Part 5

Dickens soha nem küzdött _ezen_ Anglia ellen. De mélyen, a tudatalattiban, a művész birkózott benne az angollal. Eredetileg erősen és biztos léptekkel indult, lassanként azonban elfárasztotta korának puha, néha szívós, néha lágy homokja és végül mind gyakrabban és gyakrabban lépett rá a hagyomány kitaposott ösvényére. Dickenst legyűrte saját kora, s ha sorsára gondolok, mindig Gullivernek a liliputiakkal való kalandja jut eszembe. Míg az óriás alszik, a törpék ezer kis szállal kötözik a földhöz, az ébredezőt leszorítják s nem engedik addig szabadon, míg nem kapitulál és meg nem esküszik, hogy nem sérti meg soha az ország törvényeit. Az angol tradició így fonta be és tartotta foglyul Dickenst a névtelenség álmában, sikerekkel láncolta le az angol röghöz, berántotta a hírnévbe s megkötözte vele a kezeit. Hosszú, szomorú gyermekség után gyorsíró lett a parlamentben, egyszer megpróbált kis karcolatokat írni, nem annyira impulzív költői szükségérzetből, mint inkább azért, hogy bevételét szaporítsa. Az első kísérlet sikerült, egy ujság szerződtette. Aztán egy kiadó szatirikus széljegyzeteket kért tőle egy klubhoz, mely tulajdonkép az angol gentryől való karikaturák szövege lett volna. Dickens belement. És sikerült, minden várakozáson felül sikerült. A Pickwick-klub első füzetei példa nélküli sikert hoztak, két hónap mulva Boz a nemzet írója lett. A siker többre késztette és a Pickwickből regény lett. Ez is sikerült. A kis hálók, a nemzeti dicsőség titkos bilincsei még szorosabban fonódnak rá. A tetszés egyik műtől a másikhoz hajszolja, és mindjobban beszorítja a korabeli ízlés szélirányába. S a tetszésből, pénzbeli sikerből, s a művészi akarat büszke öntudatából a legkúszáltabban összefont százezer háló most már szorosan odakötötte, ott tartotta az angol földön, amíg behódolt és megfogadta magában, hogy sohasem lépi át hazájának esztétikai és erkölcsi törvényeit. Az angol tradició, a polgári ízlés hatalmába került, modern Gulliver a liliputok között. Csodálatos fantáziája, mely sasként lebeghetett volna e szűk világ felett, beleakadt a siker béklyóiba. Művészeti előretörését, művészi röptét lehúzza a benső megelégedettség ólomsúlya. Dickens elégedett ember volt. Meg volt elégedve a világgal, Angliával, kortársaival s azok is ő vele, kölcsönösen egymáshoz akartak hasonlítani. Nem volt meg benne a fenyítni képes haragvó szeretet, mely felráz, sarkantyuz és felemel, nem volt meg benne a nagy művész ősereje, aki Istennel perlekedik, eldobja a világot és önön akarata szerint formálja újjá. Dickens szelíd, istenfélő volt, a fennálló rendet jóakaratúan csodálta, örökké gyermeki játékos kedvvel gyönyörködött benne. Megelégedett volt. Nem akart sokat. Valaha egész szegény, sorsfeledte, világijedt fiúcska volt, akinek ifjúságát nyomorult foglalkozások őrölték meg. Akkor tarka, színes vágyai voltak, de mindenki visszalökte hosszú és makacsul viselt megfélemlítésbe. Ez égette a lelkét. Gyermekkora volt tulajdonkép egyetlen tragikusan költői élménye, s itt vettetett el teremtő akarata magva a néma fájdalom termékeny talajába; legmélyebb lelki vágya az volt, mikor hatása lehetősége és ereje végtelenbe nyilt, hogy ezt a gyermekkort megbosszulja. Segíteni akart regényeivel minden szegény, elhagyott, elfeledett gyermeken, kik, mint egykor ő maga, igazságtalanul szenvedtek rossz tanítók, elhanyagolt iskolák, közönyös szülők, a legtöbb ember nembánom, szeretetlen, önző magatartása miatt. Meg akarta menteni számukra a gyermeki örömök pár színes virágát, melyek az ő lelke kertjében elhervadtak, mert nem érte jóság harmata. Az élet később mindent megadott neki, nem volt oka panaszkodni rá, de a gyermekkor bosszúért kiáltott benne. S költészetének az volt egyetlen erkölcsi célja, benső életakarata, hogy segítsen e gyengéken, korának életviszonyain itt akart javítani. Az állam normáit nem tagadta meg, nem ágaskodott fel ellene, nem rázta ökleit haragosan az egész nemzedék ellen, a törvényhozók, polgárok, a társadalmi hazugságok ellen, hanem vigyázatos ujjal mutatott rá itt-ott a nyílt sebekre. Anglia az egyetlen ország Európában, hol akkor, 48-ban, nem volt forradalom és ő sem akart felfordulást, ujjáteremtést, csak javítást és javulást, a társadalmi jogtalanságok jelenségeit, ahol tövisük nagyon élesen és sebzőn vágott a húsba, le akarta köszörülni, enyhíteni, de sohasem a benső okot, a gyökeret kiásni és elpusztítani. Mint igazi angol, nem mert az erkölcs fundamentumához nyúlni, mert a konzervatívnak az szentek szentje, oltár, evangélium. Korának ez a megelégedettsége, langyos temperamentumának párlata a legjellemzőbb Dickensre. Sem hősei, sem ő nem akartak sokat az élettől. A balzaci hős mohó és uralomvágyó, hatalom utáni nagyravágyó kívánságok égnek benne. Semmi sem elég neki, mindegyik éhes, világhódító, felforgató, anarchista és zsarnok egyszemélyben. Napoleoni a temperamentumuk. Dosztojevszkij hősei is tüzesek és rajongók, akaratuk ereje elhajítja a világot és isteni elégedetlenséggel nyúl a való életen túl az igaz élet felé, nem polgárok és emberek akarnak lenni, hanem minden alázatosságon átragyog mindegyiken a veszedelmes gőg: üdvözítőnek lenni. A balzaci hős leigázni, Dosztojevszkij hőse meggyőzni akarja a világot. Mindegyikük a mindennapiságon túl van íjjra feszítve, s a nyíl iránya a végtelen. Dickens alakjai mind szerények. Istenem, mit is akarnak? Egy évre száz fontot, csinos asszonyt, egy tucat gyereket, jó barátoknak barátságos terített asztalt, London mellett kerti házat, az ablak előtt zöld lombokkal, kis kerttel és egy marék boldogsággal. Ideáljuk nyárspolgári, kispolgári: ezzel számolnunk kell Dickensnél. Hősei bensőjükben nem kívánják a világ rendjének megváltoztatását, nem akarnak sem gazdagok, sem szegények lenni, csak a kényelmes középszert akarják, a boltosok és napszámosok bölcs életigazságát, mely oly veszedelmes a művészre. Dickens ideáljai felvették a szegény környezet színeit. Művei mögött mint alkotó, mint a kaosz megfékezője, nem haragos Isten áll gigászian és emberfelettin, hanem megelégedett szemlélő, loyalis polgár. Dickens összes regényeinek polgári a levegője.

Nagy és felejthetetlen tette voltaképen ez volt: felfedezte a burzsoázia romantikáját és a prózaiság költészetét. Első volt, aki a nemzet legköltőietlenebb hétköznapiságát költői ünnepnappá változtatta. Ezen a tompa szürkeségen át napot ragyogtatott; és aki Angliában egyszer látta, milyen ragyogó az az aranyos fény, amint a felkelő nap a köd zavaros sűrűjén átsugárzik, az tudhatja csak, mily boldoggá tehette a költő nemzetét, amikor az ólmos borulatból való felszabadulásnak ezt a pillanatát művészi ajándékul adta neki. Dickens az angol hétköznap aranygyűrűje, az egyszerű dolgok és egyszerű emberek dicsfénye, Anglia idillje. Hőseit, sorsukat a külvárosok szűk utcáiból kereste ki, amelyek mellett más költők elmentek anélkül, hogy észrevették volna, mert hőseiket az arisztokrata szalónok ragyogó csillárjai alatt, a tündérmesék elvarázsolt erdeinek útjain keresték, távolit, szokatlant és rendkívülit kutattak. Számukra a polgár az anyaggá vált földi nehézkedési erő volt, ők pedig csak tüzes, értékes, rajongva feltörő lelkeket akartak, a lírai, a hősi embert. Dickens nem szégyelte az egész egyszerű napszámost hőssé avatni. Ő maga is selfmademan volt, alulról jött és a milieu iránt megható kegyelettel viseltetett. A mindennapiért csodálatosan lelkesedett, egészen értéktelen nagyapói dolgok, az élet lomkamrája iránt. Könyvei szintén ilyen «régiségek boltjai», mindenféle lim-lommal, amelyet más értéktelennek tartott volna, különösségek és tréfás semmiségek összevisszasága, amelyek évtizedekig hiába várnak a gyüjtőre. Ő azonban elővette ezeket a régi, értéktelen, porlepte dolgokat, fényesre tisztogatta, összeillesztgette és vidámságának napfényébe állította. És íme egyszerre hallatlan fénnyel felragyognak. Így vette elő egyszerű emberek szívéből a sok kis megvetett érzést, megleste óraművüket, összeillesztette, amíg ismét elevenen tik-takoltak. És hirtelen, mint valami kis zenélő-órák, elkezdenek zümmögni, dudolni és azután énekelni, halkan, valami multszázadbeli melódiát, amely kedvesebb, mint a legendák országa lovagjainak komor balladái és a tenger asszonyának dalai. Dickens az elfelejtés hamurakásából így kotorta elő az egész polgári világot és kifényesítve összeillesztette: csak az ő műveiben váltak élő világgá. Bolondságaikat és korlátoltságaikat felfoghatóvá, szépségeiket szeretetteljesen megérthetővé tette, babonáikat új és igen költői mithológiává változtatta. Novelláiban a tűzhely tücskének cirpelése zenévé vált, a szilveszteri harangok emberi nyelven beszélnek és a karácsonyi éjszaka varázsa a költészetet kibékíti a vallásos érzéssel. A kis ünnepekből mély értelmet merített: hozzásegítette ezeket az egyszerű embereket ahhoz, hogy mindennapi életük költészetét felfedezzék, ami eddig is legkedvesebbjük volt, még kedvesebbé tette otthonukat, a szűk szobát, ahol a kandalló piros lángokban pattog, a száradó fa szikrázik, a teafőző zümmög és dalol az asztalon és ahová a vágynélküli exisztenciák elzárkóznak a mohó viharok, a világ vad vakmerőségei elől. A mindennapiság költészetére akarta megtanítani mindazokat, akiket a sors mindennapiságba száműzött. Ezreknek és millióknak mutatta meg, hogy az ő szegényes életükben hová ér le az örökkévalóság, hol fekszik a hétköznapok hamuja alá rejtve a szelid örömök szikrája, megtanította őket, hogy vidám, kellemes parázzsá szítsák fel újra. Segíteni akart a szegényeken és gyermekeken. Ami aztán az életnek e középszerűségét szellemileg vagy anyagilag meghaladta, ellenszenves volt előtte; teljes szívéből csak a megszokottat, az általánost szerette. Haragudott a gazdagokra és az arisztokratákra, az élet kiváltságosaira. Könyveiben gazemberek és fösvényekként szerepelnek, nem is portrék, hanem karikaturák. Nem szerette őket. Gyakran, nagyon is sokszor, vitte a leveleket atyjának a marshaleai adósok börtönébe, látta a végrehajtót, ismerte a pénzhiány gondjait, éveken át ült Hungerford Stairsben egészen fenn kis, piszkos, napnemérte szobában, cipőkrémet kent dobozokba és naponta száz és száz tégelyt kötött át spárgával, míg kis gyermekkezei kivörösödtek és szemeiből a megalázottság könnyei hulltak. Nagyon is jól ismerte a londoni utcák hideg, ködös reggelein az éhséget és nélkülözést. Akkor senki sem segített rajta, a hintók elrobogtak, a lovagló urak elszáguldtak, a kapuk nem nyíltak meg a fázós kis fiú előtt. Csak kis embereknél tapasztalt jóságot, s csak nekik akarta viszonozni, amit adtak. Költészete elsősorban demokratikus, – nem szociális, mert nincs érzéke a radikalizmus iránt – szeretet és részvét patetikus tüze lángol benne. Ott szeretett legjobban élni, a polgári világban, a szegényház és életjáradék közötti rétegben, csak ily egyszerű emberek közt érezte jól magát. Kényelmesen, részletesen festi le lakásaikat, mintha ő maga is ott laknék köztük, tarka és mindig napfény aranyával átszőtt sorsokat fon számukra, álmodja szerény álmaikat, ügyvédje, papja, kedvence, ragyogó, örökké melegítő napja egyszerű, szürke tónusú világuknak.

S mily gazdaggá lett általa a kis exisztenciák szerény élete! Az egész polgári mindenség, házi felszerelésével, foglalkozásai tarka össze-visszaságával, érzései beláthatlan vegyületeivel könyveiben újra külön világ rangjára emelkedett, melynek csillagai és Istenei vannak. A kis emberek élete álló vizének alacsony, alig hullámzó víztükre alatt vigyázó szeme kincseket sejtett meg és finommívű hálójával napfényre hozta. A forgatagból embereket halászott ki, óh mennyi embert, száz és száz alakot, egy kis város benépesítésére is elegendőt. Felejthetlen alakok vannak köztük, akik megöröklődtek az irodalomban és mintha a népi fogalomkörbe tartoznának, mint valóságok: Pickwick és Weller Sam, Pecksniff és Trotwood Betsy, mind, mind, akiknek csak neve is bűbájosan mosolygó emlékeket ébreszt fel bennünk. Milyen gazdagság van e regényekben! Copperfield Dávidnak csak epizódjai elegendők arra, hogy egy más író egész irodalmi tevékenységét egy életen át ellássák adatokkal; Dickens regényei ezért a bőség és szüntelen mozgalmasság értelmében vett igazi regények, nem pedig kiszélesített lélektani novellák, mint a mi német regényeink. Nincsenek benne holt pontok, üres, homokos területek, az események folytonos apálya és dagálya bennük, s igazán kifürkészhetlenek s beláthatlanok, mint a tenger. Alig bírja az ember nyüzsgő alakjainak vidám és szeszélyes sokaságát áttekinteni, odatódulnak a szívnek színpadára, egyik a másikat leszorítja, elcikáznak előttünk. A világvárosok habjából úgy merülnek fel, mint a habtaréj, lezuhannak az események vízesésébe, de újra felbukkannak, felszállnak és lebuknak, átölelik vagy eltaszítják egymást és mégis egyik mozdulat sem véletlen, a mulattató zürzavar mögött Rend kormányoz és a szálak mindig s újra színes szőnyeggé szövődnek össze. Látszólag mintha csak elsétálna egy alak előttünk, de nem tűnik el, valamennyien kiegészítik, segítik egymást, ellenségeskednek, fényt vagy árnyékot halmoznak. A cselekmény gombolyagát macskaszerű játékkal ide-oda gördítik kúsza, vidám és komoly bonyodalmak, az érzés minden lehetősége gazdag skálában csendül fel és le, ujjongás, borzadály és öröm túlsága egybekeveredik; majd a megindultság, majd a fékevesztett vidámság könnyei ragyognak. Felhők felhőznek, szétszakadnak, újból tornyosulnak, ám végre a zivatartól megtisztult levegő csodaszép napfényben ragyog. Némely regénye ezer kis csatának Iliásza, istenek nélküli, földi világ Iliásza, némelyik pedig csak szerény, békességes idyll, de a pazar sokféleség bélyegét mindegyik magán viseli: a kitűnő regények csakúgy, mint az olvashatlanok. És valamennyiben, a legvadabban, a legmélabúsabban, a tragikus vidék szikláin mindenütt apró kedvességek nyílnak, mint a virágok. Ezek az elfelejthetlenül bájos dolgok szerényen, elrejtőzve, mint a kis ibolyák, mindenfelől kivirulnak könyvei roppant füvészkertjében, várnak ránk, s a meredek események sötét kőzeteiről gondtalan vidámság patakja csevegve csörgedez alá mindenütt. Dickensnél találunk fejezeteket, melyeket hatásukban csak a szabad természettel lehet összemérni, oly tiszták, emberi ösztönöktől ment isteni érintetlenségben, vidám, szelid humanizmusuk tündöklő napfényében. Már csak érettük is szeretni kell Dickenst, mert ezeket a kis kunsztokat oly pazarul szórta el műveiben, hogy bőségük már nagysággá vált. Ki is bírná elősorolni alakjait, e kúsza, joviális, jólelkű, kissé komikus és mégis mindig oly mulatságos embereket? Minden rigolyáikkal és egyéni különcségeikkel mutatja be őket, a legkülönösebb foglalkozásokban, bebonyolódva a legmulattatóbb kalandokba. De bármily sokan is vannak, egyik sem hasonlít a másikhoz, a legkisebb részletig személyszerint, minuciózusan kidolgozottak, nincs bennük semmi öntvényszerű, vagy másolat, minden csupa érzék és elevenség, nem kitalált, hanem meglátott lények. S aki meglátta őket, teljességgel páratlan szemű költő.

Ennek a szemnek pontossága összehasonlíthatlan, csodálatos, csalhatatlan műszer. Dickens zsenije a meglátásban van. Nézzük meg bármely ifjúkori és a meglett férfikori képét: mindegyik ezt a különös szempárt uralja. Ez a szem nem az ihlet mámorában forgó vagy elégikusan fátyolozott költő-szem, nem puha, odaadó vagy tüzesen látnoki. Angol ember szeme: hideg, szürke, éles ragyogású, mint az acél. Mint egy páncélszekrény, acélból való, s benne minden eléghetlenűl, elveszíthetlenűl, szinte légmentesen elzártan pihent, amit valaha, tegnap, vagy sok évvel azelőtt a külvilág megőrzésre átadott: a fenséges csak úgy, mint a mindennapi, egy londoni füszeresbolt valamely színes cégtáblája, melyet elképzelhetlen régen, talán ötéves korában látott, vagy virágban álló fa, épp ott az ablak előtt. Semmit sem vesztett el ez a szem, erősebb volt az időnél, az emlékezet kincseskamrájába takarékosan rakott be benyomást benyomás után, míg a költőnek szüksége volt rá. Semmi sem tűnt el feledésbe, semmi sem halványult vagy sápadt el, minden ott feküdt beraktározva, nedvdúsan és illatosan várt, színesen és tisztán, semmi sem pusztult el s nem hervadt el. Nincs párja Dickens látása emlékezőtehetségének. Acélos bárdjával vágta át a gyermekkor ködét, Copperfield Dávidban, ebben a burkolt önéletrajzban a kétéves gyermeknek anyjához, cselédlányhoz való emlékeit mint éles szilhuetteket hasítja le a tudatalatti hátteréről. Dickensnél nem találunk határozatlan körvonalakat, pontosságra kényszerít, s nem enged képzeletünknek sok lehetőséget. Szobrászoló ereje az olvasó fantáziájának nem hagy szabad akaratot, szinte erőszakot tesz rajta (ez az oka, hogy képzelőtehetség nélküli nemzetének ideális költője lett). Állítsatok húsz rajzolóművészt könyvei elé s rajzoltassátok le velük Copperfield és a Pickwickek képeit, a képek valahogy hasonlítani fognak egymáshoz és megmagyarázhatlan egyformaságban mutatnak vagy egy kövér urat fehér mellényben s a szemüvegek mögül kitekintő jóságos szemekkel, vagy a Yarmontba vivő postakocsin egy csinos, szőke, félénk fiúcskát… Dickens oly élesen, oly aprólékosan rajzol, hogy kénytelenek vagyunk követni hipnotizáló tekintetét; nem volt meg neki Balzac bűvészi látása, melyben az emberek szenvedélyeik tüzes felhőjéből zűrzavaros küzdés után bukkantak elő, hanem egészen földi tekintete volt, kis emberi dolgokat a tengerész, a vadász sólyomtekintetével látott meg. Ám – így írta egyszer – a kicsiségek adják meg az élet értelmét. Kis megfigyelések után kap pillantása, látja a ruhák foltjait, a zavarodottság ügyetlen kis mozdulatait, s mikor gazdájuk dühbe gurul, meglátja a sötét paróka alól kibomló vörös haj fürtjeit. Érzi az árnyalatokat, s egy kézszorításnál kitapintja mindegyik újj mozdulását, egy mosoly minden nüanszát. Irodalmi korszaka előtt évekig gyorsíró volt a parlamentben és gyakorlatot szerzett abban, hogy a részletest összegezze, egy jellel egy szót, kis kacskaringóval egy egész mondatot. És később a valóság valami költői gyorsírás-művészetét alkalmazta, hol kis jelek állanak leírás helyett, s a tények tarkaságából a megfigyelés esszenciáját desztillálja. Hallatlan éleslátása volt ezekhez a kis külsőségekhez, semmise rejtőzhetett el szeme elől, s mint valami fényképezőgépen a jó zárókészülék, a pillanat ezredrészében fogott meg egy kézmozdulatot, egy mozdulást. Mindent észrevett. Éleslátását csak fokozta még látásának sajátos fénytörése, mely a tárgynak nem természetes nagyságú tükörképét adta vissza, hanem görbe tükörként a jellegzetest túlozta. Dickens alakjainak jellegzetes vonásait mindig aláhúzza, az objektív szögből átviszi őket a felfokozottba, torzításba. Intenzívebbek lesznek, szimbólumokká válnak általa. A kövér Pickwick lelkileg is gömbölyű, a sovány Jingle lelke is száraz, a rossz sátánná lesz, a jó teremtett tökéletességgé. Dickens túloz, mint minden nagy művész, de nem a nagyszerűség, hanem a humor irányában. Előadásmódjának egész kimondhatlanul mulattató hatása nem hangulat, nem pajkos túlelevenség nála, hanem benne van a szemnek sajátos fénytörési képességében, mely túlélességével az élet összes jelenségeit valahogy csodálatossá és komikussá torzítva tükröztette vissza.

Valóban: ebben az egyéni optikában, és nem annyira kissé mindig polgárias lelkében rejlik Dickens zsenije. Dickens voltakép nem volt soha lélekbuvár, aki varázserővel ragadja meg az emberek lelkét és világos vagy borús magból titokzatos máguserővel szökkenti fel színekben és formákban a dolgokat. Az ő lélektana a szemmelláthatónál kezdődött, külsőségekkel jellemez, igaz, a legfinomabb és leghajszálabb jelekkel, amelyeket csak költőileg éleslátású szem vesz észre. Mint az angol bölcselők, nem feltételezésekkel, hanem ismertető jelekkel dolgozik. A lélek legjelentéktelenebb, egészen materiális megnyilvánulásait figyeli meg és különös, karrikizáló optikájával szembeszökővé teszi az egész jellemet. A jelekből ismerjük fel a fajt. Creakle tanítónak halk hangja van, nehezen leli meg a szavakat. S az ember érzi, mint borzadnak, félnek a gyermekek ettől az embertől, kinek ereit kidagasztja homlokán a beszéd erőlködése. Heep Uriásnak hideg, nedves kezei vannak, az alakból csak úgy árad a kényelmetlen érzés, kígyószerű aljasság. Kis dolgok ezek, külsőségek, de mindig olyanok, melyek a lélekre hatnak. Gyakran holmi megelevenült kényszerképzet, amit ábrázol, egy képzet, mely emberrel van körülöntve és azt bábként mozgatja. Máskor emberét kísérője karakterizálja, mert mi volna Pickwick Weller Sam nélkül, Dóra Jip nélkül, Barnaby a hollók nélkül, Kit Pony nélkül, s az alak sajátszerűségeit nem magán a modellen, hanem groteszk árnyékán rajzolja le. Karakter nála mindig kis jelek összesége, de oly élesvágásúak, hogy maradéktalan egybeillenek és a mozaikból kitűnő képet alkotnak. Épp ezért rendszerint csak külsőleg hatnak, szembeötlőn, a szem intenzíven emlékszik rájuk, de az érzés csak homályosan. Ha megnevezzük, nevén szólítjuk Balzac vagy Dosztojevszkij egy hősét, Goriot apót, vagy Raszkolnikowot, a válasz egy érzés, odaadásra, kétségbeesésre, a szenvedély kaoszára való emlékezés. Ha Pickwicket említjük, képet látunk, joviális bácsit tekintélyes embonpointnel, mellényén aranygombokkal. S itt érezzük: Dickens alakjaira valahogy úgy emlékszünk, mint festett képekre, Dosztojevszkij és Balzacéra mint muzsikára. Emezek intuitive alkotnak, Dickens csak reprodukál, azok lelki, Dickens testi szemmel. Nem ott fogja meg a lelket, ahol kísértetként a látnoki szellemidézés hétszeresen ízzó fényétől kényszerítve, a tudatalatti éjszakájából előtűnik, hanem a testetlen fluidumra ott vigyáz rá, ahol a valóságban csapódik le, a lelki élet ezernyi hatását a testi mivoltában lesi meg, ott azonban nem hagy megfigyeletlen egyet sem. Képzelőtehetsége voltakép csak _nézés_, s ezért csak annak a középső szférának érzéseit és alakjait láttatja meg, akik a földi világból valók, alakjai csak a normális érzések mérsékelt hőmérsékletében plasztikusak. A szenvedély forrpontján, mint viaszfigurák olvadnak el az érzelmességben, vagy gyűlölettől merevülnek meg s eltörnek. Dickensnek csak az egyenesvonalú karakterek sikerülnek, nem azok a sokkal érdekesebbek, kik a jótól rosszhoz, Istentől az állathoz ezer és ezer átmenetben jutnak el. Alakjai mindig egyértelműek, vagy kitűnő hősök, vagy gyalázatos gazemberek, eleve elrendeléstermészetek, szentek glóriájával vagy bitó bélyegével a homlokukon. A good és wicked, az érzelmes és érzéketlen közt ingadozik világa. Azon túl, a titokzatos összefüggések, a misztikus összekapcsolások világába, művészete nem talál ösvényre. A nagyszerűt nem lehet megfogni, a hősiességet nem lehet eltanulni. Dickens dicsősége és tragédiája, hogy lángész és hagyomány, hallatlan és banális közt mindig a középúton maradt: a földi világ szabályozott pályáján, kedvesen és megragadón, kényelmesen és polgárian.