Part 11

Azt mondotta egyik képviselőtársam, hogy: különben hát mi történik? Az történik, hogy a tisztelt elnök urnak meglesz az a joga, hogy bármilyen személyes megtámadtatásban részesül valaki, pl. én nagykőrösi beszédemért a miniszterelnök ur részéről, mert hiszen erre alapitja a maga akasztófa javaslatát, (Élénk helyeslés és taps a bal- és szélsőbaloldalon) megtilthatja az illetőnek a szólást. Félremagyarázott szavak értelmének helyreállitása czimén szintén nem lehet felszólalni, mert az elnök megtiltja. Házszabályokhoz nem lehet szólni, mert az elnök megtiltja, általában más kérdésről, mint a mit előszab az elnök és az a papiros, a melyet kiosztanak a Házban és a melyen ott a napirend, nem lehet szólni, mert az elnök ur megtiltja. Hát tisztelt elnök ur, én a mostani elnök ur még mindig fogyatéktalan tekintélyének beavatkozásától sokat várok. De hiszen emberek vagyunk és remélem, emberek maradunk (Élénk derültség) elvvel, akarattal, jószándékkal és hazafias érzéssel. Már most, ha az elnöknek tetszik és engem vagy mást megtámadnak, megrágalmaznak, meggyanusitanak itt a Házban, mégis azt mondja: megtiltom, hogy beszéljen, pedig ehhez joga volna, de azért megtiltom, mert igy van a miniszterelnök ur javaslatában tervezve.

Hát legyen készen az a t. elnök ur, hogy ha kissé vaskosabb termet és nagyobb tekintély is lesz, mint a mostani, olyan megjegyzéseket talál hallani erről az oldalról és minden oldalról – mert a ki becsületében meg van támadva és meg van gyanusitva, az nem sokat törődik az elnöki tekintélylyel; mert hiszen ha a saját becsületét elveszti, akkor mindent elveszit – mondom, olyan kifakadásokat hall itt az elnöki szék, a melyekről gróf Tisza István urnak még fogalma sincsen. Pedig neki van fogalma, mert multkori felszólalásomban – csak mellékesen jut eszembe – idéztem beszédéből egy csomó szót, a melylyel az ellenzéket traktálta a terézvárosi asztaltársaság előtt elmondott beszédében. Szórul-szóra olvastam fel szavait, még pedig saját félhivatalos lapja, a »Nemzet« közlése alapján. És mi történik? Saját hivatalos lapja, az »Ujság«, nagy csodálkozásomra, mert férfiait kiváló embereknek tartom, ellenem idézi a szavakat azzal: ime Eötvös ilyen szavakat használ a parlamentben. (Élénk derültség.) Azokat, a miket én a miniszterelnök ur beszédéből idéztem, ellenem idézi saját hivatalos lapja és azt mondja, hogy ime, milyen ocsmány beszédet tartottam. (Élénk helyeslés a bal- és szélsőbaloldalon.)

És ha ezt teszi saját lapja kiváló férfiak vezetése alatt, akkor a többi lap mit fog mondani? A t. elnök ur is fog majd hallani eleget olyankor, a midőn valakitől, a kit személyében megrágalmaztak, a szót megvonja és mi lesz annak a következése? Itt van az, a mire nézve Hock János t. képviselőtársam azt mondta, hogy »mert különben«, t. i. az elnök ur berendel egy csomó rendőrt, csendőrt, honvédet, közös katonát és t. képviselőtársaimat ugy kiviteti innen, hogy a lábuk se éri a földet. Ez lesz ennek a következése. (Derültség balfelől.)

Tisztelt Ház! Van-e itt a Házban valaki, a ki azt hiszi, (Halljuk! Halljuk! a szélsőbaloldalon) hogy ezt az állapotot, akármilyen férfiakból, akármilyen Amerikából visszatért hazafiakból álljon is ez a Ház, – (gróf Apponyi Albert felé fordulva) bocsánatot kérek, ez nem önnek szólt, (Élénk derültség balfelől) – hogy ezt a helyzetet magyar ember ezen a földön eltüri? (Helyeslés a bal- és a szélsőbaloldalon.) És mit akar a t. képviselő ur vagy miniszterelnök ur; mivé akarja tenni ezt a parlamentet akkor, ha itt majd időnkint rendszeresen – mert hiszen tőle és embereitől függ – olyan jelenetek támadnak, a melyeket köznyelven kocsmai dulakodásoknak szokás nevezni? Hol lesz akkor a rend, hol lesz akkor a tisztesség, a méltóság és a tekintély? (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) És minek képzeli a t. miniszterelnök ur akkor ezt a Házat?

Egy jelenetet vagy helyesebben: egy tünetet kell itt felemlitenem, azt t. i., a mikor a t. miniszterelnök ur itt osztályozza az ellenzék tagjait, mint a birkafalkát, hogy ez ürü, ez toklyó, ez meg amaz; (Derültség a bal- és a szélsőbaloldalon) a midőn a t. miniszterelnök ur itt osztályozza az ellenzéket komoly és nem komoly elemekre. Mit akar a t. miniszterelnök ur itt ezzel mondani? Hiszen ezentul is akármilyen rossz vagy jó, sőt akármilyen elvetemült kormánya legyen ennek a nemzetnek, a rend megbontásának egyik sem fog örülni; mindegyik törekszik arra, hogy a zaj lecsillapuljon, a szenvedélyek elaludjanak és itt az ellenzék részén ne legyen más, mint az ő »komoly elemei«. Mindegyik miniszter törekszik erre és miként törekszik? Nem akarom meggyanusitani a jövő minisztereit, kormányait azzal, hogy Dienes Márton-féle eszközökkel törekszenek erre, hanem majd ölelkezés, csókolózás, vállveregetés járja; »gyere velem tanácskozni, itt egy üres chambre séparée«. (Zajos derültség és taps a bal- és a szélsőbaloldalon.) Sőt a miniszterelnök urnak elég bátorsága van arra is, hogy az ő szavát használjam: »vakmerősége« van, ámbár akkora vakmerősége még sincs, hogy itt a mi beszédeinket meghallgassa, mert a mikor a mi beszédeinkre kerül a sor, akkor kivonul, (Derültség. Ugy van! a bal- és a szélsőbaloldalon) mondom, van a miniszterelnök urnak akkora bátorsága, hogy nem marad a kulisszák mögött e frazeológiájával, hanem még a parlament előtt is az ellenzék némely tagjának nagy sérelmére és homályba boritására itt komoly elemekről beszél, holott mi tudjuk legjobban, hogy kiket ért ő komoly elemek alatt. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Azt akarja ő, hogy módjában álljon minden pillanatban zavarokat csinálni a parlamentben, felgerjeszteni a szenvedélyeket s azután azt mondani nekünk, hogy: »pajtás, légy az én komoly elemem, akkor téged megbecsüllek, a többit pedig kikergetem.« (Ugy van! a bal- és a szélsőbaloldalon.)

(Báró Kaas Ivor: A gazokat, szájhősöket és fattyukat!)

Terézvárosi beszédében még csunyább, még ocsmányabb szavakat használt ellenünk.

Bejelentette tisztelt képviselőtársam, Thaly Kálmán, a helyzet kényszeritő s valóban türhetetlen nyomása alatt, hogy mi harczra készen állunk. Talán erősebb szót használt ezzel, hogy harcz, de bizonyos szomoru hangon mondta, hogy harczra készen állunk, már pedig a ki készen áll a harczra, az keményebben beszél. Jobb lett volna ezt mondani: mi pedig megtámadott jogaink megvédésére készen vagyunk, mert mi nem akarunk harczot, mi bele vagyunk kényszeritve ebbe az istentelen harczba, ebbe a szerencsétlen és általunk nem is ismert forrásból kerekedett harczba, hogy megvédelmezzük szabadságunknak legalább azt a részét, a melyet házszabályaink biztositanak. Védelemre készen állunk, igaza van Thaly tisztelt barátomnak minden szavában, a hogy ő jellemezte a parlamenti állapotot márczius 10-től kezdve máig és minden szava szent igazság, aláirom. Itt ebben a parlamentben senki sincsen, a ki a tanácskozások megakadályozását akarja, senki sincsen, a ki a javaslatokat, még olyan javaslatokat is, melyek nagy aggodalmakat keltettek bennünk, érett tanácskozás után elfogadni ne akarta volna, hiszen itt van az olasz szerződése a tisztelt miniszterelnök urnak; – gyalázatos sértése ez a mi alkotmányunknak, komoly harczot vivtunk ellene, egy hétig tartott a harcz és ez ő neki már obstrukczió volt, ok volt arra, hogy minden jogot és szabadságot, melyet a házszabály biztosit, eltiporjon. Igaza van tökéletesen Thaly Kálmán tisztelt barátomnak, erre a védelemre mi készen vagyunk és ettől a harcztól nem riadunk vissza.

Mit mond most erre a miniszterelnök ur? Ez ám a bátorság, (Halljuk! Halljuk!) ő különben a vakmerőség szót gyakran használja, azt mondja, hogy most Thaly Kálmán álljon elő és vállaljon jótállást azért, hogy az ellenzéket rábirja, hogy ezt az ő mérsékelt házszabályrevizióját fogadja el és akkor ő is visszaveszi azt az inditványt. Egy ilyen felszólitás Thaly Kálmánhoz vagy az ellenzék bármely férfiához, ez már csakugyan bátorság, (felkiáltások balfelől: Vakmerőség!) hogy nemcsak ő maga működjék közre egy ilyen istentelen javaslat keresztülvitelében, hanem vállaljon garancziát, hogy társait, barátait és pártját is rábirja arra. Erről ne is beszéljünk. Ez a bolondság egyik faja.

Hanem a tisztelt miniszterelnök ur nem egy helyütt, nem itt – itt keveset, de mindenütt másutt, a hol mi nem vagyunk, sokat emlegette azt, hogy ime megkinálta az ellenzéket, hogy vegyen részt a 21-es bizottság megválasztásában, hiszen vele egyetértésben akarta az egészet keresztülvinni és ezt is visszautasitja, konokul ellenállt és a jelenségek mutatják azt, hogy majd valamikor obstruál. Pedig hát rosszat sem akartam, mert én a klotürt nem akartam, a szólásszabadságot akartam megvédelmezni, a hadi létszám felemelését stb. nem akartam.

Nem tette az ellenzék? Hát menjünk neki a harcznak, tiporjuk el, törjük össze, rontsuk meg. Ha az a miniszterelnök komoly férfi, akár a mi közreműködésünkkel, akár a mi közreműködésünk nélkül, nem ugyanazt az institucziót akarja megcsinálni? Ha mi félvén komoly aggodalmaktól, azt mondjuk, hogy akkor csináld magad, ne kivánd a mi részvételünket, hát akkor sokkal rosszabbul csinálja meg, mint a mi részvételünkkel? Hát ő csak annyi erőt, a nemzet javai iránt annyi érdeklődést érez magában, hogy nálunk nélkül még szándéka se lehet jó s ha mi ott nem vagyunk a bizottságban, akkor mindent rosszul csinál az a 21 ember? Hát akkor török-tatár támadás lesz Magyarországon és akkor készen lehetünk mindenre? Hát csak akkor mérsékelheti magát, ha mi is ott vagyunk? Micsoda felfogás ez? Méltóztassanak megitélni, mit tesz ez? Hátha ő magára bizzuk az ország sorsát, akkor képes volna eljátszani minden jogainkat? Vagy szerinte az ellenzéknek is ott kell lennie és az ellenzéknek vele közre kell játszania, hogy ő hatalmaskodjék? Micsoda felfogás, micsoda filozófia ez? És ő beszél fogalomzavarról, hogy a fogalomzavarokat tisztába kell hozni.

Azt mondja a miniszterelnök ur, hogy még az obstrukcziónak csak jelei vannak. Csak jelei. De az egész nyáron készültek rá, előkészületeket tettek báró Bánffy Dezső és Eötvös Károly. Az bizonyos, hogy mi emberek vagyunk. Vacsorálunk néha, mikor van mit. (Derültség.) És az is bizonyos, hogy volt eset kétszer, egyszer Kőbányán, egyszer meg a gellérthegyi villában, hogy a vacsoránál ott volt 4–5 más-más ellenzéki párti képviselő is. Politikáról egy szó sem folyt közöttünk. Obstrukczióról nem is álmodott senki. Hanem vagy ötven kormánypárti sajtóriporter ott volt közöttünk. A fákon ugy ültek, mint a varjuk. (Élénk derültség.) És igaz az, hogy egy t. képviselőtársam és barátom, Olay Lajos, mikor egy kormánypárti riporter kérdezte tőle, hogy hányan voltak ott, azt mondta, hogy ötvenen; pedig voltunk öten-hatan. (Derültség a bal- és szélsőbaloldalon.) És a kormánypárt lapjaiban megjelent, hogy nagy koaliczionális vacsora volt, ott voltak ötvenen, ott volt köztük báró Bánffy Dezső is. És a miniszterelnök ur az ilyen riporteri jelentésekre hivatkozik itt, hogy igazolja az obstrukcziónak istentelen jeleit. (Derültség a bal- és szélsőbaloldalon.) Hát komolyság ez? Hát nem volt igazam, hogy ilyen vitában nem akartam részt venni, mikor a hatalmon levő, a kormányon ülő férfiu ilyen hitvány hirek után indul, hogy a nemzet jogainak megcsorbitására érveket faragjon, hogy az obstrukcziót megtörje? Hát komolyság ez?

Azt mondja a miniszterelnök ur, hogy mi a házszabályok reviziójának még gondolata ellen is az obstrukcziót szegezzük. Én megmondom, t. Ház, hogy mi az, a mi bennünket bánt; legalább a mi engem bánt ebben az egész kérdésben. A házszabály nem czél. A házszabály mód és eszköz arra, hogy egymás hajába ne kaphassunk, ha indulatoskodunk, hangulatoskodunk, hogy itt egyszerre ne 12 ember beszéljen, hanem elég, ha egy-kettő beszél egyszerre, (Derültség a bal- és a szélsőbaloldalon) hogy a t. elnök urnak módja legyen rendet tartani, a házszabályok pontjait, egyet, kettőt, hármat felolvasni, szóval, hivatalos apparátussal megy ma minden és statisztikával, irka-firkával, elnöki fizetésekkel, a miket azelőtt nem igen ismertünk. (Igaz! a bal- és szélsőbaloldalon. Felkiáltások: Alelnöki fizetésekkel!)

Hát a házszabály nem czél. 1848 előtt a régi rendi országgyüléseken nem is voltak házszabályok, a personalisnak elnöki tekintélye, méltósága, közbeszólása, intése elég volt s a nádorispán tekintélye is elég volt, hogy a mágnások se kapjanak hajba, nem is szavaztak igen gyakran, mégis megcsinálták a 48-iki törvényeket is, szerencsére; – csináltak azonban sok hitvány törvényt is hajdan – szóval azelőtt nem is volt házszabály. Most már van. De hiszen ez nem végczél, mert semmiféle házszabály sem teheti boldoggá vagy nyomorulttá az országot, bárki kezeli is. Jóravaló, tisztességes és arra való tehetségü államférfiak a legnyomorultabb házszabályok mellett is jól vezetik a parlamentet, oly államférfiak pedig, mint a tisztelt miniszterelnök ur, semmiféle házszabály mellett sem.

A házszabály tehát nem czél, hanem eszköz, de mit csinál a tisztelt miniszterelnök ur? Az ugrai levelétől kezdve sohasem mondta meg világosan tegnap estig, hogy miként akarja a házszabályokat módositani. Akárhogy faggatták, akárhogy itatták a banketteken, (Hosszantartó zajos derültség és taps a bal- és a szélsőbaloldalon) akárhogy muzsikálták, azt nem mondta meg, hogy mit akar. Bocsánatot kérek, oly államférfiuval szemben, a kinek a multját nem ismerjük, szerencsére talán, és a mit ismerünk, annálfogva nem bizhatunk a jövőjében, oly államférfiuval szemben, a ki itt sötétben beszél a házszabály-revizióról és nem mondja meg, hogy mily természetü akar lenni az a revizió, mily mértékü diszpozicziókat akar bevenni, a jogokkal mit akar csinálni, a kötelességekkel mit akar, nem mond meg semmit, nem világosit fel semmit, ily államférfiuval szemben és ily tartalmatlan fenyegetések előtt, a minők az ugrai levélben vannak, – mert nincs benne egyéb, mint káromkodás és fenyegetés: hát ne legyen aggodalmunk, mi menjünk bele készséggel, mi ellenzékiek? Nem vagyunk mi kormánypártiak, (Zajos derültség és taps a bal- és a szélsőbaloldalon) hogy vakon, némán, siketül, bolondul belemenjünk valamibe, a mit nem ismerünk. De a tisztelt miniszterelnök ur természetesen csak azokat tartja komoly elemnek, a kik belemennek a látatlanba.

Tegnap már megmondta, hogy ő sem többet, sem kevesebbet nem akart, mint a márcziusi inditványát.

Mérsékelt házszabály-reviziót! Mérsékelt akasztást! Tegnap óta tudjuk már, de erre is csak az áll, hogy ez is csak eszköz. Hiszen gróf Tisza István nem örvendhet annak, hogy a házszabályokban 500 §. legyen, hogy az elnököt fölruházzák szuronynyal, karddal, ágyuk használatával, nem lehet abban semmi gyönyörüsége. Hát miért csinálja? A házszabályokért nem, hanem más valamiért, valamit el akar érni ennek segitségével. (Igaz! Ugy van! a bal- és szélsőbaloldalon.) De mit akar elérni?

Nem mondta meg a miniszterelnök ur, sohase mondta meg, még tegnap sem, még önöknek sem mondta meg. Habár önökre nem is helyez sulyt (Derültség a bal- és szélsőbaloldalon); nekünk sem mondta meg soha egy szóval sem, pedig valamit el akar érni ezzel a házszabálylyal, mert végczélul, egyedül való abszolut czélul – a mint azt Berlinben az egyetemi előadásokon mondják – (Derültség a baloldalon) ő ezt a házszabály-reviziót nem tartja. Hanem el akar érni valami mást. Mi tanakodunk; kötelességünk, jogunk is, de lelkünk háborusága kényszerit is arra, hogy keressük, micsoda czélt akar ő ezzel elérni? Azt mondja a miniszterelnök ur, a haza javát czélzó, nagyfontosságu javaslatok sima keresztülvitelét, a nemzet szellemi munkásságának a megnemesitését, a parlament méltóságának a régi történeti magaslatra való felemelését.

Ilyen miniszterelnökkel oda emelni a magyar parlamentet, a hol Deák, Kossuth, Széchenyi korában volt? (Élénk helyeslés a bal- és a szélsőbaloldalon.) Ilyen házszabályokkal, ilyen törekvésekkel, ilyen többséggel (Élénk helyeslés és derültség) odaemelni a magyar parlamentet a történeti fény magaslatára? Ha a tisztelt miniszterelnök ur ezt akarná! De nem ezt akarja, ő mondja csak, hogy akarja! Ha ezt akarná, egyetlen ember nem volna ezen az oldalon, ki őt szive mélyéből, hazafias lelkesedése egész melegével ne üdvözölné.

Ha ő azt akarná, akkor nem lenne szükség ily gyalázatos házszabályra! Nem lenne szükség arra, hogy a nemzet szabadságának a házszabályok által biztositott részét elvegyük. Mást akar ő. A magyar nemzet iránt ellenséges habsburgi erők fokozását, – (Élénk helyeslés a szélsőbaloldalon) nem magát a királyt értem – (Élénk helyeslés és taps a szélsőbaloldalon) ezt a nemzetet nagyhatalmi czimen és védképesség czimén az osztrák birodalmi egységbe akarja még jobban belevonni. (Igaz! Ugy van! a bal- és szélsőbaloldalon.) Jönnek az ő javaslatai egymásután, a melyekről bizton tudja, hogy a mig becsületes magyar ember lesz, azok simán keresztül nem mennek a parlamentben. Minden szájra lakatot, minden nyelvre gutaütést, minden lélekre gyalázatot akar rákényszeriteni. (Zajos helyeslés a bal- és a szélsőbaloldalon.) Ezt a nemzetet el akarja árulni. Ha nem ez a végczél, akkor őrület az egész. Nem fogadom el a javaslatot. (Zajos helyeslés, éljenzés és taps a bal- és a szélsőbaloldalon.)

SZÓZAT A NEMZETHEZ.

I. A SZÓZAT TÖRTÉNETE.

(Az ellenzék vacsorája 1904. évi november 18-án. – Találkozásom Polónyi Gézával és Justh Gyulával. – Felköszöntöm Molnár Jánost. – A koaliczió megalakulása. – A vezérlő bizottság tagjai. – A nemzethez Szózat intézendő. – Engem kérnek föl készitésére.)

1904. évi november 18-án este történt az alkotmány ellen az a merénylet, mely a Daniel-féle házszabály-módositás neve alatt ismeretes. Az ellenzéki képviselők nagy része nyomban közös vacsorára gyült össze s az ellenzéki pártok férfiaiban már ekkor általánosan elterjedt rokonérzés támadt, sőt az alkotmányt fenyegető nagy veszély ösztönszerü előérzetében a szövetkezés gondolata már akkor megszületett.

Jól emlékszem, bennem is szilárd elhatározás érlelődött meg az alkotmány védelmére minden ellenzéki párttal szorosan szövetkezni. Még a néppárttal is s e czélból a multak pártviszályaiból származó minden egyéni indulatot és emlékezést nyomban félretenni s elfeledni.

Másokban is ugyan efféle elhatározás támadt. Kicsiny, de jellemző eseteket hozok fel például.

Mikor pártelnök voltam Irányi Dániel halála után 1892-ben: Polónyi Géza sok ellenszenves aknamunkát végzett és sok kellemetlen zavart okozott nekem is, a függetlenségi pártnak is s a szabadelvü egyházpolitikának is. Eljárását nem tartottam megengedhetőnek s abban nemcsak pártelnöki állásom, hanem egyéniségem és személyem ellen is gyülölködő s szünetet nem ismerő harczot láttam. Megmondtam hát neki személyesen s őszinte nyiltsággal 1893-ik évi április 12-én, hogy vele többé az életben közéleti közdolgokról nem tárgyalok, sőt nem is beszélek. Azóta tizennégy és fél év telt el s vele közdolgokban csakugyan nem érintkeztem. A vacsora alatt hozzám lépett s a maga nyers őszinte módjával e szavak közben kezet nyujtott:

– Most már itt az ideje, vajda, hogy mi is kibéküljünk.

Semmit se feleltem, hanem annak jelzésére, hogy szivesen egyetértek vele, melegen megráztam kezét.

Hozzám jött Justh Gyula is, a ki egykor pártvezető munkámban még több bajt okozott nekem, mint Polónyi.

– Most már, édes barátom, mi is kimagyarázhatnók a mult félreértéseit a békés együttmüködés érdekében.

Vidámabb oldaláról fogtam föl a dolgot s azt feleltem:

– Ne magyarázzunk ki semmit, hanem felejtsünk el mindent s akkor szent lesz a béke.

Megöleltük egymást.

Általában a közös veszély hozott össze bennünket, ellenzéki pártokat, de hogy minden okoskodás, tervezgetés, rábeszélés és kikötés nélkül s a vezérek minden fontoskodása s fényes szónoklása nélkül oly gyorsan és simán jött létre a szövetkezés: ez nagy örömöt s vidám érzést okozott amaz estén mindenkinek. Hazafias, szép gyülekezés volt.

A felköszöntők sorában engem is hallani akartak. Számitottak arra, bizonyosan mondok valami adomát vagy derüs elmésséget.

Molnár János apátra emeltem poharam, mint igen tisztelt és jó barátomra.

Mindenki tudta, hogy Molnár János ugy is mint egyházi főtisztek viselője, ugy is mint képviselő, a legtökéletesebb és legelszántabb római katholikus, még pedig érzésben, tudásban s közéleti törekvésben. De azt is tudta mindenki, hogy én meg épen ellenkezőleg nyers, nyakas magyar kálvinista vagyok minden tekintetben. Tehát nyilt és őszinte gondolkodásu és beszédü. Igazán kiváncsi volt a nagy társaság, mi alapon áll elő felköszöntőmben kettőnk közt a béke.

Azt mondtam:

– Közel negyven év óta figyelem az országos köztanácskozásokat, nagy részben mint törvényhozó is. Sok nagy szónokot és sok fényes beszédet hallottam s azok hatása gyakran varázsló, mámoritó volt s az indulatok csodálatos fölgerjesztésére birta a hallgatóságot. De akkora hatása sohase volt egy szónoklatnak se, mint egykori barátom, Kaszap Berczi hatalmas beszédének, pedig csak négy szóból állott. A mult század nyolczvanas éveiben történt. Kaszap Berczi Hevesvármegyének volt egyik képviselője. Nemes gondolkodás, áldott jó lélek, igaz magyar. De soha a száját se nyitotta föl s a kortörténetek örökre hallgatnak róla e miatt. Tisza Kálmán volt a kormányzó elnök. Tisza Kálmán sok ideig konok, kegyetlen ellenzéke volt Deák Ferencznek s később sokkal rosszabb dolgokat csinált, mint a milyeneket valamikor Deák dolgaiból kárhoztatott. Ezért az ellenzék képviselői s még a függetlenségi pártiak is egy alkalommal szivesen és gyakran idézték ellene Deák szavait, mondásait, bölcseségét. Ez különösen izgatta, ingerelte őt. Végre megunta s valamelyik viharos ülésben igy tört ki: »Ha igy folynak az országgyülésen a dolgok, eljön még az az idő, a mikor én rólam is ugy emlékeznek, mint ama nagy emberről, Deák Ferenczről«. E szóra kissé fölemelkedik ülőhelyén Kaszap Berczi s e szavakat mondja: »Kutyául leszünk már akkor!« – El se lehet képzelni, milyen hatása lett e szónak. A mennydörgés nem oly hatalmas, mint a milyen kaczagásba tört ki az egész Ház kivétel nélkül, még a kormánypárti oldalon is. Az emberek felugráltak, ugy kaczagtak és éljeneztek perczekig. Nos hát, ez jut eszembe most, a mikor Molnár János tisztelt barátomra emelem poharam – jó szivvel, meleg érzéssel. Mert hogy mi valaha egy táborba egyesüljünk s egy irányban jó testvérek egyetértésével törekedjünk és munkáljunk: Kaszap Berczi igazságának kellett elkövetkezni. Csakugyan kutyául lettünk, de nagyon!

Kis dolgok ezek, de jellemzik ama napokat.

Akkor négy vagy öt ellenzéki párt volt az országgyülésen, a horvátokat, szászokat és nemzetiségeket nem számitva. Ugymint a függetlenségi párt két árnyalattal – az egyik Kossuth vezetése, a másik Ugron-Holló vezetése mellett. Azután a nemzeti párt Apponyival s a néppárt a képviselőházon kivül álló Zichy Nándor gróffal. A szabadelvü pártból lassanként kivonuló ugynevezett disszidensek szaporodtak ugyan, de külön párttá gróf Andrássy Gyula vezetése mellett jóval később alakultak és szervezkedtek. De szervezett és megalakult párt volt az ujpárt Bánffy Dezső báró vezetése mellett. Magam is ezzel állottam szövetségbe az év elején. Függetlenségi elveimtől és harczaimtól ugyan egyetlen pillanatra se álltam el, de minthogy a nagy nemzeti eszmékért való nemes küzdelem folyama alatt Kossuthék négyszer leszereltek, Ugronéktól és Hollóéktól pedig engem némi személyi és fontos elvi eltérések választottak el s minthogy én a nemzeti küzdelemnek lehetőleg egységes folytatását láttam szükségesnek, erre pedig Bánffy és pártja nagy buzgósággal készen volt: tehát velük kellett szövetkeznem. Fent is állott szövetségem az 1906-iki választásokig, a mig a párt a helyzet nagy átalakulása miatt a fokozottabb tevékenységtől vissza nem vonult. Ettől kezdve magam maradtam egyelőre a történelmi nagy függetlenségi pártból a közélet szinterén.

Volt alakulóban még egy kisded ellenzéki párt, a demokrata párt, élén Vázsonyi Vilmossal. A fővárosban hatalmas tömege volt, de képviselője Vázsonyin kivül ekkor még csak egy.