Part 5

8. A párt föntartja azt az álláspontját, hogy a királynak jogában áll az egész hadsereg kiegészitő részét képező magyar hadsereg vezér- és szolgálati nyelvét az 1867: XII. törvényczikk 11-ik szakaszában elismert alkotmányos fejedelmi jogai alapján meghatározni.

A programmot 1903 okt. 31-én e módositásokkal fogadta el a szabadelvü-párt értekezlete.

* * *

Ez a programm a maga egészében nem felelt meg a függetlenségi ellenzéki párt felfogásának és törekvéseinek. E párt a magyar hadseregnek az egész hadseregből való teljes különválasztására és egészen önálló magyar nemzeti hadsereg szervezésére törekedett önálló táborkarral s vezérlettel. De az uj Tisza-kormány lassankint lecsillapithatta volna a függetlenségi-párt háborgásait, ha a kilenczes bizottság javaslatait gyorsan, komolyan s igazán törekszik megértetni s intézményi életre kelteni.

A többi ellenzéki párt, a néppárt, az Ugron-Holló töredék a vivmányokban egyelőre megnyugodott volna, az Apponyi-féle nemzeti-párt amugy is beleolvadt már alakilag is a kormánypártba, a nagy függetlenségi-párt Kossuth-árnyalatával pedig ugy is meg tudott férni minden kormány, Széll-é is, Khuen-Héderváry-é is. Meg tudott, a mint a következés megmutatta, gróf Tisza is. Azonban gróf Tisza Istvánon, a mikor kormányelnökké lett, napról-napra mindinkább erőt vett a pártszenvedély s az ellenzéket nem annyira meggyőzni és meghóditani akarta, mint inkább egyenesen eltiporni.

A kilenczes bizottság javaslatának csak egyetlenegy pontját törekedett gróf Tisza megvalósitani, ez a magyar tisztek számának a kellő magasságra emelése. Erről szól az 1904. évi XX. törvény.

Eddig ugyanis csak kevés alapitványi hely jutott kizárólag magyar katonai növendékek számára a katonai tanitó intézetekben. Tisza Kálmán 1882-ben 120 magyar alapitványt rendszeresitett, báró Bánffy Dezső e számot 1897-ben 250-re emelte, de még ez is kevés volt. 1903-ban még mindig 3000 magyar tiszttel volt kevesebb a szükséges létszámnál, az 1904. évi XX. törvény tehát elrendelte, hogy az eddig meglevő 250 tisztnövendéki alapitványi hely ujabban 1073-al szaporittassék s igy az összes szám évenként 1323-ra emeltessék. A helyeket a közös hadsereg nevelő- és képzőintézeteinél, a katonai akadémiáknál és reáliskoláknál alapitották meg.

Ebbe beleegyeztek a legfőbb katonai körök s az osztrákok is, de szivesen csak oly feltétellel, hogy e müvelet költségeit egészben és egyedül Magyarország viselje. A költségek évenkint többre rugnának 600.000 koronánál. A közösügyi hányad szerint ennek valamivel több mint egyharmada esnék ránk s közel kétharmada Ausztriára. Ez lenne a tényleges állapot szerint az igazság. De itt is durván zsákmányolják ki Magyarországot. Mi közösügyi hányad szerint hozzájárulunk a hadsereg német tisztjeinek kiképzési költségeihez, Ausztria pedig ugyanazon hadsereg magyar tisztjeinek kiképzési költségeit egészben ránk sózza.

A kilenczes bizottság többi pontjának megvalósitását gróf Tisza István meg se kisérlette.

E bizottság javaslata most már nem kötelez alakilag senkit. Nem egyéb ma már, mint a multnak egyik örökre elmult tünete. Az uralkodó a nyilvánosság előtt alakilag nem fogadta el. Gróf Tisza István és kormánya megbukott, felelőssége tehát megszünt. De feloszlott és örökre megszünt az egykori többségben levő szabadelvü kormánypárt is. Ha szétszórt elemei valamikor valamely alakban politikai párttá tömörülnek is, ez már egészen más párt, más alakulás leend.

Az ugyan megtörténhetik, hogy a nemzet és a király közti tárgyalások folyamán valamikor még a javaslat szóba jön vagy talán napirendre is kerül, de annyi benne a kibuvó, a »lehetőleg« és a »szükséghez képest«-féle föltétel, hogy a javaslattól a nemzet érdekében jelentékeny és üdvös javulást várni éppen nem lehet, kivált a mig a katonai ügyek kormányzata és igazgatása oly hatóságok kezén marad, a melyeknek neve közös ugyan, de a melyeknek mivolta valósággal udvari és osztrák és magyarellenes. A gróf Tisza-féle módositások egyébként is meggyöngitették a javaslat fontosságát.

UJONCZ-AJÁNLÁSI TÖRVÉNY 1904-RE.

I. A BESZÉD TÖRTÉNETE.

(Felszólalásom indoka és czélja. – Gróf Tisza István felelete beszédemre. – A 9-es bizottság programmja.)

Törvényjavaslatot tárgyalt a képviselőház, melynek czélja volt az 1904-ik évre a megfelelő ujonczjutalékot a hadsereg számára megajánlani. Gróf Tisza István már negyedév óta miniszterelnök volt s eddig nem volt alkalmam kormányzási elveit és szándékait tüzetes birálat alá venni. Most se volt ugyan rá kellő alkalom, de általános körvonalakban mégis jelezni akartam vele szemben ellenzéki felfogásomat. Ez volt a beszéd egyik oka.

A másik okom sokkal fontosabb volt. Mindig féltem, kezdettől fogva attól, hogy gróf Tisza a képviselőház tanácskozási rendjét türhetetlenül szigoru korlátok közé akarja szoritani s e végből ő is, más is, sajtója is örökké az obstrukcziót emlegette s mintegy elő akarta késziteni a közvéleményt arra, hogy az obstrukcziót csak a házszabályok kegyetlen módositásával lehet megszüntetni.

Gróf Tisza kormányra lépte óta ugyan nem volt obstrukczió, de az ellenzéki árnyalatok részéről 10–15 képviselő minden csekély ok miatt minden jelentkező alkalommal felszólalt s üres feleseléssel ölte a tanácskozási időt. Ez ugyan épen nem lehetett ok a parlamenti szólásszabadság megbénitására, de Tisza gróf és tábora ürügynek felhasználhatta. Aggodalmam volt a miatt, mert ugy láttam, hogy akár sikerül, akár nem sikerül Tisza terve, minden esetben nagy küzdelem lesz belőle, sok zavar és sok keserüség, a melytől meg kellene menteni az országot és a törvényhozást.

Fel akartam hát szólalni főleg azért, hogy ellenzéki barátaimat intsem és kérleljem, hogy minden apró ok miatt ne késleltessük a törvényhozás munkáját s oly javaslatoknál, melyek az állami élet rendes müködésére s a kormányzat szabályos vezetésére szükségesek s a nemzetre nem ártalmasak, ne nagyon erőltessük az ellenzéki birálatot.

Ebben áll e beszédem némi jelentősége. A beszédet 1904. évi január hó 28-án tartottam.

Előttem gróf Tisza István kormányelnök beszélt röviden s arra kérte a képviselőházat, siessen a javaslat letárgyalásával, mert fontos, nagy ügyekre kell áttérnünk, a melyek sürgős elintézést igényelnek. S hozzátette, talán megfontolatlanul, de semmi esetre se nagy bölcseséggel, hogy ha az a 10–12 képviselő, a ki ugy szereti az obstrukcziót, tovább akar obstruálni és segitséget is kap, majd lesz módja erre a jövőben elég, de most ne tegye.

Beszédem nagy tetszésben részesült s maga a kormánypárt is figyelemmel és nyugodtan hallgatta.

Beszédem egyik pontjában arról szóltam, hogy a kormányelnök mulasztást követ el, a mikor javaslatai elintézésének simább módon való és gyorsabb elintézésére parlamenten kivül az ellenzék nem minden árnyalatával tárgyal és érintkezik egyenlő módon, egyenlő bizalmassággal és előzékenységgel. Gróf Tisza, mint egyén, válogathat a pártok és egyének közt az érintkezési modorban, de gróf Tisza, mint kormányelnök, mint az állam elsőrangu tisztviselője, ezt nem teheti. Csak egyenlően.

E szavaimat Tisza nem hagyta felelet nélkül. Utánam nyomban felállt s egyebek közt ezt mondotta:

»Én nem kivánok a tisztelt képviselő ur beszédének egyéb részével foglalkozni, mert hiszen a tisztelt képviselő urnak egyfelől megvan az istentől nyert az az adománya, hogy valahányszor felszólal, jóizü, élvezetes félórát vagy órát szerez a Háznak, – de másrészről tisztelt képviselőtársam vitatkozási módjában meglehetősen emanczipálja magát mindazon kicsinyes korláttól, a mely őt az igazsághoz vagy a vitatkozási perrendhez hozzáfüzi, hanem egyszerüen szájába ad ellenfeleinek oly nyilatkozatokat, a melyek kvadrálnak az ő okoskodásával, ezután nagy hatással igen jóizü viczczekkel, igen jóizü humorral tárgyalja azokat. Beszédének ezzel a részével foglalkozni nem szándékozom, de utolsó kijelentésére vonatkozólag, azt hiszem, egy helyreigazitással tartozom.«

E bevezető szavak után elmondta, hogy a mikor miniszterelnökké lett, látogatást tett az összes parlamenti pártok elnökeinél. Paktumot kötni nem akar senkivel, de szivesen lép bizalmas eszmecserére személyesen az ellenzéki képviselők bármelyikével.

Erre a helyreigazitásra adtam válaszul azt a rövid felszólalást, mely beszédem után mintegy záradékul következik.

Röviden bele kell bocsátkoznom még egy felvilágositásba, hogy beszédem teljesen érthető legyen. Emlitem ugyanis beszédem folyamán a 9-es bizottság programmpontjait. Ennek történetét föntebb elbeszéltem.

II. A BESZÉD.

(Az osztrákok paczkáznak velünk s a kormányelnök mégis a magyar ellenzéket ócsárolja. – Miért nem fogadhatjuk el a külföldi példákat tanulságul? – Politikai desperádók. – Én se bizom a kormány igéreteiben. – A nemzeti követelések. – Óhajtom az ugynevezett obstrukczió megszüntetését. – A kormányelnök nem egyenlő módon érintkezik az ellenzék árnyalataival.)

T. képviselőház! Mióta a miniszterelnök ur kabinetjét megalakitotta, azóta nem volt szerencsém a kabinetalakitásnak, a kormány programmjának és müködésének kérdéséhez hozzászólanom. Most megkisérlem, de lehető röviden. Kijelentem, hogy a törvényjavaslatot nem fogadom el. Nem fogadom el részint közjogi álláspontomnál fogva, részint és főleg azért, mert a miniszterelnök ur müködési programmjában nem látok biztositékot arra, hogy a nemzet valódi, igazi érdekei kielégittessenek, de még csak arra sem, hogy azok megkiméltessenek.

Nem fogok kiterjeszkedni a viták ama majdnem végtelen anyagára, a mely kormányralépése óta itt a Házban felmerült, csak megállapitom a magam részéről, a mi meggyőződésemet is megalakitotta, hogy a miniszterelnök ur programmjában, egész felfogásában nyomát sem látom annak, hogy a nemzet fenséges harczát, küzdelmét, a nemzeti közérzületnek ama fellángolását, a melynek több, mint egy éve tanui vagyunk, ő a nemzet javára fel akarná használni. Nem látom nyomát sem annak, hogy a koronát és annak környezetét a nemzet érzületéről kellőképen értesitette volna. Nem teszem fel róla, hogy magyar hazafi buzgóságával meg ne kisérelte volna, de a chlopy-i dolgok, Körber és Pitreich kijelentései után kétségtelenül bebizonyult, hogy akármilyen komolyan kisérelte is meg, annak haszna, látszata nincs. Ily helyzetben pedig egész magyar hazafitól azt várnám, hogy ne vállalkozzék olyan programm keresztülvitelére, mely csak Bécsben tetszik, hanem vagy hagyja ott helyét, (Helyeslés és taps a baloldalon) vagy vállalkozzék olyan cselekvések végrehajtására, a melyekből a nemzetnek van legalább kis haszna, vagy ha egyéb nem, némi vigasztalása.

Általában bátor vagyok megjegyezni, hogy a miniszterelnök ur sokszoros felszólalásában oly éles jelszókat használ az ellenzék ellen, oly sajátságos szavakkal jellemzi, gunyolja és ócsárolja az ellenzék működését, hogy ha ezek itt meghonosodnak, abból nem lesz jó, a mi parlamentárizmusunk szinvonala azzal nem emelkedik. (Igaz! Ugy van! balfelől.) És mikor a t. miniszterelnök ur – ebben egyetértek vele – a mi parlamentárizmusunk tekintélyét féltő atyai gonddal őrzi, akkor ahhoz hozzátartozik az is, hogy az ellenzék eljárását, most legalább, mikor ily küzdelemhez, ily eszméhez van kötve, olyan jelzőkkel illetni ne méltóztassék.

Azt mondja a miniszterelnök ur, hogy csökönyösséget talál ezen az oldalon. Hát nézzünk a szemébe a helyzetnek, t. Ház. Katonai téren akarunk vivmányokra szert tenni?

Vivmányokra? Ez rossz szó. Rosszul van a mi helyzetünkben alkalmazva. Hát vivmány az, ha azt akarjuk, hogy idegenek naponkint arczul ne verjenek bennünket; ha meg akarjuk menteni önérzetünket, faji becsületünket attól, hogy az osztrák germanizáczió és az osztrák monarchia érdekében szövetkezett erők és hatalmak szakadatlanul és arczátlanul velünk ne paczkázzanak? (Éljenzés és taps balfelől.) Nem is vivmányokra akarunk mi szert tenni, hiszen a magyarság mai világhelyzetének közepette igazi vivmányokról csak álmodozás közt, meg ábrándokban beszélhetünk. Hanem mit akarunk?

Ezelőtt például 36 esztendővel királyi rendelet lett kibocsátva a magyar tisztek visszahelyezéséről. Ez 36 esztendő óta nem történt meg. Mi vagyunk csökönyösek? Kik a csökönyösek? (Derültség és éljenzés balfelől.)

Azt mondta a honvédelmi miniszter ur valamelyik bizottsági ülésen, hogy adjunk időt a kabinetnek, hogy dolgozhassanak, ők majd dolgoznak. Esztendeje elmult annak, honvédelmi miniszter ur, mikor elődje és az a kabinet, melyhez elődje tartozott, itt ünnepélyesen bejelentett egy-két u. n. vivmányt, a tisztek visszahelyezését, a büntető katonai perrendtartás korszerü reformját, az egész hadseregben a jelvényeknek akként való átalakitását, hogy a magyar államiságnak valami kis lehetősége legalább a külső tünetekben meglegyen. Ünnepélyesen megigérte elődje, azt hiszem, egy esztendeje mindezeket.

Kérdem: mi történt egy esztendő alatt? (Ugy van! balfelől. Zajos felkiáltások a jobboldalon.) Pedig ezek közt a dolgok közt vannak olyanok, a miket egész buzgalommal és jóakarattal, ha őszinte az akarat, egy-két huszonnégy óra alatt meg lehet csinálni! (Ugy van! Ugy van! balfelől.)

Már most a miniszterelnök ur ujabb igéretekkel jön. Pedig hiszen a régiekből sem valósult meg semmi. Ha azok közül az igéretek közül valamelyiknél az igazi megvalósitás nyomát látnók, ha hajszálnyi nyomát látnók annak, hogy ez a kabinet akar is, tud is a nemzet érdekében valamit előre vinni, nem volna csökönyösség, nem volna az ellenzéknek ez a kedvtelensége, nem volna az egész országnak ez a nyomott hangulata, az a kedvetlen, az az unott lelki állapota, a melyben nemcsak a kabinetet unta meg már, hanem őszintén megvallva, mi magunk is kezdjük unni a mi egész alkotmányosságunkat.

Azt mondja a miniszterelnök ur, hogy nincs olyan parlamentárizmus több a művelt nemzetek között a világon, mint a mienk. Bizony nincs. Azért a külföldről hozható példák én rám hatással nem birnak, mert oly viszonyok között, a milyenek között mi vagyunk, egyetlen művelt nemzet sincs a világon. Hogy ezt a nemzetet a legmagasabb helyen, az állami legmagasabb tekintélynek képviselői szakadatlanul ámitsák, ha béke van és szakadatlanul ostorozzák, mikor béke nincs, hogy egy nemzetet saját koronája, uralkodója, vagy annak nevében tanácsosai folyton oly utra vezessenek, a mely azt a nemzetet saját czéljaitól vezeti el és nem saját czéljaihoz vezeti: ilyen alkotmányosság, ilyen parlamentárizmus nincs több a világon. (Ugy van! Ugy van!)

Azért, ha itt oly dolgok történnek, a melyek egyéb nemzetek parlamentjében példátlanok, tartsa azt a miniszterelnök ur, fájdalom, egészen természetesnek, mert a magyar nemzettel az ő közös uralkodóháza részéről oly dolgok történnek, a melyek a világon semmiféle más művelt nemzetnél nem történnek. (Ugy van!)

Lengyel Zoltán: Őszinte beszéd!

Azt mondja a miniszterelnök ur, – nem tudom, kikre czélzott – hogy politikai desperádók vannak itt. Hát fájdalom, nekem be kell vallanom, ha egész őszinte akarok lenni, hogy én azok közé tartozom. (Élénk helyeslés balfelől.) Pedig az u. n. obstrukczióval nem tartok, azt nem is helyeslem, az obstrukczió folytatóinak politikáját, taktikáját nem tartom czélszerünek, de én, fájdalom, azért mégis azok közé tartozom, a kikre talán méltán mondhatta a miniszterelnök ur, hogy politikai desperádók. Megmondom, miért. Én egész őszintén kijelentem azt, a mit az előző kabinetnek, Széll Kálmán kabinetjének is kijelentettem itt a Házban, talán 8, 9 vagy nem tudom hány hónappal ez előtt, hogy azok alól az igéretek alól, a melyeket a miniszterelnök ur a 9-es bizottság programmpontjaiban, vagy saját programmjában katonai téren tett, én egyénileg felmentem, mert azokból az igéretekből, ha ő azon a helyen lesz, és ha a többség oly módon támogatja, mint ma, nem fog teljesülni semmi sem. (Ugy van! balfelől. Nagy zaj és ellenmondások a jobboldalon.)

Ez jelenti azt, hogy én a desperádók közé tartozom. Hagyjatok fel minden reménynyel! Mert, miniszterelnök ur, – ezt most csak mellesleg jegyzem meg – hogy katonai téren a nemzet érdekeit mennyire védhetjük mi meg, arra nézve én a miniszterelnök urral legalább is egyenlő fontosságu magyarázónak, felvilágositástadónak, tényezőnek fogadom el a közös hadügyminisztert és legalább is oly fontos tényezőnek fogadom el magát az uralkodót és annak osztrák miniszterelnökét, a kik a mit kijelentettek Chlopyban, az osztrák Reichsratban, a delegáczióban, legalább oly fontos kijelentések, mint a minőket a miniszterelnök ur itt tenni tud. Már pedig ama kijelentések fennállanak. Ama kijelentéseket nagyobb erők és hatalmak tették, mint a melylyel ő tette az övéit és azokat sokkal komolyabbaknak kell tekinteni, mint a minőknek, fájdalom, a magyar miniszterelnök kijelentéseit tekinthetjük, akár gróf Tisza Istvánnak nevezzék azt a miniszterelnököt, akár Széll Kálmánnak vagy bárki másnak.

Hát én azokban az igéretekben nem bizom. Közelebbi és gyakorlati okát is tudom annak, hogy miért nem bizhatom meg bennük. (Halljuk! Halljuk!) A közös hadügyminiszter ur nyilatkozatai, – a melyeknek egy részletére sem terjeszkedem ki – a közös hadügyminiszternek a dolog érdemére tett nyilatkozatai egészben nem egyebek, mint a magyar állam, a magyar nemzet, a magyar faj önérzete ellen gondosan, roppant nagy elővigyázatossággal felépitett tökéletes erőditmény. Annak egy szava sincsen, a mely a magyar állásponthoz közel áll. Annak minden szava egy Haynaunak, egy Schwarzenbergnek és a többinek a felfogása. Egyetlen szót nem találtam azokban, mely a magyar nemzetet és a magyar államiságot akármelyik népfaji törzsnél, oláhnál vagy czigánynál többre becsülné. (Igaz! Ugy van!) És a miniszterelnök ur mit csinált ezzel a beszéddel? Nem az erődöt támadta meg, hanem gyenge kis kalapácsával egynéhány malterdarabot letöredezett annak a faláról és azt mondotta, hogy abban nincsen magyar elleni gyülölet. Ime egy darab habarcs, nincsen benne magyar elleni gyülölet! (Derültség a szélsőbaloldalon.) Az erődöt magát hagyta épen, szépen, sőt fel is disziti. (Igaz! Ugy van! a néppárton és a szélsőbaloldalon.)

Már most többet mondok. Nemcsak biztos vagyok abban, hogy nem lesz semmi vivmány a katonai téren a mi javunkra, de én, fájdalom, még azt is látom, hogy rosszabb helyzetbe jövünk, mint a minőben tényleg eddig voltunk. Én látom azt, – majd a közeljövő felderiti előttünk, hogy kinek van igaza, a desperádónak-e, vagy a nem egészen optimistának, mint a milyen a miniszterelnök ur – én látom azt, hogy gyalázatos ármány készül ellenünk. (Igaz! Ugy van! a szélsőbaloldalon és a néppárton.)

Egyenesen megtámadni bennünket a katonai uralom nem akar, hanem ki akar zsebelni bennünket. A magyar tisztképzés czimén majd megkapjuk egy pár nyomorult tantárgynak magyar nyelven való tanitását, de ezzel szemben megkövetelik, hogy a mi saját magyarországi költségvetésünkön tartsunk a közöshadsereg számára tisztnevelő-intézetet. (Élénk helyeslés a szélsőbaloldalon és a néppárton.) Ez lesz a következése. És ha ettől meg tudunk menekülni, még ezt is szerencsének tartom abban a közeljövőben, a mely reánk vár.

A mi pedig a nemzeti követelményeket illeti, nemcsak a vezényszóról és szolgálati nyelvről nem lehet szó, hanem egyébről se, a mi egy év nemes és fenséges küzdelme folytán felvettetett. A vezényszót illetőleg a Habsburgoknak még sokat kell tanulniok, pedig eddig semmit sem voltak képesek tanulni; sokat kell tanulniok, rettenetes csapásoknak kell rájuk bekövetkezni, hogy valahára tudatára jőjjenek annak, hogy Magyarország is van, magyar nemzet is van a világon. (Élénk helyeslés és taps a szélsőbaloldalon.)

Holló Lajos: Azért nem kell ujonczot kapniok!

Lengyel Zoltán: És azért nem kell ilyen miniszterelnök!

Ismétlem, miniszterelnök ur, hogy ez a helyzet, ez az egy év történetének a tanulsága.

Én részemről szerencsétlenségnek tartottam már egy év előtt a miniszterelnök urnak, mint képviselőnek felszólalását. Nagyon elhibázottnak tartottam gróf Andrássy Gyula felszólalását is.

Mert a mikor a bécsi udvar látta, hogy a magyar nemzetnek felséges küzdelmében, a mely lassan-lassan kifejlődött, oly kiváló férfiak, mint a miniszterelnök ur és gróf Andrássy Gyula képviselőtársam, egészen ellenkező irányt jelölnek ki, egészen ellentétes hangot adnak, mikor hajlam ugy sem volt bennük a magyar nemzet jogos érdekeinek a kiméléséhez, akkor még jobban kifejlődött bennük a csökönyösség. Mikor gróf Khuen-Héderváry miniszterelnöksége gyászos kisérletének elején itt mindjárt olyan hangulat kezdett támadni, hogy az ellenzéket – ezt az ostoba szót szokták használni – leszerelésre birják, abban is biztatást láttam a bécsi udvar részére, hogy csak hadd legyen csökönyös, meg ne mozduljon semmi irányban sem, mert Magyarországon sem a többség nem elég komoly a nemzet mellett, sem az ellenzék nem elég komoly a kormány ellen. (Taps balfelől.)

Csak röviden akartam jelezni álláspontomat és nem akartam, nem is akarok hosszu parlamenti beszédet tartani, annál kevésbbé, mert ugy veszem észre, hogy arra itt az elmék nem elég alkalmasak: sem az enyém, sem a másé.

Ezek az okok főleg azok, a melyek miatt nekem nincs bizalmam a miniszterelnök ur kormánya és programmja iránt. Semmi sem fog teljesülni abból, a mi a nemzet javára szolgál. Csak rosszabb lesz a helyzet, mert a nemzet költségén akarnak a közös hadsereg részére intézeteket állitani és a mi még ennél szomorubb dolog, ezt a nyomorult nemzetet ismét és ismét vivmányokkal ámitják, mákonyos álomba ringatják, ugy akarják elhitetni vele, hogy vivmányokra tett szert.

Báró Kaas Ivor: Csak a nemzet a vesztes, mondotta Zichy János!

Lengyel Zoltán: Tökmagot a czinegének!

Pedig ha a nemzetre rájön a balszerencse és a sulyos viszontagság, sok kincsétől fosztja meg a nemzetet, ha a már 300 év óta, fájdalom, igen jól ismert hatalom változatlanul ül a nemzet nyakán a maga gonosz, ármányos, a magyar fajból minden önérzetet kiirtani törekvő politikájával. Ez mind nagy veszély, de ennél ezerszerte nagyobb veszély, mert erkölcsi veszély és a becsületes kibontakozásnak állja utját az, hogyha ezzel a nemzettel el akarják hitetni, hogy ez rá nézve mind üdvös dolog. (Taps balfelől.) Azt hiszem, az elmult négy esztendő ámitásai után és amaz egy éves küzdelem után, a melyet itt mi folytattunk, a miniszterelnök urnak teljes őszinteséggel kellett volna a nemzet elé állni és megmondani, mi lehetséges, mi nem. Nem beszélni vivmányokról és a szemrehányást nem a nemzet ellen intézni.

Azt mondja a miniszterelnök ur, hogy nem kutatja, minő okból folyik az obstrukczió. Azt hiszem, nem is kell kutatni, csak látnia kell, mert az olyan küzdelem, a milyen itt egy év óta folyik, olyan véget, mint a miniszterelnök ur akarja, nem érhet. A nemzet becsületéért küzdő elemeket, férfiakat, pártokat le lehet győzni erővel, hatalommal, de mikor a nemzet kivánságai a legridegebb csökönyösséggel utasittatnak vissza, hogy ahhoz a hazafias ellenzék még jó képet csináljon, azt megköszönje és ennek a kabinetnek kezére járjon: no hát ez a küzdelem ilyen véget nem érhet. (Élénk éljenzés és taps.)

Hogy a nemzet az ámitás utján tovább ne vezettessék, arra igenis törekednünk kell valamenyiünknek, ebben egyet kell értenünk. De itt jövök ahhoz a ponthoz, a hol az obstrukczióról is megmondom a magam véleményét. (Halljuk! Halljuk!)

Az ugynevezett obstrukczió olyan ügy mellett harczol, a nemzetnek olyan nagy érdekeit tüzte ki lobogójára, hogy az obstrukczió, még ha minden egyébben téved is, méltán önérzettel lehet teljes arra nézve, hogy ezekért a nagy eszmékért, ezekért a nagy nemzeti érdekekért harczol elszántan, mig ereje futja. Ezt én belátom, érzem; mindamellett ma a helyzet olyan, hogy valamikép ebből ki kell bontakoznunk.