Part 10

A mikor beszédemet november 15-én tartottam, mindezt még egész határozottan nem tudtam, mert hiszen beszédem befejezte után terjesztette elő Daniel képviselő a neve alatt ismert javaslatot. De sejtettem részint a szállongó hirek után, részint a márcziusi házszabálymódositó javaslat alapján.

Hogy beszédem oly keserü és szavaim oly erősek: ezek után egészen természetes.

II. A BESZÉD.

1.

(Az obstrukczió története. – Az 1903-iki obstrukczió valódi okai. – Gróf Tisza módszere. – Az 1889-iki és 1901-iki nagy viták. – Az 1898-iki obstrukczió. – Gróf Tisza javaslatának birálata.)

Tisztelt Ház! Mióta ez áldástalan kérdés szőnyegre jött, mióta e kérdés felett tanácskozunk, mindennap habozva gondoltam e tárgyra, akár jöttem a képviselőházba, akár nem – igen sokszor ide sem jöttem – meg voltam arról győződve, hogy komoly férfiaknak, komoly érvekkel ebben a kérdésben nem érdemes már felszólalni.

Abban a habozásban, mely rajtam erőt vett, nem tudtam magamat elhatározni, hogy ebben a kérdésben én is felszólaljak. Nem is sokat gondolkoztam felette, nem tartottam érdemesnek, nem is készültem rá, eszméimet se rendeztem. Azonban azok után, a mikről a mai lapokban értesültem, az után, a mi tegnap a szabadelvüpárt értekezletén történt és a miniszterelnök ur mai felszólalása után hallgatnom gyávaság volna és hitványság. Elhatároztam, hogy felszólalok és megkisértem, hogy a tisztelt miniszterelnök ur által ugynevezett fogalomzavarba némi rendet, némi tisztaságot, némi világosságot hozzak, mert az a gyalázatos játék a szavakkal és eszmékkel, a mely a tisztelt miniszterelnök ur részéről és sajtója részéről hetek óta, hónapok óta folyik, a nemzetnek az az ocsmány félrevezetése, az ellenzéknek az az undoritó, gyalázatos vádolása, gyanusitása, melyet a miniszterelnök ur rendszerré tett, lehetetlen, hogy az ellenzék férfiait, hogy minden józaneszü embert ki ne szólitson a harczra e módszer ellen. (Élénk helyeslés a bal- és szélsőbaloldalon.)

Két története van az obstrukczió kérdésének. Az egyik, az ujabb történet ez évből, a másik a mult, az általános történet, a melyről a tisztelt miniszterelnök ur itt a Házban tudtommal keveset szólt, de a melyet a Házon kivül a maga gyüléseiben vagy gyülekezeteiben per longum et latum tárgyalt, még pedig akként, hogy az ő parlamenti és történeti felfogásában egyetlen igaz szót én nem találtam. Álljon elő akárki, álljon elő az akadémiától kezdve a legutolsó asztaltársaságig és a parlamentnek és a nemzetnek történetét merészelje velünk szemközt ugy adni elő, a mint ő asztaltársaságaiban tette, majd megtalálja rá a feleletet a tudományban, az irodalomban, a hazafiak lelkiismeretében és a parlamentnek kötelességükhöz hű tagjaiban. (Élénk helyeslés a baloldalon.)

A tisztelt miniszterelnök ur képes volt a tiszteletreméltó nagy pártot, a melyet én láttam nagy dolgokban is, saját pártját vakká, siketté, bolonddá tenni. (Élénk helyeslés a bal- és szélső baloldalon.) Mert hogy 250–260 képviselő közt, midőn azzal a tervvel előállott tegnap, a mely az ő márczius 5-iki javaslata, 250–260 férfi, honfitársunk közt egyetlen ember ne akadna, a ki óvó szavát az ellen felemelje, ez a sülyedtségnek akkora foka, a melyet én vén ember létemre sohasem láttam. (Élénk éljenzés és taps a bal- és szélsőbaloldalon.)

Magam is voltam a többség tagja, mikor nem olyan vezérünk volt, mint gróf Tisza István. Maga Deák Ferencz volt a vezér, ő adott elő terveket, javaslatokat; hetekig, hónapokig vitattuk azokat becsülettel, komolyan, a haza sorsa és jövendője iránt honfi-aggodalommal; pedig ő volt a vezérünk. És mégis hetekig tartott, mig végre előjöttünk a Házban vagy a bizottságban, vagy az osztályokban a javaslatokkal. Tanu rá abból az időből gróf Apponyi Albert is, hogyan folytak akkor a tanácskozások az értekezleteken, pedig Deák Ferencz vezetett akkor bennünket. És most előáll gróf Tisza István olyan javaslattal, a melylyel a jelent megmételyezi, jövendőnket megrontja és becsületünket ebben a parlamentben örökre semmivé teszi. (Ugy van! Ugy van! a bal- és szélsőbaloldalon.) Tudja, hogy bizottság elé nem fogja terjeszteni javaslatát, tudja, hogy az osztályok elől elzárja azt, pedig Isten, világ, a józan ész és saját törvényeink szerint minden képviselőnek igazán ott kellene szeme közé nézni a kérdésnek. Tudja azt a párt is és elhangzik az inditvány, de egyetlen kérdés, aggodalom, birálat, a honfigondnak egyetlen szava nem nyilatkozik meg. (Felkiáltások: Szégyen!)

(Okolicsányi László: Szentiványi felszólalt!)

De nem ebben a dologban. Szentiványi nagy vétket követett el, mert abban a rettentő órában még talált a tisztelt miniszterelnökben dicsérni valót. Ilyen helyzetben lehetetlen becsületes hazafinak hallgatni. Azért szólalok fel.

Két története van ennek az obstrukcziónak. 1903-ban, mondja a miniszterelnök ur és mondja általában a világ, obstrukczió volt ebben a Házban. Elitélik azt az obstrukcziót. Jól van, ahhoz nem szólok; kiki vélekedjék a maga itélőtehetsége és a maga jóindulata vagy rosszindulata szerint arról. De a tisztelt miniszterelnök ur sohasem lát egyebet, mint mindig csak az obstrukcziót. Mint a részeg kappanról beszélik, csak a körülte huzott krétavonalat látja s azt hiszi, az gátolja őt a mozgás szabadságában. (Élénk derültség, éljenzés és taps a bal- és a szélsőbaloldalon.) Sohasem lát egyebet, mint hogy az obstrukczió a többség akaratának nyilvánulását gátolja, sohasem lát egyebet, mint hogy az obstrukcziót olyan férfiak is kezelik, – én is, más is – mint Polónyi és Lengyel és ezzel telelármázza saját pártját, telelármázza hirlapjait, telelármázza az országot, hogy hogyan bizzuk mi az ország sorsát Polónyira és Lengyelre, ugy mint tegnap este is mondta… és miért nem bizzuk inkább az ország sorsát gróf Tisza Isvánra.

Bocsánatot kérek, annak az obstrukcziónak másik oldala is van, a minthogy a gyémántjegecznek is sok oldala van, pedig az mindenütt mégis gyémánt. És a miniszterelnök ur az obstrukcziónak többi, igazi, valóságos részleteiről nem beszélt. Mik voltak azok? Nézzük csak meg. Előállt egy kormány, ő előtte a harmadik, előállt oly javaslatokkal, a melyekkel az osztrák császárság hatalmát növelni akarta. Nevezzük az osztrák császárt, ha ugy tetszik önöknek, magyar királynak. Én ugyan minél kevesebbet nevezem igy, mert a magyar királyt sohasem látom, hanem mindig az osztrák császárt, (Derültség a szélsőbaloldalon) tehát az osztrák császárnak és magyar királynak hatalmát növelni akarta a hadsereg létszámának óriási felemelésével és az azzal együtt járó óriási anyagi terhekkel, a melyeket a mi nemzetünk, társadalmunk már-már alig bir el. Emelni akarta a királynak és az uralkodónak hatalmát, erőit, a mely hatalom és a mely erők igen gyakran a magyar nemzet ellen használtattak fel és a mint tegnap a tisztelt miniszterelnök ur saját pártjában mondta, hogy fájdalom, jöhet idő, a mikor az megint a magyar nemzet ellen fog felhasználtatni.

Mit csinált ezzel szemben az ellenzék? Mit csinált, nem obstrukczióval, hanem tisztességes, komoly, sőt fenséges eszmecserében, fenséges vitában? Az ellenzék azt mondta és arra az álláspontra helyezkedett, hogy ha a király hatalmát és erőit fokozni ti akarjátok, az osztrák császár hatalmát ti még nagyobbá akarjátok tenni, akkor megfelelő erőt nyujtsatok a nemzetnek is, hogy abban a harczban, a mely folyt eddig, folyik most, a mely folyik ezentul is, de időnkint vulkánikus kitörésekben is nyilvánulhat, hogy ebben a harczban megfelelő erőszaporodással álljon a nemzet is a hatalommal szemben. Ha ti a hadsereg létszámát emelni akarjátok, ne üldözzétek a magyar hadseregben a magyar nyelvet, ne üldözzétek a magyar nemzet »Szózat«-át és »Himnusz«-át, küszöböljétek ki szelleméből, nyelvéből, intézményeiből mindazt, a mi német, hozzátok helyébe mindazt, a mi magyar, hogy a mit veszitünk a létszám felemelésével és annak irtózatos költségeivel, azt ellenértékül legalább fajunk erősödésében nyerjük meg. (Igaz! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Ez volt az ellenzék álláspontja; és mert ez álláspontjához kötelességszerüleg, hiven – gazemberek gyülekezete lett volna, ha nem tette volna meg – kötelességszerüen mindaddig ragaszkodott, a mig a kormány azt magáévá nem tette: ezt nevezi ő obstrukcziónak, ezt nevezi ő annak, hogy a parlament rendje, méltósága és tisztessége meg van támadva. Hát miért nem beszél a miniszterelnök ur soha, az obstrukczió kérdésének erről az oldaláról, a mely pedig egyedül fontos?

Az a kormány akkor megbukott.

Jött utána egy másik kormány és annak belépésekor oly tünetek merültek fel, a melyek szerint itt egyes ellenzéki képviselőket pénzzel akartak megtántoritani. Azt mondja a miniszterelnök ur valahol valamikor – nem jegyzem fel minden szavát – hogy hogyan lehet ilyen ostoba csinyt vagy gyerekséget emlegetni? Hát t. miniszterelnök ur, azok a férfiak, kik ezt csinálták, látszólag és a kormány beismerése szerint, azok a férfiak nincsenek itt, ki Amerikában, ki Ausztráliában van, azokat ide tanukként megidézni nem lehet. De ha van ebben a Házban, ebben az országban épelméjü ember, az ugyan el nem hiszi feltétlenül soha, hogy ebben az alávaló dologban a kormány vagy legalább a kormány benső barátainak keze ott nem volt; olyan épelméjü embert pedig ebben az országban eleget talál, a ki ennek az ellenkezőjét hiszi, beszéli és tudja. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.)

Mikor az uj kormány beléptekor ily tünetek merültek fel a képviselőházban és az általános nemzeti köztudatban, szégyeltük magunkat; mélyen bántott bennünket, ellenzéket, hogy akadhat kormány, a mely felteszi, hogy e parlamentben a nemzetet képviselő ellenzéket pénzen lehet megvásárolni, mert erkölcsös, becsületes emberre nézve irtózatos dolog az, hogy miniszteri széken ülő, nemzetkormányzó férfiu felteszi, hogy a nemzet ellenzéki részén egyes emberekkel ép ugy el tud bánni, mint talán a maga pártján egyes emberekkel. (Taps balfelől.)

Ez ellen a kormány ellen is folyt az ellenzéki harcz, még pedig két ok miatt. Megint a katonai intézményeknél meggyalázott és eltiport nyelvünk megmentése érdekében és olyan veszedelmes kormány eltávolitása végett, mely ilyen üdvözlettel jött be Magyarországba! Hát obstrukczió ez? Hát minek tartaná gróf Tisza István azt az ellenzéket, a mely összetett kezekkel, az ő plakettjeire számitva – mint a milyennel Thaly Kálmánt megtisztelték – tudná nézni az ily eljárást és ne akarná az ő parlamentjének tisztességét és méltóságát megvédelmezni?

Ez volt az obstrukczió története. Miért nem emlegeti ezt a t. miniszterelnök ur? Miért mindig az ellenzék egy-két tagjára hivatkozik és könyvekből kiolvasott általános tantételeket, hitvány elveket emleget? (Igaz! Ugy van! Taps balfelől.) Élő nemzet vagyunk mi; szabadságunk, a melynek egyik intézménye a házszabály, élő dolog. Angliába futkosni érvekért és ostoba tankönyvekből meriteni érveket az ellen, nem engedünk, mert ezek a dolgok nem illenek össze! (Ugy van! balfelől.) A parlament rendje, méltósága és tisztessége előttünk, kisebbség előtt ép oly fontos, sőt még ezerszer fontosabb, mint a t. többség előtt. Az is kétségtelen mielőttünk, hogy a többségnek az ország érdekében érvényesülnie kell minden alkalommal, a mikor a nemzet érdekét képviseli. Hogy ez igy van, bizonyitja 37 esztendőnek parlamenti története Magyarországon. Ezek a házszabályok, a melyek most vannak, lényeges rendelkezéseikben 1869-ben, sőt még előbb keletkeztek. 1869 óta nem tudom, hogy hány kormány váltotta fel egymást, de mindegyik fenn tudta tartani, valahányszor a nemzet érdekében való javaslatokkal jött, ezekkel a házszabályokkal a parlamentnek rendjét, tisztességét és méltóságát. Miért nem tudja fenntartani gróf Tisza István, ki eddig még semmi olyannal nem jött, a minek bécsi szagát ne éreztük volna (Taps a bal- és a szélsőbaloldalon) és a mi a parlamentben általános ájuldozást ne idézett volna elő? Hát a házszabály az oka az obstrukcziónak, a rendetlenségnek, ha van és a parlament tisztessége és méltósága megtámadásának? Hát van a világon olyan rakonczátlan férfiu, a ki a parlament méltóságát, tisztességét jobban lábbal tapodná, mint az önök tegnapi értekezleti jelenete? (Igaz! Ugy van! balfelől.) Hát kik önök? Hát mik önök? Nincs ott agy, sziv és lélek, a mely megmozdulna akkor, mikor egy kisérletező, teljes életében bankban élő és bankból kilépett ember itt az ország összes intézményeit fel akarja forgatni? (Taps a bal- és szélsőbaloldalon.)

Én a miniszterelnök ur egyéni becsületét és tisztességét nem vonom kétségbe, sőt elismerem; de önök az ő kisérleti és nyilvános működésében arra, hogy ő a nemzetnek legtermészetesebb jogát is megvédje, s hiányos jogait kivivja, sem multjában, sem tehetségében, sem politikai jellemében, sem eddigi intézkedéseiben biztositékot nem találnak. (Taps a bal- és szélsőbaloldalon.)

Honnan van az, hogy merényletről beszél gróf Tisza István? Ő beszél merényletről! Hova jutott ez a Ház és hova jutott ő? Ő beszél itt merényletről, a melyet itt az ellenzék csinál. (Derültség a bal- és szélsőbaloldalon.) Hiszen én is ellenzék volnék, ha volnék, de már magamban sem bizom, mert már az én korom s az én hanyatlott erőm megfoszt engem attól, hogy kötelességemet egészen teljesitsem. Nincs elég erőm már, ezt értem az alatt, hogy már magamban sem bizom egészen.

De én tanuja voltam, valamennyien tanui voltunk annak, hogy nehéz időben, a midőn a szenvedélyek lángja már magasan lobogott, midőn ennek a Háznak tagjai nem mint ellenfelek, hanem gyakran mint személyes ellenség állottak egymással szemben, egy jó szó, egy becsületes szó, egy nyilt kijelentés rendet csinált, (Ugy van! Ugy van! a baloldalon) a lángok elpihentek, nem lobogott a szenvedély s az egymás iránt való kölcsönös tisztelet erénye mindig ur volt ebben a Házban. Mi ok van tehát arra, hogy most olyan rendszer támasztassék fel, vagy nem is támasztassék, mert ilyen még nem is volt, hanem teremtessék, a hol mi mint ellenségek álljunk egymással szemben, a hol a szenvedély legyen az uralkodó szó, az indulat a vezér s a nemzet jogainak és méltóságának eltiprása a czél? (Élénk helyeslés és taps a bal- és szélsőbaloldalon.) Miért ez a rendszer? Ki találta ezt ki? Mi czélja van ennek? Egy ember találta ki, a ki ott ül a miniszterelnöki székben, de még az sem találta ki, hanem kitalálta talán valaki más ott túl, felül, a ki neki parancsol és a kinek alázatos szolgájává elszegődik. (Ugy van! Ugy van! a bal- és szélsőbaloldalon.)

A legelső obstrukczió ebben a parlamentben 1872. évi február hónapban folyt. Azt csinálta a miniszterelnök ur boldogult édes apja, akkor még az ellenzék vezére. A második és harmadik obstrukczió gyanánt emlegetett véderővita és az államositás elleni vita közül, lelkem mélyéből teljesen meggyőződve állitom, egyik sem volt obstrukczió, hanem becsületes, komoly harcz volt az ellenzék és a kormánypárt higgadt elemei részéről, a kikkel együtt kéz-kézben harczoltunk, hogy azon ártalmas, veszedelmes javaslatokat levegyük a napirendről.

Mit akart 1889-ben az akkori kormány? Pedig az akkori kormányra a tisztelt miniszterelnök ur nagyon emlékezhetik. Mit akart? A nemzet ujonczmegajánlási jogát akarta elsikkasztani; abban a 14-ik vagy hányadik szakaszban, (felkiáltások balfelől: 14!) s annak 25-ik szakaszában a magyar ifjuságot a katonai előmenetel, a katonai vizsgák kényszere alatt a német nyelvre akarta kényszeriteni. (Ugy van! Ugy van! a bal- és szélsőbaloldalon.)

Ezt nem hallgatta el az ellenzék; hiszen micsoda ellenzék lett volna az, a mely elhallgatta volna? Harczolt, vitázott, eszméinek és szent nemzeti szenvedélyének egész hevével ment bele a harczba. De obstrukcziót nem csinált. Hazudik, a ki a nemzet történetében ezeket obstrukcziónak nevezi. (Ugy van! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) És nézze meg akárki annak a gondolom _1901_-ben folyt államositási harcznak részleteit, nézze meg az akkori parlamenti naplók lapjait; olvassa el, volt-e a parlamentnek magasabb és magasztosabb vitája, társalgása, eszmecseréje és nemesebb elvi harcza, mint a milyent akkor folytatott hónapokon át az ellenzék? Ha a tisztelt miniszterelnök ur azért nem akarja azt a házszabályt, mert ilyen harczok folytak, akkor csak a butákat fogja félrevezetni, nem azokat, a kik e dolgokat ismerik, mert adja a gondviselés, hogy e parlamentben oly magasan folyó, oly nemes elvi harczok minél többször ismétlődjenek, mint akkor. (Ugy van! Ugy van! a szélsőbaloldalon.)

Obstrukczió volt, magam is annak tartom az 1898/99-dikit. Nem szólok róla, mert ha elvtársaim vagy barátaim felfogásának gyöngeségét látom, megbeszélem velük négyszemközt, de itt a parlamentben azokról nem beszélek. Én nem helyeseltem harczot, mert nem láttam czélját és nem helyeseltem eszközét. Én távol tartottam magam akkor a parlamenti harcznak attól a nemétől, azt én obstrukcziónak tartottam. A 72-dikit is annak tartom, nem vettem részt egyikben sem, a 72-dikiben nem is vehettem volna részt; de a mi azontúl folyt itt, nemes elvi harcz, a melyet a t. miniszterelnök ur obstrukcziónak nevez, azokban én részt vettem, de azokról én nagyobb joggal mondhatom és mondom, hogy nem volt obstrukczió, mint a milyen jogon ő mondja, hogy obstrukczió volt.

De mit akar a t. miniszterelnök ur? Itt hangoztatja mielőttünk, hogy ő nem akarja a szólásszabadságot korlátozni. (Derültség a szélsőbaloldalon.) Azt mondja a saját pártjának is. Én nem tudom, van-e a saját pártjában is irni-olvasni tudó ember; én nem tudom. Mert ha van, és annyi fáradságot vesz magának, hogy elolvassa azt a márcziusi javaslatot, a melyről tegnap kijelentette, hogy ujra előterjeszti és a hatalom és erőszak minden eszközével keresztülhajtja, meglátja, mi van abban.

Például az elnöki előterjesztéshez két hozzászólás után többet szólni nem szabad. Egyszerü szavazással el kell fogadni. Álljunk csak meg ennél a dolognál. Az elnöki előterjesztésekhez nem lehet szólni. Vagyunk itt az ellenzéken össze-vissza talán 150-en, vagy talán 160-an. Két ember szólhat az elnöki előterjesztéshez. Ne a mostani elnökökről beszéljünk, (Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Beszélhetünk azokról is!) ne dicsekedjünk mostani elnökeinkkel, (Derültség a szélsőbaloldalon), hanem próbáljunk egy kicsit könyvekből beszélni, meg versirásból, a mint a miniszterelnök ur teszi. (Derültség a szélső baloldalon.) Jönnek majd olyan elnökeink, a kiket nem fogunk becsülni, mert nem érdemesek arra, hogy becsüljük. Tesz egy előterjesztést, ketten szólhatnak hozzá. A kormánypártból szólhat az egyik, (Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Mind a kettő!) 160 ellenzéki ember közül tehát szólhat csak egy és akkor további vita nélkül, egyszerü szavazással, állj fel, ülj le vezényszóra határozat hozandó.

Ott van például a másik javaslatban, hogy jön a kormány egy javaslattal; fél, hogy megbontja, nem az ellenzék, nem a házszabály, hanem az a javaslat megbontja a ház rendjét, tisztességét, méltóságát. Mit csinál? Akad 50 rossz ember, gonosz lélek, majd később, nem most, – most nem hiszem, hogy öt akadna – (Derültség a szélsőbaloldalon), hanem akad majd 50 ember onnan, a ki azt mondja: mit vitázzunk, minek rontsuk a levegőt két napig, miért engedjük mi az ellenzéket szóhoz jutni? Ötvenen beadnak egy irást. És milyen irást, t. Ház? Irást arról, hogy ők unják a vitát, pedig vita nem is volt, meg sem kezdődött és ha a tuloldalon mindazon jogokkal élni akarnak, a melyekről ma a miniszterelnök ur beszélt, e Házban egyetlen javaslat se éri meg azt, hogy vita alá kerüljön…! Nem éri meg azt, hogy az ellenzék hazafias aggodalommal telt tagjai a kérdéshez hozzászólhassanak és aggodalmaiknak adhassanak kifejezést. És ez, szerinte, nem a szólásszabadság megszoritása, sőt ez a szólásszabadság biztositása. (Derültség a baloldalon.)

De tovább megyek, tisztelt Ház. Nem tudom, hogy a jövőben hogyan alakitja majd meg a bizottságot a miniszterelnök ur. Nem tudom, hogyan alakitja meg, megteheti azt is, hogy a bizottságból, az előkészitő stádiumokból az ellenzéket egészen kizárja. Hiszen már boldogult édes apja idejétől kezdve, hogy az ellenzék hozzá ne szólhasson a dolgokhoz és közvetlenül ne nyerhessen értesülést az által, hogy a minisztereket maga elé idézi, az osztályokban való tanácskozást megszüntették, a bizottságokat tetszés szerint állittatja össze a kormány, a bizottságok elé odamentek a miniszterek, de a parlamentnek és a parlament minden egyes tagjának az a joga, a mely 30–35 esztendővel ezelőtt fennállott, hogy t. i. minden fontos kérdés az osztályokban tárgyaltassék és minden osztály minden tagjának jogában álljon a minisztert oda idézni, hogy őt felelősségre vonja és aggodalmának eloszlatására felhivja: az már régen, boldogult Tisza Kálmán kormányzata óta nincsen és nem tudom, nem hiszem, hogy gróf Tisza István kormánya ezt vissza akarja állitani.

2.

(Kell-e az előkészitő bizottságban ellenzék? – Deák Ferencz nézete. – Milyen lesz jövőre a tanácskozás? – Az ellenzék osztályozása. – A kőbányai vacsora. – Mit akar a kormányelnök az uj házszabálylyal elérni? – Sehogy se mondja meg.)

De még az iránt sem vagyunk biztosak, hogy a bizottságban kellőkép részelteti-e az ellenzéket?

Volt olyan bolond ember hajdan is, a ki azt mondta: mit vesződjünk mi az ellenzékkel, minek ellenzéki ember a bizottságba? – a mire Deák Ferencz azt mondotta: én a bizottságban tanácskozni akarok; hogyan tanácskozzam, ha csupán oly férfiakkal vagyok ott magam, a kik velem egyébként is egy véleményben vannak? Oda kell tehát engedni az ellenzéket. – Nem tudom, hogy mit akar a miniszterelnök ur a bizottságokkal. Egyet tudok s ez az, a mi benne van az ő javaslatában is, hogy t. i. a bizottságoknak a Ház záros határidőt tüzhet ki javaslatok megtételére. Már most, tisztelt Ház, hogyha az a Ház egy kérdést a bizottsághoz utasit és azt mondja neki, hogy a holnap reggel 9 órakor megkezdendő ülésre pedig itt legyen a jelentés, kivált, ha észreveszik, hogy az ellenzéki képviselők nincsenek a fővárosban, hát ez egyenes kijátszása a parlament ellenőrzésének, a melyre itt a miniszterelnök ur módot és alkalmat igyekszik nyujtani. Hiszen ha a bizottságnak záros határidőt tüz ki a Ház és a kormány s a többség tagjai ugy megfeledkeznek magukról, mint a tegnapi értekezleten, akkor akármilyen bolondságot és őrültséget megcsináltatnak a bizottsággal. Bolondság és őrültség alatt értem azt, hogyha az ellenzék nagy hazafias tömege ki lesz zárva a tanácskozásokból és ha idő, mód és lehetőség nem engedtetik az ellenzék részére, hogy a kérdést megismerhesse.

Hiszen, tisztelt képviselőház, vannak most már bizottsági és törvényjavaslati kérdések, a melyeknek tanulmányozása az ellenzéknek hetekbe, hónapokba kerül; de hetekbe, hónapokba kerül a többségnek is, ha ezeket tanulmányozni akarja; de ha a miniszter azt mondja: pajtás, ennek meg kell lenni, akkor az a bizottság azt gondolja: ha meg kell, meg kell, megszavazzuk! Az könnyebben teszi magát túl kötelességein, mint az ellenzék. Micsoda ez? Ez nem vitazár, ez nem a szólásszabadság durva megsértése, ez nem az eszmék kizárása, ez nem öntudatlan és akarat nélküli lényekké való lealacsonyitása a törvényhozás tagjainak? Hiszen ilyen nincs a világon sehol. Menjen a miniszterelnök ur pl. Angliába s keressen ott arra példát, hogy a bizottságban se lehessen szabadon hozzászólani valamely dologhoz, minthogy a bizottságot arra utasitotta a Ház, hogy 24 óra alatt legyen meg a jelentés.