Part 3

Mert Balzac maga egyike volt a legnagyobb monomániákusoknak, aminőket könyveiben megörökített. Csalódottan, mert minden álmát összetörte a kiméletlen világ, mely nem szereti a szegényeket és kezdőket, begubózott csendjébe és önmagából világszimbólumot teremtett. Világot, mely az övé volt, melyen uralkodott, s amely vele együtt pusztult el. A valóság elszáguldott mellette és nem is nyúlt utána, oda volt láncolva íróasztalához, alakjainak erdejében élt, mint Magus a műgyüjtő, képei között. Huszonöt éves korától kezdve a valóság alig érdekelte máskép, mint anyag, tüzelőszer, amellyel külön világa lendítőkerekét hajthatta s ha kivételt tett, tragédia lett belőle. Szinte tudatosan ment el az élő valóság mellett, mert az a nyugtalanító érzése volt, hogy reá nézve csak fájdalmat hozó lehet saját és ama világ bármely érintkezése. Este nyolc órakor kimerülten hullott az ágyba, négy órát aludt s éjfélkor felkeltette magát; mikor hangos környezete, Páris égő szemét lehúnyta, mikor homályba borultak a zúgó utcák, a világ eltűnt, akkor támadt fel az övé, s akkor építette fel a maga világát, a másik mellett, külön maga eldarabolta elemekből, órákon át lázas extázisban élt, lankadó érzékeit újra s újra feketekávéval ajzva fel. Így dolgozott napi tíz, tizenkét, néha tizennyolc órán át, míg valami kiragadta ebből a világból vissza a valóságba. A felébredés e perceiben lehetett az a tekintete, melyet Rodin örökített meg szobrán, a végtelen egekből felriadás, a felejtett valóságba visszazuhanás, ez a borzalmasan nagyszerű, majdnem sikoltó tekintet, a borzongó vállon a ruhát összefogó kézzel, az álomból felriasztott alvajárónak mozdulatával, akire valaki durván rákiáltott, nevén szólítva. Egy költőnél sem volt a művébe felolvadás, az elmerülés intenzitása, álmaiban való hite ily erős, a hallucináció sehol oly közel az öncsalás határához. Az izgalmat nem mindig tudta megállítani, mint egy gépet, a hatalmasan forgó lendítő kerékre nem mindig tudott megálljt kiáltani, tükrözést és valóságot megkülönböztetni, ezen és ama világ közt éles határvonalat húzni. Egész könyvet töltenek meg az adomák, mennyire hitt a munka lázában alakjai létezésében, tréfás és mégis gyakran kegyetlen adomákkal teli könyvet. Barátja nyit rá, Balzac rémülten rohan elébe: «Képzeld, a szerencsétlen megölte magát» s csak mikor barátja ijedten hőköl vissza, veszi észre, hogy akiről beszélt, hősnője, Grandet Eugénia, csak az ő csillagkörében élt. S ami ezt az állandó, intenzív, sőt tökéletes hallucinációt az őrültek házába való patológikus rögeszmétől megkülönbözteti, csak a külső élet s a kigondolt valóság törvényeinek azonossága, a lét azonos okozati összefüggései, alakjainak nem is annyira életformái, mint inkább életlehetőségei, akik mintha most érkeztek volna valahonnan s alig hogy szobája küszöbét átlépik, már benne vannak műveiben. Ám ami e rögeszmének tartósságát, szívósságát és befejezettségét illeti, ez az elmerülés a tökéletesen monomániás ember elmélyedése volt, munkássága több mint szorgalom: láz, mámor, álom és önkívület. Az elbűvölés palliativ szere volt, altatószer, mely elfeledtette vele nagy életszomjúságát. Maga bevallotta, – aki élvezni és pazarolni úgy tudott, mint senki más – hogy ez a lázas tevékenység élvezeti eszköz volt számára. Az ilyen korláttalan megkívánó minden más szenvedélyről csak úgy tudott lemondani, ha pótolta mással, mint könyveinek monomániákusai. Az életérzés minden felkorbácsolását, szerelmet, féltékenységet, kártyát, gazdagságot, utazást, hírt és győzelmet nélkülözhetett, mert alkotásaival hétszeresen kárpótolta magát. Az érzékek oly balgák, mint a gyermekek. A valódit a hamistól, a csalókát az igazitól nem bírják megkülönböztetni. Jól akarnak csak lakni, mindegy: élménnyel vagy álommal. Balzac egész életében megcsalta érzékeit, élvezeteket hazudott nekik, ahelyett, hogy tényleg adott volna belőlük, éhségüket ételek illatával csillapította, melyeket meg kellett vonni magától. Szenvedélyesen résztvett teremtette alakjainak élvezeteiben: ez volt az élménye. Hiszen ő volt, aki most azt a tíz Lajosaranyat odadobta a játékasztalra, aki reszketve állt ott, míg a roulette forgott, aki a nyereség csengő halmazát égő újjakkal beseperte, s ő volt az, aki a színházban a nagy sikert kivívta, aki csapatával a magaslatokat megrohamozta, földalatti aknáival a tőzsdét alapjaiban megrendítette, teremtményeinek minden gyönyörűsége tulajdona volt, ők voltak az extázisok, melyekben külsőleg oly szegényes élete kiélte magát. Úgy játszott ezekkel az emberekkel, mint Gobsec, az uzsorás, a pénzkölcsönért reményvesztetten hozzájött megkínzottakkal, akikre horgát kivetette, s akiknek fájdalmát, gyönyörét és kínját úgy figyelte meg, mint a többé-kevésbbé tehetséges színészek játékát. S az ő szíve szólal meg Gobsec piszkos köntöse alatt: «Azt hiszi, nem fontos az, ha az ember így behatolhat az emberi szív legrejtettebb redőibe, ha ott oly mélyre hatolunk, hogy mezítelen látjuk magunk előtt?» Ő, az akarat varázslója, máséból olvasztott magának álomból életet. Azt beszélik róla, hogy ifjúságában padlásszobájában, mikor szerény vacsoráját, a száraz kenyeret ette, az asztalra krétával rajzolta rá a tányérok körvonalait és középre válogatott kedvenc ételei nevét írta be, hogy a száraz kenyérben pusztán akarata szuggeszciójával a legpazarabb ételek ízét érezhesse. S amint az ízt úgy ízlelte hite szerint, mint ahogy valóságban ízlett volna, valószínűleg úgy szívta korlátlanul magába az élet minden ingerét könyvei elixirjéből, szegénységét megcsalta alattvalói gazdagságával és pazarlásával. Örökös adósságok gondja közt, hitelezőktől zaklatottan, bizonnyal valami érzéki gyönyörűséget érzett, mikor leírta: százezer frank évjáradék. Ő volt az, aki duskált Magus Elie képeiben, aki mint Goriot apó szerette azt a két grófnőt, aki Seraphitussal szédítő magasra szállt Norvégia soha nem látta fjordjai fölé, aki Rubemprével élvezte az asszonyok tekintetében a csodálatot, ő maga volt, aki mindez emberekből a gyönyörűséget úgy ontotta ki, mint a lávát, akiknek a föld édes és keserű füveiből örömet és bánatot főzött. Nem volt még költő, aki így együtt élvezett volna alakjaival. Épp azokon a helyeken, hol az úgy kívánta gazdagság bűbáját írja le, még erotikus kalandjainál is erősebben érezzük a magamegbűvölte mámorát, a magányos ember ópiumálmait. Ez volt legmélyebb szenvedélye, a számoszlopok fel- és levonultatása, a mohó nyerészkedés és a nagy összegek elolvadása, a tőkének kézről-kézre dobálása, mérlegekben duskálás, az értékek viharos zuhanása, a végtelenbe érő felemelkedések és bukások. Mint valami záport, úgy zúdít rá milliókat egy koldusra, gyönge kezek közt elolvadni enged tőkéket, mint higanyt, gyönyörködve festi a Faubourgok palotáit, a pénz bűbáját. Ezt a szót: millió, milliárd, dadogja valami ájult, tovább-már-nem-bírom-mondani módon, az érzéki megkívánás végső hörgésével. A termek pompás berendezése úgy sorakozik fel kéjesen, mint egy szerail asszonyai, a hatalom jelvényeit úgy ragyogtatja meg, mint a koronagyémántokat. Ez a láz beégette magát kézirataiba is. Látni, mint dagadnak meg az előbb nyugodt, formás sorok, mint a haragvó homlokán az erek, mint ingadoznak, gyorsulnak, egymást őrülten kergetik, s látszik rajtuk a kávé nyoma, mellyel a kimerült idegeket előre hajszolta, szinte hallani a nyugság nélküli túlfűtött gép kattogó lihegését, az alkotó fanatikus, mániákus vonaglását, az ige e Don Juanjának sóvárgását, egy emberét, aki mindent birtokolni s mindenen uralkodni akar. Látjuk – mert sohasem volt megelégedve magával – a korrektura ívekben viharos kitörését, melyek merev szerkezetét újra s újra feltépte, mint a lázbeteg a sebkötést, hogy a már merevedő, kihülő testbe mégegyszer beleöntse sorainak lüktető piros vérét.

Ezt a titáni munkát nem lehetne megérteni, ha nem telt volna benne gyönyörűsége s még annál is több: egy oly embernek volt egyetlen életlehetősége, aki aszkéta módra lemondott a hatalom minden más formájáról, egy túlszenvedélyesnek, kinek egyetlen megnyilatkozási módja a művészet volt. Egyszer-kétszer futólag beleálmodta magát más matériába is. Próbálkozott a gyakorlati élettel, amikor egyszer teremtő erejében kétségeskedve a pénz igazi hatalmát akarta, spekuláns lett, nyomdát és ujságot alapított. De a sors sajátos iróniája, melyet készen tart az eretnekek számára, hogy ő, aki könyveiben mindent tudott, a tőzsde embereinek fogásait, a kis és nagy üzletek ravaszkodásait, az uzsorások furfangját, aki ösmerte minden tárgy értékét, aki műveiben száz és száz embernek teremtett exisztenciát, helyes céltudatossággal nyert nagy vagyonokat, aki Grandet, Popinot, Crevel Goriot, Bridau, Nuncingen, Wehrbrust és Gobsecet gazdaggá tette: elvesztette egész tőkéjét, csúfosan megbukott és csak az adósságok rettentő ólomsúlya maradt meg neki, amelyet aztán széles teherhordó vállain életének félévszázadán lihegve kellett hurcolnia, a leghallatlanabb munka rabszolgájaként, mely alatt egy nap megpattant erekkel szótlan rogyott össze. Borzasztóan megbosszulta magát az elhagyott szenvedély féltékenysége, az egyetlen szenvedélyé, melynek odaadta magát. Még a szerelem is, mely másnál átélés és valóság csodálatos egybeálmodása, nála álomból lett élménnyé. Hanska grófnőt, aki később felesége lett, az «étrangère»-t, akihez azokat a híres leveleket írta, már akkor szenvedélyesen szerette, mikor még nem is látta, szerette már akkor, mikor még olyan elképzelés volt, mint az aranyszemű lány, mint Delphine és Grandet Eugénia. Aki igazi író, annak a teremtésen s megálmodáson kívül minden más szenvedély csak tévelygés. «L’homme des lettres doit s’abstenir des femmes, elles font perdre son temps, on doit se borner á leur écrire, cela forme le style» az író tartózkodjék a nőktől, elpazaroltatják vele az idejét, csak írni szabad nekik, ez stílusképző, mondta Téophile Gautiernak. Szívből nem is Hanska asszonyt szerette, hanem hozzá való szerelmét, nem azokat a helyzeteket amelyeket átélt, hanem azokat, melyeket kigondolt, s a való utáni szomjúságát addig csillapította illuziókkal, addig játszott képekkel és jelmezekkel, míg mint a legizgatóbb jelenetekben a színész, maga is hitt szenvedélyében. Az alkotás szenvedélyének szüntelen áldozott, az elégés benső folyamatát addig tartóztatta fel, míg a tűz fellángolt, kitört, mig tönkrement belé. Élete, mint rejtelmes novellájának elvarázsolt szamárbőre, minden új kívánság teljesültén, minden új könyvével összébb zsugorodott és mint a játékos a kártyának, az iszákos a bornak, az ópiumszívó a baljós végzetes pipának, a kéjenc az asszonyoknak, úgy lett áldozata monomániájának. Tönkrement vágyainak túlságos beteljesülésén.

Az csak természetes, hogy ily kolosszális akarat, mely vérrel, élettel s feszültséggel úgy telített meg álmokat, hogy hullámzásai époly erősek lettek, mint a valóság tüneményei, hogy ily rendkívüli varázserejű akarat az élet titkát saját mágiájában látta és önmagát világtörvénnyé emelte. Nem lehetett annak tulajdonképeni bölcselete, aki semmit sem árult el önmagáról, s aki nem volt talán más, mint örök változó, akinek nem volt szüksége alakra, mint Proteusnak, mert mindenkit megtestesített magában, aki mint egy dervis, kóbor szellem, ezer alak testébe rejtőzött és életének útvesztőjében eltűnt, ma optimista, altruista, holnap pesszimista és relativista, aki úgy kapcsolta ki és be magában a véleményeket és értékeket, mint a villamos áramot. Senkinek se adott igazat, de semmit se helytelenített. Balzac csak elfogadta a mások véleményét – épousé les opinions des autres, nincs megfelelő magyar kifejezés arra, mikor valaki spontán átveszi mások véleményét anélkül, hogy azonosítaná magát vele – behatolt alakjainak pillantásába, szívkamrájába és szenvedélyeik és bűneik sodrában velük tartott. Egyet talált csak igaznak és változhatlannak: hatalmas akaratát, ezt a szezámos varázsszót, mely neki, az idegennek, ösmeretlen emberlelkek barlangát felnyitotta, levezette érzéseik sötét mélységébe, ahonnan élményeik legnemesebb drágaköveivel megrakodva újra felbukkanhatott. Hajlott rá jobban, mint bárki más, hogy az akaratnak a szellemin is túl az anyagi világra ható erőt tulajdonítson, hogy életelvnek és világtörvénynek érezze. Tudta hogy ez a fluidum, az akarat, mely egy Napoleonból kisugározva a világot megrázta, birodalmakat döntött meg, fejedelmeket teremtett, milliók sorsát összekúszálta, hogy ez az anyagtalan rezgés, a szellemnek tisztán légköri nyomása kell, hogy az anyagban is nyomot hagyjon, arcvonásokat átszobrászoljon és a test egész fizikumába beömöljön. Mert amint a pillanatnyi felindulás minden embernél emeli az arckifejezés erejét, még ostoba arcokat is megszépít, mennél inkább képes a tartós akarat, az állandó szenvedély az arcvonások anyagát kiformálni! Balzac úgy nézett fel az emberarcra, mint kőbevésett életakaratra, ércbeöntött jellemzésre, s amint a régész megkövesült maradványokból egész ős kultúrát bír felösmerni, a költő feladatául tekintette, hogy egy emberarcból, a körüle lebegő légkörből belső kultúráját megösmerje. Ez az arcisme kedveltette meg vele Gall tanítását, aki az agyban székelő képességek térképét rajzolta meg, ezért tanulmányozta Lavatert, aki a történelemben nem látott egyebet, mint hússá és vérré vált életakaratot, mintegy kifelé fordult karaktert. Mindent szeretett, ami elősegítette ezt a bűvészetet, a belső és külső titokzatos kölcsönhatását. Hitt Mesmer tanításában, az akaratnak egy médiumról másikra való mágneses átvitelében, hitt abban, hogy az újjak akaratkisugárzó tűzhálók, ezt a nézetet egybekapcsolta Svedenborg misztikus átszellemítéseivel, s ezt a még teoriává sem sűrűsödött kedvtelését Lambert Louisnak, kedvencének tanításában foglalta egybe, aki «chemiste de la volonté», az akarat vegyésze volt, különös, fiatalon elhalt valaki, kiben Balzac különösmód egyesítette önarcképét és benső tökéletesbülés utáni vágyát s akihez minden alakja közt legtöbbet vett saját életéből. Minden arc olyan volt előtte, mint megoldásra váró rejtvény. Azt állította, hogy minden arcban valamely állat képe ismerhető fel, hitte, hogy titkos jelről felösmerhető, ki van halálra szánva s azzal dicsekedett, hogy minden járókelőnek foglalkozását arcáról, mozdulatairól és ruházatáról le tudja olvasni.

De a meglátás legfőbb bűvészetét még nem is ebben az intuitiv felismerésben látta, hiszen ez csak a létezőt, a jelenlevőt mutatta. Mélységesen vágyott azokhoz hasonlítani, akik központosított erőkkel nemcsak a pillanatnyit, hanem a mult nyomait és a jövendőt is kiszimatolják egy kinyujtott kézből, szeretett volna a tenyérjósok, jövendőmondók, horoskop-felállítók, «látók», s mindazok testvére lenni, akiknek megadatott a «seconde vue» adománya, akik azt állítják, hogy a külsőből a belső életet, határozott vonalakból a határtalanságot tudják felismerni s a tenyér vékony vonalaiból meglátják a bejárt életutat s a jövőbe vezető homályos ösvényt. Ilyen bűvészlátása Balzac szerint csak annak van, aki intelligenciáját nem forgácsolja szét ezer irányba, hanem – a koncentráció gondolata Balzacnál unos-untalan visszatér – egyetlen cél felé fordulva, mindent erre tartogat magában. A «seconde vue» adománya nemcsak a bűvészeké és a látnokoké, a seconde vue, a hirtelen látnoki felismerés, a zseni kétségbevonhatlan ismertető jele, meg van az anyáknál gyermekeikkel szemben, Despleinnél, az orvosnál is megvan, aki a beteg zavaros betegség-képéből kínlódása okát és valószínű élettartamát határozza meg, meg van Napoleonnál, a zseniális hadvezérnél, aki azonnal felösmeri a helyet, ahová brigádjait bedobja, hogy a csata sorsát eldöntse, a csábító Marsaynak is birtokában van, aki a futó pillanatot ragadja meg, melyben bármely asszony elbukik, Nuncingen, a tőzsdejátékosnak, aki kellő pillanatban robbantja ki a nagy tőzsdei coupot; a lélek égboltja mindezen csillagjósai befelé hatoló pillantásuknak köszönik tudományukat, mellyel, mint valami messzelátóval, olyan horizontokat is meglátnak, hol a puszta szem csak szürke kaoszt vesz észre. A költő látomása és a tudós levezetése, a villámgyors, hirtelen megértés és a lassú logikus felismerés közt itt rejlik a rokonság. Balzac, aki néha maga is értetlenül állt ösztönös áttekintő képessége előtt, s aki talán gyakran rémülten, bódult fejjel nézhetett megfoghatatlan életművére, a meg nem mérhető filozófiájához, misztikumokhoz volt kénytelen menekülni, melyhez már nem volt elég de Maistre közkeletű katolicizmusa. S benső lényébe beoltott ez a csepp bűvészet, ez a megfoghatatlan, melytől művészete nemcsak az élet vegyésze, hanem aranycsinálója lett, mutatja határértékét az utódokkal, az utánzókkal, kivált Zolával szemben, aki követ kőre hordott össze ott, ahol Balzacnak csak a varázsgyűrűt kellett megforgatni s máris ezer ablaku palota szökkent magasba. Bármily hatalmas is életműve erőkifejtése, az első benyomás mégis bűvészet és nem munka, nem kölcsönzött, hanem ajándékozó és gazdagító élet.

Mert Balzac – s ez áthatlan felhőként lebeg mint titok alakja körül – az alkotás éveiben nem tanult és nem kísérletezett többé, nem figyelte az életet, mint Zola, aki regényírás előtt minden egyes alakjáról bordereaut készített, nem mint Flaubert, aki újjnyi vékony könyvéhez egész könyvtárakat buvárolt át. Balzac ritkán tért vissza abba a világba, mely regényeinek világán kívül esett, mint börtönbe, be volt zárva álmainak világába, odaszögezve a munka kínpadához s inkább megbizonyosodást, mint információt hozott magával, ha egyszer-egyszer futólag kiruccant a való világba, ha kiadóival ment veszekedni, vagy korrekturát vitt a nyomdába, egyik barátjánál ebédelt, vagy Páris régiségboltjait kutatta át. Mert mielőtt még az íráshoz fogott volna, valami titokzatos módon már áthatotta az egész élet tudománya, ott hevert benne összegyüjtve, felraktározva. Shakespeare szinte misztikus alakja mellett ez a világirodalom legnagyobb rejtélye: hogyan, mikor, honnan gyüjtötte be ezt a roppant, minden foglalkozási ágból, anyagból, vérmérsékletből, jelenségekből összehordott készletét. Hiszen csak fiatal éveiben, három-négy esztendeig volt foglalkozása, írnok egy ügyvédnél, majd kiadó, aztán diák, de ezekben az években mindent magába szívott, tények teljességgel megmagyarázhatlan, beláthatatlan tömegét, mindenféle karakterek és jelenségek ösmeretét. Tekintete borzasztó erővel, mohón szívhatta fel, amivel útján találkozott, mint egy vampir ragadta magához belsejébe, emlékezőtehetségébe, hol semmisem sárgult el, nem tűnt el, nem keveredett s nem romlott el, minden ott hevert rendben, begyüjtve, feltornyosulva, mindig készenlétben, lényeges oldalával kifelé fordulva, szinte rugókra járó frissességgel pattanva fel, ha akaratával és óhajával csak megérintette őket. Mindentudó volt Balzac, ösmerte a pereket, a csatákat, a tőzsdemanővereket, a telekspekulációt, a vegyészet titkait, az illatszergyárosok fortélyait, a művészek fogásait, a teologusok vitatkozásait, a hírlapok üzemét, a színházak s egy másik színpad, a politika, szemfényvesztését. Ösmerte a vidéket, Párist, a világot ő, a «connaisseur en flânerie» úgy olvasott az utcák kúsza vonalaiban, mint egy könyvben, tudta minden házról, mikor, kinek a számára és ki építette, az ajtók feletti címerek heraldikáját kihüvelyezte, az építési stílusról ráösmert a korra, tudta a lakbérek nagyságát, emberekkel népesítette be az emeleteket, butorokat rakott a szobákba, boldogság vagy szerencsétlenség légkörét fújta rájuk és a sors láthatatlan hálóját szőtte egyik emeletről a másikra fel. Enciklopedikus ismeretei voltak, tudta mit ér egy Palma di Vecchio festmény, mennyibe kerül egy hold legelő, egy csipkecsokor, úri fogat és szolgatartás, ösmerte a divaturacsok életét, akik adósságok közt vegetálva, egy évben húszezer frankot költenek; s ha két lappal tovább lapozunk, íme a szegényes évjáradékból élő exisztenciája, akinek kínosan kicirkalmazott életében már katasztrófát jelent egy elszakadt esernyő, betört üvegtábla. Ismét pár lappal odább, az egészen szegények közt vagyunk, követi őket, amint pár sousjukat megkeresik, a szegény auvergnei vízhordót, akinek egyetlen vágya, hogy ne maga húzza hordóját, hanem egy kis, egészen kis lovacskát vehessen, ösmeri a diákot, és a varrónőt, a nagyváros e vegetáló teremtményeit. Ezer vidék tárul fel készen arra, hogy sorsainak alakító hátteréül szolgáljon, s mindegyiket tisztábban látja egy rápillantásra, mint mások, akik évekig ott éltek. Mindent tudott, amit csak egyszer futólag súrolt tekintete, s – ez a művész sajátságos paradoxonja – azt is tudta, amit soha nem ismert, álmaiból rajzolta meg Norvégia fjordjait és Saragossa sáncait és olyanok voltak, mint valóságban. Meglátásának villámgyorsasága megriasztó. Úgy tűnik fel, mintha s mindazt, amit mások eltakarva, ezerféle öltözékben láttak, azt ő meztelen és csupaszon ösmerte meg. Minden dolgon látott egy jelt, minden tárgyhoz volt egy kulcsa, mellyel a felületet megnyithatta, hogy bensőjüket megmutathassák neki. Megnyiltak előtte az arcok, s úgy hullott tudatába minden, mint a gyümölcsből a mag. A lényegtelenségek redőzetéből egy rántással szakítja ki a lényegest, nem rétegről-rétegre lassan vájva, hogy egészen kiáshassa, hanem mintegy puskaporral robbantva fel az élet aranybányáit. S a valóságos életformákkal együtt megragadja a megfoghatatlant, a boldogság és balsors gáznemű felettük lebegő légkörét is, az ég és föld közt himbálózó megrázkódtatásokat, a közeli exploziókat, a levegő tornádóit. Amit mások, mint valami üvegszekrényben hidegen és nyugodtan, körvonalokban láttak meg, azt bűvészi érzékenysége úgy sejti meg, mint a hőmérő oszlopa a levegő melegségét.