Part 6

Én egyetértek abban a miniszterelnök urral, hogy alkotmányosság igy nem folyhat a végletekig. Bizonyos az, hogy az alkotmányosságnak sok alapelve van, de az első mégis az, hogy a többség a kellő pillanatban és időben érvényesülhessen. Ez kétségtelen. A házszabályoknak is, az alkotmányosságnak is ez a czélja, ez a lényege. Azért ez elől nem zárkózom el. Én magam is óhajtanám, hogy a miniszterelnök ur és kabinetje, hogy a honvédelmi miniszter ur ne jöhessen azokkal az ürügyekkel, hogy: »hagyjanak minket dolgozni«. Nincs ebben a szóban komolyság semmi. (Derültség baloldalon.) Mert a t. miniszterelnök ur meg a honvédelmi miniszter ur a parlament nélkül is dolgozhatnak. Hogy »hagyjanak minket dolgozni« – ettől az ürügytől szeretném én a honvédelmi miniszter urat és a miniszterelnök urat, de az egész kabinetet is megmenteni. Én igenis a mellett vagyok, a mellett voltam már szeptemberben, hogy pár nap alatt engedjük keresztül ezeket az apró, külső dolgokat, de csak azért, hogy az alkotmány külső gépezete fennakadást ne szenvedjen. De azután nyomban minden lelkes hazafi, bármilyen párti, a nemzet jogaiért, érdekeiért, becsületéért kezdje meg ujra a harczot és annak a harcznak ne legyen vége addig, mig e hitvány alkotmányosság értéke vagy értéktelensége ki nem tünik, vagy a nemzet érdekei ki nem elégittetnek.

Ez lett volna az én nézetem már szeptemberben és nekem igazi, őszinte hazafias kérésem, hogy azok, a ki ma még ezt a harczot folytatják, minthogy ennek a harcznak előbb-utóbb ugyis azzal lesz vége, hogy ez a javaslat keresztülmegy, engedjék keresztül egy-két nap alatt. (Felkiáltások a jobboldalon: Most tapsoljanak!) És az alatt a 14 nap alatt, a melyet a miniszterelnök ur pihenésre ugyis szánt, hadd lássuk, hogy azokból a vivmányokból mit fogunk látni? (Helyeslés a jobboldalon.)

Itt van pl. a katonai perrendtartás kérdése. Engem nagy fájdalom fogott el, mikor hallottam azt a vitát a miniszterelnök ur meg mások közt, hogy hogyan vagyunk a katonai perrendtartással, holott az osztrák hirlapi és más nyilatkozatokban egészen más tényállást olvastam. Hiszen a katonai perrendtartási javaslat az osztrák kormány részéről kész már vagy fél esztendeje és ott fekszik a mi igazságügyminiszterünk valamelyik fiókjában. Azt mondja a miniszterelnök ur: »Nem volt alkalmunk eddig tárgyalni«. Hát félesztendő óta nem volt alkalmuk? És miért nem volt alkalmuk? Mert a magyar kormány a maga álláspontját nem állapitotta meg ma sem. És miért nem? Talán mi nem tudjuk? Azért nem, mert az osztrák javaslat a magyar nyelv érvényesülését kizárja, a mi kormányunk az osztrákkal összeveszni nem akar, azzal pedig, hogy német perrendtartást hozzanak a magyar közönség nyakára, a miniszterelnök ur előállani még sem mer. (Ugy van! Ugy van!)

Hogy pedig a magyar álláspont és a nemzet érdeke egész terjedelmükben érvényesittessenek ebben a javaslatban, ezt – ismétlem – megkisérteni se merte. Tehát azzal bujik ki a megoldás alól, hogy nem volt idő ebben a kérdésben állást foglalni, és igy mi az osztrák kormánynak még nem felelhettünk semmit.

Én igenis csatlakozom gr. Apponyi Albert t. képviselőtársunk azon inditványához, illetőleg kéréséhez, hogy az ámitástól mentsük meg az országot, ettől a bujkálástól zárjuk el az utat. (Helyeslés jobb- és balfelől.) Ezt az alkotmány gépezetének további működésére szükséges egy-két apró javaslatot engedjük keresztül, (Helyeslés a jobboldalon) s azután kezdjük meg az igazi harczot, hadd tudjuk meg, hogy ez a kormány mire vállalkozott, mit tud és mit akar. (Helyeslés jobb- és balfelől.)

Báró Kaas Ivor: Csak a kézizálogot ide!

Még egyet meg kell mondanom. (Halljuk! Halljuk!) Hibáztatom a miniszterelnök ur eljárásában azt, hogy a mikor az ellenzék legnagyobb táborával békés, bizalmas és nyilvános tárgyalás utján bizonyos modus vivendit létesitett, hogy ugyanakkor – ha igaz, hogy ugy történt – teljes készséggel, buzgalommal és bizalommal el nem követett mindent arra, hogy az ellenzék többi árnyalatával is hozzon létre megállapodást. (Ugy van! Ugy van! a bal- és a szélsőbaloldalon.)

Mert az szomoru dolog, hogy akkora többség, mint az önöké, és akkora ellenzék, mint a függetlenségi párt, együtt megállapodva sem képesek a parlamenti helyzet urává lenni. És hogy nem képes a parlament urává lenni, annak a jelen esetben én lényeges okául tartom azt, hogy a miniszterelnök ur azt az előzékenységet, azt a pártok közötti tiszteletet nem vette elég komolyan figyelembe, a melylyel ő, mint az ország miniszterelnöke – nem mint annak a pártnak tagja, hanem mint az ország miniszterelnöke – az ellenzéknek minden tábora iránt tartozik. (Ugy van! Ugy van!) Meglehet, hogy nem sikerül, ha megkisérti, – nem állok érte jót, – de ha meg sem kisérti, bizonyosan nem sikerül. (Derültség a bal- és a szélsőbaloldalon.)

Azért még azt kérem a miniszterelnök urtól, hogy a mit elmulasztott deczemberben, teljes hazafias bizalommal és buzgósággal tegyen arra kisérletet még most, mert ha kisérletet sem tesz rá, akkor azért, a mi itt bekövetkezik, vagy bekövetkezhetik, első sorban önmagát tegye felelőssé, ne az ellenzéket.

Nem fogadom el a javaslatot. (Élénk éljenzés és taps a bal- és a szélsőbaloldalon. A szónokot számosan üdvözlik.)

III. VÁLASZ GRÓF TISZA ISTVÁN FELELETÉRE.

Kijelentem, tisztelt miniszterelnök ur, hogy nekem sohasem jutott eszembe arra vágyakozni, vagy azt kérni, vagy azt javasolni, hogy az ellenzéki pártok valamelyikével paktumra lépjen.

Én magam sohasem cselekedtem, a mikor módomban lett volna, akkor sem, s a mikor a Széll-kabinet megalakulásakor Széll Kálmán és a függetlenségi párt vezérsége megcselekedte, akkor is igen ártalmas és veszélyes dolognak tartottam ezelőtt vagy négy-öt esztendővel. Akkor mindent megmondtam előre, a mi be fog következni, sőt hogy el ne felejthessem, lapomban meg is irtam, hogy mi következik belőle és csakugyan minden rossz bekövetkezett. Én a paktum hive nem vagyok, nem is jutott eszembe, de másrészt még azt sem várom, hogy itt, mint a t. miniszterelnök ur mondja, »barátságos« állapotok jöjjenek létre közte és a többi ellenzéki párt között, mert az lehetetlen; mert vagy a t. miniszterelnök ur hagyja cserben a maga álláspontját, a mit nem hiszek, vagy azok az ellenzéki pártok. Itt semmi barátságról nem lehet szó, (Mozgás és felkiáltások jobbfelől: Nem is mondta! Zaj a baloldalon. Halljuk!), de a t. miniszterelnök ur nemcsak szabadelvüpárti férfiu, hanem az ország miniszterelnöke is, s e minőségében feladata, kötelessége, akár barátságosan, akár nem barátságosan, de a kibontakozás elérésére minden lehető módot, (Felkiáltások jobbfelől: Meg is tette!) minden tisztességes buzgalommal, az ellenzéki pártok mindegyikével érintkezésbe lépve megkisérteni, de én azt látom, hogy ez nem történt meg. (Ugy van! Ugy van! a baloldalon. Élénk ellenmondások jobbfelől.)

A KIRÁLYI UDVAR KÖLTSÉGEI.

I. A BESZÉD TÖRTÉNETE.

(A törvényjavaslat főindokai. – Az ellenzéki határozati javaslatok. – Az udvartartásra adott magyar pénzt egészen Ausztriában költik el. – Egyéb okaim a beszéd tartására.)

A királyi udvar költségeit utoljára 1873-ban határozta meg a törvényhozás s attól kezdve évenkint változatlanul 9.300,000 koronára rugott az harmincz éven keresztül. Elvégre az udvar szükségleteinek szaporodása s az általános drágaság a kormány véleménye szerint az eddigi évi költségvetési összeget elégtelennek bizonyitotta. Különös körülmény is jött közbe: a budavári királyi palotának kibővitése, diszitése s ujraépitése. Ezt a királyi udvar költségeiből kellett volna teljesiteni, de ezek elégtelenek voltak, tehát az állami kincstár adott előleget kölcsönképen. Ez az előleg az 1903-ik évig összesen 18 millió koronára emelkedett. Ezt a kincstárnak vissza kell tériteni.

Igy indokolta a kormány a törvényjavaslatot, melylyel az udvar költségeit ujabb tiz esztendőre szándékozott meghatározni, de évenkint 2 millió korona emeléssel. Lenne tehát ezentul az udvar évi szükséglete 11.300,000 korona.

A törvényjavaslat képviselőházi tárgyalása 1904. évi julius 9-én kezdődött.

Gróf Apponyi Albert mindjárt a tárgyalás kezdetén sietett ellenzéki irányban felszólalni s beszédje folyamán határozati javaslatot terjesztett elő, melynek lényeges tartalma az volt, hogy a képviselőház vegye le napirendről az udvartartás költségjavaslatát, e helyett intézzen ő felségéhez feliratot, a melyben kifejezi mindazokat a kérdéseket, a melyeknek nemzeti értelemben való helyes megoldása feltétele a trón és a nemzet közti együttérzés, bizalom és szolidaritás megerősödésének.

A vita élénk és terjedelmes lett, szavazásra csak tizennégy nap mulva került a sor. A vita folyamán a függetlenségi párt soraiból is terjesztettek elő egyes képviselők inditványokat és határozati javaslatokat. Ezek közül néhányat fölemlitek.

Veress József képviselő azt inditványozta, hogy a törvényjavaslat megszavazása előtt mutassa be a kormány a püspökök, valóságos titkos tanácsosok és miniszterek eskümintáját s az uralkodócsalád házi törvényeit, továbbá terjeszszen elő törvényjavaslatot az uralkodócsalád kiváltságairól oly módon, hogy a királyi herczegek, a kik valósággal a törvény fölött állanak, se polgári, se katonai hivatalt és tisztséget ne viselhessenek.

Pap Zoltán képviselő az iránt tett inditványt, hogy feliratban kérjük meg a királyt, hogy az év nagyobb részét Magyarország székesfővárosában, Budapesten töltse.

Lényegileg ily értelmü inditványával még tovább ment Rákosi Viktor képviselő, a ki azt javallá, mondja ki a Ház, hogy az eddigi udvartartási költséget se szavazza meg, mig a király Budapesten méltó udvartartást nem létesit s az évnek legalább felerészét Magyarország területén nem tölti.

Mindezek természetesen fölötte fontos politikai kérdések közjogi, alkotmányi, közgazdasági, diplomatikai és nemzeti érdekeink szempontjából. Nem is ujak. Századokon át ismételten sürgették az ország rendei. Végre Deák Ferencznek sikerült 1867-ben a magyar király udvartartását az osztrák császár udvartartásától ugy elvileg, mint közjogi törvényben, valamint költségvetésileg is elkülöniteni. A függetlenségi párt emlitett szónokai nem is törekedtek egyébre, mint arra, hogy Deák Ferencz törvényét valahára egészében és komolyan hajtsák végre. Ugy a mint azt 1867-ben és 1868-ban meg is kezdték.

Közgazdaságilag is fontos kérdés ez. Ki nem számitható kárt okoz Magyarországnak és pedig Ausztria jogtalan előnyére a mai állapot.

Ma a királyi udvar költségeit csaknem teljesen Ausztriában költik el és élvezik. Ez minden tiz éven át 113 millió korona és ez magyar pénz. Másként lenne ez, ha a király és udvara az év megfelelő részét Budapesten töltené. A hol a király és udvara: ott lenne állandóan a királyi család herczegeinek nagy része s ezek udvara is. Ott lenne gyakran és hosszabb időre az összes külállamok diplomácziai képviselete nagy személyzetével. Iparunk, művészetünk, kereskedelmünk, idegenforgalmunk hatalmas föllendülést nyerne. A magyar király családjának tagjai megtanulnák, művelnék s terjesztenék a nemzet nyelvét is, a mit eddig soha nem cselekedtek. A mostani állapot szerint a fejedelmi udvartartás minden kárát Magyarország vallja, minden hasznát Ausztria élvezi.

Mindez okok és körülmények rám nézve is nyomatékosak voltak, hogy a vitában részt vegyek. Volt azonban még különös okom is, a mely szinte kicsinyesnek látszik, de akkor általában nem tartották annak.

Tisza István kormányelnök ugyanis nem sokkal előbb gróf Apponyi Albertet a közösügyi bizottságban, báró Bánffy Dezsőt a képviselőházban irgalmatlanul levitázta. Ámde Apponyi is, Bánffy is ellenzéki pártok vezérei. A magyar közélet egész emberöltő óta hozzászokott ahhoz, hogy a nyilvános beszédek, képviselőházi s gyülekezeti szónoklatok mezején az ellenzék ne huzza a rövidebbet, s a kormánynak és pártjának férfiai a szónoklat, költészet és irodalom mezején ne kerüljenek a nemzeti ellenzék fölé. Hiszen azok a bécsi udvart és törekvéseit képviselik időnkint többé és kevésbbé, mig az ellenzék férfiai a nemzeti eszméket, törekvéseket és szenvedélyeket. Nyomasztólag hatott hát gróf Tisza Istvánnak Apponyi és Bánffy fölött látszólag kivivott szónoki diadala. Annál inkább, mert a szabadelvü kormánypárt s a befolyása alatt működő időszaki sajtó el nem mulasztotta ezt a diadalt az ellenzéki álláspont meggyöngitésére kizsákmányolni.

Én ritkán szoktam és csak ugy vélt szükség esetén a parlamentben felszólalni. Az utolsó két év azonban zavaros volt s egyébként is a legfontosabb nemzeti kérdések voltak napirenden. Többször fel kellett hát a kormány férfiai ellen nekem is szólalni s gyakran zajos külső siker kisérte felszólalásomat. Ez okból barátaim közül s az ellenzék férfiai közül többen arra kértek, sőt sürgetőleg nógattak, hogy gróf Tisza István ellen kezdjem meg a parlamentben a szónoki harczot, máskép az ellenzék tagjait szónoklatának üdeségével, érvelésének elevenségével s metsző személyes élességével nagyon elhomályositja, segitségére jövén hatalmi állásának sulya és ragyogása is. Gróf Tisza István szónoklata egyéni izléséhez és gyakorlatához képest nagyon erős a személyi és egyéni tekintetek kizsákmányolásában s volt benne akkor még a gyakorlati államférfiui működés kezdetén kedélybeli fellángolás, ugynevezett páthosz is és a guny használatában nyilvánuló hatalmaskodási ösztön sokkal inkább, mint Apponyiban és nagyon sokkal inkább, mint Bánffyban. Ezek felfogása sokkal tárgyiasabb s érvelésük sokkal jobban odatapad a kérdés lényegéhez, mint Tiszánál. De a parlament felfogása, mint rendes időkben majd minden tömegé, kissé felületes és ledér; a tárgyias szónoklat sohase hat oly erősen rá, mint az, mely a személyes tekinteteket is feldolgozza. Az ad personam beszéden sokkal jobban tud gyönyörködni, mint az ad rem beszéden. Ezen a mezőn tehát Tisza nagy előnyben volt a mi viszonyaink közt Apponyi és Bánffy fölött.

Én gróf Tisza István iránt se különös rokonszenvet, se különös ellenszenvet nem éreztem, nem tápláltam. Személyes benső ismeretségben nem voltam vele. A mikor képviselő lett, ha nem csalódom, 1887-ben, fiatal ember volt, én pedig már régi képviselő, de a korábbi országgyülési szokástól eltérve, nekem be nem mutatkozott. De nem ütköztem meg rajta, sőt szinte természetesnek találtam azért, mert én édes apjának, Tisza Kálmánnak kezdettől fogva engesztelhetetlen ellenzéke voltam, Tisza Istvánt mindenki gyöngéd, ragaszkodó gyermeknek rajzolta előttem, hát egészen rendén valónak láttam, hogy politikai törekvéseink ellentétes voltát figyelmen kivül hagyva is már az édes apja iránt érzett gyermeki méltó kegyeletnél fogva se akart velem valami bensőbb ismerkedésbe bocsátkozni. Néhány hivatalos szócserét kivéve, nem is beszélgettünk egymással soha.

Igy vállalkoztam barátaim unszolására beszédem megtartására, mely 1904. évi julius 18-án hangzott el a képviselőházban. A többség is nyugalommal hallgatta meg, az ellenzéki pártoknál gyakran zajos tetszések kisérték.

Őszintén bevallom, a beszéd néhol érdes, heves és személyi tekintetekkel is foglalkozik. Erre nézve épen az a gyöngesége, a mi gróf Tisza igen sok beszédének. De hiszen épen azt akartam elérni, hogy Tisza lássa be, hogy személyes támadásokkal, ha az ellenzék kiváló férfiait ilyenekben részesitené, a tanácskozás nyugalmának megzavarásán kivül semmit elérni nem lehet. Mert az ellenzék is ügyesen és sikeresen használhatja ugyanezt a fegyvert, ha akarja. Ha tán nem oly tehetséggel is, mint Tisza, s nem oly kimagasló helyről is, mint a kormányelnöki szék, de sokkal élénkebben és szabadabban.

Bizonyos, hogy tervünk sikerült s hogy ettől fogva mindaddig, mig őszszel az ugrai levél meg nem jelent s novemberben és deczemberben a nagy parlamenti viharok ki nem törtek, gróf Tisza István az ellenzékről és férfiairól s törekvéseikről sokkal enyhébben nyilatkozott szónoklataiban.

Az ugrai levél után s a zsebkendős szavazás után természetesen megbomlott a parlament minden békéje és rendje.

Az én beszédemmel jó részben be is fejeződött a tárgyalás, a törvényjavaslatot a képviselőház többsége julius 22-én megszavazta.

II. A BESZÉD.

(A kormányelnök gróf Tisza István politikai multja: minden kormánynak mindenkori támogatása. – Irodalmi multja jelentéktelen, közgazdasági multja szerencsétlen. – A személyeskedés semmi sikert nem biztosit. – Gróf Tisza kormányprogrammja. – A régi kormányok nagyobb tiszteletben részesitették az ellenzéket, noha az se nagyobb, se tekintélyesebb nem volt, mint a mostani. – A ki a nemzet jövőjében nem bizik: annak nem szabad a nemzet kormányzására vállalkozni. – Miért ellenzem az udvartartási költséget?)

T. képviselőház! (Halljuk! Halljuk! Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Öt perczet kérünk!)

Elnök: Kivánja a t. Ház, hogy az ülést öt perczre felfüggeszszem? (Halljuk! Halljuk! jobbfelől.)

Első sorban magam is hajlandó vagyok a gróf Apponyi Albert és társai által beadott elleninditványhoz hozzájárulni; minthogy azonban nincs reménységem, hogy a képviselőház többsége ezt ez idő szerint elfogadja, már ennélfogva is szivesen elfogadom a függetlenségi és 48-as párt részéről beadott összes határozati javaslatokat és inditványokat. Természetes következése ennek, hogy a szőnyegen fekvő törvényjavaslatot, valamint az udvartartási költségvetés illető tételét sem fogadhatom el.

A t. képviselőház szives engedelmével ez elhatározásomat most lehető röviden, a mennyire az idő engedi, indokolom.

Mielőtt azonban ezt tenném, engedje meg a t. képviselőház, hogy a miniszterelnök urnak legutóbb tett sok jelentékeny fontosságu kijelentésére kissé kitérjek. Kitérjek különösen azért is, mert hogy a törvényjavaslatot és az udvartartási költségvetési tételt nem fogadom el, annak magában a kérdés természetében rejlő tárgyi okain kivül főoka az, hogy a t. miniszterelnök ur politikájával nem értek egyet és miniszterelnöki teendői, működése, eddigi összes viselt dolgai iránt bizalommal nem viseltetem, sem a multra, sem a jövőre.

A miniszterelnök ur bizonyos gyönyörüséggel, bizonyos kéjérzettel foglalkozott az elmult napok egyikén-másikán részint gr. Apponyi Albertnek, részint b. Bánffy Dezsőnek politikai multjával. Mindkettőnek multjában igen nagy gyönyörüséggel következetlenségeket fedezett fel és tárt a képviselőház elé. Hát ha izlése ugy hozta magával, hogy a vitát erre a térre terelje át, megengedem izlésének jogosultságát…

Madarász József: De nem irigylem!

… de nem irigylem, – majd megmondom az okát, miért – és szivesen nem is követem ezen a téren. Nem követem pedig azért, mert én elismerem, hogy a miniszterelnök ur előtt elég nagy gazdagság állt arra a két államférfiu multjából, hogy abban a multban turkáljon, abban a multban ingadozásokat fedezzen fel, abból a multból hibás terveket, hibás gondolatokat és hibás intézkedéseket tárjon fel itt a képviselőház és az ország előtt, mert hisz mindkét államférfinak van multja, elég hosszu az egyiknek, elég gazdag mindkettőnek…

Hock János: És elég tartalmas is!

… és arról is biztos lehet a t. miniszterelnök ur, hogy sem azok az államférfiak, se tisztelői, se barátai hasonló gazdagsággal a miniszterelnök urnak multjából nem rendelkeznek. (Derültség.) És ha azt állapitom csak meg, hogy neki multja nincs, akkor sokkal kedvezőbben nyilatkozhatom a miniszterelnök urról, mint hogyha annak megállapitásába bocsátkoznám, hogy van. (Derültség.) Ámbár, meg kell jegyeznem, – a miniszterelnök ur, a mint én tudom, 15–16 éve szereplője a politikai nyilvános életnek, legalább azóta tagja e képviselőháznak, – de azóta, mióta ő a nyilvános élet mezején a nemzet nagy közkérdéseiben, mint harczos fellépett, ama tizenöt év óta őt egyébnek nem láttuk, mint a mindenkor létező, egymást követő, egymással egyet nem értő kormányok hüséges fegyverhordozójának. Minden kormányt egyenlő tűzzel-hévvel szolgált végig, nagyobb hév és buzgóság néha csak akkor buzdult fel a miniszterelnök urban a kormányok mellett, mikor valamelyik kormány a nemzet ellen élesebb rendszabályokat akart alkalmazni. (Ugy van!)

Ez volt a politikai multja.

Van irodalmi multja is a t. miniszterelnök urnak és az is a nyilvánosság elé tartozik.

Ezelőtt kilencz-tiz évvel megjelent tollából és neve alatt egy gazdasági kérdésekről szóló röpirat, a mely irodalmi munkában minden alaptétel hibás, minden alaptétel, a melyben a gabonaárakról és azokkal időnként járó bajokról és azok orvosszereiről okoskodik, a mi gazdasági önállóságunk kérdéseiben való teljes tájékozatlanságról tett tanuságot. (Derültség a szélsőbaloldalon.)

De van a t. miniszterelnök urnak közgazdasági multja is, elég fontos, elég jelentékeny, bizonyos időn át elég fényes is. Nem akarok a miniszterelnök urnak gyakran heves indulata és pillanatnyi fellobbanása közben használt szavaival élni, nem akarok ledér módon nyilatkozni arról a multról, mert nem az a czélom, hogy keseritsem, hogy bosszantsam a miniszterelnök urat; hanem az a czélom, hogy arra birjam, hogy saját lelkiismeretébe tekintsen bele, önmagával vessen számot akkor, midőn oly tényleges, gyakorlati közgazdasági tevékenység után most ilyen magas államférfiui feladatra vállalkozott.

Nagyon előkelő, nagyon tiszteletre méltó pénzintézetet vezetett a miniszterelnök ur, de a vezetésben nem volt szerencsés. Annak a vezetésnek az lett a vége, hogy az a nagy intézet szomoru sorsra jutott. Pedig a mint én személyesen ismerem a miniszterelnök urat – gyakori érintkezéshez nem volt szerencsém – de a mint barátaimtól is tudom és egyéni jellemét ismerem: teljes buzgósággal, teljes lelkiismeretességgel, elméjének és tanulmányainak teljes erejével törekedett azt a nagy közgazdasági vállalatot sikeresen vezetni és felvirágoztatni. De ha még az az aránylag kis intézmény is az ő kezén és az ő bölcsességével ily sorsa jutott, vajjon mit várjunk mi akkor, midőn ily nagy ország vezetésére vállalkozott? (Derültség és zaj a szélsőbaloldalon. Egy hang: Ezt is tönkre akarja tenni!)

Olay Lajos: Lesz vagyonszerzés megint!

Elnök: Csendet kérek, t. képviselőház!

Ennek az országnak a vezetése nehéz dolog, nemzetünk legnagyobb elméi, legbölcsebb államférfiai gyakran siker nélkül tettek kisérletet ez ország vezetésével. Ez a vezetés gyakran balsorsot is idézett elő, mert a nemzet ügyének, sorsának intézése nagyon nehéz. És ha a miniszterelnök ur sokkal kisebb, hasonlithatatlanul jelentéktelenebb, noha mégis jelentékeny közgazdasági intézet vezetésében, daczára minden erélyének, bölcsességének, lelkiismeretességének, a melyet annak igazi felvirágzására forditott, oda jutott: vajjon, hogy bizzunk mi akkor abban, hogy nem nagyobb lelkiismeretességgel és nem nagyobb bölcsességgel, – mert nagyobb most sincs, mint volt két-három év előtt – (Derültség a szélsőbaloldalon) ennek az országnak milliószor nagyobb intézményével, sokszorta nehezebb ügyeivel, feladataival meg tud-e jól birkózni?

A miniszterelnök ur sok hibát, sok következetlenséget mutatott ki gr. Apponyi Albert és b. Bánffy Dezső multjából. Biztositom a miniszterelnök urat, hogy én ugyanazon államférfiak multjából sokkal több és nagyobb hibákat és következetlenségeket tudnék kimutatni. (Derültség balfelől.)