Part 9

(1848 előtt a mentelmi jog hatalmi kérdés volt. – A Gotterhalte nem magyar intézmény. – Semmi törvény nem biztositja a Gotterhalte tiszteletét. – Élő nemzetre idegen nemzet érzéseit ráerőszakolni nem lehet. – Hajdan nem parancsolták a Gotterhaltét. – A légy az ember orrán; – olyan a Gotterhalte a nemzeten. – A vád alatt állás is büntetés. – Mi a jellem? – Minő jellemének kell lenni a magyar tisztnek? – Mi Magyarország törvényhozói vagyunk.)

Tisztelt Képviselőház! Óhajtok a szőnyegen fekvő tárgyhoz szólani, de csak lehető rövidséggel. Csak rá akarok mutatni bizonyos tévedésekre, a melyek leggazdagabb számban a tisztelt igazságügyminiszter ur tegnapi beszédében fordulnak elő és a melyek nem engedik meg, ha a tisztelt Ház erre az álláspontra helyezkednék, hogy ennek a kérdésnek a lényegét tisztán lássa.

Az igazságügyminiszter ur a mentelmi jogot bizonyos tanszéki szokásnak megfelelőleg elkezdte osztályozni abszolutra és relativre. Hogy miért abszolut és relativ egyik vagy másik része a mentelmi jognak, azt nem magyarázta meg. Azt talán a tankönyvek sem magyarázzák meg tisztán. Nem is lehet megmagyarázni. A hol a mentelmi jog sértve van vagy a hol nincsen sértve, ott akár a sértést, akár annak hiányát abszolutra, vagy relativre osztályozni azt hiszem nem egyéb, mint a szavakkal való játék. Én előttem a kérdés, a mi hazai gyakorlatunk szerint – és abban a tisztelt igazságügyminiszterrel egyetértek, hogy maradjunk meg különösen a hazai talajon – tiszta. 1848 előtt mentelmi esetek mindig a hatalmi kérdés szempontjából intéztettek el a magyar országgyülésen és a hogy akkor intéztettek el, attól tartok, hogy ebben a kérdésben szintén ez az irány fog majd győzni.

A tisztelt igazságügyminiszter urnak tudnia kell, hogy galantai Balogh János ellen nótapert indíttatott a hatalom oly kijelentés miatt, a melyet ő a képviselőház termében tett. Mint törvényhozó tette ezt a kijelentést, hogy mi volt a tartalma annak, mely szavakat alkalmazott, az most nem kérdés. Mai napság nincsen olyan igazságügyminiszteri nagyitóüveg, amelylyel ama szavakban, vagy állitásokban valami sérelmet, vagy valami komoly megfontolásra méltót fel lehetne fedezni. De, tisztelt Ház, galanthai Balogh János szálka volt a hatalom szemében, ennélfogva galanthai Balogh János ellen meginditották a nótapert és ezzel megsértették a mentelmi jogát neki és magának az ország törvényhozó testületének a mentelmi jogát is, oly tény miatt, a melyet ő mint képviselő, a képviselőház nyilt tanácskozása közben követett el. Nohát, hogy ez azután az abszolutak közé tartozik-e, vagy a relativek közé, ennek eldöntését a tisztelt igazságügyminiszter urra bizom, de biznom kell is, mert a mikor ő beszélt abszolut mentelmi jogról, ilyen esetben azt meg is kellett volna neki magyarázni.

Báró Wesselényi Miklós ellen ugyanazon szavakért szintén nótapert inditott a hatalom, mert báró Wesselényi Miklós ugyancsak szálka volt az akkori hatalom szemében. Az országgyülés egyik esetben sem tudta megvédelmezni a saját mentelmi jogát, vagy a saját integritásának érdekét; egyik esetben sem tudta megvédelmezni, mert a hatalom arra az álláspontra helyezkedett, hogy ha egy szót kimondott, ahhoz a szóhoz neki ragaszkodni kell és én attól tartok, őszintén attól tartok, hogy ha nem is ugyane szavak miatt, de ma is abban a veszélyben vagyunk. Most a katonai hatalom sérthetetlensége a jelszó és jelszó a katonai hatalom körül az országgyülés által engedélyezett felségjogok sértetlensége.

E felségjogok közt utolsó analizisban – hogy a tisztelt igazságügyminiszter ur által használni szeretett jogi terminologiákba menjek át – ugy látom, ez a Gotterhalte megint valami nagy dolog és ugy látom és kimondom minden himezéshámozás nélkül, hogy ezt a Gotterhaltét a magyar intézmények, még pedig a közjogi intézmények közé, társadalmi és katonai hatóságok utján be akarják erőszakolni. Ha megy önként a dolog, ha ezt a magyar társadalom elfogadja és a magyar törvényhozás szemet huny vagy később ő is elfogadja, ha mondom önként megy, akkor nincsen ellene semmi szavam. Tévedhet egyik vagy másik nemzedék, tévedhet a nemzet maga egészében is, tévedett is már fájdalom, de mondom, akkor nincsen ellene szavam, mert jön másik nemzedék és kijavithatja ezt a tévedést és rendbehoz mindent. De hogy hatósági uton a Gotterhaltét intézménynyé tegyék Magyarországon, a melyet tisztelnünk kell, a mely előtt meg kell hajolnunk, a melynek a tiszteletét büntető eljárásokkal ránk akarják erőszakolni, valami ilyenféle törekvést látok én itt az egész kérdésben.

A fennforgó esetben szó van egy képviselőtársunkról, a ki – a mint mondják – katona. Én ugyan nem láttam katonának. Hát azt mondják, hogy katona. Bocsánatot kérek, ez a megkülönböztetés nem üres élcz akart lenni, nem üres elménczkedés, vagy elmélkedés, mert én őszintén szólva, az igen tisztelt honvédelmi minisztert sem látom katonának itt és nem látom itt abban az öltönyben és ugy vagyok értesülve a mentelmi bizottság többségének a jelentéséből, hogy tisztelt képviselőtársam, Nessi Pál, szintén nem mint katona volt ott Kolozsvárott. Hát ebben a megkülönböztetésben én komoly dolgot akarok látni. Már most tisztelt képviselőtársam ellen katonai hatóság elrendel vádeljárást. Ne zavarjuk össze, becsületügyi kérdésről van-e szó vagy nem; a katonai hatóság, illetőleg valami Bihar altábornagy, honvédkerületi parancsnok rendel el vádeljárást szóról-szóra 3886. számu rendeletével.

Bocsánatot kérek, nagyon szeretném, ha a tisztelt honvédelmi miniszter ur képességgel birna arra, hogy ezt a rendeletet meg nem történtnek fogadtassa el.

(Báró Fejérváry Géza: Ez csak idézés, semmi egyéb!)

A tisztelt honvédelmi miniszter ur rossz emlékezőtehetséggel bir, vagy el sem olvasta a rendeletet; nincs birtokomban ebben a pillanatban a rendeletnek szóról-szóra való szövege. De én a kisebbség határozati javaslatában szóról-szóra ezeket látom (olvassa): »Bihar altábornagy, honvédkerületi parancsnok, Budapesten, 1902. évi november hó 4-én 3886. szám alatt kelt rendeletével Nessi Pál orsz. képviselő ellen, a becsületügyi tárgyalást elrendelte. Elrendelte, mint katonai hatóság, tehát mint oly hatóság, melyet törvény alkotott s mely törvény alapján működik.«

(Olay Lajos: Itt van a rendelet szóról-szóra! A rendeletet a szónoknak átadja. Élénk éljenzés és taps a szélső baloldalon.)

Én a magam részéről igazán fontosnak tartom, hogy a kérdésnek e részét is hozzuk egészen tisztába, azért engedje meg a tisztelt Képviselőház, hogy miután a rendelet itt van birtokomban, azt, a mit állitottam, most be is bizonyitsam.

A rendelet felzetének a czime: Magyar királyi budapesti első honvédkerületi parancsnokság. Száma 1886. per divisum 1064. Aláirva Bihar, – a többi olvashatatlan, szokás szerint – kerületi parancsnok. Ebben a következő szavak foglaltatnak: »Értesitem a hadnagy urat, miként a hadnagy ur ellen azon vád miatt, hogy a midőn a Mátyás király szobrának kolozsvári leleplezése ünnepén ő császári és királyi apostoli Felsége képviseletében folyó évi október hó 11-én Kolozsvárra megérkezett ő császári és királyi fensége József Ágost főherczeg ur fogadásához a kolozsvári pályaudvarra megrendelt honvédzenekar, a magyar kir. honvédgyalogság számára stb. érvényben levő… stb. foglalt rendelkezéséhez képest a néphimnuszt játszotta, egy tömegnek élén és azzal együtt a néphimnusz ellen zajosan tüntetett stb. Midőn az ekképen megzavart rend fenntartása czéljából megjelent rendőrség a zajongó tömeget szétoszlatni akarta, a közben a zajongó tömeg között egy rendőrközeg által tettlegesen bántalmaztatott, a mai napon hasonszám alatt kelt rendeletemmel a becsületügyi előleges tárgyalást elrendeltem.« (Zajos felkiáltások a szélső baloldalon: Hát az idézés? Hová idézték? Halljuk! Halljuk!)

A rendelet expoziczionális részében az van mondva: »azon vád miatt ön ellen az eljárást elrendelem.« Már most az az eljárás lehet becsületügyi, lehet fegyelmi, lehet egyéb; azt én nem keresem; előttem első sorban az áll, hogy törvény által rendelt hatóság nyilvánosan emelt vád miatt egy képviselő ellen a vádeljárást elrendeli.

(Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Nem a képviselő, hanem a katonatiszt ellen.)

Akárhogy kerülgessék ezt a kérdést, ennek a kérdésnek egész fontossága ebből áll: hatóság képviselő ellen nyilvánosan emelt vád miatt a megtorlási eljárást elrendelte. Hogy ennek a megtorlási eljárásnak »becsületügyi« jelzést ad-e, az másodsorban figyelembe jöhet, a hatóság előtt talán figyelembe jöhet egyébként, de a kérdés érdeméről beszélve a Képviselőház előtt a kérdés a maga tiszta egyszerüségében az, hogy hatóság nyilvánosan emelt vád miatt a Képviselőház tagja, tehát törvényhozó ellen a vád és megtorlási eljárást elrendelte.

Már most tovább megyek. Midőn a tisztelt igazságügyminiszter ur ennek a dolognak mindig a jogi oldalát feszegeti, akkor rettenetes bámulatunkra épen arról, a mi igazán jogi kérdés, nem beszél egyetlen-egy szót sem. Bocsánatot kérek ezért a kitérésért, de olyan értelemben, mint az igazságügyminiszter ur mondja, nem is lenne igaz, hogy ez jogi kérdés, mert ha csak olyan értelemben volna jogi kérdés, a mint a tisztelt igazságügyminiszter ur mondja, akkor ez soha sem kerülne ide, hanem ő a maga perrendtartásával átutalná az aljárásbiróhoz. Maga az a tény, hogy ez a kérdés csak itt tárgyalható és másutt sehol, maga ez a tény bizonyitja azt, hogy ez nem olyan értelemben való jogi kérdés, a hogy azt ő felfogja, hanem legalább is közjogi kérdés, másrészről pedig igen nagy fontosságu politikai kérdés, a mely a nemzet önállóságával és a törvényhozás függetlenségével a legszorosabb összeköttetésben áll.

És miért áll oly szoros összeköttetésben? Abban már mondom egyetértek a tisztelt igazságügyminiszter urral, hogy maradjunk meg a magunk jogi gyakorlatának, a magunk történelmének és közjogunknak a mezején. Igenis maradjunk meg; a külföld akármelyik példájára is hivatkozni itt nem tartanám czélszerünek. Megmondom az okát, hogy miért. Mert én nem ismerek olyan művelt nemzetet a vílágon, a melyre saját hatóságai, saját katonai vagy nem katonai hatóságai idegen nemzetnek dalát, jelvényét, lobogóját ráerőszakolnák. Ilyen lehetetlen, ilyen képtelen ilyen undok viszony egyetlen művelt népnél sem található. Hogy Magyarországon közpolgárt, tisztességes embert, ügyvédet vagy országgyülési képviselőt azért, mert a saját nemzetének minden érzését kifejező nemzeti dalait énekli, ugyanazon nemzetnek valamely a törvény által kirendelt hatósága vád alá helyezze, az tökéletesen képtelen és érthetetlen dolog.

Tisztelt Ház! Ez kizárólag magyar helyzet, másutt ehhez hasonló nincs a világon, nem is volt, csak elhalt népeknél volt. De mi élni akarunk. Csak elhalt nemzeteknél történt ilyen eset. De ezek is utolsó csepp vérig védelmezték nemzeti jogaikat és azoknak a saját hatóságaik által való tiszteletét és ebben a küzdelemben merültek ki és multak el. Holt nemzeteknél történt ez. De oly nemzetnél, mely élni akar, ez nem történhetik. Azért tehát erre a példa a külföldi nemzetek törvényhozásában és törvényhozási, közjogi gyakorlatában nincs. De ne is hivatkozzunk, ne is törjük a fejünket idegen nemzetek példáin. A kérdés a maga tiszta egyszerüségében az, hogy törvény által rendelt hatóság vád eljárás alá fogott egy képviselőt; a kérdés az, hogy oly vádbeli cselekmény vagy mulasztás miatt rendelte-e el ezt a megtorló vádeljárást, a melyet törvényeink büntetendőnek tartanak. Ez a kérdés. Sőt ez az egyetlen kérdés.

Arról beszélnek, hogy a hatóság kikéri-e a képviselőt vagy nem. Ez a szó, hogy »kikéri«, nagyon a pinczérek beszélő modorára emlékeztet, mert ennek a szónak a mi közjogi gyakorlatunkban helye nincsen. Hanem arról van csak szó, hogy megengedi-e a képviselőház vagy a főrendiház, hogy valamely tagja ellen valamely hatóság eljárhasson. De a mikor ez volna a főkérdés, hogy a hatóság kéri-e, nem kéri-e, én ugyan elismerem e felfogásnak sok tekintetben való helyességét, de döntő, alapos helyességét nem ismerem el, mert abból az következnék, hogy ha valamely hatóság a vakmerőséget annyira viszi, hogy még a mentelmi jognak felfüggesztését sem kéri a Háztól, akkor bele sem menne a kérdés e részének a taglalásába, hanem akkor nyilt összeütközést támasztana a nemzet törvényhozó jogát gyakorló intézmények közt és a törvényhozásnak alárendelt valamely más intézmény közt. Idáig juttatni pedig a dolgot nem engedem még elvileg sem. Akármi uton jut a képviselőház tudomására annak, hogy egyik tagja ellen nyilvános vádat, megtorló intézkedést tett valamely hatóság, a törvényhozás feladata saját sérthetlensége és függetlensége érdekében a kérdést megvizsgálni. Kötelessége ez, akár a hatóság terjeszti ide e mentelmi jog fefüggesztésére vonatkozólag a kérését, akár az illető képviselő jelenti be, a mint az az ő kötelessége. Minden képviselő kötelességet mulaszt, a ki ezt meg nem teszi.

Nessi Pál képviselő ur bejelentette az esetet. Helyesen tette, de nincs ok valami különös elismerésre, mert legegyszerübb törvényhozói kötelességét teljesitette, mert a törvényhozó testület, a melynek diszes tagja, ennyit minden tagjától elvárhat és el is vár. Mondom tehát, akár a képviselő maga teszi a bejelentést, akár egyébként más képviselő teszi meg, hogy tudomására hozza az esetet a képviselőháznak, akár a hirlapokból olvassa az elnök vagy más: a képviselőháznak kötelessége, hogy a kérdéssel foglalkozzék.

(Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Gróf Forgách!)

Én a Forgách esetét nem ismerem, de tisztelt honvédelmi miniszter ur, ezt a kérdést elforgácsolni sem engedem.

(Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Azért emlitettem, mert azt méltóztatott mondani, hogy »akár a hirlapokból tudják meg az esetet«, pedig a hirlapok erről eleget irtak.)

Kérem a tisztelt honvédelmi miniszter urat, hogy egymásután beszéljünk vagy nyiltan beszéljünk egymással, de ketten ne suttogjunk, mert abból nem én reám származnék baj.

Már most tisztelt Képviselőház, bizonyos – én legalább bizonyosnak tartom – hogy Bihar altábornagy mint a budapesti I. honvédkerület parancsnoka az ő rendeletében meg nem nevezett, de mégis néphimnusznak jelzett zenedarab alatt a mindenki által, fájdalom, most már mindenki által ismert Gotterhalte nevü osztrák zenedarabot értette. Ezt bizonyosnak tartom.

A honvédelmi miniszter urtól szivesen veszem, ha alaptalannak tudja bizonyitani azt a felfogást, hogy a néphimnusz alatt az altábornagy ur a Gotterhalte nevü osztrák zenedarabot értette.

Ennek a zenedarabnak furcsa története van. De akármilyen furcsa a története, az ő történetében még soha sem fordult elő, hogy Magyarország s a magyar nemzet számára, valamely magyar törvény, vagy törvényt pótló hasonló hatalom köztiszteletben állónak és mindenki által tisztelendőnek jelentette volna ki.

Emlékezzünk csak vissza; 1848 előtt valami nagy ellenszenv talán nem volt ez iránt a zenedarab iránt.

(Báró Fejérváry Géza honvédelmi míniszter: Száz esztendeig nem volt!)

Emlékszem arra, a mit a tisztelt honvédelmi miniszter ur talán nem tud, a mikor mint elemi iskolásgyermek jártam az iskolába, a kálvinistáknál, azoknak könyvébe bele is volt nyomtatva; nem ugy, hogy Gotterhalte, hanem ugy volt a magyar szövege – ugy emlékszem, hiszen nem mai dolog – Isten áldd meg, – vagy tartsd meg – Ferdinandot, Ausztria dicső fiát vagy fejét. Vagy fiát vagy fejét! Ott volt a kálvinisták egyházi szertartásos énekes könyvében kinyomatva magyar nyelven. De hogy az is ki lett volna nyomtatva, hogy osztrák munka és hogy ez az osztrákok ugynevezett néphimnusza, arra nem emlékszem, mert ha ki lett volna nyomtatva, ama felekezetnek a tanitói, bizonyára, mikor a gyermekek kezébe adták volna a zsoltáros könyvet, azt valami sötét papirossal beragasztották volna. Máskép ezt magyarázni a magyar népnek lélektana szerint lehetetlen.

De akkor nem volt gyülölet tárgya. Miért? Mert ugy tudom, hogy akkor nem parancsolták rá a katonai hatóságok a magyarra. Mert ebben nagy különbség van. Mert ha valami szolgálati szabályzat a vád és megtorló eljárás terhe alatt valami dalt ráparancsol a nemzetre, hát nemcsak nálunk, de nem hiszem, hogy a világ akármelyik nemzeténél a legutolsó timbuktui népénél is az a dal kedves volna. Mikor a katonai hatóság azon kezdi, hogy ezt a népdalt, vagy néphimnuszt megtorlás mellett rá akarja parancsolni a magyar nemzetre, hát az a katonai hatóság a bölcseségnek oly kicsiny mértékével bir, oly vakon, oly megfontolatlanul cselekszik, hogy ekkora bölcseséggel még Magyarországon sem lehet kormányozni.

Következett azután a függetlenségi harcz, a magyar nemzetnek a legeslegutolsó perczig késleltetett önvédelmi harcza: mert hiszen nem forradalom, se nem függetlenségi harcz volt az kezdetben és sokáig, hanem valami irtózatos, valami lehetetlenség, más nemzetek példájában szintén elő nem fordult orvtámadás elleni harcz. Csak az utolsó perczben hitték el, hogy az a támadás orvul történik, hogy a magyar korona köréből történik. Hogy a velünk szövetséges állam szervezett hatalma részéről történik és hogy az a saját nemzetünk katonái által történik. De megtörtént. És mikor annak az önvédelmi harcznak vége lett – szerencsétlen vége lett, legalább pillanatig a nemzetre nézve, akkor a győző hatalom nem a magyar király, nem a magyar honvédség és nem a magyar hadsereg lobogójával jött Magyarországra, hanem a hóditó zsarnok gőgjével és vérengző szenvedélyével és azt a gőgöt és azt a vérengző szenvedélyt ennek az osztrák néphimnusznak hangjai mellett gyakorolta.

(Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Régmult dolgok.)

Tudja mindenki, ez a történet. A nemzet azután kibékült királyával, kibékült annak tanácsosaival, kibékült a királynak nem teljesen, de mégis lényegesen megváltoztatott politikai irányzatával. De a nemzettől azt követelni, hogy az orrán levő legyet is türje és dicsérje azt is, mint arczának ékességét, lehetetlenség.

(Barabás Béla: Szemtelen is az a légy!)

A légy odaszállhat az arczra, de csak az az ember nem kergeti el, a kinek kezei meg vannak kötve. Ép és egészséges ember álmában is elkergeti, mert ebben az embernek sem haszna, sem gyönyörüsége nincs. Önök pedig nemcsak a magyar nemzetnek orrán tartják ott ezt a legyet, hanem ott tartják a magyar királyi méltóságon is, mert ezt ékteleniti el legjobban. Mert a nemzet azokért a nagy áldozatokért, melyeket a multban oktalanul hozott, azokért a nagy áldozatokért, a melyeket ma jól vagy rosszul, de megfontolva hoz, legalább megvárhatja attól a hadurtól vagy felségtől, – nem is róla beszélek – hanem tanácsosaitól, hogy a nemzetnek érzéseit, multjának emlékeit legalább tiszteljék.

Mikor a nemzetnek törvényhozója, a képviselőháznak egy tagja Kolozsvárt nem is azt cselekedte, a mihez szentséges szent joga lett volna, hogy azt mondja annak az ifjuságnak: zugjátok le azt az ugynevezett néphimnuszt, hanem azt cselekedte, azt mondta, énekeljétek a magyar himnuszt és nem is a magyar himnuszok közül az egyiket vagy másikat, hanem énekeljétek csak azt, melyben az van: »Isten áldd meg a magyart«, ezért a katonai hatóság vádeljárást indit és megtorló eljárást indit és azt ez a képviselőház helyesnek tartja: ez erkölcsi lehetetlenség.

(Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Mindent a maga idejében!)

Tisztelt honvédelmi miniszter ur, a nemzet becsületének és önérzetének a tisztelete minden időben időszerü és minden hatóságnál, még a királyi korona körében is, sőt többet mondok, még az osztrák császár körében is annak a tiszteletnek mindig meg kell lenni, mert hiszen szövetséges állam. A hű és régi és mindenre kegyetlenül felhasználható magyar szövetségest legalább érzelmeiben tisztelni még az osztrák császárnak is czélszerü! A mikor az igazságügyminiszter ur belekeveredve a jogi kérdés abszolutivumának és relativumának tömkelegébe, mindenütt csak azt kereste, mi a jogi és nem jogi oldala a kérdésnek, akkor mégis csak első feladata az lett volna, hogy megvizsgálja Magyarország törvénykönyvéből, a melynek régi és ujabb foliánsaiban sok jól meg nem fontolt, helytelen dolog is van, hogy talál-e olyan jogi tételt, a mely szerint az osztrákoknak ez a néphimnusza annyira tisztelendő és főtisztelendő dolog legyen, hogy a ki ez ellen sérelmet követ el, azt Magyarország hatóságai nyilvános vádeljárás utján üldözik és ellene megtorló eljárást inditanak.

(Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Ha tiszt akar lenni!)

A tisztelt honvédelmi miniszter ur legyen szives figyelmeztetni rá, ha elfeledném, hogy e szavaira, melyeket tegnap is kiejtett: »Ha tiszt akar lenni«, feleljek tüzetesebben.

Megjegyzést óhajtok még tenni a tisztelt igazságügyminiszter beszédére. Ő fegyelmi eljárásokat, az ügyvédi kamarai, birói fegyelmi eljárást, kaszinószabályokat hoz fel ebben a kérdésben.

Jegyezze meg a tisztelt miniszter ur, hogy a közjegyzőknek is van fegyelmi eljárásuk. Az ügyvédeknek, a biráknak is, azonban hogyha valamely hatóság, például az ügyvédi kamara azért akarná üldözni fegyelmi eljárás utján a képviselőt, mert a Gotterhaltéval szemben a magyar nemzeti himnuszt az »Isten áldd meg a magyart« akarja énekelni, akkor ez a kérdés rögtön idejön és ha ez a nemzet a maga törvényhozását megtiszteli azzal, hogy függetlenségét meg akarja óvni, ha ez a nemzedék erre képes, akkor akármilyen ügyvédi kamarát inkább százszor szór szét mint a polyvát, semhogy megengedje, hogy azt a képviselőt azért üldözzék, vádeljárást azért inditsanak ellene, mert a Gotterhaltét nem tisztelte és Kölcsey Himnuszát akarta énekelni magyar nemzeti ünnepen. Azt nem vitatom, hogy ez az eset jogi kérdés-e vagy nem, de ha jogi kérdés, akkor ebben a kérdésben az első az, hogy vajjon Magyarország összes törvényei vagy törvényt pótló rendeletei, vagy a törvény erejével biró szokásai szerint, vagy a nép felfogás szerint, vagy a képviselőház felfogása szerint megtorlásra érdemes, büntetendő cselekménynek tekintették-e? Kimondták vagy megengedték-e, hogy a magyar hatóságok a magyar nemzeti közünnepen a Gotterhaltét annyira tiszteljék, hogy ha valaki nem tiszteli, a miatt már büntettessék?

Azt mondja a tisztelt igazságügyminiszter ur – fájdalom, nem olvashatom el beszédét pontosan, azért az idézésben tévedhetek – hogy ez az eljárás vagy micsoda, a mit az első honvédkerületi parancsnokság inditott, szabadságvesztéssel vagy elzárással nem jár. Bocsánatot kérek, az ősi józan magyar észnek felfogását gyakran fájdalommal nélkülözöm itt a miniszteri padokban. A magyar józan ész szerint a bűnper alatt állás a büntetésnek egyik neme, gyakran igen sulyos neme és gyakran, mikor a közbüntetteseket Magyarország köztörvényszékei elitélték, az enyhitő körülmények nagyfontosságának tekintetbe vételével azt mondták, hogy büntetendő cselekményt követett el, el is kell itélni, de ezért büntetésül per alatt való állása elég. Ez a józan észnek felfogása.

Mert katonát, vagy nem katonát megtorló eljárás alá kényszeriteni, ellene vádeljárást inditani, az auditor vagy járásbiró elé odaczitálni, kihallgatni, faggatni, huzni, vonni és akként végezni, a mint katonáéknál szokás ily esetben, a mikor arról van szó, hogy a Gotterhalténak köztiszteletet parancsoljunk minden áron, ha másként nem megy, lefokozással és becsület csorbitással is, maga az a tény, hogy az eljárást meginditották, az illetőt előidézték, napjait, munkáját megzavarták, már maga is zaklatás! Már ez maga is igen nagyfoku sértése a képviselő szabad elhatározásának, mikor képviselőről van szó. Ezt a honvédkerületi parancsnokságot – keletkezésének minden forrását pragmatice nem ismerem ugyan, – én törvény által alkotott hatóságnak tartom, ha másképen nem, azon az alapon, hogy ezt Ő felsége, a mi koronás királyunk rendelte…

(Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Törvényben van!)