Part 7

Megmondtam akkor is, a mikor ama hibák és következetlenségek történtek és ha nem ismételgettem folytonosan, annak az volt az oka, hogy minden kérdésnél nincs kedvem felszólalni; csak nagyon ritkán szólalok ugyis fel. Tehát én még sokkal több hibát és következetlenséget tudnék kimutatni, de mi czélt érünk el ezzel!? Ha a miniszterelnök urnak sikerül mindkét államférfiunak vagy akár az egész ellenzéknek közeli vagy távoli multjából akármi következetlenséget felhordani, meglesz-e azzal a hadseregnél a magyar vezényszó? (Derültség a bal- és szélsőbaloldalon.) Vagy a magyar királyi udvartartás? Meg lesz-e azzal mentve Magyarország gazdasági élete? A nemzet anyagi, erkölcsi jóléte talán elő lesz mozditva? Vajjon az a sok visszaélés, a melyet velünk a királyi udvar vagy a király nevében idegenek és nem idegenek gyakoroltak, meg lesz-e szüntetve? Talán ez a nemzet a maga jogaihoz, becsületéhez, jövendőjének biztonságához hozzájut azzal, hogy a miniszterelnök ur gróf Apponyi Albert és báró Bánffy Dezső multjában valami következetlenséget talált? Erre vállalkozott a miniszterelnök ur? (Derültség a bal- és szélsőbaloldalon.) Ez a vezető magyar államférfi feladata és nem egyéb? Propria virtute kell itt laborálni, nem aliorum imbecilitate, mikor még nem is bizonyos, hogy az az imbecilitás ugy van-e, a mint ő kifejtette, (Igaz! Ugy van! Derültség balfelől.) Igaz, hogy az sem bizonyos, hogy az a propria virtus is megvan-e! (Ugy van!)

A miniszterelnök urnak miniszterelnöksége előtti multjára tehát nem akarok visszatérni, hanem ahhoz már csakugyan jogunk van, hogy szemügyre vegyük azt a szerencsétlen kilencz hónapot, a melyet mint miniszterelnök töltött el azon a széken. (Halljuk! Halljuk!)

Kilencz hónap nagy idő az államférfi életében. Kilencz hónap alatt Newton is megszületett a maga idejében és Shakespeare is, azok pedig kissé nagyobb dolgok. (Derültség balfelől.) Nézzük; csak ugy félvállról, mellesleg, hogy mi sikerült ez alatt a kilencz hónap alatt olyan dolog, a mely magától, a miniszterelnök urtól függött és a mely alkalmas, vagy nem alkalmas arra, hogy bizalmunkat megnyerje?

Igaz, elő fognak állani, ha előállanak majd, szóval és tollal, a kik azt mondják és azt irják, hogy mit csinálhatott volna ez alatt a kilencz hónap alatt? Hiszen azóta mi mindig zavartuk az ő munkáját, mi mindig obstrukcziót, csináltunk, (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon) nem hagytuk a törvényhozást szabadon dolgozni, (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon) nem hagytuk a miniszter urakat szabadon otthon a bürójukban dolgozni. (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon.) Ezzel fogják védelmezni a t. miniszterelnök urat.

Rónay János: Természetes!

De Rónay t. képviselőtársamnál még jobban fogja védelmezni Gajári Géza t. képviselőtársam. (Derültség.)

Gajári Géza: Különösen, ha tőled kapok majd tanácsot! (Folytonos zaj a jobb- és a baloldalon. Elnök csenget.)

A t. miniszterelnök ur kabinetalakitási programmjáról nem szivesen beszélek, mert őszintén megvallva, igazán beszélni talán nem is tudnék. A miniszterelnök ur adott kabinetalakitási programmot három-négy részletben, s mindegyik részletet kikorrigált alakban. (Derültség balfelől.) 1903 november 6-án, gondolom, adott itt a Házban egy programmot, azután ezt kijavitotta november 9-én, s ezt kijavitotta megint november 11-én; hol elvett belőle valamit, hol hozzátett valamit.

Gróf Tisza István miniszterelnök: Én sem hozzá nem tettem, sem el nem vettem semmit!

A főrendiházban megint és időközi nyilatkozataiban ujabb és ujabb magyarázatokat adott, tehát nehéz…

Gróf Tisza István miniszterelnök: Könnyü ráfogni, de nem lehet bebizonyitani, a mit most mond! Ráfogni mindent lehet! (Zaj a jobb- és baloldalon.)

Hát, hogy e pillanatban mindent bebizonyitsak, arra nem vállalkozom most, hanem egy-két tételnél megkisértem most is. (Halljuk! Halljuk!) Igy pl. a miniszterelnök ur 1903 november 6-án tartott programmbeszédében elfeledte vagy nem jutott eszébe a czimerek és jelvények kérdésében nyilatkozni. De november 9-én kijelenti, hogy a hadseregnél közös czimer és közös jelvények létrehozására fog törekedni. E miatt azután megtámadtatásokban részesült, s az ellenzék épen nem volt hajlandó ilyen nevetséges s egyuttal borzasztó torzképletbe belemenni, mint a milyen a közös czimer és jelvény. November 11 én kiigazitotta ezt akként, hogy elvétette a szót, (Derültség a bal- és szélsőbaloldalon) – ilyen nagyfontosságu dologban – nem »közös«-et akart mondani, hanem azt, hogy »együttes«. (Felkiáltások balfelől: Igy volt?)

Gróf Tisza István miniszterelnök: Ez azt jelenti, hogy változtatott a programmon?

És még ezt a magyarázatát is meggyengitette azzal, hogy együttes czimert ért, nem közöset, de ennek a kijelentésnek is valóságos értelme főleg az, hogy együttes megoldással akarja a czimerkérdést rendezni. (Mozgás a baloldalon.) De még ma sem tudjuk, sem én, sem senki ebben a Házban, s azt hiszem maga a miniszterelnök ur sem, hogy milyen lesz hát az a czimer, melyet ő tervez: közös-e vagy együttes-e, s akár egyik, akár másik, voltaképen milyen?

De ha már én a miniszterelnök ur kabinetalkotási programmjának minden pontjára kiterjeszkedni most nem is tudnék, mégis meg kell jegyeznem, hogy azokból a határozott igéretekből, a melyeket a miniszterelnök ur ugy itt e Házban, mint a főrendiházban ismételve tett, ma még meg nem valósult semmi, csak egyetlenegy, a mi a nemzetnek ártalmára van, kárával jár, költségével jár, csak egyre nézve van javaslata, a mely abban áll, hogy Magyarország külön költségén mi neveljünk német tiszteket az osztrák közös hadsereg számára. (Ugy van! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) A mi igéreteket ő tett a katonai büntető perrendtartás dolgában, a mikor azt mondta, hogy a közvetlenség, szóbeliség, nyilvánosság és a magyar nyelv érvényesülését fogja idehozni, mindebből nincsen semmi, sőt, a mit mi kéz alatt tudunk erről a perrendtartásról, az épen az ellenkezője lesz ennek, mert a magyar nyelv érvényrejutása ugy, a hogy mi értjük ezt a szót, egyáltalán nincs is tervbe véve.

Ott van például egyik furcsa kijelentése a t. miniszterelnök urnak, a melyet én nem tudok megérteni azzal a kis tudománynyal, multtal és gyakorlattal, a melyet én a politikai élet terén 32 év óta e Házban szereztem. És ez az, a mit a miniszterelnök ur a magyarországi két protestáns felekezet igényeiről beszél, a mikor azt mondja, hogy vannak függő kérdések, a mely függő kérdéseket a két protestáns egyház valamiféle bizottsága formulázott és a melyekkel a kormányhoz járult, hogy ő óhajtja, hogy azok a kérdések az 1848: XX. t.-cz. szellemében lehetőleg közmegnyugvásra megoldást nyerjenek.

Olay Lajos: Ezzel vezetik félre a református papokat és tanitókat! Mind félrevezetés! Világos ámitása a szegény papoknak és tanitóknak!

Elnök (csenget): Kérem a képviselő urat, ne méltóztassék közbeszólni; ezért a kifejezésért rendreutasitom! (Zaj és felkiáltások a szélsőbaloldalon: Miért?)

Olay Lajos: Beszédben is elmondtuk! Van jogunk elmondani! Tiz képviselő is elmondta! Ámitás! Százszor is ámitás! Nohát! Halljuk! (Derültség.)

Az 1848: XX. t.-cz. végrehajtása, akár legyen kivánatos, akár ne, Magyarország mai helyzetében, a mai tényleges viszonyok közt sem nem lehetséges, sem nem kivánatos.

Olay Lajos: Ugy van! Ez az igazság!

Ezzel én csak egyéni meggyőződésemet mondom ki. Az 1848: XX. t.-cz.-nek sem szó szerinti értelme, sem szelleme meg nem engedheti ma azt, hogy a mai viszonyok között tapintatlan módon, éretlen bölcseséggel ebbe a kérdésbe akárki belekapjon. Mert az 1848: XX. t.-cz. olyan konczepcziónak a törvénybeiktatása, a melyre ma egész Európában alkalmatlanok a vélemények, nincsenek megérve az eszmék és hogy megérnek-e valaha, azt én nem tudom, de annyi bizonyos, hogy igen magas hevülésben levő korszak az egyházak államositásának gondolatát törvénybe iktathatta, de a mi nemzetiségi, a mi egyházi, a mi felekezeti, a mi dinasztikus viszonyaink között ma ebbe a kérdésbe belenyulni, azt a beláthatatlan vihart, a mely ezzel járna, a nemzetre felidézni ama borzasztó bajai mellett, a melyek most is megvannak: erre komoly államférfiu és komoly férfi ma nem vállalkozhatik. Azért tehát ezt emlegetni, kiröppentgetni a világba, hogy: az »1848: XX. t.-cz. szellemében«, olyan dolog, a melyre mondom én azt, hogy nem értem; sem könyvekből, sem iskolából, sem 32 évi tapasztalatomból nem szereztem annyi értelmességet, hogy megértsem, mit akart ezzel a miniszterelnök ur mondani. Azt a szót, a melyet itt hallottam, nem akarom alkalmazni, mert nem akarok a miniszterelnök urnak hasonló szavakat mondani.

Gróf Tisza István miniszterelnök: Az a kérdés, van-e rá ok és jog, mindig ezen fordul meg!

Nem akarom a példáját követni. A miniszterelnök ur először nem adott tiszta programmot semmi dologról, másodszor, a mi pontokat már alakba öntött, azoknál meg kár és sérelem hárul ránk, például a nemzet agyonterheltetése mellett képeztet az osztrák hadsereg számára német tiszteket magyar pénzen: hát akkor honnan meritsünk mi bizalmat a t. miniszterelnök ur jövőjére eddigi kilencz hónapos multjából?

De van itt egy másik dolog, miniszterelnök ur, a mit nem hagyhatok emlités nélkül s a mit már egyszer fel is emlitettem, még pedig a parlamenti módok és szokások szerint teljes komolysággal és tisztességgel, sőt talán, a mi nekem nem is igen szokásom, bizonyos kérlelő szándékkal.

Hogy bánik a miniszterelnök ur nyilatkozataiban az ellenzékkel? (Ugy van! Helyeslés balfelől.) Bocsásson meg a miniszterelnök ur, ha tréfálni akarnék, azt mondanám: Uramöcsém, én kissé hosszabb időre tudnék visszaemlékezni ebben a tekintetben és más államférfiakra, mint a miniszterelnök ur. Olyan államférfiakra, a kik ott ültek azon a helyen vagy annak közelében, a hol most Gajári Géza t. képviselőtársam ül. (Élénk derültség balfelől. Egy hang: Ott ült egykor Deák Ferencz!)

Gajári Géza: Mit röhögnek?! Hiszen a maguk helyén is más ült! (Zaj jobbfelől.)

Kubik Béla: De nem volt olyan nagy különbség! (Élénk derültség.)

Gajári Géza: Kubiknak ez az első jó mondása!

Azok a férfiak az ellenzékről, pedig az akkori ellenzék sem nagyobb nem volt, sem komolyabb nem volt, mint a mostani, sem nagyobb sulyu nemzeti ügyek mellett nem küzdött, mint a mostani, de azok a férfiak a parlament ellenzékéről, a nemzet tanácsában az egyedül jogosult birálókról és birákról nem beszéltek olyan sértő, kicsinylő, gunyos és kihivó hangon, mint a miniszterelnök ur. Nem nézhettem végig az összes beszédeit, pedig végig akartam nézni, nem volt rá időm, (Derültség) de az olyan szavak, mint a milyeneket november 12-én mondott, hogy az ellenzék dolga gyerekes csiny, hogy az ellenzék férfiai nem tudják, mit cselekesznek; a mit november 20-án mondott, hogy az ellenzék kompromittálja a magyar parlament méltóságát, hogy a nemzet legszentebb érdekeit koczkára teszi és az, hogy itt az ellenzéken zajos közbekiáltások történtek, az nem lovagias eljárás, az politikai értelemben gyávaság! (Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Igaz! Ugy van! Ezt mondta! Mozgás a szélsőbalon.) S a mit a miniszterelnök ur ugyanazon napon mondott, hogy az ellenzék nemzetgyilkos politikát követ.

SRÉTER ALFRÉD: Azt mondják sokan, mások is! (Zaj és felkiáltások a szélsőbaloldalon: Vizet az öregnek!)

A miniszterelnök ur azzal a szóval, hogy a mit az ellenzék csinál, azt elvégezhetnék a vásárcsarnoki delnők is, a kiket köznéven, vulgó: kofáknak szoktak nevezni, (Derültség) hogy november 27-én neveletlenségnek nevezte az ellenzék egész eljárását…

Gróf Tisza István miniszterelnök: Aligha az egész ellenzék eljárását!

… hogy január 14-én az ezen oldalon ülő képviselők eljárásáról azt mondja, hogy az az alkotmány szellemét sértő, frivol és embertelen eljárás. Frivol: magyarul ugy hivják, ledér. A frivol szó legalább jól hangzik azok fülének, a kik nem értik, magyarul azonban ledért jelent. Tehát embertelennek és ledérnek nevezte az ellenzék eljárását. Január 21-én azt mondotta, hogy teljesen meddő időfecsérlés az, a mit mi csinálunk; márczius 30-án pedig ezt: »a rombolás, pusztulás áldatlan munkája az, a mit a képviselő urak véghez visznek és valóságos tatárjárás«. Azután itt van az, a mit a polgármestereknek mondott, a mire báró Bánffy Dezső t. képviselőtársam is hivatkozott, hogy t. i. az, a mit a nemzet csinál – tehát nem is az ellenzék, hanem a nemzet – mérges vagy mérgezett illuziókból támadt részegség! (Zaj balfelől.)

Hát miniszterelnök ur, én kérem, hogy az ilyen kifejezések használatától tartózkodjék. Ennek nem lesz jó vége. T. képviselőtársam, ha megéri azt, hogy ezekből a kijelentésekből levonja az ellenzék az okvetetlenül levonható következést és ha a magyar miniszterelnök kijelentése parlamentileg jogosultakká teszi e szavakat és ezek használatát: akkor ennek a vége nagyon szomoru lesz, mert akkor azután a magyar parlament méltósága, a magyar alkotmány tisztelete alá fog szállani. (Ugy van! Ugy van! a baloldalon. Felkiáltások jobbfelől: Hát a házszabályok!)

Hát miniszterelnök ur és önök, t. többség, legyenek azzal tisztában, hogy az ellenzék ezeket nem türi el és a megfelelő megtorlás be fog következni. (Helyeslés a baloldalon.)

Sréter Alfréd: Ugyan! Ugyan! Még ők panaszkodnak! (Zajos felkiáltások balfelől: Vizet az öregnek! Elnök csenget.)

Hát Sréter t. képviselőtársam szives figyelmét egy körülményre akarom felhivni. (Halljuk! Halljuk!) Ez az én részemről nem panaszkodás, mert én bár panaszos szavakat is tudok használni, de nem akarok, mert e nélkül is tudom érvényesiteni azt a tehetségemet, a mi kicsi van. De arra akarom figyelmeztetni t. képviselőtársamat, hogy egészen más az, ha ilyen kijelentést olyan képviselő tesz, mondjuk, a pillanat hevében, a szenvedély fellobbanása alatt, a kinek neve a külföld előtt nem ismert és egészen más, ha ilyen kifejezéseket Magyarország legelső méltósága és tisztviselője arról a helyről használ. (Ugy van! Ugy van! a baloldalon.)

Sréter Alfréd: Önöknek egész parlamenti viselkedésére volt ez a válasz!

És t. képviselőtársam figyelmét még egy más körülményre akarom felhivni. (Halljuk! Halljuk!) Olyan államférfiunak joga volna, – bár joga annak sincs, de elnézné a nemzet, – hogy ilyen szavakat használjon, a ki nagy vivmányokat hozott nemzetének, a ki mögött nagy, dicső és hősi mult áll, a ki csatákat nyert nemzete számára, a ki annak alkotmányát, szabadságát biztositotta, jövendőjét és jelenét megerősitette, nemzeti önérzetét hiven szolgálta. Ilyen államférfiunak talán elnézné az ellenzék és talán megbocsátanók. De a miniszterelnök ur még most nem olyan államférfiu, még most e nemzetnek nem hozott egyebet, mint megaláztatást! (Ugy van! Ugy van! a baloldalon) és még csak anyagi erőnknek a kiszivattyuzását tette lehetővé idegen érdekek számára. (Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Osztrák érdekek!) Tehát olyan programmpontokkal állunk szemben, a melyekből ugyan egynek, kettőnek megvalósitása torzul meg van kisértve, a többi kérdésről hallgat az irás és az idő és hallgat a kabinet. Még ez semmi érdem, sőt még az is kérdés, hogy a hely elfoglalására volt-e elég érdem? De a nemzet érdekében még végrehajtva, felmutatva, a nemzet története könyvébe, sziveinkbe beiktatva még semmi sincs, semmi vivmány, önérzetünknek, becsületünknek semmi tisztelete. (Igaz! Ugy van! balfelől.) Ilyen hangon, ilyen eredmények után fiatal ember, fiatal miniszterelnök nem beszélhet igy ezzel a nemzettel.

Gróf Tisza István miniszterelnök: Nem a nemzettel. (Élénk helyeslés a jobboldalon. Nagy zaj balfelől.)

Olay Lajos: Eddig ő leczkéztetett mindig, most megleczkéztetik őtet! Eötvösnek feleljen!

Bizonyos, hogy jövőre is lesznek még heves viták, becsületes, buzgó küzdelmek, harczok, legalább erről az oldalról, önök majd csak türik azokat a harczokat, (Derültség a baloldalon) s rábizzák szerencsétlen miniszterelnökükre, hogy az maga védelmezze meg ügyüket. De ha ezektől a szavaktól mi megmenekülünk, ha ezek a szavak nem röpködnek felénk a miniszterelnöki székből, – mert hiszen Gajári Géza t. képviselőtársamnak azt megbocsájtjuk – (Derültség a bal- és szélsőbaloldalon) akkor azok a harczok és azok a küzdelmek tisztességesek lesznek és – hogy szokott szóval éljek – parlamentárisak. De ha marad ez az eddigi szokás, a mely egyedül a miniszterelnök ur szokása, – az elődeié nem volt – akkor én – igaz, hogy a jótállásomat nem is kérték ebben a dologban – jót nem állok semmiért, hogy jövőre mi következik; nem lesz mindig 30 fok meleg és aratási idő. (Helyeslés balfelől.) Ezt ne felejtse el a t. miniszterelnök ur!

Ugron Gábor: Majd megjön a cséplés ideje is! (Derültség balfelől.)

De van még a miniszterelnök ur 9 hónapos multjában olyan dolog, a melyet én meg nem tudok bocsátani. A miniszterelnök urnak sok nyilatkozatában, sok felszólalásában, melyet miniszterelnöki és képviselői székéből tett a mult év május, junius havaiban, részint szóval, részint irásban, részint itt, részint Nagyváradon, részint az ugrai kerület választóihoz intézett levelében, vannak nyilatkozatai, a melyekben fenyegeti a nemzetet elpusztulással, tönkrejutással, végveszélylyel…

Hock János: Golyóval és akasztófával! (Igaz! Ugy van! balfelől.)

Azt nem hallottam! (Felkiáltások a szélsőbaloldalon: A klubban mondotta!)… a mely nyilatkozatokból az tünik ki, hogy neki Magyarország fennmaradásában, a magyar nemzet jövőjében semmi hite nincs. (Ugy van!) Például november 26-án azt mondja: »a magyar nemzetet megmentjük attól, t. i. ha mi ellenzék az ő tanácsát elfogadjuk, hogy a világ csufjára, saját szégyenére, saját fiainak őrülete vigye bukásba.« Azt mondja november 28-án: »Ez a nemzet elpusztul, ha el nem bánik az ilyen ellenzékkel.« Hirdette itt a miniszterelnöki székből, hogy oly meggyőződésben is vannak már sokan, hogy Lengyelország sorsára jutunk; azt mondja január 22-én: »Magyarország fennmaradására nézve a legnagyobb feladat visszavezetni a magyar alkotmányos életet a maga szebb és tisztultabb utjára« stb. Ez alatt azt érti, és ekkor azt fejtegette, hogy mi pedig az osztrákok követeléseihez, az osztrák javaslatokhoz ragaszkodjunk; szó nélkül fogadjunk el mindent, mert Magyarország fenntartására nézve az a legnagyobb horderejü feladat. Azt mondja január 28-án, hogy akkor vállalkozott az ország kormányának vitelére, a mikor aggódó kebellel látták többen s ő is, hogy ez a nemzet az örvény, a katasztrófa felé tántorog. (Mozgás a baloldalon.)

Hát mit csinált az ellenzék és mit csinált a nemzet? A mit különben ő maga is elismer, mert megjegyzem, t. Ház, hogy a miniszterelnök urnak nemcsak eme nyilatkozatai vannak ám a lapokban megerősitve; vannak olyan nyilatkozatai is, hogy: »Bizom én a nemzet örök erejében; bizom én a nemzet jövőjében, ha az ellenzék leszerel (Élénk derültség a bal- és szélsőbaloldalon) és ha elfogadja az én javaslataimat« stb. Ilyen nyilatkozatok is bőven vannak, sőt mondhatom, szép alakba öntött, hangulatos nyilatkozatok is vannak közöttük. De amolyanok is vannak, pedig ha Ausztria, a külföld, nemzetiségeink és a dinasztia – e négy czim alá foglalhatók legkomolyabb ellenségeink – látják azt, hogy a magyar kormány feje, a magyar képviselőház legelső embere, Magyarország első tisztviselője és legnagyobb méltósága igy beszél Magyarország jövőjéről, életerejéről, fennmaradásáról; hogy minket Lengyelország sorsa fenyeget, hogy mi a bukás, a katasztrófa elé megyünk, ha ilyen nyilatkozatokat a magyar miniszterelnöktől hall az ellenség, künn és benn az országban: micsoda vélekedésben lesznek akkor ellenségeink e nemzet erejéről és becsületéről? (Ugy van! a bal- és szélsőbaloldalon.)

Hiszen akkor kénytelenek elhinni, hogy itt csakugyan minden becsületes ember részeg disznó, (Derültség a bal- és szélsőbaloldalon), hogy itt minden hazafi őrjöng; akkor kénytelenek ezt elhinni, ha ilyen kérdésekben olyan tanukat kapnak, mint a magyar miniszterelnök. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.)

T. miniszterelnök ur, arra kérem, ne versenyezzen ön Luegerrel, Bécs polgármesterével (Helyeslés balfelől) a magyar nemzet életének, életerejének és jellemének festésében! A ki a nemzet jövőjéről olyan kishitet táplál, mint a t. miniszterelnök ur, annak nem szabad a nemzet vezetésére vállalkoznia. (Ugy van! Ugy van! a bal- és szélsőbaloldalon.)

Ugron Gábor: Menjen kolostorba!

Ha valaki olyanra vállalkozik, a minek sikerében maga sem hisz: mi lesz akkor annak a vállalkozásnak és vezetésnek következménye? Ezek, miniszterelnök ur, magasabb erkölcsi tekintetek, de az ország vezető államférfiának, kormányzójának ezektől eltekintenie nem szabad! (Ugy van! a baloldalon.) Neki saját nemzetét kicsinynek, őrültnek, nyomorultnak, tatárjárásnak festeni a világ előtt sohasem szabad! (Ugy van! a bal- és szélsőbaloldalon.) Ez az ellenzék pedig, a mely itt van, ez a magyar nemzet. (Ugy van! Ugy van! a bal- és szélsőbaloldalon. Derültség és ellenmondások a jobboldalon. Zaj a szélsőbaloldalon.)

Gróf Tisza István miniszterelnök: No, ennél jobban a magyar nemzetet ugyan le nem kicsinyithette senki!

Nessi Pál: Azok ott oláhok, tótok és szászok, ezek: magyarok!

Elnök: Csendet kérek!

Kubik Béla: A szászok nem ülnek itt a mi sorainkban! Nem beczézi innen őket és a kedves horvát testvéreket senki!

Bocsánatot kérek, t. Ház, hogy ilyen magyarázatokba bocsátkoztam e kérdések felett, de nekem igazat kell, hogy adjon mindenki, a midőn azt állitom, hogy erre a térre a miniszterelnök ur terelte a mi tanácskozásainkat, (Ugy van! a szélsőbaloldalon) és hogy ezen a téren lehetetlen, hogy mi tovább is hallgassuk és engedjük, hogy az ellenzékkel igy beszéljen.

Áttérek – lehetőleg rövid leszek – magára az udvartartás tüzetes kérdésére. (Halljuk! Halljuk! a szélsőbaloldalon.) Ismétlem, nem fogadhatom el a törvényjavaslatot, nem fogadhatom el a tételt. A tétel, ha jól tudom, abban áll, hogy a mai udvartartás költségei 2 millió korona évi teherrel emeltessenek, sőt még visszamenőleg a multba is. A miniszterelnök ur bizonyára jól tudja, sőt az aktákat kezelvén, jobban tudja mint én, hogy az udvartartási költségeknek utolsó emelése 1872-ben terjesztetett elő, 32 évvel ezelőtt. 1873-ban szavaztuk meg.

Ugron Gábor: Én ellene szavaztam!

Hát a t. miniszterelnök ur, hogy emlékszik-e, nem tudom – e pillanatban, ha bizonyitásra szólit fel, aktaszerüleg bizonyitani nem tudom, de én határozottan ugy emlékszem, hogy az akkori pénzügyminiszter az országgyülés pénzügyi bizottsága elé részletes előterjesztést tett az udvartartási költségek egész állományának hovaforditásáról. Indokolta tüzetesen, nemcsak üres beszéddel, – azaz nem mondom üres beszéddel, hanem nemcsak puszta beszéddel indokolta, miért van szükség az udvartartásnak költségemelésre, a mely 1 millió forintot tett ki. Felhozta, mennyi volt az udvartartásnak hátraléka és mily nagyok adósságai; akkor felmerült azon kérdés – mert a pénzügyi bizottság jelentése tüzetesen tárgyaltatott – hogy ő Felsége a király, vagyis dehogy a király (Zaj jobbfelől. Halljuk! Halljuk! a szélsőbaloldalon) hanem, hogy ő Felsége a király nevében azok az urak, a kik az udvartartást csinálják, mire pazarolják Magyarország pénzét. Pedig nem is épen urak ám azok! A mint a rábaközi példaszó mondja: nem mind ur ám az, a ki felházban lakik. Ez az igazság ám amaz urak legnagyobb részéről, a kikből a királyi udvar áll. Cseléd ám azoknak legnagyobb része. S harminczkét év előtt tisztán láthattuk, hogy azok, az udvartartási cselédek, miként pazarolják Magyarország pénzét, mire, mily czim alatt, mily összegben, s akkor a pénzügyi bizottság előtt kisült, hogy például pusztán jótékonysági, közművelődési, közoktatási, diszitési és nem tudom micsoda czélokra az udvartartás Ausztriának adott évenkint 900,000 forintot, Magyarországnak is adott, de csak 25–30,000 forintot. De azért nekünk ép ugy kellett 1 millió forinttal emelni a költséget, mint a hogy az osztrákok tették.