Part 2

S amilyen ő, olyanok a hősei. Mindegyik sóvárog a világ meghódítása után. Központfutó erő kisodorja őket vidékről, hazulról, Párisba. Ott van a csataterük. Ötvenezer fiatalember, egész hadtest, kihasználatlan szűz erő, kitörésre vágyó, még nem tisztult energia tódul elő s itt a szűk térben, mint a lövedékek pattannak egymásra, megsemmisülnek, felszöknek, lerántják egymást az örvénybe. Egyiknek sem készítettek helyet. A szónoki emelvényt mindegyiknek meg kell maga számára hódítani s azt az acélkemény, mégis hajlékony fémet, amit ifjúságnak hívnak, fegyverré kovácsolni, energiáit robbantó anyaggá töményíteni. Balzac büszke arra, elsőnek bizonyította be, hogy a civilizáció keretében ez a küzdelem époly elkeseredett, mint künn a harctéren, s odakiáltja a romantikusoknak: «Az én polgárias regényeim tragikusabbak a ti szomorújátékaitoknál!» A könyörtelenség törvénye az, amit e fiatalemberek Balzac regényeiben elsőnek megtanulnak. Tudják, túlsokan vannak és – ez a kép Balzac kedvencéé, Vautriné, – fel kell falják egymást, mint pókok egy bögrében. A fegyvert, melyet ifjúságukból kovácsoltak, még be kell hogy mártsák a tapasztalás égető mérgébe. Csak annak van igaza, aki felülmarad. A szélrózsa mind a harminckét irányából jönnek, mint a grande armée sansculottjai, a Páris felé vezető úton elrongyolják cipőiket, ruháikon az országútak tapadó pora, s torkukat élvezetek utáni rettentő szomjúság égeti. S amikor szétnéznek a divat, gazdagság és hatalom új elvarázsoló világában, érzik, mily értéktelen mindaz, amit magukkal hoztak, hogy e palotákat, ezeket a nőket, a hatalmat elhódíthassák. Hogy képességeiket kihasználhassák, át kell olvasztani mindent, az ifjúságot szívóssággá, az okosságot ravaszsággá, a szépséget vétekké, a bizalmat álnoksággá, a vakmerőséget alattomossággá. Balzac hősei mind erős vágyódók, az egészre törnek. Mindegyik ugyanazt a kalandot éli át: tilbury száguld el mellettük, a kerekek sárral fecskendezik be őket, a kocsis ostort suhogtat, s bent a kocsiban – haján ragyog az ékszer – egy fiatal asszony. Egy pillantás suhan el. Csábító és szép, az élvezés szimbóluma. S minden Balzac hősnek ebben a percben csak egy a kívánsága: Kell hogy enyém legyen ez az asszony, a fogat, a szolgák, a gazdagság, Páris, a világ! Elrontotta őket Napoleon példája, hogy a legalantasabbnak is nyitva áll a hatalom útja. Nem úgy, mint vidéki őseik, szőlőskertért, főispánságért, örökségért küzdenek, hanem már szimbólumokért: hatalomért, a királyság liliomos napja fénykörébe felemelkedésért, hol a pénz mint a víz pereg el az újjak között. Így lesznek belőlük a nagy becsvágyók, akiknek Balzac erősebb izmokat, szenvedélyesebb ékesszólást, energikusabb ösztönöket és gyorsultabb, de elevenebb életet szán, mint másoknak. Emberek, akiknek álmai tettekre váltódnak, költők, akik, mint mondja, az élet anyagából teremtenek. A zseni, a közönségestől oly elütőn, kettős támadási móddal különleges utat tör magának. Hogy hatalomhoz jussunk, külön utat kell lelni magunknak, vagy meg kell tanulni a másikat, a társadalom módszereit. Az emberek tömegébe, akik elállják előttünk a célt, úgy kell belerobbanni, gyilkosan, mint egy ágyúgolyó vagy – mint Vautrin, az anarkista, Balzac kedvenc, grandiózus alakja tanácsolja – mint a pestis, alattomosan csúszva kell megmérgezni őket. A Quartier Latinben, hol Balzac maga is kis szűk szobában kezdte, ott verődnek össze hősei is, a társadalmi élet ősforrásai: Desplein, a medikus; Rastignac, a stréber; Lambert, a böcsész; Bridau, a festő; Rubempré, az ujságíró – fiatalemberek köre, akik még köszörületlen gyémántok, tiszta, darabos karakterek, s mégis egész életük Vauquer meseszerű penziója asztala köré csoportosul. S akkor, akkor formálódnak csak át ezek az emberek s vesztik el eredeti lényüket, mikor beömlenek az élet nagy retortáiba, megfőnek a szenvedélyek forróságában, s újra kihülve, megmerevülnek a csalódásoktól, a társadalmi természet sokféle hatásának, a mechanikus súrlódásnak, mágneses vonzásnak, kémiai bomlásnak, molekuláris szétesésnek alávetetten. A szörnyű sav, melynek neve Páris, egyiket feloldja, kieszi, kiválasztja, eltünteti, kikristályosítja, másikat megkeményíti, megkövesíti. A kémiai átalakulás minden hatásán keresztülmennek, a színeződésen, egyesülésen, az egyes elemekből új komplexumok képződnek és tíz év multán a felülmaradottak, általakultak jós mosolygással köszöntik egymást az élet csúcsán, Desplein, a híres orvos; Rastignac, a miniszter; Bridau, a híres festő; míg Lambert és Rubempré szétzúzódtak a lendítő kerék alatt.

Nem ok nélkül szerette Balzac a vegytant, nem hasztalan forgatta Cuvier, Lavoisier műveit. A hatások és ellenhatások, a vegyi vonzás, taszítás és vonzódás, a kiválasztódások és láncolatok, szétbomlások és kikristályosodások e sokféle processzusában, az összetett vegyületek atomokká egyszerűsödésében látta tisztábban, mint bárhol másutt, a szociális összetétel tükörképét. Axiomája volt az embernek a bel- és külvilágtól való egyetemes függősége, hogy az a sokféleség épp úgy hat az egységre, amint az egység viszont elhatározón hat a sokaságra, – ezt a felfogását, melyet ő Lamarquismusnak nevezett el, Taine később fogalmakká merevítette – hogy minden individuum _termék_, amelyet éghajlat, környezet, szokások, véletlen s minden ami sorsdöntően megérinti, formálnak azzá, aki, hogy minden egyén a maga lényegét atmoszférájából szívja s viszont ő maga újra új atmoszférát sugároz ki magából. A művész legfőbb feladatának azt tartotta, hogy a szerves életnek a szervetlenben való lenyomatait, az eleven életnek az elméletbe markolását, társadalmi lény egy bizonyos pillanatban adott szellemi tulajdona összeségét, egész korszakok eredményét megrajzolja. Minden egymásba folyik, minden erő függőben van, egyik sem szabad. Határtalan relativizmusa tagadott minden folytonosságot, még a jellem folytonosságát is. Balzac alakjait mindig az eseményeken formálta, a sors kezével szobrászoltatta, mint az agyagot. Hőseinek még a neve sem állandó és egységes. Balzac húsz regényében szerepel Rastignac báró, francia pair. Azt hisszük, ismerjük már, az utcáról, vagy a Salonból, az ujságokból ezt a kíméletlen törtetőt, a brutálisan kegyetlen párisi stréber prototípusát, aki a törvény minden hézagán angolnasímasággal siklik át és mesterin jelképezi a lezüllött társadalom erkölcseit. S aztán… itt van egy regény, melyben szintén szerepel egy Rastignac, szegény fiatal nemesember, kit szülei sok reménységgel és kevés pénzzel Párisba küldenek, puha, szelid, szerény, érzelmes természet. A regény elmondja, mint jut a Vauquer-penzióba, az átalakulások e boszorkányüstjébe, Balzac zseniális összevonásainak egyikébe, hol négy rosszul tapétázott fal közé temperamentumok és jellemek egész seregét befoglalta, s itt látja az ismeretlen Lear király: Goriot apó tragédiáját, látja, hogy a Faubourg St. Germain álfényű hercegnői mohón mint lopják meg öreg atyjukat, látja a társadalom minden aljasságát, tragédiába feloldottan. S mikor végre a túljónak koporsóját kívüle nem követi más, csak egy szolga és cselédlány csupán, mikor a Père Lachaise magaslatáról abban a haragvó órában úgy látja lábai előtt elterülni Párist zavaros piszkos-sárgán, mint egy gonosz fekélyt, akkor az élet minden bölcseségének tudója. E percben hallja fülébe csengeni a fegyenc Vautrin hangját, tanításait, hogy az emberrel úgy kell bánni, mint a postakocsi lovaival, hajszolni és a célnál dögleni hagyni, ebben a percben válik belőle a többi regények Rastignac bárója, a kíméletlen, könyörtelen stréber, Páris pairje. S Balzac minden hőse átéli ezt a percet az élet keresztútján. Katonái lesznek a mindenkinek mindenki elleni harcának, valamennyien előre rohannak, s egyik holtteste felett vezet a másik útja. Mindegyiknek meg van a maga Rubikonja, Waterlooja, s Balzac rámutat, hogy a palotákban, kunyhókban és bányákban ugyanily csaták folynak, s hogy papok, orvosok, katonák, ügyvédek lerongyolt viseltes ruhái alatt ugyanazon ösztönök szabadulnak el, azt jól tudja Vautrin, az anarkista, aki mindegyik szerepbe beéli magát és tíz álöltözetben játszik Balzac regényeiben, de mindig, tudatosan ugyanaz. A modern élet kiegyenlített felülete alatt a harcok földalatt dúlnak tovább. A külső egyenlősítésnek ellene szegül a belső becsvágy. Minthogy senkinek a számára sem tartanak fenn helyet, mint hajdan a királynak, a nemességnek, a papoknak, mindenkinek joga van bármely helyre, ami megtízszerezi feszültségüket. A lehetőségek csökkenése az életben az energiák megkétszereződésében nyilvánul.

Balzacot ez izgatja: az energiáknak ez a gyilkos és öngyilkos harca. Szenvedélye, hogy a cél elérésére fordított erőket, a tudatos életakarás kifejezését ne hatásukban, hanem lényegükben rajzolja. Mindegy neki, hogy ez az erő jó vagy rossz, hat vagy elpazarlódik, az a fő, hogy erős legyen. Erőteljesség, akarat a fő, mert ez az embertől ered, siker és dicsőség semmit sem jelent, mert véletlen dolga. A félénk kis tolvaj, ki a péküzlet asztaláról egy kenyeret csúsztat újjasába, úntat, a hivatásos nagy tolvaj, aki nemcsak a nyereségért, hanem szenvedélyből rabol, kinek egész exisztenciája feloldódik a mindent magához ragadás fogalmában: grandiózus valami. A történetírás feladata a hatásokat, a tényeket megmérni; az intenzitást megállapítani Balzac szerint a költő dolga. Tragikus csak a célt nem ért erő. Balzac a héros oubliés-ket írja le, mert szerinte minden korszakban nem csak a histórikusösmerte _egy_ Napoleon van, aki 1796–1818 közt a világot meghódította, Balzac négy-öt ilyet ismer. Az egyik talán elesett Marengonál, Desaixnek hívták, a másikat az igazi Napoleon Egyiptomba küldte, távol a nagy eseményektől, de talán a harmadik szenvedte el a legszörnyűbb tragédiát: egy Napoleon lakott benne s soha nem jutott el a harctérre, beszikkadt valami kis vidéki fészekben, a helyett, hogy rohanó vízár lett volna belőle, de azért, ha kis dolgokban is, nem kisebb energiát fogyasztott. Így említ meg asszonyokat, kik odaadásuknál, szépségüknél fogva, a Napkirály hercegnői közt is híressé váltak volna, akiknek neve úgy zendült volna, mint a Pompadouré, Poitiers Dianáé, költőkről mesél, kik elpusztultak, mert nem fogadta őket kegyébe az idő, akiknek neve mellett elsuhant a hírnév s akiket költőnek kell majd híressé tennie. Tudja, hogy az élet minden pillanata hallatlan tömegű energiát pazarol el hatástalanul. Tudja, hogy Grandet Eugénia, az érzelmes vidéki leányka, abban a percben, mikor fösvény atyjától reszketve, pénztárcáját odaadja unokaöccsének, épp oly hős, mint Jeanne D’Arc, akinek márványszobra ott ragyog minden francia város piacán. Annyi karrier életrajzíróját nem vakíthatják el, nem téveszthetik meg a sikerek, hiszen vegyileg elemezte a társadalmi siker minden arcfestékét és kenőcsét. Balzac megvesztegethetlen szeme, mely egyedül energiák után kutat, a tények zürzavarában mindig csak az eleven megfeszülést keresi, a Beresina hídjának torlódásából, hol Napoleon szétrobbantott serege a hídon át akar törni, hol egy pillanatban sűrült össze kétségbeesés, aljasság és hősiesség százszor vázolt jelenete, kiragadja az igazi valódi hősöket, a negyven hidászt, kiknek neveit senki se ismeri, s akik három napon át álltak a mellig érő, fagyos jégtábláktól zajló vízben, hogy azt a gyönge hidat megépítsék, melyen a hadsereg fele megmenekülhetett. Tudja, hogy a befüggönyözött párisi ablakok mögött minden pillanatban történnek tragédiák, melyek nem kisebbek Julia halálánál, Wallenstein végénél, Lear kétségbeesésénél, s mindig és újra ismételte a büszke mondatot: «Polgári regényeim tragikusabbak, mint a ti szomorújátékaitok!» Romantikája belőlről átélt. Vautrinja, ki polgári ruhában jár, épp oly grandiózus alak, mint a Notre-Damei toronyőr harangjai között, Hugo Viktor Quasimodója, és a lélek meredten sziklás tájai, a szenvedélyek és mohóság bozótja éppoly borzalmas nagy stréberjeiben, mint az Islandi Han iszonyú sziklabarlangjai. Balzac nem a díszletekben keresi a nagyszerűséget, nem a történelmi vagy exótikus távlatban, hanem a dimenziókfelettiben, a zártságában páratlan érzés fokozott erősségében. Tudja, hogy minden érzés csak akkor válik jelentőssé, ha töretlen az ereje, az ember csak akkor válik naggyá, ha egy célra összpontosítja erejét, nem pazarolja el, nem töri szét kis vágyakra, ha szenvedélye felissza a minden más szenvedélyre szánt nedveket, ha rablás és elvetemültségtől lesz erős, amint az ág kettőzött lendülettel virágzik ki, ha a kertész az ikerágakat levágta, vagy elfojtotta. Így írta le a szenvedély mániákusait, akik a világot egyetlen szimbólumban látják, s a kibogozhatlan körtáncból egy értelmet hoznak le maguknak. Erőműtanának sarkigazsága a szenvedélyek bizonyos mechanikája, az a hit, hogy minden élet egyenlő erőmennyiséget sugároz ki, akár ábrándokra fogyasztja el ezt az akaratvágyat, akár ezer kis izgalomra forgácsolja szét, akár takarékosan hirtelen heves kitörésekhez gyüjti fel, akár elpusztítja az élet tüzének gyors égése vagy felrobbantásában. Nem él kevesebbet, aki gyorsabban él, s aki egyvonalúan él, épp oly sokfélét élhet át. Oly műre, mely csak típusokat akar leírni, egyedül az ily monomaniákusok fontosak. Balzacot nem érdeklik a lagymatag emberek, csak egész emberek, akik minden idegükkel, minden izmukkal, minden gondolatukkal az élet egy ábrándján csüggnek: szerelmen, művészeten, fösvénységen, odaadáson, bátorságon, lustaságon, politikán, barátságon. Valamely tetszőleges szimbólumon, de ott aztán egészen. Ezek a hommes à passion, magukteremtette vallás fanatikusai se jobbra, se balra nem tekintenek. Eltérő nyelveken beszélnek s nem értik meg egymást. Kínáld fel a műgyüjtőnek a világ legszebb asszonyát: észre se fogja venni, a szerelmesnek karriert, ügyet se vet rá, – a fösvénynek mást, mint pénzt, fel se fog tekinteni pénzesládájáról. El van veszve, ha elcsábíttatja magát, ha elhagyja a szerette szenvedélyt egy másik kedvéért. A nem használt izmok elpetyhüdnek, évekig ki nem feszített húr megkeményedik, s aki életében egyetlenegy szenvedély virtuóza volt, egyetlenegy érzés atlétája, minden más területen kontár és nyápic. A monomániává felkorbácsolt szenvedély legyűr minden mást, aláássa forrásukat s kiszáradni hagyja, de minden izgalomértéküket magába szívja. Szerelem, féltékenység, gyász, kimerülés és rajongás minden fokozata és körforgása fösvénynél takarékosságban, a gyüjtőnél gyüjtési dühben tükröződik, mert minden abszolut tökéletesség az összes érzéslehetőségeket egyesíti. Az egyoldalúság erőssége oly izgalmakat szerez, melyek felérnek az elhanyagolt vágyak minden sokaságával. Innen gyökereznek Balzac nagy tragédiái. Nuncingen, a milliókat gyüjtő pénzember, aki okosságban túlszárnyalja Franciaország összes bankárait, együgyű gyermekké válik egy kokott kezében, – a magát hírlapírásra vető költő szétmorzsolódik, mint a búza a malomkövek közt. A világ minden álomképe, minden szimbólum féltékeny, mint Jehova s nem tűr meg maga mellett más szenvedélyeket. S e szenvedélyek közt nincs kisebb vagy nagyobb, éppúgy nincs ranglétrájuk, mint az álmoknak vagy szép tájaknak. Egyik sem jelentéktelen. «Miért ne lehetne az ostobaság szomorújátékát megírni?» mondja Balzac, vagy a szégyenkezés, az aggodalmaskodás, az unalom tragédiáját? Hiszen ezek is mozgató, hajtó erők, ezek is jelentősek, ha erejük elég nagy, még a legszegényesebb életútnak is megvan a maga lendülete és szépséghatalma, mihelyt töretlenül visz előre vagy csak sorsa körül kering. Ezeket az eredendő erőket, vagy helyesebben az igazi eredendő erők ezer Proteusformáját, az emberek szívéből kiszakítani, légköri nyomással felizzítani, érzésekkel felkorbácsolni, a gyűlölet és szerelem elixirjeitől megittasítani, hogy őrjöngjenek mámorukban, a véletlen szégyenkövén szétzúzatni egyiket, majd egymáshoz préselni és szétszakítani őket, kapcsolatokat létesíteni, hidakat verni az álmok közt, fösvények és gyüjtők közt, becsvágyók és erotikusok közt, az erők négyszögét szüntelen eltolni, minden sorsban felszakítani a hullámhegy és hullámvölgy fenyegető örvényét, felülről le- és alulról fölhajítani őket s erre a cikázó játékra úgy meredni rá izzó szemekkel, mint Gobsec Restaud grófnő gyémántjaira, a pislákoló lángot a fujtatóval ismét feléleszteni, az embereket, mint a rabszolgákat felizgatni, nem engedni, hogy pihenjenek, átvonszolni őket minden országon, mint Napoleon a katonáit Ausztriából a Vendéeba, a tengerről Egyiptomba és vissza Rómába, a Brandenburgi kapun át és aztán az Alhambra lejtőjére, győzelmeken és legyőzetéseken át Moszkvába végül, – a felét útközben temetetlen otthagyni, gránátzúzottan, vagy a pusztai hó alatt, az egész világot kifaragni, mint a bábot, kifesteni, mint egy tájat s aztán a bábjáték felett izgalmas ujjakkal uralkodni, – ez volt az ő, ez volt Balzac monomániája.