Part 2

A képviselők közt nyomban elterjedt valamely forrásból az a hir, hogy Ritter Imre Fiume kormányzójának, gróf Szápáry Lászlónak egyik gazdasági főtisztje. Egyidejüleg természetesen gyanu támadt, mely gróf Szápáry László közelében kereste a pénznek forráshelyét.

Tóth János ellenzéki képviselő azt inditványozta, hogy 15 tagu parlamenti bizottság alakittassék haladéktalanul az eset gyors és szigoru megvizsgálására, mert a vesztegetési vád, mint nagy erkölcsi sülyedésnek jele, nemcsak az ellenzék nemzeti küzdelmét, hanem az egész törvényhozásnak munkáját képes becsületében, tisztességében, jó hirnevében befeketiteni.

Gróf Khuen-Héderváry Károly kormányelnök Tóth János inditványához hozzájárul s maga is szükségesnek tartja a parlamenti vizsgáló bizottság kiküldését.

A vita heve azonban nem csökkent. Házszabályi és személyes kérdések merültek fel egymás után, a hogy a nagy izgalommal járó minden viharos ülésen szokott történni. Az ülés belenyult a délutánba, az estébe, az éjszakába. Háromszor is kértek és tartottak zárt ülést. Az ellenzék sehogy se akarta megengedni, hogy a legközelebbi ülésben az indemnitási törvényjavaslat tárgyalásának folytatása következzék. Zárt ülés volt délutáni négy órakor, este nyolczkor s éjjeli féltizenegy órakor. Elvégre éjfél előtt kevés idővel záródott be az ülés, a mely reggeli tiz órakor kezdődött. Az 1873-iki obstrukczió óta, tehát harminczegy év óta ez volt a képviselőháznak leghosszabb ülése. Ez is ugy ért véget, hogy az összes ellenzék megunta már a tárgytalan vitát s éjfél előtt fölkerekedett s Kölcsey himnuszának éneklése közben tömegesen kivonult a teremből.

A következő napon, julius 30-án Dienes Márton elszökött Budapestről. Berlinig, Hamburgig kisérték nyomát a hirlaptudósitók, azután eltünt szemük elől. Csakhamar bebizonyosodott, hogy Amerikába menekült.

Fontosabb körülmény ennél az, hogy általánosan elterjedt hirek szerint szökését rendőri hatóság segitette elő s szökésére 100 ezer korona segitséget nyujtottak neki. Bebizonyult kétségtelenül, hogy eltávolitásánál főurak, nemzeti kaszinóbeli tagok is segédkeztek.

E körülmények gyanusak ugyan, de a kormánynak közvetlen vesztegetési ténykedését nem bizonyitják. Gróf Szápáry László, a fiumei kormányzó elég fényes, nagy és befolyásos főuri nemzetség tagja arra, hogy érdekében a legveszélyesebbé válható közvetlen tanut, Dienes Mártont, még rendőrség, még kaszinótagok s főurak is eltávolitani segitsenek.

Gróf Szápáry László ugyan julius 30-án fölkereste gróf Khuen-Héderváry kormányelnököt, könyező szemekkel érzékenyen bocsánatot kért s átnyujtotta a fiumei kormányzóságról való lemondását. A kormányelnök elfogadta a lemondást. Gróf Szápáry vétkességén ez után senki se kételkedett.

A parlamenti vizsgáló-bizottság tagjait julius 31-én választotta meg a képviselőház. Tagjai lettek: gróf Andrássy Gyula, Beőthy Ákos, Josipovich Géza, Nagy Ferencz, Polónyi Géza, Rohonyi Gyula, Szivák Imre és gróf Zichy János s rajtuk kivül még hét kisebb nyomatéku, halványabb tevékenységü képviselő.

Feltünt, hogy az ellenzék legbuzgóbb, legtevékenyebb s legszilárdabb tagjai közül senkit se választottak a bizottságba. Még jobban feltünt, hogy a többség nem engedte meg, hogy a vizsgáló-bizottság müködése teljesen nyilvános legyen; a közönséget onnan kizárta, kizárta még a hirlapirókat is s az ellenzék csak heves támadással tudta elérni, hogy legalább gyorsirók legyenek ott a bizottsági jegyzőkönyv számára.

Szinte gyanut keltett a bizottságnak az a megállapodása, hogy bár nyilvános felhivást intézett azokhoz, a kik tanuskodni tudnak és akarnak, hogy a bizottság előtt jelenjenek meg, de egyuttal elhatározta, hogy senkit rendeletileg meg nem idéz, senki megjelenni és tanuskodni nem köteles s hitet tenni vallomására nem tartozik.

Mind e jelenségek szinte táplálták azt a gyanut, hogy a kormányban és a többségben fölülkerekedett a pártos felfogás s egyik se akar gyökeres, tiszta és szigoru megoldást, hanem megelégszenek gróf Szápárynak a fiumei kormányzóságról s talán még gróf Khuen-Hédervárynak később a kormányelnökségről való lemondásával. És csakugyan két héttel később benyujtotta lemondását gróf Khuen-Héderváry is, de a történelmi igazság kedvéért meg kell jegyeznem, egészen más és sokkal fontosabb politikai okokból.

II.

(A vizsgálat. – Gróf Szápáry László beismerése. – Gróf Khuen-Héderváry Károly tanuvallomása. – Az én tanuskodásom. – Miként gondolkoznak a kaszinó némely köreiben. – Gróf Szápáry vétségének természete.)

A vizsgáló-bizottság rögtön megkezdte müködését. Első volt, a kit kihallgatott, Pap Zoltán. Lényeges pontokban megegyezik vallomása képviselőházi beszédével.

Gróf Szápáry Lászlóra kerül a sor. 1864-ben született, 39 éves. Nagyon megilletődött, szinte meghatott hangon beszél. Nem ül le kinálatra se, állva beszél. Elővesz darab papirost s arról olvassa némileg akadozva vallomását. Igy hangzik:

»Tisztelettel tudomására hozom a t. bizottságnak, hogy a Dienes Márton által kiadott pénz tőlem származott. A részleteket alig ismerem, de nem is kivántam ismerni. Tettem ezt azért, mert azt gondoltam, azt véltem, hogy elősegitem a végzetessé válható törvényen kivüli állapot megszünését, másrészt igaz ragaszkodásból a miniszterelnök ur személye iránt. Becsületszavamat adom arra, hogy a miniszterelnök urnak e lépésemről semmiféle tudomása nem volt. Tettem azt saját egyéni akaratomból a nélkül, hogy a kormány bármit is tudott volna. – Legyen szabad sajnálatomat kifejezni a történtek fölött, főkép pedig a fölött, hogy az én hibámból a parlament méltóságán csorba esett. Uraim, egyéb jelenteni valóm nincs!«

A bizottság tagjai közül többen kérdéseket intéztek hozzá. Egyenesen megtagadta a feleletet ezekre a kérdésekre:

személyesen tárgyalt-e Dienes Mártonnal s rajta kivül még kivel?

adott-e utasitást Dienes Mártonnak, hogy kinek, melyik képviselőnek adjon mennyi pénzt s mi czélra?

mi inditotta arra a föltevésre, hogy egyes képviselők megvesztegethetők?

emlitett-e más képviselőt is Dienes Márton, a kinek pénzt adott Pap Zoltánon kivül?

mikor, hol, ki által, mily körülmények közt ismerkedett meg Dienes Mártonnal?

E kérdésekre megtagadta a feleletet. Okát is adta, miért tagadta meg. Ha volt is más ügynök még Dienes Mártonon kivül s ha több képviselő neve, mint olyan, a ki megvesztegethető, szóba jött is, de ő nem biztos ebben, sőt éppen semmit se tud arról, hogy azok megvesztegethetők, tehát ha nevüket emlitené, már ezzel gyanusitaná őket, azt pedig nem tartja korrekt dolognak, hogy ártatlanok jellemében igazságtalanul gázoljon. Ő csak azt tartja helyesnek, hogy a közvetlen fő cselekvőket állitsa a bizottság elé s ezt ime megtette, a mikor ő maga ide állott s Dienes Mártont megnevezte.

Hozzá intézett kérdésekre még kijelentette, hogy a pénz, a melyet a megvesztegetésre forditott, a saját pénze s nem is gondolt arra, hogy azt valaki valaha megtéritse. Ezt nem is reméli jövőre sem.

A kormányelnök gróf Khuen-Héderváry augusztus 3-án szintén jelentkezett önkényt a bizottság előtt azzal, hogy kérdésekre nyilatkozni akar, minthogy ő is teljes világosságot akar az ügyben s következőt mondja:

Őt bizonyára azért hozták szóba a vesztegetési ügygyel kapcsolatban, mert gróf Szápáry László is, mint fiumei kormányzó, a kormány tagja s mert ő vele bizonyos személyes viszonyban van. De ő se befolyást nem gyakorolt, se föl nem hatalmazta, se föl nem jogositotta semmiképen, hogy azt cselekedje, a mit cselekedett.

Ő Szápáry gróf szerencsétlen lépéséről csak akkor értesült, a mikor az ügy a parlamentben szóba jött. Aznap délután Sélley miniszteri tanácsos jelentette neki, hogy Szápáry személyesen volt nála villájában, nagy izgatottan bevallott előtte mindent s egyuttal arra kérte, adja át izenetét a kormányelnöknek, a mely abból áll, hogy ő szánja-bánja tettét, a kormányzóságról rögtön lemond s mindent megtesz, a mi tőle telik, hogy a dolgot jóvá tegye. És csakugyan még az éjjel, a képviselőház éjjeli ülése alatt irásban Sélleytől hozzá küldte lemondását, kérte fölmentetését a kormányzói állás alól s egyben szóval azt izente, hogy személyesen nem mer szemei elé kerülni.

Másnap azonban, julius 30-án mégis kérte izenetileg, hogy fogadná személyesen. A kormányelnök a délutánt jelölte ki találkozásra a nemzeti kaszinó egyik külön szobájában, a hol a kormányelnök néhány barátja jelenlétében fogadta. Ott Szápáry gróf töredelmesen bevallotta bünét s bocsánatot kért azért, a mit cselekedett. Nagy izgatottsága, könnyei, összetört lelki állapota nagyon meghatotta a jelenvoltakat. Kinos volt a helyzet. A jelenvoltakban élénk részvét támadt s valamennyiben egyszerre az a szándék sarjadt, hogy a szerencsétlen grófot valamikép lábra kellene állitani.

A személyes viszonyt, mely köztük több év óta fennállott, igy ismertette gróf Khuen-Héderváry:

Sohase volt köztük se közéleti, se személyes benső barátság, se gyakori érintkezés. Közéleti nézeteik s törekvéseik se egyeztek sok fontos dologban. Életkoruk közt is nagy a különbség, gróf Szápáry tizenöt évvel fiatalabb, mint ő. Hanem az igaz, hogy Szápáry gróf édes apjával, a ki szintén volt fiumei kormányzó, bizalmas barátságban volt. Innen következteti, miért ragaszkodott ő hozzá annyira fia. Mert nagyon ragaszkodott s mindig különös szivességet és szolgálatkészséget mutatott, noha ő nem vette igénybe. Néhányszor jelentkezett is személyesen találkozásra, hogy tanácsokat adjon, mióta ő kormányelnök. Egyszer a sajtóügy, másodszor a szoczialista kérdés rendezésének dolgában. E kettőre jól emlékezik. Valódi eredménye egyszer se volt tanácsadásainak.

Végül kijelenti, egész politikai multjában, közéleti czéljának elérésére sohase nyult olyan fegyverhez, a melyet ne igazolhatott volna. Ez a bizonysága most is, a mikor gróf Szápáry ténykedését kapcsolatba hozták az ő nevével.

A kormányelnök gróf Khuen-Héderváry után én tettem tanuvallomást a bizottság előtt. Önkényt jelentkeztem, mert a lapok közléséből láttam, hogy néhány barátom hivatkozott rám, hogy én is tudok valamit a vesztegetésről.

A vesztegetés tényéről szoros értelemben véve én nem tudtam semmit. De igenis tudtam a hozzá kapcsolodó ugyan csak mellékes, de azért fontos és érdekes körülményekről sokat s különösen jól ismertem gróf Szápáry Lászlót és Dienes Mártont is. Ez alapon, de egyuttal sok mellékes körülmény biztos ismerete alapján szilárd meggyőződés alakult bennem arra nézve, voltaképen miben áll annak a vesztegetési ügynek mivolta.

Kijelentettem e meggyőződésemet.

A vesztegetés tényének teljesen végrehajtott komoly kisérletét Pap Zoltán esetében én is csak ugy láttam, mint minden más elfogulatlan mivelt ember. A főcselekvő kétségtelenül gróf Szápáry László s a bűnös kisérlet Pap Zoltán jellemének ellenállása nélkül kétségtelenül befejezett bűncselekménynyé vált volna. Nem is láttam én gróf Szápáry részére alaki mentséget semmiben.

Hanem teljes enyhitő körülményt – hogy a bűnügyi jogászok szavát alkalmazzam – igen is találtam.

Gróf Szápáry Lászlót én jóhiszemü, tisztes szándéku, eszmei gondolatokról ábrándozó, gyermekes gondolkozásu s nem erős itéletü férfiunak ismertem. Ahányszor találkoztam vele, mindig azt a benyomást tette rám, mintha még mindig kiskoru volna, ugynevezett jó fiu. De volt benne némi hiuság is, némi becsvágy a közéleti szereplések terén, némi nagyratörés az udvari, főuri és kaszinói gondolkozás korlátai közt.

Nemzetsége nagy és előkelő, sok tagja magas udvari, állami és katonai méltóságokat és tisztségeket viselt. Ilyen körben nevekedett föl ő is s ilyen körben volt serdülő korától fogva. Ennek a körnek gondolkozása befolyásolja a budapesti Nemzeti Kaszinó szellemét is, a melyben a főrendüek, a kormányzat főtisztviselői s a magasabb versenyélet, a ló, a kártya, a vadászat és kirándulások dús és gondtalan férfiai szoknak találkozni.

E társaság nagy része helytelenül, sőt mondhatni, hitványul fogta föl a parlament ugynevezett nemzeti küzdelmét. Nem érzi eléggé a habsburgi elnyomatás viszásságait, az önálló állami lét biztosítására való törekvés nemessége és fontossága iránt nincs öntudatos s eléggé erős érzéke, a vergődő magyarság érzései iránt meglehetősen idegen, eszejárását megfertőzteti az udvari és osztrák észjárás, mely birálgató, fitymáló, gyakran gyülölködő a magyarság igazi törekvéseivel szemben. A parlamenti és a nemzeti ellenzék fáradalmaiban, harczaiban és buzgalmában csak oktalan akadékoskodást, csak boszantást és kellemetlenkedést lát, melynek minden áron való megszüntetése felelne meg óhajtásainak.

Kétségtelenül van gyönge jellem, gyönge egyéniség megfelelő arányban az ellenzéken is s a nagy vagyon előnyeivel az ellenzék sokkal kevésbbé rendelkezik, mint az udvari párt, mely egyuttal kormánypárt is. Az ellenzék gyöngébb elemeit fitymálják, semmi figyelemben nem részesitik, sőt erősebb elemeit is kiszoritani törekesznek a boldogulás és siker minden alkalmas teréről.

Egészen igaza van gróf Szápáry Lászlónak, ha azt mondja, hogy ebben a körben ádáz és tartós parlamenti harcz idején gyakran hangzik olyan szó, hogy az ellenzéki csőcseléket minden áron el kellene némitani s vagy kiverni, vagy megvásárolni. A lélekvásárlás talán nem is kerülne igen nagy pénzbe, hiszen elég lenne talán csak a hangosabban kiabálókat megfizetni s talán tizenöt-husz ember elnémitásával megszünnék az egész nemzeti harcz s pihenőre jutna kormány és parlament. Hogy gróf Szápáry képzelgő gyermekes agyában ily gondolat támadt, azt én az ő mindennapi társaságában szinte természetesnek tartom.

Ez a gondolata valahogy kiszivárgott. Megsejtették vagy megtudták oly elemek, mint Dienes Márton, Singer német lapszerkesztő s társaik. Mind koldus, de a mellett mind tékozló, dőzsölő, könnyelmü ember. Ugy szerzi a pénzt, a hogy tudja, s szerzi, ha megszorul, a legaljasabb módon is. Köztük sok elvetemedett lélek, a kinek romlottságáról alig lehet fogalmunk. Ezek azután körülvették a gyönge itélőtehetségü, hiu főrendü urat és gazdag embert s belevonszolták abba az ocsmány sülyesztőbe, mely Pap Zoltán leleplezésével az elbámuló világ elé tárult.

Én gróf Szápáry Lászlóban nemcsak a fejevesztett embert s a vétkes főtisztviselőt láttam, hanem a szánalmas áldozatot is, a ki fosztogató szabadalmas gonosztevők cselszövevényének hálójába került, hogy őt képviselők megvásárlásának ürügyén kirabolják.

Ezt mondtam el egyebek közt a vizsgáló bizottság előtt.

Előterjesztésemnek ez csak kis része volt. Sokkal nagyobb része arról szólt, minő egyoldalu pártos szerepre használja fel a kormányhatalom a rendőrséget, ha valamely vétkes cselekményt palástolni vagy elsimitani akar. Beszédemet gyorsirók följegyezték ugyan, de át nem nézhettem s a hirlapok nagyon rosszul és hézagosan közölték. Tartalma fontos és szomorun érdekes, de gróf Szápáry cselekvényére s arra a kérdésre, vajjon ebben a kormányelnököt terheli-e valami, közvetlenül nem tartozik ide. Azért mellőzöm itt.

A vizsgáló bizottság működése julius 31-től augusztus 9-ig naponként öt-hat, sőt tiz órán át is tartott. Negyvenöt tanut hallgatott ki, nem egyet többször is és azonkivül sok levél és jelentés került felolvasásra. Különösen kiterjedt a vizsgálat Dienes Márton előéletére s váratlan és gyors szökésére s arra, hogy ebben miféle szerepet játszott a rendőrség s néhány főur és kaszinótag. De kiterjedt gróf Szápáry László készpénzbeli vagyonára is és arra a sikamlós kérdésre, vajjon gróf Khuen-Héderváry kormányelnök előzetesen tudhatott-e valamit gróf Szápáry László vesztegetési tervéről és cselekményéről?

A kormányelnököt a vizsgálat folyamán fölmerült komolyabb jelenségek közül nem terhelte egy se. Jogi és köznapi nyelven mondva, tisztán került ki a hirhedett ügy egész zürzavarából.

Az állami rendőrség sulyos tévedések és mulasztások gyanuja alatt maradt, de törvénynek alaki sértése még fegyelmi vétség alakjában se bizonyult rá. Csak ügyetlenség s pártos felfogás.

Gróf Szápáry László őszinte töredelmes lélekkel magára vett minden terhet, melyet a közérdek szempontjából tehernek kell tekinteni.

Itélet nem lett a vizsgálat következése. Alkotmányunk nem ismer biróságot, a mely itélni illetékes lehetett volna. Csak gróf Szápáry Lászlót nem vonták fegyelmi eljárás alá, noha ez megtörténhetett volna, minthogy köztisztviselő létére vétkes cselekményt követett el.

De hát vétkeset-e? A jogi tudomány ezt is kérdésessé teheti. Bűn és vétek csak az, a mit a büntető törvény bűnnek és véteknek jelöl meg. De a képviselők megvesztegetését nem mondja se bűnnek, se véteknek.

Politikailag undok cselekmény mindenesetre. Ámbár más alakban – fájdalom – igen gyakori.

Gróf Szápáry lemondott magas állásáról rögtön. Gróf Khuen-Héderváry Károly kormányelnök is lemondott hamarosan, már augusztus közepe táján, de nem ez ügy miatt, hanem a parlamenti zavarok s többségének ingatagsága miatt.

A vizsgálat iratai félretétettek, irattári por lepi őket a megsemmisülésig.

* * *

Röviden vázolnom kellett az ügyet, mert beszédeimben egyszer-kétszer fölemlitem. Nyájas olvasóim értsék meg tisztán, miről volt szó.

MAGYARORSZÁG KÜLÖN ÁLLAM.

I. A BESZÉD TÖRTÉNETE.

(Gróf Khuen-Héderváry kormányzása alatt nem volt nyugalom. – A chlopyi hadiparancs. – E hadiparancs birálata. – Ő felsége magyarázata. – Barabás közbeszólása. – Viharos támadások Barabás ellen.)

A beszéd 1903. évi szeptember 29-én hangzott el a képviselőházban. Zavaros politikai viszonyok s nagy parlamenti viharok késztettek a felszólalásra. Hogy beszédem minden részét jól és tisztán megérthesse az olvasó, annak történetét s előzményeit kissé részletesen kell ismertetni.

Gróf Khuen-Héderváry Károly miniszterelnök kormánya állott az ország élén, de kormányzásának kezdete óta a nagy nemzeti kérdések tárgyalása miatt pillanatig se volt nyugalom a törvényhozási közélet mezején. A Széll-kormány alatt a katonai kérdések miatt támadt izgalom épen nem tudott s nem is akart csillapodni, az ellenzék nagy része épen nem akart a nemzeti küzdelem folytatásáról, mig küzdelme vagy sikerhez nem jut vagy ereje ki nem merül, lemondani s bár a függetlenségi pártnak Kossuth-árnyalata ismételve hajlandó volt leszerelni, voltak a függetlenségi párton többen, kik az Ugron-Holló párttal összefogva, könyörtelenül folytatták a parlamenti harczot és pedig olymódon, mely pillanatonként a tervszerü obstrukczióhoz volt hasonló. Én is a küzdelem folytatását láttam szükségesnek sok okból. Ezek közé tartozott, hogy ugy az uralkodó részéről, mint az osztrák kormány s a magasabb osztrák politikai körök részéről több izben oly nyilatkozatok történtek, melyek Magyarország külön állami létét vagy semmibe se vették, vagy egyenesen megtagadni látszottak és a melyek az ugynevezett osztrák birodalmi egység és ugynevezett összállam gondolatának, tervének s visszaállitásának sikerét egyenesen számitásba vették. Az obstrukcziót nem helyeseltem, sőt utáltam, de azért, mert tiz-husz képviselő czélzatosnak látszó obstrukczió módszerével küzdött: a törvényhozó hazafias kötelességének teljesitéséről lemondani nem volt szabad s Magyarország sok oldalról megtámadott s folyton kétségbe vont alkotmányát s állami létét meg kellett védelmezni.

Ennek élénk érzete szülte e beszédet is.

A Khuen-Héderváry-kormányt egyéb különös szerencsétlenségek is megrohanták. Ilyen ama végzetes megvesztegetési kisérlet, a melyet gróf Szápáry László fiumei kormányzó julius havának második felében ellenzéki képviselők pénzen való megvásárlásával elkövetett s a mely julius 29-én pattant ki, a mikor Pap Zoltán képviselő nyilt képviselőházi ülésben tizezer koronát, mint vesztegetésre forditott összeget, az eset körülményeinek előadása közben a ház asztalára letett.

Ujabb parlamenti zavarok támadtak e miatt, melyek lényegesen hozzájárultak ahhoz, hogy gróf Khuen-Héderváry Károly lemondjon kormányelnöki állásáról s vele együtt kormánya is visszavonuljon. Augusztus tizedikén jelenté be gróf Khuen-Héderváry hivatalosan a háznak, hogy a kormányról lemondott. Az uj kormányalakitás sok nehézséggel járt, sok időt is vett igénybe, az ügyek időközi intézését természetesen még gróf Khuen-Héderváry végezte.

Időközben ujabb bonyodalom támadt.

A hadsereg kérdésében folyt hosszas és heves nemzeti küzdelem izgalmat szült Ausztria kormányzó és törvényhozó s a hadsereg főbb intéző köreiben is. Attól tartottak, hogy ő felsége elvégre a béke és nyugalom kedvéért engedményekre lesz hajlandó s nemzeti követeléseink egyikét-másikát ki fogja egyenliteni. Ez okból elégedetlenség kezdett ama körökben nyilvánulni. Ily viszonyok közt határozta el ő felsége a Chlopy-i hadiparancs kibocsátását. E hadiparancs sokáig és sokszor volt a tárgyalások napirendjén, ennek közlését hát czélszerünek látom. Igy hangzik:

HADIPARANCS.

Fontos állami ügyek foglaltak el abban az időben, a melyet oly szivesen szántam volna a 7-ik és 12-ik hadtest idei hadgyakorlatainak.

Helyettesitésemmel ő császári és királyi fenségét Ferencz Ferdinánd lovassági tábornok urat bizván meg, az ő tudósitásaiból állandóan értesültem a hadgyakorlat lefolyásáról és a mint vártam, megelégedésemre szolgált, hogy ő császári és királyi fenségétől mindkét hadtest és a magyar honvédség odarendelt nagyobb csapattesteinek állapotáról és műveleteiről csak dicséretet és elismerést hallottam.

Galicziában jelen lévén a nagyobb lovassági hadgyakorlatokon, ujra meggyőződhettem azoknak tanulságos tervezéséről, vezetéséről és keresztülviteléről, valamint az összes részvevő csapatok kitünő állapotáról és nagy cselekvőképességéről.

Minél biztosabban van megokolva kedvező véleményem összes fegyveres erőm minden részének katonai értékéről, odaadással teljes szolgálatkészségéről és összevágó együttműködéséről, annál inkább kell ragaszkodnom és akarok is ragaszkodni fennálló és jónak bizonyult intézményeihez.

Hadseregem – melynek szilárd szervezetét egyoldalu törekvések, félreismerésével azoknak a nagy feladatoknak, a melyeket a monarkia mindkét államterületének javára teljesiteni kell, meglazitani alkalmasak – különösen tudja meg, hogy sohasem adom föl azokat a jogokat és jogosultságokat, a melyek legfőbb hadurának biztositva vannak.

Hadseregem maradjon közös és egységes, mint a milyen; – erős hatalom az osztrák-magyar monarkia megvédésére minden ellenség ellen.

Összes fegyveres erőm, esküjéhez hiven fog tovább haladni a komoly kötelességteljesités utján, áthatva az egység és az összhang ama szellemétől, mely minden nemzeti sajátosságot tisztel és minden ellentétet kiegyenlit, a mennyiben minden néptörzsnek különös jelességeit a nagy egésznek javára értékesiti.

Chlopy, 1903 szeptember 16-án.

_Ferencz József s. k._

Ime a hadiparancs, mely csakugyan alkalmas arra, hogy a magyar nemzet államfentartó és faji és történelmi önérzetét mélyen sértse és alkotmánya rendithetetlenségében vetett hitét is megingassa.

Azt mondja a hadiparancs, hogy a hadsereg szilárdságát az egyoldalu törekvések alkalmasak meglazitani. Tehát egyoldalu törekvésnek s a hadsereg meglazitására vezetőnek bélyegzi azt a parlamenti küzdelmet, mely arra irányul, hogy a magyar hadseregben, mely alkotmányunk szerint csak kiegészitő, de nem beolvasztott része az egész hadseregnek, a magyar nemzeti jellem tisztikarban, nyelvben, oktatásban, jelvényekben, tehát bensőleg is, alakilag is lényegesen kidomborittassék. Ez a felfogás elvileg is, elméletileg is képtelenség, – a gyakorlatban pedig, a mint mindenki tudja, a magyarság teljes mellőzése, sőt tervszerü eltüntetése az egész hadsereg osztrákságában.

Azt is mondja a hadiparancs, hogy a hadseregnek olyan közösnek és egységesnek kell maradnia, a milyen most. Ezek a meghatározások épen nem felelnek meg az 1867-iki kiegyezés világos szavainak s valóságos értelmének, de nem felelnek meg ama királyi igéreteknek sem, melyeket az év elején a Széll-kormány az uralkodó megbizásából megtett. Ehhez képest a hadiparancs felfogása ugynevezett reakczió, visszatörekvés az 1867 előtti önkényuralmi intézményekre.