerül. A költőnek, mert nem adatott meg neki – hisz ő is kora gyermeke, terméke – ebből a forgandóságból maradandót alkotni, csak az lehet a feladata, hogy korának légköri nyomását, szellemi állapotát vázolja, a társadalmi erők kölcsönhatását, melyek a molekulák millióiba lelket adtak, összeillesztették és aztán szétdarabolták őket. A társadalmi légáramlatok meteorologusának, az akarat matematikusának, a szenvedélyek kémikusának, a nemzeti ősformák geologusának sokoldalú tudósnak kell lennie, aki korának testét mindenféle tudományos eszközzel megvizsgálja s kikopogtatja, egyben pedig mindenféle tény gyüjtőjének, a tájak festőjének, eszmék katonájának: ilyenné válni volt Balzac becsvágya s ezért volt oly fáradhatlan a grandiózus és a legparányibb dolgok felrajzolásában egyaránt. Életműve, Taine szavával élve, Shakespeare óta az emberi dokumentumok leghatalmasabb tárháza. Sajnos, kortársainak és sok mai embernek szemében Balzac csak regényíró. Ha így szemléljük, az esztétika szemüvegén át nézzük, nem látszik oly emberfölötti nagynak. Voltakép kevés standard munkát írt. De Balzacot nem egyes műveiből kell megítélni, hanem az összességből, úgy kell ránézni, mint egy tájra, melynek völgyei és hegyei, határtalan horizontja, áruló szakadékai és rohanó árja van. Vele kezdődik, sőt ha Dosztojevszkij nem jött volna, azt mondtuk volna, vele végződik a regénynek, mint a lelki világ enciklopédiájának gondolata. Előtte a költők csak kétféle módon tudták az események lusta motorját megindítani: vagy kívülről ható véletleneket szerkesztettek, ami éles szélként kapott a vitorlákba s előrehajtotta a járművet, vagy belülről ható erőül egyedül az erotikus ösztönt, a szerelmi bonyodalmat választották. Balzac «transponálta» az erotikumot. Kétféle vágyakozót ismert (mert mint említettük, csak a vágyakozók, az ambiciózusak érdekelték), a tulajdonképeni értelemben vett erotikust, tehát néhány férfit és csaknem valamennyi nőt, akiknek csillaga egyedül a szerelem, e csillag alatt születnek és pusztulnak el. De hogy az erotikában felolvadó erők nem az egyedüliek, hogy a szenvedélyek bonyodalma más embereknél egy csöppel sem kisebb, s anélkül, hogy a mozgató őserő elporzanék, vagy szétforgácsolódnék, más formákban és más szimbolumokban éli ki magát, ezzel az erőteljes felismeréssel Balzac regényművészete óriásan sokoldalúvá vált.

De még egy másik forrásból is táplálta Balzac regényeit: belevitte a pénzt! Mert semmiféle állandó értéket nem ismert el, mint kortársainak titoknoka, mint a viszonyok statisztikusa pontosan megfigyelte a dolgok külső, erkölcsi, politikai, esztétikai értékét és különösen a tárgyaknak azt az általános érvényű értékét, mely korunkban csaknem megközelíti a tárgyak abszolut értékét: a pénzértéket. Mióta az arisztokrácia előjogai megszüntek, a társadalmi különbségek nivellálódása folytán a társadalmi élet mozgató ereje, vére a pénz lett. Minden tárgyat értékével, minden szenvedélyt a hozott anyagi áldozattal, minden embert bevételével lehet meghatározni. Balzac azt is feladatául tűzte ki, kikutatni, hogy a lelkiismeret bizonyos atmoszférájának mily számok felelnek meg. A pénz körforgásban van regényeiben. Nemcsak a nagy vagyonok gyarapodását és széthullását, a tőzsde vad spekulációit írta le, nemcsak a nagy csatákat, hol épp annyi energiát használnak fel, mint Lipcsénél vagy Waterloonál, nemcsak a fösvénységből, gyűlöletből, pazarlási vágyból, ambicióból pénzgyüjtők húszféle típusát, nemcsak azokat az embereket, akik a pénzt a pénz kedvéért szeretik, azokat, akik a pénzben csak a szimbólumot szeretik, azokat, akiknek a pénz csak eszköz céljaik eléréséhez, de Balzac volt az, aki elsőnek s merészen ezer példában mutatta be, hogy a pénz még a legfinomabb, legnemesebb, leglelkibb érzésekbe is beleszivárog. Amint mi az életben akaratlanul, az ő hősei is mind számolgatnak. Kezdői, amint Párizsba jönnek, hamar megtanulják, mibe kerül egy látogatás a jó társaságban, elegáns ruhák, fényes cipők, új fogat, lakás, cselédség, ezer és ezer apróság, melyet mind megtanulni és megfizetni kell. Ösmerik, milyen sorscsapás az, ha lenézik őket divatjamult mellényük miatt, hamar rájönnek, hogy csak a pénz vagy a pénz látszata nyitja meg az ajtókat s ezekből az apró szüntelen megaláztatásokból nőnek ki a nagy szenvedélyek és a szívós kitartások. Balzac velük megy. Kiszámítja a pazarlók kiadásait, az uzsorások kamatjait, a kereskedők hasznát, a dandyk adósságait, az összegeket, melyekkel a politikusokat megvesztegetik. S mert a pénz az egyetemes becsvágy anyagi lecsapódása, mert behatol minden érzésbe: a társadalmi élet, a beteg test kriziseit, kórtanát megösmerendő mikroszkópiai vizsgálat alá vette a vért, hogy aranytartalmát némikép megállapíthassa. Mert minden élet ezzel van telítve, a meghajszolt tüdőknek ez az oxigénje, senki sem nélkülözheti; a becsvágyónak szüksége van rá becsvágyához, a szerelmesnek boldogságához és hogy legkevésbé nélkülözheti a művész, azt legjobban tudta ő maga, aki vállain százezer frank adósság Atlaszát hordta, ezt a borzasztó súlyt, melyet néha a munka extázisában egy-egy pillanatra lehajított vállairól s amely végül mégis rázuhant s összetörte.

Balzac regényvilága végeláthatatlan. Nyolcvan kötetében benne van kora, egy világ, egész nemzedék. Soha azelőtt nem akartak még tudatosan ily hatalmas alkotást és soha nem nyert szebb jutalmat emberfölötti vakmerő akarat. Azoknak, akik este, hétköznapi világukból menekülve, élvezni, pihenni akarnak, izgalmat és játékos változatosságot nyujt, – a drámaírónak anyagot száz szomorújátékhoz, a tudósnak – csak úgy odavetve, mint a jóllakott asztaláról a morzsák – problémák és ösztönzések egész tömegét, a szerelmesnek a rajongások példaképül szolgáló lángolását. Leghatalmasabb azonban az az örökség, amit költőknek hagyott. A «Comédie Humaine» tervezetében a befejezett regények mellett ott van negyven megiratlan regényterve, egyiknek a címe Moszkva, a másiké a Wagrami síkság, amazé Wien meghódoltatása, emezé a Szenvedélyek élete. Szinte szerencse, hogy nem bírta mindezt befejezni. Balzac azt mondta egyszer: «Az zseni, aki gondolatait bármikor tettre tudja váltani. De az igazi nagy lángész nem fejtheti ki szüntelen ezt a tevékenységet, hiszen akkor hasonlóvá válnék Istenhez». És ha Balzac mindezt befejezhette, a szenvedélyek és események körét önmagába visszavezethette volna, műve a végtelenségbe nőne. Elérhetlen nagyságában óriási lett volna, minden elkövetkezőnek elriasztásul, míg így páratlan torso, az elérhetetlen felé törő minden teremtő akaratnak leghatalmasabb ösztönzője, legnagyszerűbb példaképe.

DICKENS.

Ne könyvektől és életrajzoktól kérdezzétek meg, mennyire szerették Dickenst kortársai. Szeretet csak élőszóban dobog elevenen. Legjobb, ha olyan angollal meséltetünk magunknak róla, akinek gyermekemlékei még visszanyúlnak amaz első sikerek idejéig, oly valakivel, aki még ötven év multán sem bír rászokni arra, hogy a Pickvickek költőjét Dickensnek nevezze, hanem változatlanul, régi bizalmas, meghitt álnevén: Boznak. Visszaemlékező elbúsuló megilletődésükből megérthetjük a tömegek lelkesedését, akik akkor viharos lelkesedéssel kapkodták a havonta megjelenő kék regényfüzeteket, melyek ma – könyvgyüjtők legdrágább ritkaságai – fiókokban és szekrényekben sárgulnak. Akkortájt – így beszélte el nekem egy az «old Dickensians» közül, – a postanapon nem volt türelmük otthon bevárni a küldöncöt, aki végre hozta táskájában Boz új kék füzetét. Egész hónapon keresztül áhítozták, várták, reménykedtek, vitatkoztak, vajjon Copperfield Dorát fogja elvenni, vagy Ágnest, örültek, hogy Micawber viszonyai ismét válságosra fordultak, hiszen tudták, hogy jó kedélyével és forró punccsal hősiesen meg fog vele birkózni! és most bevárják, míg a lomha postakocsin jön a postás és megoldja mindezen víg talányokat? Nem, nem ment volna, nem bírták volna ki. S évről-évre, öregek, ifjak, a megjelenés napján kétmértföldre eléje mentek a postásnak, csak hogy hamarabb jussanak füzeteikhez. Hazafelé ballagva máris hozzáfogtak az olvasáshoz, egyik a másik válla felett pillantgatott be a füzetbe, mások hangosan olvasták fel és csak a derék családapák loholtak hosszú léptekkel haza, hogy a zsákmányt minél hamarabb láthassa az asszony vagy a gyerekek. Amint ez a városka, úgy szerette akkor Dickenst minden falu, minden város, az egész ország s túl Anglián az egész világ angolul beszélő népe, szerették a megösmerkedés első percétől halála órájáig. A tizenkilencedik században sehol a világon nincs mása ily változatlanul szívélyes viszonynak költő és nemzete között. Mint egy rakéta, úgy lángolt fel ez a hír, de nem aludt ki soha többé, mint állócsillag tündökölt a világ égboltján. A Pickvickek első füzetét 400 példányban nyomatták, a tizenötödiket már 40,000-ben, hírneve ily lavinarohanással gördült rá korára. Németországba is mihamar megtalálta útját, a garasos kis füzeteknek százai és ezrei derűt és kacagást hintettek még oly elvadult szívek barázdáiba is, Amerikába, Ausztráliába és Kanadába vándorolt a kis Nickleby Miklós, a szegény Twist Olivér és a kimeríthetlennek sok más ezer alakja. Ma milliónyi Dickens-könyv van forgalomban, nagy, kicsi, vastag és vékony könyvek, olcsók szegények számára és az amerikai legdrágább kiadás, melyet valaha költő munkáiból rendeztek (azt hiszem, háromszázezer márkába kerül ez a milliárdosok számára készült kiadás), de mindezen könyvekben ma is, mint hajdan ott fészkel az a boldog kacagás, hogy felénk csendüljön, mint csicsergő madár, mihelyt fellapozzuk. Példátlan ennek a szerzőnek sikere: s ha az évek során nem fokozódott, csak azért volt, mert a szenvedélynek nem volt már több fokozata. Mikor Dickens rászánta magát, hogy nyilvános felolvasásokat tartson, mikor először állt szemtől-szembe közönségével, egész Anglia meg volt bolondulva. Megostromolták a termeket, megtöltötték zsufolásig, a rajongók felkapaszkodtak még a terem oszlopaira is, alábújtak az emelvénynek, csakhogy a szeretett költőt hallhassák. Amerikában kemény téli hidegekben magukkal hozott matracokon a jegypénztárak előtt aludtak az emberek, pincérek hozták az ennivalót a közeli vendéglőkből, de a tolongás kibírhatatlan volt. De minden terem kicsinek bizonyult s végül Brooklynban egy templomot jelöltek ki felolvasóteremnek a költő számára. A szószékről olvasta fel Twist Olivér kalandjait és a kis Nell históriáját. Ez a hírnév nem volt szeszélyes, félretolta Scott Waltert, egész életén át elhomályosította Thakeray zsenijét, s mikor a láng kialudt, végignyilallt valami egész Anglián. Idegen emberek kezdtek beszélni róla egymásnak az utcán, s megdöbbenés fogta el egész Londont, mint egy vesztett csata után. Shakespeare és Fielding közé temették el Anglia Pantheonjába a Westminster apátságba, ezren és ezren tódultak ravatalához, s a szerény síremléket napokon át elborították a virágok és koszorúk. És még ma is, negyven év multán, alig mehetünk el nyugvóhelye mellett, hogy nehány hálás kéz reászórta virágot ne lelnénk, a dicsőség és szeretet nem hervadt el annyi év után sem. Ma is, mint akkor, midőn Anglia a Névtelennek, a Mitsemsejtőnek váratlan ajándékul a világhírt nyomta kezébe, Dickens az egész világnak legkedveltebb, legkörülrajongottabb, legünnepeltebb írója.

Egy költő művének ily rendkívüli, egyformán, szélesen átfogó és mély hatása csak két, legtöbbször egymással szemben álló elemnek ritka egybetalálkozásából fejthető meg: egy lángeszű embernek kora hagyományaival való azonosságából. Rendszerint a hagyomány és a lángész úgy állanak szemközt egymással, mint tűz és víz. Sőt a zseni egyik ösmertető jele, hogy egy még csak leendő tradiciónak mintegy megtestesűléseként az elmultnak ellensége, hogy mint egy új nemzedéknek ősapja a kihaló régi törzs ellen vérbosszút esküszik. A zseni és kora két külön világ, s bár kicserélik egymással fényüket és árnyaikat, de más és más szférákban keringnek, bolygó pályájukon találkoznak egymással, de soha nem egyesülnek. És most itt van a csillagos ég ama ritka tüneménye, mikor egyik bolygó árnyéka a másik ragyogó tányérját annyira elfödi, kitölti, hogy a kettő eggyé olvad: Dickens ennek a századnak egyetlen nagy költője, akinek benső meggyőződése kora szellemi törekvéseivel azonos. Regénye tökéletesen olyan, mint az akkori Angolország ízlése, műve az angol hagyományok megtestesülése: Dickens a csatornán túli hatvan millió embernek humora, megfigyelése, erkölcse, esztétikája, szellemi és művészi tartalma, egészen különös, néha oly idegen s néha oly megkapóan rokonszenves életérzése. Nem ő alkotta műveit, hanem az angol tradició, a modern kultúrák közt a legerősebb, a leggazdagabb, legkülöncebb és azért legveszedelmesebb is. Eleven erejét nem szabad lebecsülnünk. Minden angol angolabb, mint a német ember német. Az angol természet egy ember szellemi szervezetén nem holmi lakkfesték, ráfestett szín, hanem egészen vérébe hatolt, életritmusát szabályozó valami, s átlüktet az egyén legbensőbb, legtitkosabb, legőseredetibb tulajdonán: a művészetén. Az angol ember mint művész is inkább faji jellegű, mint a német vagy francia. Angliában ezért minden művész, minden igazi költő küzdött a benne rejlő angollal, de a legbuzgóbb, legkétségbeesettebb gyűlölettel sem bírta a tradiciót legyűrni magában. Finom erekkel mélyen lenyúl az a lélek talajába, s aki az angol jelleget ki akarja tépni, tönkreteszi az egész szervezetet, mely e sebtől elvérez. Nehány arisztokrata a szabad világpolgárság utáni vágyódásában megkísérelte: Byron, Shelley, Oscar Wilde meg akarták semmisíteni magukban az angolt, mert gyűlölték az angolok örök-polgári voltát. De csak önön életüket zúzták széjjel. Az angol hagyomány a világon a legerősebb, a leggyőzelmesebb, de a művészetre a legveszedelmesebb. Legveszedelmesebb, mert alattomos: nem valami fagyos pusztaság, nem rideg és barátságtalan, sőt meleg tűzhellyel és szelid kényelemmel csalogat, de be van kerítve erkölcsi határokkal, korlátoz, szabályokat állít fel és nem fér össze a szabad művészi ösztönnel. Szerény lakás, hol megáll a levegő, az élet viharai elől megvédett, derüs, barátságos és vendégszerető, igazi «home», a polgári megelégedettség kandallótüzével, de mégis börtön annak, akinek hazája széles e világ, akinek legmélyebb gyönyörűsége a végtelenségben nomádul boldog kalandos csapongás. Dickens kényelmesen belehelyezkedett az angol tradiciókba, otthonosan berendezkedett annak négy fala közt. Jól érezte magát a hazai légkörben és soha életében nem lépte át Anglia művészi, erkölcsi vagy esztétikai korlátjait. Nem volt forradalmár. A művész szépen megfért benne az angollal, sőt lassanként egészen felolvadt benne. Amit Dickens alkotott, szilárdan és biztosan áll az angol hagyományok ezeréves talpazatán, soha sem hajlik el tőle, csak talán néha egy hajszálnyira, de palotája bűbájos architekturával mégis nem hitt magasba szökkenti tornyait. Műve népének tudatalatti, művészetté vált akarata, és ha költészetének intenzitását, ritka kiválóságait és elhanyagolt lehetőségeit elhatároljuk, egyben mindig Anglia az, akivel perbe szállunk.

Dickens legfőbb költői kifejezése az angol tradicióknak, Napoleon hősi százada, a dicsőséges mult s a jövő álma, az imperializmus között. Ha a nagyszerű helyett, melyre zsenije predesztinálta, csak rendkívülit alkotott, nem Anglia, nem a faj akadályozta meg benne, hanem a véletlen körülmény: Anglia Viktória-korszaka. Shakespeare maga is egy angol korszak legfensőbb lehetősége, költői beteljesülése volt: az Erzsébet-kornak, a tetterős, fiatalos hevű, életörömmel telt Angliának, mely először nyújtotta ki kezét a világuralom felé, amely túlhabzó erőtől forrott és vibrált. Shakespeare a tett, az akarat, az energia századának fia volt. Új horizontok bukkantak fel, Amerikában kalandos birodalmakat szereztek, ősi ellenséget morzsoltak szét, Olaszországból átvilágított az északi ködbe a renaissance tüze, Isten és vallás lett trónvesztes s a világot újra meg kellett telíteni új, eleven értékekkel. Shakespeare a hősi Anglia inkarnációja volt, Dickens csak a bourgeois Anglia szimbóluma. Más királynőnek, a szelid, háziasszonyos, jelentéktelen old queen Viktóriának volt loyalis alattvalója, lelkesültség és szenvedély nélküli, szenteskedő, kényelmes, rendezett állam polgára. Szárnyalását lenyügözte a kor súlya, mely nem volt éhes, csak emészteni akart, hajóinak vitorláival lankadt szellő játszott csak, semmi sem hajtotta el az angol partoktól az ösmeretlenség veszedelmes szépségei felé, az úttalan végtelenségbe. Óvatosan mindig a megszokott, az otthonos, az átöröklött mellett maradt s ha Shakespeare a mohó Anglia vakmerősége, Dickens a jóllakott ország óvatossága. 1812-ben született. Alig hogy szemeit kinyitotta, elsötétül a világ, a nagy láng kialszik, mely az európai államok korhadt gerendáit elégéssel fenyegette. Waterloonál a gárda megtörik az angol gyalogságon, Anglia meg van mentve és ősellensége távol szigeten, egyedül, hatalom és trón nélkül pusztul el. Ezt nem élte át Dickens, ő már nem látta a világ lángját, nem látta, amint Európa egyik végétől a másikig két tűzoszlop összecsapott, tekintete Anglia ködébe révedt el. Mint ifjú, nem talál már hősöket, a hősi kor letűnt. Vannak, akik ezt nem akarják elhinni Angliában, a rohanó idő küllőit erővel és lelkesültséggel vissza akarják tartani, a világnak visszaadni a régi, zúgó lendületet… de Anglia nyugalmat akar és eltaszítja őket. Visszamenekülnek, romantikát hajszolva, titkos zugaikba, szegény kis szikrákból próbálják a tüzet újra felszítani, de a sors nem hagyja, hogy kényszerítsék. Shelley beleful a tyrrheni tengerbe, Byron lord elég lázában Missolunghinál, ez a kor nem tűr többé kalandokat. A világnak hamúszíne van. Anglia kényelmesen lakomázza fel a még véres zsákmányt; a polgár, a kereskedő, az ügynök: király, és mint nyugágyon nyujtózik a trónon. Anglia emészt. Hogy abban az időben tetszéssel találkozzék egy művészet, digestivnek kellett lennie, nem volt szabad zavarnia, nem volt szabad vad érzéseket keltenie, csak simogatni és cirógatni, szentimentális lehetett csak és nem tragikus. Nem akartak többé borzadályt, mely villámként hasít a szívbe, elállítja a lélegzetet, megfagyasztja a vért, – hiszen oly jól ismerte mindezt a valóságos életből, mikor a hírlapok jöttek Francia- és Oroszországból, – legfeljebb kis hátborzongást kívántak, dorombolást és játékot, mely a mese színes gombolyagát ide-oda gurítja. Az akkori emberek kandallóművészetet akartak, könyveket, melyeket kényelmesen a kandalló mellett lehessen olvasni, míg a vihar csapkodja az ajtófélfákat, s amelyeknek sok kis veszélytelen lángja úgy pattogjon, mint a kandalló tüze lángnyelvei, művészetet, mely a szívet felmelegítse, mint a tea s nem olyat, mely boldogan és lobogva mámorossá teszi. A tegnapelőtti győzők annyira nyugtalanok lettek, hogy önön erős érzéseiktől is féltek, csak megtartani és megőrizni akartak, nem merészelni és változtatni többé. A könyvekben csakúgy, mint az életben, csak jól felhangolt szenvedélyeket szerettek, nem viharzó extázisokat, mindig csak normális érzéseket, melyek illemtudóan sétálgatnak. Angliában akkor a boldogság egyértelmű volt a nyugodt szemlélődéssel, az esztétika az erkölcsösséggel, érzékiség annyit jelentett, mint prüdéria, nemzeti érzés: alattvalói hűség, szerelem: házasság. Az élet minden értéke vérszegénnyé vált. Anglia megelégedett s nem akar semmiféle változást. A művészetnek, hogy ily jóllakott nemzet értékelhesse, valahogy szintén megelégedettnek kellett lennie, a fennálló rendet dícsérnie és nem azon _túl_ akarnia. S a kényelmes, barátságos, könnyen emészthető művészet utáni vágy megtalálta a maga lángelméjét, mint egykor Erzsébet királynő kora a maga Shakespearejét. Dickens az akkori Anglia teremtővé vált művészeti szükséglete. Hírnevét az alkotta meg, hogy kellő percben jött, s az a tragédiája, hogy úrrá lett rajta ez a szükséglet. Művészete a jóllakott Anglia kényelmének hypokrita moráljából táplálkozott, s ha nem rejlenék oly rendkívüli költői alkotóerő művei mögött, ha az érzések belső színtelensége felett nem ragyogna aranyosan csillámló-villámló humora, akkor csak annak az angol világnak volna értékes, s számunkra éppoly közönbössé vált volna, mint az a sok ezer regény, melyet a csatornán túl ügyeskezű emberek gyártanak. Csak ha az ember egész lelkéből gyűlöli a viktoriai éra hypokrita korlátoltságát, csak akkor mérhetjük meg teljes csodálattal annak az embernek zsenijét, aki ránkkényszerítette, hogy a jóllakott lomhaságnak ezt az utálatos, visszataszító világát érdekesnek, sőt szeretetreméltónak találjuk, aki az élet legbanálisabb, prózáját költészetté változtatta.