Part 8

Hová tették, nem tudom, mert az osztrák dolgokat evidencziában nem tartom; hiszen ha tették, tehették. Már most akkor paktum jött létre, talán az első és utolsó paktum, a melyet elv szerint helyeseltem, de gyakorlati tartalmára nézve akkor sem, hogy ő Felsége pedig legyen köteles – nem ezzel a szóval mondták, mert ez nem udvarképes szó (Derültség) – hanem legkegyelmesebben méltóztassék ezentul Magyarországnak művészeti, közművelődési, jótékonysági és egyéb nemzeti nem tudom micsoda czéljaira évenkint ugyanakkora összeget forditani, mint a mekkorát Ausztria számára fordit. Teljesen határozottan emlékszem, mert a bizottsági tárgyaláson jelen voltam; lehet, hogy az akkori sajtóban van nyoma, hiszem, hogy a képviselőház tanácskozásaiban is van nyoma, hogy akkor a kormány az ország pénzére való tekintettel a Felség nevében ilyen javaslattal, ilyen indokkal, ilyen jóakaratu kéréssel jött a nemzet törvényhozása elé. Nem pedig azzal, hogy fizessenek, mert meg kell lennie, és fizessenek még az elmult időkre is 2 millió korona emelést.

Hogy áll ez a dolog? A tisztelt miniszterelnök ur azt jól tudja, hogy ő Felsége, a mi dicsőségesen uralkodó, alkotmányos királyunk, a miniszterek intézkedéseit annyira ellenőrzi, akár a rendelkezési alap, akár saját tárczáik körében, hogy ha 20,000 forintnál nagyobb pénzösszegig terjedő kötelezettséget, adományt, vagy ajándékot, vagy szerződést kötnek a miniszterek, azt ő Felsége elé kell terjeszteni, mert ő Felsége legfőbb felügyeleti és ellenőrzési, rendelkezési és jóváhagyási jogát gyakorolni akarja. Már pedig akárki akármilyen véleménynyel legyen akármilyen felséges urról, a ki szabadon futkározik ezen a világon fel és alá, a magyar nemzet van annyi, mint Ferencz József, s ez a nemzet mindig van annyi, mint akármelyik király. S ha a király fenntartja magának méltán azt a jogot, hogy a költségekkel szemben, a melyek időnként felmerülnek, a 20,000 forinton tulterjedő lényeges kiadásokat, adományokat, ajándékokat látni akarja, hogy jóvá hagyhassa, vagy jóvá ne hagyja, nekünk azt a 11 milliót látnunk kell. (Élénk helyeslés a bal- és szélsőbaloldalon.) E nemzet jogának és méltóságának kell annyinak lenni, mikor saját pénzéről van szó, mint a mennyi annak a királynak van, a mikor a mi pénzünkről van szó. (Élénk helyeslés a bal- és szélsőbaloldalon.) Tessék a nemzet elé arról a tizenegy millióról részletes költségvetést terjeszteni, mire kell, mert vaktában, bolondjára, részeg fővel, őrülten – mert akkor lesz a nemzet őrült – azt meg nem szavazza, (Élénk helyeslés és tetszés a bal- és a szélsőbaloldalon) mikor még látnia sem szabad, hogy hová lesz hát az ő 11 milliója.

Ezer kifogásom és okom van arra, hogy el ne fogadjam e javaslatot; ez okaim tulnyomó részét előttem szóló képviselőtársaim már elmondották. De ez az egyetlen ok elég nekem arra, hogy mindaddig, a mig ebben javulás nem történik, a mig a kormány ő Felségének 11 millióra terjedő költségvetését az utolsó sarkantyus huszárcsizmáig, a mi neki kell, ide nem terjeszti, – önök számtalanszor hivatkoznak angol példákra, pedig az angol parlament, a mig utolsó zsebkiadását nem ismeri a királynak, egy krajczárt sem ad neki – a mig nem látom a költségvetésben, hogy mire kell ez a 11 millió, azt meg nem szavazom, mert az udvari szolgák kezére a nemzet keserves pénzét nem bizom. (Zajos helyeslés, éljenzés és taps a bal- és a szélsőbaloldalon. Szónokot számosan üdvözlik.)

A HÁZSZABÁLY KÉRDÉSE.

I. A BESZÉD TÖRTÉNETE.

1.

(A házszabály fontossága. – Miért nem kezdeményeztem a házszabály-harczot előrelátásom daczára? – Gróf Tisza István inditványa 1904 márczius 5-én. – Az inditvány tartalma. – Gróf Tisza értekezleti beszéde. – Thaly Kálmán békeajánlata. – Az 1904-ik évi törvényhozási alkotások.)

A beszéd nagy jelentőségü; mondhatom, történelmi érdekü, noha se alakilag, se tartalmilag nem tartozik kiválóbb beszédeim közé. De azon a határon hangzott el, azon a napon, a mely közel negyven évi békés, alkotmányos életünket a zavartól, az alkotmányi viszonyok megháborodásától, az alkotmány felfüggesztésétől s általában állami létünk sulyos vonaglásától, talán halálos betegségétől elválasztja.

A beszéd czime is fölötte szerény, mondhatni semmi különös figyelmet nem érdemel, semmi különös várakozást nem gerjeszt az olvasóban. A nemzet életében s történelmében végre is parányi tünet az a kérdés, vajjon minő házszabályok közt mozog a törvényhozás képviselőházának tanácskozási rendje. Soha a nemzetek alkotmányát és szabadságát a miatt sulyos veszedelem nem érte, még csak nem is fenyegette. Csak a mi országunk különös államjogi helyzete, melyhez hasonló nincs és sohase volt a világon, csakis ez idézhette fel azt a rettentő vihart, mely fölöttünk éveken át tombolt s alkotmányos életünk majd minden kincsét elpusztulással fenyegette s a mely az 1906-ik év tavaszán megállapodott ugyan, de a melynek sulyos és fájdalmas következményeit önállóságunk, szabadságunk és nemzeti önbizalmunk összezsugorodásában ma is érezzük s a mely még mindig nagy veszedelmek csiráit hordja méhében.

Azonban kicsiny okok nagy következményeket nem szülnek. Bármily kisszerünek látszik is az alkotmány sérthetetlenségének s a szükséges és jótékony közszabadságoknak biztositékai közt a népképviselők házszabálya és tanácskozási rendje: végre is ezekkel függ össze, sőt jelentékeny részben ezektől függ a szólásszabadság, a törvényhozók függetlensége s a nemzeti akarat szabad és hű nyilvánulásának lehetősége. Tehát a házszabály-kérdés mégis igen nagy kérdés s ha ezt sulyos belső betegségek fenyegetik: annak mindig nagy következményei lehetnek. De ha valósággal fenyegetik, annak is kétségtelenül nagy oka van.

A nemzet nagy tömegei nem láttak tisztán s tökéletes és biztos ösztönnel nem érezték meg időnként, mi készül, mi történik. Ma se látnak még világosan. Még ma se tudják, ma se akarják elhinni, hogy a magyarság erejének megbénitása, Ausztria állami gépezetének kiterjesztése s abba Magyarország állami létének alárendelt géprészletként való beillesztése volt tervben is, készülőben is. A több százados habsburgi beolvasztási törekvés, az 1867-iki alkotásoknak minden nemzeti és önállósági tartalomtól való megfosztása: ime ez volt kitüzve a törekvések vége gyanánt s erre szolgált volna egyik eszközül és módul a képviselőház ház-szabályainak vaskos módositása s az ezek által biztositott szabadságok eltörlése.

Engem a gondviselés éles látás képességével ruházott föl oly dolgokban, melyekre különösen figyelek; magyarságunk sok dolga is ezek közé tartozik. Nyomban észrevettem, Tisza István gróf kormánya mit akar e ház-szabály kérdésével. Az egész kérdés történetében jelentékeny cselekmények nagy részét nekem kellett végezni. Sokat láttam, sokat észleltem, sok munkát teljesitettem. Az ellenzésnek, a birálatnak, a nemzet fölvilágositásának feladata volt különös tisztem. Mindjárt kezdetben nem tudtam teljes buzgóságot kifejteni. Nem követelte egyéni és politikai helyzetem. Nem voltam pártvezér, a kezdés kötelessége nem hárult vállaimra. De ha lehettem volna is, élemedett korom, irodalmi sok irányu munkásságom s kényelmességet kedvelő hajlandóságom miatt arra a szakadatlan fáradozásra s szünetet nem ismerő buzgóságra semmi esetben se vállalkoztam volna, a mely nélkül tisztes pártvezérséghez jutni csaknem lehetetlen. Anyagi helyzetem se türte volna a nagy áldozatokat, pedig ezekre is szükség lett volna; izlésem és erkölcsi felfogásom pedig mindig irtózott a benső rokonszenv hián levő szövetkezésektől, a pártvezérség megszerzése pedig ezek nélkül a mostani viszonyok közt szinte lehetetlen. A közéletnek elszánt közharczosa maradtam tehát, a mi egyéni természetemmel legjobban összevágott.

Sohase szüntem meg figyelmeztetni a nemzetet, mit akarnak a ház-szabály kérdésének bolygatásával. Ez a beszédem is lényegesen e körül mozog. Azonban én nemcsak kortársaim számára, hanem a jövő nemzedékek számára is törekszem irni, azért kell a ház-szabály kérdésének történetét nagyobb részletességgel feljegyeznem, mint beszédem története talán szükségessé tenné.

Már báró Bánffy Dezső kormánya alatt 1897-től kezdve emlegették a ház-szabály módositásának szükségességét, de Bánffy a legfontosabb közszabadságok egyikének sérthetetlenségét tartá szeme előtt s azért a kérdésnek még csak komolyabb megfontolását se tartotta szükségesnek. Őt felette rút s eddig példátlan mesterkélt obstrukczió buktatta meg nagy részben és pedig megfelelő ok és szenvedély nélkül. Az utána következő Széll Kálmán kormánya alatt, okulva a közvetlen s közeli tapasztaláson, 1899-ben módositották a házszabályokat, de a szólási és tanácskozási szabadságot s a képviselői függetlenséget a módositás nem sértette. Széll Kálmán hadügyi előterjesztései miatt heves viták támadtak minden fontosabb kormányjavaslat fölött, tehát ugy az ő kormányzatának utolsó idején, mint gróf Khuen-Héderváry Károly kormánya alatt is a szabadelvü kormánypárt számitóbb és vérmesebb elemei folyton emlegették, hogy szigorubb ház-szabályokra van szükség. Ezek közé tartozott már több év óta gróf Tisza István is, a kinek kormányzása alatt, a mint kormányát az 1903-ik év második felében megalakitotta, bizonyos nyilatkozatok sajtóban, pártgyüléseken s képviselőházban folyton sürgették a ház-szabályok szigorubbá tételének kivánatosságát, sőt szükséges voltát. Csakhamar 1904. évi márczius 5-én a képviselőház ülésében gróf Tisza István kormányelnök előterjesztette ház-szabálymódositó inditványát.

Az inditvány következő:

INDITVÁNY.

Tekintve, hogy a jelenleg érvényben álló házszabályok a képviselőház egy része által rendszeresen üzött obstrukczió által előidézett változott helyzetben czéljuknak többé meg nem felelnek és azok további fentartása a nemzet legszentebb érdekeit és magát az alkotmányt is végveszélylyel fenyegeti, minélfogva egy oly szerves házszabályreform megalkotása, mely a szólásszabadság sértetlen megóvása mellett a képviselőháznak rendjét, méltóságát és munkaképességét biztositsa, égetően sürgős szükséget képez: tekintve másrészt, hogy ugy magának ezen házszabályreformnak keresztülvitele, mint az állam mindennapi szükségleteinek kielégitését czélzó és az ország mérhetetlen kárára elintézetlenül feltorlódott törvényjavaslatok gyors letárgyalása s ezáltal összes alkotmányjogi és közgazdasági viszonyainknak a fenyegető anarkiából való megmentése csak ugy remélhető, ha a létező házszabályoknak e czélból ideiglenes hatálylyal biró rendkivüli intézkedésekkel való kiegészitése utján a nemzeti akarat gyors érvényesülése biztosittatik, a következő inditványt adom be:

Határozza el a Ház, miszerint az 1903. és 1904. évi indemnitási, költségvetési és ujonczmegajánlási, valamint az ujonczlétszám változatlan megállapitására vonatkozó javaslatok, továbbá az ország pénzügyi és közgazdasági viszonyainak egy évnél hosszabb időre nem terjedhető ideiglenes rendezését czélzó törvényjavaslatok és a megalkotandó uj házszabálynak, mely azonban a törvényjavaslatok érdemleges tárgyalására vonatkozólag a klotürt nem hozhatja be, letárgyalásának tartamára, de legfeljebb egy évig terjedő hatálylyal a létező házszabályok akkép egészittetnek ki, illetve módosittatnak, hogy az elnöki előterjesztések tárgyában a benyujtott törvényjavaslatok előzetes tárgyalását illetőleg a Ház legfeljebb két szónok meghallgatása után egyszerü szavazással dönt és ez alkalommal a törvényjavaslat előzetes tárgyalásával megbizott bizottság jelentésének behozására záros határidőt tüznek ki, az egyes javaslatok tárgyalása megkezdésekor vagy azok tárgyalása közben ötven képviselőnek az elnökhöz irásban beadott indítványára vita nélkül egyszerü szavazással meghatározhatja az azok letárgyalására szánt időt, melynek letelte után további tanácskozásnak, vagy bárminő kérdés közbevetésének helye nincs. Az összes határozatok vita nélkül, egyszerü szavazással és a 288. szakasz 4., valamint a 230. szakasz második bekezdésének hatályon kivül helyezése mellett hozatnak meg, a harmadszori megszavazás nyomban a részletekben való elfogadás után foganatositandó és az ülés fel nem oszlatható, mig a javaslat részleteiben is el nem fogadtatott. A 203. szakasz utolsó bekezdése hatályát veszti; minden ülés a napirendre tüzött javaslat tárgyalásával veszi kezdetét; e tárgyalás semmiféle okból és czimen a napirend tárgyalására szánt idő letelte előtt meg nem szakitható és a 196., 197., 204. és 206. szakaszokban körülirt teendők ezen idő letelte után az ülés végén intézendők el. A 207. és 223. szakaszoknak a tárgytól való eltérés kérésére, valamint a zárt ülés megtartására vonatkozó határozmányai hatályon kivül helyeztetnek. Az elnök a 215. és 226. szakaszok alapján való felszólalást, ha ilyen felszólalások az idő kihuzása czéljából történnek, egyáltalán megtilthatja. Végre, a mennyiben a 255. szakaszban emlitett rendzavarás, valamint az elnök elleni engedetlenség egyéb eseteiben azonnali intézkedés szüksége forogna fenn, az elnök azt vagy azokat, a kik a rendzavarást vagy engedetlenséget folytatják, az ülésből kitiltja s ezen határozatát, valamint a Háznak a mentelmi bizottság javaslata alapján hozott kizárási határozatait foganatositani tartozik, egyuttal az ügyet a mentelmi bizottsághoz teszi át, melynek a 255. szakaszban körülirt rendszabályoknak a rendzavarókra és engedetlenkedőkre való alkalmazását czélzó inditványa a Ház legközelebbi ülésében a bizottság többségi s esetleg kisebbségi előadójának meghallgatása után vita nélkül egyszerü szavazással döntendő el.

* * *

Ez inditvány csak futó áttekintésre is mintegy tizenöt uj és felette fontos rendelkezést javasol a nélkül, hogy a rendelkezések különböző tárgyára, irányára és fontosságára való tekintettel ama rendelkezések önálló szakaszokban vagy pontokban szövegeztettek volna. Ellenkezik ez a törvényszerkesztésnek mind elméleti, mind gyakorlati törvényeivel. Miként lehessen ezt ötödfél száz képviselőnek gondosan letárgyalni s miként szólhat minden egyes képviselő tizenöt különböző természetü fontos javaslatról egy beszédben.

Mindezt azért gondolta ki a kormány elnöke, hogy a tárgyhoz minden képviselő csak egyetlenegyszer szólhasson, részletes vita ne lehessen s minthogy kevés embernek izlése, gondolkozása és tanulmánya terjedhet ki egy időben, egyszerre annyiféle különböző tárgyra: ennélfogva még az általános vitától is visszariad az ellenzék tulnyomó része.

A javaslott rendelkezések fontosabb pontjairól beszédemben van szó.

Az inditvány szükségességét azzal indokolja a kormányelnök, hogy »a most érvényben álló házszabályok – további fentartása a nemzet legszentebb érdekeit és magát az alkotmányt is végveszélylyel fenyegeti«.

Sulyos szó, szinte félelmet gerjesztő, ha az ország kormányának elnöke ejti ki nyiltan a törvényhozás előtt. S ártalmas a nemzet tekintélyére nézve ugy bent, mint kint még akkor is, ha nem igaz. S nyilván semmivel se indokolta a kormány elnöke azt a borzasztó veszedelmet, noha ezentul is ismételve nagyon sokszor hangoztatta.

Például öt nap mulva, márczius 10-én. E napon pártját értekezletre hivta össze, mert az inditványt a következő napon kellett volna indokolnia a képviselőházban. Az értekezleten egyebek közt ezt mondá párthiveinek meggyőzésére:

»Én fájó szivvel látom, hogy a magyar nemzet sorsa ismét lejtőre jutott. Én nyilt szemekkel látom az örvényt, a mely lábaink előtt tátong, a melybe feltartóztathatatlanul belerohanunk, melybe feltartóztathatatlanul bele fogunk sodortatni, hacsak nem lesz bennünk bátorság, nem lesz bennünk hazafiui belátás, nem lesz bennünk erkölcsi erő szembeszállani még bizonyos tetszetős jelszavakkal, tetszetős látszatokkal is és megmenteni a nemzet számára a békés, a biztos fejlődésnek kinálkozó eszközeit. Őseink bölcsesége 1867-ben egy óriási, világtörténelmi megpróbáltatásnak szenvedései között megmentette, életre keltette a magyar alkotmányosságot és megszerezte annak olyan biztositékait, melyekkel négyszáz év óta ez a nemzet nem dicsekedhetett. A mi nemzedékünknek sokkal könnyebb, sokkal enyhébb, nem mondom, hálásabb feladat jutott: tovább élni ezen a biztos alapon, a melyet elődeinknek hősiessége, önfeláldozó hazaszeretete, bőven kiontott vére teremtett. Siralmas volna ennek a nemzedéknek szerepe a világtörténelem itélőszéke előtt, irtózatos volna a felelősség, a mely reá háramlanék, szégyen, guny, megvetés tárgyát kellene, hogy képezze, ha az, a mit apáink oly nehéz viszonyok közt szereztek, a békének, a biztonságnak, az összhangnak mai boldog korszakában, a mi tehetetlen kezünkben szétmállanék. Ebben a meggyőződésben, ettől a tudattól áthatva és avval az erővel, a melyet egy nagy, szent és igaz ügynek szolgálata nyujt, ajánlom a képviselőháznak inditványom elfogadását«.

Ime e dagályos szavak. A szenvedélyes buzgalomnak, a kitörő hazafias fájdalomnak, a jövendő komor képén elborult léleknek szólás-mondásai. Gróf Tisza István nem érzelgős egyéniség, hanem hidegen fontolgató lélek, – ily hangon beszélni nem az ő természete s több mint félszázad óta nem is az államférfi kormányzók szokása. De a nagy veszedelem okait most se sorolta föl. Nem is sorolhatta. Döntő czáfolattal jött rá ez az esztendő.

Következő napon lett volna az inditvány tárgyalása megkezdve. Kossuth Ferencz nem volt jelen betegsége miatt a képviselőházban, Thaly Kálmán helyettesitette, mint a függetlenségi párt tiszteletbeli elnöke. Szót kért:

»Kérve-kérem – ugymond – a miniszterelnök urat, hogy ha ezen oldalról az utolsó pillanatban még garanczia nyujtatik az iránt, hogy a visszavontnak jelzett ujonczozási törvényjavaslatot hirtelenében keresztülbocsátjuk: akkor mentse meg ezt a szerencsétlen országot attól, hogy a házszabályokért rendkivüli elkeseredéssel vivandó nagy, végzetes harcznak menjünk elébe. Ezen a módon még kiegyenlithetnek minden ellentétet az utolsó pillanatban. Kérve-kérem tehát én ősz fejjel, őszinte szivvel, békés akarattal, mélyen megindulva a t. Háznak minden oldalát, nehogy szememre vethessék valaha nekem, a ki pártelnököm betegsége folytán őt itt most helyettesitem és szemére vethessék a függetlenségi pártnak azt, hogy a békejobbot oda nem nyujtottuk volna még az utolsó pillanatban is«.

Nyomban felszólalt Thaly szavainak elhangzása s a zaj lecsillapulta után gróf Tisza István.

»Erre a legtisztább hazafiságtól sugalmazott felszólitásra minden gondolkozás és habozás nélkül kijelentem, hogy a mennyiben a Ház minden oldala részéről kötelezettség vállaltatott arra, hogy az 1903. évi ujonczok megajánlására vonatkozó törvényjavaslatot a lehető legrövidebb idő alatt keresztüleresztik… (Halljuk! Halljuk! Nagy zaj és nyugtalanság a bal- és szélsőbaloldalon.) Mondom, a mennyiben egy ily világos kötelezettség vállaltatnék a Ház minden oldala részéről: én kész vagyok a házszabályok ideiglenes módositására vonatkozó inditványomat visszavonni, a – sajnálatomra – most már visszavont törvényjavaslatokat azonnal ujra benyujtani és azok további alkotmányos tárgyalását kérni.«

Thaly és Tisza szavaira nemes felbuzdulás vett erőt az összes pártokon. Békesség támadt a pártok és képviselők közt, a kik még csak imént csaknem dühös ellenségül tekintettek egymásra. A függetlenségi párt két árnyalatból állott. A mindig békülő s harmadfél év alatt már többszörösen leszerelő Kossuth-árnyalatból s a most különösen harczias Lengyel Zoltán és Polónyi-féle árnyalatból s mind a kettő komolyan készen volt a békére. Igy volt az Ugron-párt, a Nemzeti-párt, a Nép-párt s a kisded Bánffy-párt is. Magam is örömmel láttam e fordulatot már azért is, mert ebben gróf Tisza István vészjósló szavainak egyenes czáfolatát láttam. S valósággal azt kezdtem hinni magam is, hogy Tisza gróf is véglegesnek tekinti a békét s megáll azon a végzetes uton, melyen megindult.

E hitemben a tavasz és nyár eseményei nyilván megerősitettek. Az 1904-ik év gazdagon termette a törvényeket. Az ellenzék becsülettel állta a kötést s például az 1903. évi ujonczjutalékról szóló törvényjavaslatot alig két huszonnégy óra alatt elfogadta. Törvénytárunk összesen harminczkilencz törvénynyel gyarapodott a nyári szünet előtt. Sok fontos törvénynyel is. Két költségvetési törvény készült el, az 1903-iki és 1904-iki. Máskor hónapokig szokott tartani egynek egynek tárgyalása. Kilencz helyi érdekü vasut iktattatott törvénybe. Az állami és vármegyei alkalmazottak s a községi és körjegyzők fizetéses illetményei uj szabályozást nyertek, valamint az állami vasutak alkalmazottainak illetményei is. A katonai nevelő- és képzőintézeteknél ujabb 1073 állami alapitványi hely rendeztetett be magyar ifjak részére s az oktatásban a tiszteknél a magyar nyelv bővebb érvényesülést nyert. Fontos és érdekes tárgyu egyéb törvény is készült.

Gróf Tisza István személyét és politikai egyéniségét az ellenzéki pártok nem kedvelték. Nem is adott rá okot, holott arra, hogy ne kedveljék, már gyülölködő, ócsárló, kicsinylő gyakori beszédével is sok alkalmat nyujtott. És mégis meggyőződött ő maga is, hogy mindaz a hajmeresztő dolog, melyet az örökös obstrukczióról beszélt, csak üres rémlátás s hogy oly kormány, mely igazságra törekvő módon kezeli az ügyeket s mely az ellenzékkel szemben férfiasan, de egyuttal gyöngéden és méltóságosan folytatja az eszmék harczát, az életben levő házszabályok segélyével megóvhatja az ország érdekeit, sikeresen szolgálhatja a fokozatos fejlődés ügyét s növelheti a parlamentnek s általában az alkotmánynak tekintélyét és méltóságát.

2.

(Az ugrai levél. – Minő gondolkozás birta erre gróf Tisza Istvánt? – A levél egyik pontja. – Gróf Tisza november 3-iki értekezleti beszéde. – A 21-es házszabály-bizottság. – Gróf Tisza november 14-iki értekezleti beszéde. – Beszédem. – A Daniel-féle inditvány. – Ennek ismertetése.)

Azonban a mi bekövetkezett, azt bizonyitja, hogy gróf Tisza István nem ezt a tanulságot szerezte az 1904-ik év békés és sikeres törvényhozási munkálkodásából. Az ugrai levél s a mi azután történt, legalább azt bizonyitja, hogy a béke, melyet ő az ellenzékkel márczius 11-én kötött s melyet az ellenzék hiven megtartott, az ő részéről nem volt se jól meggondolt, se őszinte. Ő legalább csufosan megtörte azt.

Igaz, hogy sötét gondolatai voltak az ugynevezett obstrukczióról. Márczius 4-iki beszédében az alkotmány elpusztulását, a nemzet állami létének végveszélyét jövendöli meg, ha – mint mondja – az obstrukczió tovább tart. Rémséges tünetek kápráznak szemei előtt. Nincs költségvetési törvény, tehát az államot és társadalmat fizetési zavarok fenyegetik. Nincs ujonczmegajánlási törvény, tehát az ujonczok hiánya miatt behivott tartalékos legénység szenvedése leirhatatlan. Elzüllik parlamentárizmusunk, lesülyed államunk tekintélye, szerbek és oláhok ellenséges nemzetiségi mozgolódásokba bonyolódnak.

Igy beszélt s beszéd közben két csodálatos, sőt ijesztő kijelentést tett.

»A törvények iránti tiszteletet rombolják le – ugymond – a küzdők. Bennünket is arra birnak, hogy túltegyük magunkat a törvényes intézkedésen.«

Ime az alkotmányszegés első gondolata. Vagy legalább az arra irányuló törekvés első vakmerő vagy ha ugy tetszik, őszinte kijelentése. Az ellenzék nem tartotta egészen komolynak a kijelentést. Nyiltan bevallom, magam se. A kijelentés szerint a kormány és a többség tenné magát túl a törvényen. Vajjon, hogy lehet ezt a többségről föltenni? Hát a király hogy engedhetné meg kormányának, hogy megszegje a törvényt s ezzel halomra döntse az alkotmányt? És miként lehetne ilyen merényletet elkövetni oly erős, hatalmas ellenzék ébersége és erélye ellen?

De ugyane beszéd némi jelenségeit mutatja annak, hogy a különben hidegen gondolkozó kormányelnök agyában az őrjöngő gondolkozás tünetei is pillanatonkint ki-kitörnek. A parlament – ugymond – tehetetlen, guny tárgya lett ellenségeink előtt. Az ellenzéknek nemzeti küzdelme, obstrukcziós harcza valóságos tatárjárás. Elkeseredett szivvel látja a viszonyokat. – »Most már elérkezett az utolsó idő, kéri a küzdőket, álljanak meg az őrület utján. A magyar nemzetnek élni kell… a ki ennek utját állja, azt össze kell tiporni!«