Part 3

Végre az egyik fősérelem abban áll, hogy a hadiparancsban a magyar állam meg sincs emlitve, a magyar nemzet pedig csak egyik néptörzs néven szerepel, mint például Ausztriának egyéb sokféle néptörzsei. Holott a magyar király nem néptörzsek fejedelme, hanem Magyarország királya, – ezt az országot pedig nem néptörzsek alapitották s tartják fenn, hanem alapitotta s ezer év óta fentartja a magyar nemzet. S ő felsége is 1867-ben nem néptörzsekkel kötött ujabb szerződést, hanem a magyar nemzettel.

A parlamentben egyéb okokból is izgalmas volt a lelkek állapota. Vizsgálat is folyt a képviselők megvesztegetésének kisérlete miatt. A Khuen-Héderváry-kabinet augusztus 10-én bejelentett lemondása miatt csak ideiglenesen s mondhatni csupán jogi felelősség alatt vezette a kormányzatot: elképzelhető, minő visszatetszést, elégedetlenséget, sőt felháborodást szült épen most a chlopy-i hadiparancs sértő szövege s nemzetünk iránt ellenséges felfogása.

A kormány is, de csakhamar a felség is szükségesnek látta, hogy a nemzetet legfelsőbb helyről jövő nyilatkozat, a hadiparancsnak valamely enyhe magyarázata megnyugtassa. S azért gróf Khuen-Héderváry kormányelnök a szeptember 24-iki parlamenti ülésen a király megbizásából a következő kijelentést tette:

»Ő felsége fájdalommal és mély sajnálattal vett arról tudomást, hogy az általa kiadott hadiparancs oly felfogásokkal, félreértésekkel, sőt félremagyarázásokkal találkozott, a melyek oda konkludáltak, mintha a felséges urnak, mint a hadsereg törvény szerinti legfőbb hadurának ezen megnyilatkozása a magyar alkotmánynak vagy a magyar nemzetnek, Magyarország törvényes jogainak, a magyar államiságnak sérelmét involválná. Ez ki van zárva; ez nem történhetett meg; ez ő felségének intentiójától távol állott… és a hadiparancsnak bármely oldalról ilyen magyarázatot adni helyesen és jogosan nem szabad és nem lehet!«

Ez a királyi szó ugyan a hadiparancs egyetlen szavát vagy sértő gondolatát se változtatja meg s a magyar nemzet számára ugyan semmiféle komoly elégtételt vagy vigasztalást nem nyujt, se a jövőre nézve semmiféle kedvezményre vagy igéretre, sőt még a nemzeti törekvések megfontolására se utal: nyugodt viszonyok közt mégis alkalmas lett volna arra, hogy enyhe modorával s elégtételadásra siető készségével minden izgalmat lecsillapitson.

Azonban mindjárt a nyilatkozat felolvasásának kezdetén, mondhatni, bizonyos baleset történt.

A mint ugyanis gróf Khuen-Héderváry Károly kormányelnök e szavakat kiejtette:

»Ő felsége fájdalommal és mély sajnálattal vett arról tudomást…«

A képviselők ellenzéki oldalán a padsorból Barabás Béla függetlenségi párti képviselő hangosan felkiáltott:

»Nem hisszük! Már a királyi szónak nem hiszünk!«

E durva szóra leirhatatlan jelenet következett. A képviselők ülőhelyükből felugráltak s harsány hangon elkezdtek kiabálni s a terem közepére a függetlenségi párt felé tolongani, melynek közepette ült Barabás Béla. Sértő és meggyalázó irtózatos szavakat röpitettek feléje s pillanatonként ugy látszott, mintha testi erőszakkal is meg akarnák támadni s összetépni vagy a teremből kidobni törekednének. A kormányelnök a nagy zaj, zavar és fejetlenség miatt nem olvashatott tovább. Talán tiz perczig is eltartott a kinos jelenet. Az ellenzéket is megdöbbentette Barabás minősithetetlen kitörése, de azért eléje és körébe siettek sokan, hogy a tettleges bántalmazástól, a mitől tartani lehetett, megmentsék.

A napilapok akkori közléseiben hosszan és részletesen le van irva a kinos jelenet. De a leirásokban sok a tulzás, sok részlet el is van hallgatva, sok részlet pedig nem elég pontossággal közölve. Másként szól némileg a képviselőház naplója. Ezt hites gyorsirók jegyzik, fontosabb tünetek leirását a képviselőház elnöksége is átnézi, azután képviselőkből álló külön naplóbirálóbizottság is átvizsgálja, a mit hát a Naplóba efféle dologról beletesznek vagy benthagynak, azt igazságnak lehet és kell tekinteni.

Hogy az olvasó s kivált a jövő nemzedék a jelenetről némileg hű képet rajzolhasson lelke elé, szórul-szóra közlöm itt a Napló leirásának egy részét.

Barabás Béla szavainak közlése után igy folytatja a Napló:

»(Szünni nem akaró nagy mozgás és zaj a jobboldalon és a középen. Zajos felkiáltások: Ki vele! Ki vele! Hazaáruló!)

Gróf Andrássy Tivadar: A képviselő ur már hazudott! Barabás hazug! Ki vele! (Felkiáltások a jobboldalon: Hazaáruló! Gazember!)

Perczel Dezső: Aljasság!

Rakovszky István: Hazaáruló!

Kubinyi Géza: Hazaárulónak itt nincs helye!

Gróf Andrássy Tivadar: Hazaáruló gazember!«

Igy adja elő, igy irja le a Napló a felháborodás egyik zajos jelenetét. Hangzottak e szavaknál erősebbek, durvábbak és sértőbbek is. Folytatódott a szóbeli harcz a folyosókon is és pedig nem csupán Barabás Béla ellen, hanem általánosságban az ellenzék s különösen a függetlenségi pártnak amaz árnyalata ellen, mely a nemzeti követelésekért inditott küzdelemben élénkebb részt vett. Ez inditott engem főleg beszédem tartására.

Azt vettem észre ugyanis, hogy a vesztegetési kisérlet felbukkanása óta a szabadelvü többség soraiban mindinkább szaporodtak azok a képviselők, kiknek lelkében bizalmatlan, gyanakodó, gyülölködő, ellenséges indulat kezdett támadni s naponként erősödni a függetlenségi párt harcziasabb árnyalatai ellen. Voltak heves agyak e párton is, a kik gyakran megfontolatlan szavakkal és cselekményekkel tüntek föl a parlament szinterén. Se Széll Kálmán, se utána Khuen-Héderváry gróf mint pártelnök, pártvezér és kormányelnök nem tüzelte ugyan személyes és gyülölködő harczra táborát az ellenzék ellen, de akadhat s nem sokára akadt is kormányelnök s többségi pártvezér, a ki még ettől se riad vissza. S akkor kinos jelenetek s beláthatatlan zavarok szinhelyévé alacsonyodik a magyar parlament.

Ezért vettem védelmembe Barabás Bélát, természetesen a nélkül, hogy szavait és gondolatát helyeseltem volna. Az én ajkaimon és tollam hegyén is csuszott ki gyakran igen erős szó és keserü gondolat a Habsburgok ellen. Engem is gyakran felizgatott a nemzetnek közel négyszáz éves habsburgi története, de a királyság intézményét, mint az alkotmánynak s állami létünknek fontos és hatalmas részét, bántalmazni sohase láttam czélszerünek. Erre most még nagy szüksége van nemzetünknek, valamint arra is, hogy annak tekintélye sérthetetlen épségben álljon a világ előtt.

A vihar egyébiránt gyorsan lecsillapodott s az esetnek semmi sulyos következése nem lett. Néhány napig nem volt ülés s a szeptember 29-iki ülésen napirend előtt fölszólalt Barabás Béla s mentségül és kérlelésül előadta, hogy ő a legnagyobb foku lelki izgalomban tévedésből mondta: nem hiszünk a királyi szónak. Ezt akarta mondani: »nem hisszük, hogy a király szava«.

Barabás Béla érdekes közéleti egyéniség volt akkor, de se oly komolynak, se oly fontosnak nem tartották a pártok, hogy szavait tovább üzték-füzték volna. Az alaki mentségben megnyugodtak.

Beszédemet nagy figyelemmel és érdeklődéssel hallgatta a képviselőház s végén a Napló szerint nagy tetszéssel jutalmazta.

Beszédem után a többség soraiból a kormánypártból fölállt gróf Andrássy Gyula s ezt a határozati javaslatot terjesztette elő:

»A Ház a miniszterelnöknek a korona nevében tett fentebbi kijelentését tudomásul veszi és ez ügyben további eljárást nem tart szükségesnek.«

A chlopy-i hadiparancsról azonban sok szó esett még a magyar parlamentben a nemsokára alakult gróf Tisza István kormány alatt is. Főleg azért, mert az osztrák államférfiak se hagyták nyugodni e kérdést.

Körber az osztrák kormányelnök az osztrák birodalmi tanácsban 1903. évi szeptember 23-án igy nyilatkozott:

»Fölhatalmaztattunk annak a birodalmi tanács előtt való határozott hangoztatására, hogy a hadsereg minden kérdésében Ausztria törvényes befolyása tényleg megóvatik… A döntés már megtörtént; a legfőbb hadurnak akarata az, hogy az osztrák-magyar monarkia hadserege olyan maradjon, a milyen most. Közös és egységes.«

Igy beszélt a közös hadügyminiszter s igy az osztrák Urak-házának több szónoka, a kik közül nem egy jogkörén és illetékességén kirugaszkodva, Magyarország állami belügyét is birálatának körébe bevonszolta.

Mindez intés akart lenni és czélzatos beavatkozás ellenünk, nehogy a magyarok azt higyjék, hogy a hadsereg kérdésében valaha nemzeti törekvéseik sikerre jutnak.

A beszéd itt következik:

II. A BESZÉD.

_A)_

(Ausztriában sulyos támadásokat intéznek Magyarország önálló állami léte ellen s a többség mégis a magyar nemzeti ellenzéket támadja szenvedélyesen. – Mit mondott Deák 1861-ben a királyról? – Mi a Hadur? – A kolozsvári Nessi-ügy a zavarok kezdete. – A kormány igéretei üres hitegetések. – A többség nem teljesiti kötelességét.)

T. Képviselőház! Lehető röviden és higgadtan akarok a fennforgó kérdésekhez szólani, de mielőtt azt tenném, a legközelebb mult ülés némely jelenetére kell visszatérnem.

A legközelebb mult országos ülésen a parlament többségének részéről valóságos szenvedélyes kitörésnek voltunk itt tanui, sőt nemcsak tanui, hanem részesei, tárgyai is. Ezt én akkor se értettem, de most, miután néhány nap eltelt és tünődtem felette, még kevésbbé értem. Sértésre sértés szokott lenni a felelet. De mi a helyzet most, a melyben nekünk sértést kell, fájdalom, tapasztalnunk és eltűrnünk? A felelet az, hogy Ausztriának legmagasabb és magas politikai körei egyenes, bevallott sulyos támadásokat intéznek egyik napról a másikra Magyarország önállása, alkotmánya és nemzeti léte ellen.

A mikor ez a nyilt sértés, melynek valóságát önök is beismerik, melynek valóságát nem tagadja senki, melylyel az osztrákok még dicsekszenek is (Ugy van! a szélsőbaloldalon), mikor ez a sértés oly nyilvánvaló, nagy és érzékeny, akkor a többség szenvedélyes kitörésekre ragadtatja magát, de ki ellen, mi ellen? Azok ellen, a kik sértik a nemzet alkotmányát? Nem, hanem az ellen a párt és annak férfiai ellen, a kik védelmezik a nemzet jogait, becsületét és érdekeit. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Ez történt a legközelebb mult ülésen. Már most – bocsánatot kérek, ha fejtegetem ezt a tárgyat – ha azok, a kiknek mi törekszünk jobb belátást nyujtani, sőt jobb belátást rájuk erőszakolni, ha másként nem lehet, ha azok látják ezt a jelenetet a magyar törvényhozásban, micsoda következtetést vonnak le abból? Azt a következtetést, a melyet józan észszel levonhatnak és a mely nem egyéb, mint hogy ők, amaz osztrák hatalmi körök, azt a sértő hadjáratot ellenünk tovább is folytathatják. (Igaz! Ugy van!)

Kubik Béla: A többség támogatásával.

Vészi József: Meg is tették az urakházában!

Mert a magyar törvényhozás többségéről – lehet, hogy hamis – nem helyes és téves alapon azt vélhetik, hogy a legjobb szövetségeseket találták benne erre a sértő hadjáratra. (Igaz! Ugy van!)

Felhozták önök, felhozták lapjaik, hogy a király személye ellen történt sértés. Bocsánatot kérek, ha a király személyét és egyéniségét sértené valaki ok nélkül, higgadt vérrel, akkor nemcsak önök feladata volna a király személyét és egyéniségét megvédelmezni. Ott lennénk akkor mi is! (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Hanem a királyról, mint államfőről, mint államférfiuról beszélni, nem példátlan dolog, bármint őrködjék is az elnöki tekintély ebben a kérdésben. Hivatkozhatom e tekintetben olyan előzetes esetre, a mely e parlamentben történt és a mely előtt talán önök is kénytelenek lesznek meghajolni akarva, nem akarva. (Halljuk! Halljuk!)

Nem kisebb ember volt, mint Deák Ferencz, a ki 1861 junius 12-ikén szóról-szóra ezt mondta az országgyülésen: »nézetem szerint legnagyobb bajunk épen az, hogy maga ő Felsége nem tudja gyakran, mit kelljen cselekednie az alkotmányosság és törvényesség teljes, tökéletes visszaállitására«. (Derültség és zaj jobbfelől.)

Bocsánatot kérek, ezt Deák Ferencz mondta ő Felségéről 1861 junius 12-ikén. Már most hasonlitsuk csak ezt össze azzal a szóval, a melyet Barabás Béla képviselőtársam ejtett ki, nagyon gyenge másolat erről. (Élénk mozgás és zaj jobbfelől. Halljuk! Halljuk!)

Örülnöm kell, t. Ház, ennek a kétkedésnek, mert rákényszerit arra, hogy további bizonyitásokba bocsátkozzam. (Halljuk! Halljuk!)

A mi Barabás Béla t. képviselőtársam ajkán kicsuszott, olyan mondás, a mely, fájdalom, 375 esztendő óta mindig igaz, ha ki nem mondjuk is. (Mozgás jobbfelől). Olyan mondás, a melyet a nemzetnek igaz hazafiai ugy a multban, mint a jelenben…

Gróf Tisza István: A jelenben is?

… mindig éreztek és fájdalom, olyan idők mutatkoznak, hogy a közel jövőben is mindenkinek éreznie kell és igazságnak kell tartania. El van intézve ez a dolog alakilag. De vajjon, ha mi azt mondanók, hogy a Chlopyban kibocsátott királyi szóban nem hiszünk, nem megtisztelnők-e ezzel igazán a magyar királyt? (Élénk helyeslés és taps a szélsőbaloldalon.) Mert én magam, akármi következzék is, bár semmi tragikum nem fog következni, a chlopy-i királyi szónak nem hiszek, azt valónak el nem fogadom, a magyar közjog és a magyar hazafiság alapján. (Élénk helyeslés és taps a szélsőbaloldalon.)

Mi történt ugyanis most az utóbbi időben? Ugy a chlopy-i nyilt parancs, mint az a manifesztum, a mely legfelsőbb királyi aláirással Magyarország volt és lehető miniszterelnökéhez intéztetett, az a királyi szó, vagy az a legfőbb fejedelmi szó, mert hiszen magyar királyi szónak a chlopy-i parancsot el sem fogadhatjuk, az a fejedelmi szó mereven, a maga ősi történelmi nyerseségében a birodalmi egység álláspontján áll, a birodalmi egység álláspontjáról Magyarország ellen, a magyar országgyülésen nyilvánuló nemzeti törekvések ellen nyilvánul, e nemzeti törekvések elé áttörhetetlen falat akar állitani, átléphetetlen gátat akar emelni, még pedig a birodalom egységének érinthetetlen, szent és sérthetetlen intézményében. Ez sem több, sem kevesebb. Igy magyarázta ezt Ausztria miniszterelnöke is az osztrák törvényhozásban.

Báró Kaas Ivor: Tegnap ujra!

De nemcsak miniszterelnöke, hanem az osztrák törvényhozás jelentősebb államférfiai is, az osztrák parlamentnek és az urakházának kiváló politikusai, Ausztria legmagasabb állami méltóságainak viselői mind igy magyarázták azt.

Ivánka Oszkár: Majd megfelel reá a magyar miniszterelnök!

Magyar miniszterium? Hol van az? Tessék megmutatni! (Derültség, zaj. Elnök csenget.) Néhány jámbor jó hazafit látok ugyan a miniszteri székeken, kormányt azonban, a mely Magyarország hatalmát képviseli, a magyar nemzet törekvéseit és érzelmeit megvédelmezni tudja vagy azt megvédelmezni akarná, én nem látok. (Élénk helyeslés a szélsőbaloldalon.)

Már most a birodalmi egység alapjára helyezkedett a fejedelem, a ki egyuttal magyar király is és az általunk ugynevezett »rég elmult birodalmi egység« alapjára, fundamentumára helyezkedett Ausztria törvényhozása is.

A mi az ő tényük, az az ő tényük, annak a birálatába bele nem bocsátkozhatunk, de én valami nagyon mélyen, részletesen belebocsátkozni nem is akarok, mert a hogy én meg nem engedem, hogy Ausztria országgyülése a mi dolgaink felett tárgyaljon, ugy nem akarok én az ő dolgaik felett tárgyalni. Ausztria törvényhozását feleletre nem vonhatjuk, az osztrák császárt feleletre nem vonhatjuk, a legfőbb hadurat sem vonhatjuk feleletre, a mely egyébiránt olyan képzeleti állami intézmény, a melyet mi sem nem ismerünk, sem életmüködését tekintve, nyugodtan el nem fogadhatunk.

Rákosi Viktor: Csak Zalán futásából és Ipolyi mitologiájából ismerjük!

Ezt a mi képzelődő költőink találták ki valamikor, Ausztria aztán a szót megtanulta és csinált a repülő szóból először eszmét, az eszméből propagandát, a propagandából intézményt és az intézményből Magyarország alkotmányának valóságos megsemmisitését. (Ugy van! a szélsőbaloldalon!) Feleletre nem vonhatjuk, én tehát valami részletes birálatába annak a chlopy-i rendeletnek nem bocsátkozom, hanem fölvetem azt a kérdést, hogy miképen jutottunk mi el Chlopyhoz? (Derültség.) És mikor ezt a szerencsétlen, ezt a kálvária-utat rajzolom le, a mely minket Chlopyhoz vezetett, akkor alkotmányos jogomban vagyok, mert akkor a magyar kormánynak és – bocsássanak meg önök – a magyar parlament többségének eljárását fogom itt ismertetni. (Halljuk! Halljuk!) Mert annyi előttem bizonyos, hogy Chlopyhoz is az engedelmet a mi parlamentünk többsége, a mi kormányunk adta meg. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.)

Hogy jutottunk mi a mai helyzethez? Lássuk csak, mert ebből nagyon sok tanulságot lehet vonni arra nézve, hogy mit csináltunk és arra nézve, hogy legközelebb mit fogunk csinálni. Nemzeti ünnepet tartottunk (Mozgás jobbfelől) és itt ne méltóztassanak előre feltenni magukban, hogy talán unni fogják magukat, mert rövid leszek, – nemzeti ünnepet tartottunk Kolozsvárott; olyan királyunk emlékét dicsőitettük ott, a ki nem is tartozott a ma uralkodó családhoz. Szobrot emeltünk neki a nemzet pénzéből és lelkesedéséből. És ennél a nemzeti ünnepélynél egyik magyar képviselő polgári ruhában az ott jelenlévő közönséggel együtt azt énekelte, hogy »Isten áldd meg a magyart«. Erről a képviselőről Magyarország katonai kormánya felfedezte, hogy tartalékos tiszt. Ezt a képviselőt tehát – mondják – ezért törvényszék elé akarták állitani és a hadsereg, a honvédség kötelékéből becstelenül elkergetni. (Mozgás jobbfelől.)

Pap Zoltán: Elhisszük, hogy ez fáj önöknek!

Olay Lajos: Szégyen, gyalázata ez a magyar parlamentnek!

Bocsánatot kérek, a megtörtént dolgot önök sem elnevetni, sem elvitatni nem tudják, még leszavazni sem. Ez megtörtént dolog. (Zaj a jobboldalon.)

Ha akkor az országnak tisztelt kormánya és a parlamentnek t. többsége a nemzet érzelmeinek tiszteletét a legelemibb erélylyel megköveteli, ha megáll a mellett, hogy nem engedi ennek az esetnek katonai törvényszék elé való hurczolását, hát akkor az állapot, a mely ebben a parlamentben 8–9 hónap óta folyik, meg sem kezdődött volna.

Hanem mikor azt láttuk, mikor a nemzet, mely érzelmeiben és törekvéseiben mögöttünk áll, látta azt, hogy a legegyszerübb, a legközvetlenebb, a legszentebb nemzeti érzés megnyilatkozásában országgyülési képviselőt büntetnek, zaklatnak, zavarnak ily módon és teszik ezt alkotmányosan elismert hatóságok, kormányok, hadügyi vezetések, honvédelmi miniszterek és a hadseregi törvényszék, mikor mi ezt láttuk, akkor azt mondtuk: mit, hát ennek a nemzetnek érzését, törekvéseit, önérzetét, multját, jövőjét annyiba se veszik a most fennálló, az alkotmány által elismert és biztositott állami és hadi intézmények, hogy ilyen durva, ilyen borzasztó sértéssel szemben megőriznék a nemzet érdekét és becsületét? Akkor azt mondtuk magunkban: ezzel a kormánynyal és katonai uralommal szemben pedig visszavonulunk a mi alkotmányos jogaink megrendithetetlen fundamentumára és ezen fundamentumon ennek a kormánynak mi ujonczot többé nem adunk mindaddig, a mig a nemzet megsértett érdekei és megsértett érzelmei orvoslást nem találnak. (Élénk helyeslés a szélsőbaloldalon.)

Pap Zoltán: Most sem fogunk adni!

Kis dologról volt akkor szó a nagy egész szempontjából. Teljesitette-e a kormány és a többség a maga kötelességét, a mely a legkisebb, legelemibb és a mellett szép kötelesség? Nem teljesitette! Hallgatott és hagyott minket küzködni a nemzet önérzetének és becsületének védelmében. Sőt nemcsak hagyott, hanem ellenünk dolgozott, legalább a kormány mindenesetre.

Igy kezdődött az a történet, a melynek ma közepén vagyunk és a mely innen-onnan 9–10 hónap óta folyik.

Tovább megyek. A kormány ezen esztendőnek január vagy február hónapjában bizonyos nagy engedményekkel állott elő, volt azok között katonai perrendtartás, a czimereknek – nem tudom én – miféle kijavitása, a katonai oktatásba a magyarságnak egy kis százalékkal nagyobb arányban való behozatala, a magyar honosságu tiszteknek a magyar ezredekhez való visszahelyezése stb. Ilyen igéretekkel állott elő a kormány és azokat engedményeknek nevezte. Én akkor sem hittem ezekben; ki is jelentettem itt a Házban a volt miniszterelnök urnak, hogy őt ezen igéretei alól felmentem, mert azok közül egy sem fog teljesülni. És, t. képviselőház, azóta tiz hónap mult el. Kérdem: teljesült-e egy is ezek közül? (Ugy van! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Tett-e komolyan kisérletet a kormány vagy a többség arra nézve, hogy azok közül, a miket a kormány az uralkodó nevében itt az országgyülésen nyiltan megigért, valami teljesedésbe menjen? (Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Nem!) Hiszen tiz hónap telt el azóta! Pedig, t. képviselőház, ez is királyi szó volt, felelős miniszterium által ünnepélyesen kijelentve. Hát történt valami? Nem történt semmi.

Ebből mi, fájdalom, alaposan következtethettük azt, a mi e nemzettel századok óta százszor megtörtént, hogy t. i. az időleges bajok időleges elháritására tesznek ugyan igéreteket a trón közeléből, de azon elszánt elhatározással, hogy azok, ha a nemzet érdekében vannak, meg nem tartatnak. (Élénk helyeslés és taps a szélsőbaloldalon.) Nemcsak hittem ezt, hanem itt a Házban ki is jelentettem, hogy ez igy fog történni; és igy is történt.

Már most, t. képviselőház, mikor én a kormány mulasztásáról és a többség hibás politikájáról beszélek, lehetetlen fel nem tennem azt a kérdést, hogy ebben a helyzetben – a mikor a régi kormány elment és utána jött másik, természetesen még az elsőnél is rosszabb kormány, (Derültség.) és a mikor belejutottunk abba a helyzetbe, hogy nincs is kormányunk, a királyi szó mellett nincs felelős miniszterium, a mikor az ország ügyeivel nem törődnek a miniszter urak, mert nem tudják, hogy ma vagy holnap lesznek-e még miniszter urak, – mondom, t. képviselőház, ebben a helyzetben fel kell vetnem azt a kérdést, hogy tiz hónap óta mit csinált a t. többség? Mit csinált? Mert ahhoz a helyzethez, a melyben vagyunk, hozzászólt az ellenzék, hozzászóltak az ország törvényhatóságai, nap-nap után hozzászólt a sajtó, mindenkinek volt nézete, törekvése, megállapodása; ellenben a t. többség tiz hónap óta mit csinált?

Pichler Győző: Veszekedett, hogy ki legyen a jegyző. (Élénk derültség.)

Kérdem, t. képviselőház, mit csinált a többség, az országgyülésnek az a pártja, a mely mégis első sorban felelős mindazért, a mi történik, mindazért, a mit e nemzet javára vagy ellenére intéznek és a mely felelős a mulasztásokért is? Folytonosan azt mondották, hogy programmon és megállapodáson dolgoznak.

Báró Kaas Ivor: Hieronymi, Tisza, Andrássy! A nagy szónokok a katonai vitában!

Én is figyelemmel kisértem a többség magatartását, összejött a többség nagyon gyakran értekezletre; legutóbb, talán tegnap is tartott értekezletet, ha igaz, mert én már most a többség szavának sem hiszek. És mit csinált a többség ezen értekezleten? Roppant gonddal, államférfiui bölcseséggel mindig a felett tanakodott, hogy mit türjön el továbbra is, és hogy mit ne csináljon; mert hogy mit csináljon azokkal az u. n. áramlatokkal szemben, akár innen jönnek, akár Chlopyból, arról még eddig a többség nem határozott, abban meg nem állapodott soha, vagy ha megállapodott, azt gondosan eltitkolta a nemzet előtt. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Már most a többség ma is ott van. Tegnap, ugy olvasom a hirlapokból, kiküldött nagybizottságot, hogy az jelöljön ki kisbizottságot, (Derültség a szélsőbaloldalon) az a kis bizottság tanácskozzék a felett, hogy minő javaslatot készitsen a többség számára; de hogy mikor lesz ebből valóság, mikor lesz ebből programm, mikor lesz többségi megállapodás, mikor lesz nemzeti- vagy kormányprogramm, arról még tegnap semmit se tudtak. Mikor a nemzet azt látja, hogy jogainak, érdekeinek és becsületének nagy kincse ilyen bölcs kezekbe van letéve, (Élénk derültség a szélsőbaloldalon), a mely kezek meg nem mozdulnak semmi irányban, a mely kezek csak arra intenek gondosan: türjetek, türjetek és megint csak türjetek, nézzetek el, hallgassatok el mindent, akárhonnan jön, akár Chlopyból, akár a Reichsratból; mikor a nemzet ezt látja: nem tartják-e önök egészen természetesnek, az emberi természetnek és a nemzetek lélektanának összes ösztöneiből nem látják-e jogosultnak, hogy a nemzet törvényhatóságai azt mondják: Ilyen kormány kezébe adót nem adunk, ujonczot nem szavazunk meg!? (Élénk tetszés, helyeslés és taps a szélsőbaloldalon.)