Part 10

… hát törvényben van, annál inkább, de ha Ő felsége rendelte is, rendelte annál a jognál fogva, melyet felségjog czimén a nemzet kegyesen engedélyezett neki. Minthogy pedig a szerint kétségtelen, hogy ez a kerületi parancsnokság magyar állami hatóság, mely törvény által van rendelve és fenntartva és melynek hatáskörét, tagjainak ellátását, fizetését a magyar állam a maga törvényhozása utján adja meg, minthogy ez a hatóság képviselő ellen oly cselekmény miatt inditott megtorló vádeljárást, a mely cselekményt a mi törvényeink, törvényerejü rendeleteink és törvényerejü szokásaink büntetendőnek nem mondják ki, nem tekintenek, másrészről pedig, ugy a törvényhozás előtt, mint a nemzet előtt a maga egészében ez a cselekmény becsületes, jogos, tiszteletreméltó, sőt a hazafiság szempontjából kötelességszerü volt: ennélfogva a katonai hatóság ebben a kérdésben ily módon való beavatkozással sulyosan sérti a törvényhozás függetlenségét és a képviselőnek és a képviselőháznak mentelmi jogát.

Ennélfogva én Nessi Pál tisztelt képviselőtársamnak eljárását, a mely szerint bejelentette az esetet, helyeslem és az ő mentelmi jogának megsértését látom ebben a kérdésben és elfogadom a kisebbségnek azt a határozati javaslatát, a mely utasitja a kormányt, hogy e tárgyban e hatóság ellen a további megtorló lépést ez eljárás miatt inditsa meg és arról a Háznak tegyen jelentést. Én a maga tiszta egyszerüségében igy látom ezt a kérdést. Akár politikai, akár jogi, akár közjogi, akár mindenféle szempontból vizsgáljuk meg a kérdést, én igy látom a helyzetet. Azokat a műveleteket, a melyek szerint leginkább az igazságügyminiszter és mások pozitivum, vagy abszolutum, vagy relativum, alaki és nem alaki jogi kérdések utvesztőjébe akarják ezt az ügyet elterelni, azt én nem helyeslem, azt a rókák orvlyukainak tekintem, a melyekbe a kérdés elől elbujni akarnak.

A tisztelt honvédelmi miniszter ur ma is már ismételten sugta nekem, »ha tiszt akar lenni az illető«. Tisztázzuk a fogalmakat ebben is, mert én nem hiszem, hogy a középkor, vagy még a középkorba visszasanditó ujabb katonai felfogásnak minden részlete okos, józan és tisztességes. Nézzük meg ezt a kérdést a maga egyszerüségében. Bocsánatot kérek, ha nagyon primitiv módon fogom ezt a kérdést itt traktálni a tisztelt honvédelmi miniszter urnak, de ugy látom, hogy szükség van rá.

Mi szükséges ahhoz, hogy valaki a magyar hadseregben vagy a magyar honvédségben tiszt legyen? Azt hiszem, egyetért a honvédelmi miniszter ur velem abban, hogy java fiatalkorbeli ember legyen, épkézlábu, egészséges ember legyen és szükséges, hogy előbb katona legyen; azután a katonai tudományokat annyira, a mennyire, de korrekte megtanulja és a rendes szabályok szerint nem az osztrák észnek, hanem a józan észnek szabályai szerint, ha erre katonai tudományánál, testi épségénél és ügyességénél fogva alkalmas, a tisztikarba felveszik.

(Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Jelleménél fogva!)

Kérem, első dolog mégis az, hogy keze-lába legyen. Menjünk át a másikra, a jellemkérdésre. Fontosnak tartom ezt a kijelentését és a magam részéről ezt a szabályt, ezt a szót, ezt az elvet elfogadom, azzal a különbséggel azonban, hogy ez a jellem nemcsak a katonaságnál szükséges, hanem arra egyaránt szüksége van mindenkinek, a ki a közélet bármely pályáján megbizatást nyer; és a katonatisztnek sincsen arra nagyobb szüksége, mint akármelyikünknek. Nincsen rá több szüksége, mint a birósági végrehajtónak. Hát e tekintetben a honvédelmi miniszter abba a középkori fölfogásba ne tévedjen el, hogy jellemre, becsületre csak a katonatisztnek van szüksége.

(Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Sohasem mondtam!)

No, hát, ha eddig nem mondta, ezentul se mondja. Már most a tisztelt honvédelmi miniszter az ujabb kor katonai mozgalmainak, béke és hadilábon levő mozgalmainak történetét jobban ismeri, mint én. Ő résztvett azokban a hadjáratokban, melyeket én csak messziről láttam; ő azokat közelről hajtotta végre, érdemeket, igazi érdemeket szerzett, katonai érdemeket. Én azonban e téren egyre vagyok kiváncsi és erre nézve szeretném őt tanunak idézni ide a Ház elé.

(Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Itt vagyok.)

Hát meg is teszem. A katonai erények közé tartozik a jellem is első sorban. Hogy miből álljon ez a jellem, arról ne beszéljünk, azt hiszem, jobban ismerjük, ha nem beszélünk róla és ha abszolut vagy relativ meghatározást nem adunk neki. De a katonai erények közé a jellemen kivül és a jellemmel első sorban tartozik minden nemzetnek az önérzete és tartozik a különböző nemzetek között a nemes versenynek az érzete. Ha annak a magyar katonának azt mondják, te most nemzeted becsületéért harczolsz, az egészen más dolog, mintha azt mondják, neki: te most a Gotterhalteért harczolsz. Ha aztán azt a katonát harczba visszük, – hiszen békében katona nem kell nekünk, nem azért fizetjük mi a katonát, hogy itt masirozzon, hogy itt a Gotterhaltét játszsza, sőt abban is egyetért velem talán a honvédelmi miniszter ur, hogy azért tartjuk a katonát, hogy ha majd ellenség támad meg bennünket, legyen, a ki megvédelmezze Magyarország népét, annak jólétét, függetlenségét, meg szegény királyát is. Hisz annak nagyobb szüksége van reá, mint nekünk. Mondom, akkor, a mikor az a katona hivatásának igazán a mezején van, a mikor fegyverrel kezében az ellenség előtt áll és azt legyőzni igyekszik és azt mondják neki, hogy te német, harczolsz a németért, te franczia, harczolsz a francziáért, te pedig magyar harczolsz az osztrákért. Mit gondol a honvédelmi miniszter ur, a katonai erényeknek legelseje nincs-e gyalázatosan lábbal tiporva? Mit gondol a miniszter ur, ha a mi katonáink ősi vitézségökkel és erényökkel nem a német, nem az összbirodalom, nem a császári és királyi szin, nem a kétfejüsas és nem a Gotterhalte miatt ontották volna vérüket, a mi hadseregünk tisztjei nem százszor különbek volnának, mint ma? Ezért, miniszter ur, minden nemzet okos kormánya, ha van neki, arra törekszik, egyedül, kizárólag arra, hogy az állam hadseregében a nemzeti eszme, a nemzeti érzés, a nemzet érzésének tisztelete, a kegyelet a multért, a remény és ábránd a jövendő nagyságáért, de saját nemzetének nagyságáért verjen gyökeret, hogy minden nemzet hadseregének tisztikarában ez legyen az első és hogy a hadsereg ne legyen egyéb, mint a nemzet érdekeinek, a nemzet méltóságának, a nemzet érzéseinek a hadserege.

(Bakó József: Mit szól a kormánypárt hozzá?)

(Krasznay Ferencz: Ez a jellem!)

Annak a férfiunak, a ki tiszt akar lenni a magyar honvédségben vagy a magyar hadseregben, nem a legelső kötelessége-e az, hogy egyéni jelleme mellett még hazája és nemzete iránti e kötelességeket teljesitse?

És teheti-e ezt, ha a Gotterhalte imádásának elmulasztása miatt büntetik és teheti-e akkor, ha Kölcsey Himnuszának eléneklése miatt büntetik?

Ha tiszt akar valaki lenni a magyar hadseregben, az legyen először becsületes magyar.

(Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Aláirom!) (Hosszas, élénk éljenzés a szélső baloldalon és felkiáltások: Éljen Eötvös!)

Ez a kolozsvári eset nekem azt mutatja, hogy ezzel ellenkező irány kezd lábrakapni, ezért én nem a többség, hanem a kisebbség határozati javaslatához járulok hozzá. (Szünni nem akaró élénk éljenzés, taps és felkiáltások a szélső baloldalon. Éljen Eötvös A szónokot számosan üdvözlik.)

* * *

(Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter rövid válaszában e szavakat mondja: A monarchia nemcsak Magyarországból áll, hanem ott van Ausztria is a maga provincziáival. Azt hiszem minden okos ember számol a tényleges viszonyokkal. Tényleges viszonyok pedig azok, hogy a monarchiához nemcsak a magyar nép és a magyar nemzet, de más nép is tartozik…)

Tisztelt Ház! Félreértett szavaim igazi értelmének helyreállitása végett kérek szót. Rövid leszek. Fájdalommal látom, hogy mi ketten a honvédelmi miniszter urral ebben a kérdésben meg nem értjük egymást soha. Ő azt mondja ugyanis, hogy nemcsak Magyarország van a monarchiában, hanem mások is vannak ott. Bocsánatot kérek, de e Házban csak Magyarország van.

A tisztelt miniszter ur Magyarország minisztere, a magyar király tanácsosa és nem a monarchia minisztere és tanácsosa. De akármi is ő: én és azok, a kik itt vagyunk, Magyarország törvényhozói vagyunk és azok maradunk is.

NEMZETI SÉRELMEINK A HADSEREGBEN.

I. A BESZÉD TÖRTÉNETE.

A kormány 1902. évi november 6-án rövid törvényjavaslatot terjesztett elő az 1889. évi VI. törvényczikk 14-ik §-ának módositásáról, illetve a közös hadsereg és a honvédség ujonczlétszámának megállapitásáról.

Az emlitett törvény 14-ik §-a a közös hadsereg együttes évi ujonczjutalékát 103,100 főben szabta meg; a benyujtott javaslat szerint e szám helyett 125,000 főben lenne meghatározandó.

1902-ig a magyar hadsereg évi ujonczjutaléka 43,889 fő volt, az uj javaslat szerint 53,438 fő lenne, tehát évenkint 9549 ujonczczal több. A honvédség évi ujonczjutaléka 1902-ig 12,500 fő volt, az uj javaslat szerint 3000 fővel több, tehát 15,500. A nemzet véderőterhe tehát évenkint összesen 12,549 ujonczszámmal növekednék.

Magában az emberanyagban való teheremelkedés is óriási lenne. Még sulyosabbá tenné a terhet a költségemelkedés. A közösügyi bizottságok megállapodásai szerint első befektetésül egyszersmindenkorra mintegy 450 millió korona kiadási többlet állana elő. Ennek kamatjához számitva a rendes évi költségemelkedést: Magyarország évi hadügyi kiadása tényleg mintegy 15 millió koronával szaporodnék

A kormány ez elviselhetlennek látszó hadügyi teheremelkedést azzal indokolta, hogy a tábori és hegyi lövegeket tökéletesiteni és szaporitani kell, továbbá taraczkütegeket kell állitani, végre a hadi tengerészetnél is javitásokra van szükség s mindehhez a katona-létszámot megfelelőleg emelni kell. De kell emelni azért is, hogy a békelétszám mindig teljes legyen s a tényleg szolgáló legénység egy részét méltányossági tekintetekből szabadságolni lehessen.

Én és politikai barátaim elvileg nem elleneztük volna a javaslatokat, ha a nemzet hadügyi sérelmeit a kormány és törvényhozás orvosolja. Követeltük ennélfogva a magyar hadseregben a magyar vezényletet, a magyar szolgálati nyelvet, idegen jelvények helyett a nemzeti jelvényeket, a magyar tiszti oktatást, a katonai perrend magyarságát, az osztrák ezredekben szolgáló magyar tisztek visszahelyezését s általában mindazt, a mihez a nemzet jogát az 1867-iki törvény világosan megállapitotta.

A kormány rideg elutasitó álláspontra helyezkedett, mi se engedtünk. Előállott az a több éves nagy parlamenti és alkotmányi küzdelem, melyet a Nessi-ügyben tartott beszédem történetének följegyzésével emlitettem. E küzdelem az első sorba hivott engem is. Sok és nagy beszédet kellett tartanom, a mikor kivált a közérdeklődés némileg csillapodni kezdett. A kormány és pártja obstrukcziónak nevezte el a küzdelmet, a mely azonban nem volt egyéb, mint 1889-ben. Lelkes, komoly, elszánt küzdés a nemzet jogaiért.

Minden beszédem nincs bent e kötetben. Talán egyik-másik összegyüjtésére még rákerül a sor.

Ezt a beszédet 1903. évi márczius hó 5-én tartottam. Ebből az évből még három s az 1904-ik évből egy beszédem van e kötetben. Mindannyi egyik tünete a nagy küzdelemnek.

II. A BESZÉD.

(Hadügyi jogunk az 1867-iki törvény alapján. – A létszámemelés nemzeti föltételeit most kell megszabni. – Mi a nagyhatalmassági érdek? – Gróf Tisza István és gróf Andrássy Gyula érvei. – Az ellenértékek. – A katonai perrend. – A magyar tisztek visszahelyezése. – A jelvény. – Maig se változott a nemzet és a Habsburgok közti viszony. – Andrássy és Tisza ne bizonykodjanak az osztrákok helyett. – A hadseregben ma is elnyomják a magyart. – A „hier“. – A magyar elégedetlen. – Deák Ferencz is megtagadja az ujonczot 1839-ben. – Hol van a régi nemzeti párt? – Olyan hadsereg, mint a császári osztrák, ismeretlen a tudományban.)

Tisztelt Képviselőház! Sietek kijelenteni, hogy a napirenden levő törvényjavaslatokat én a részletes tárgyalás alapjául el nem fogadom és azokhoz nem járulhatok.

Ámbár már mélyen benne vagyunk az e felett való eszmecserében, mindamellett kötelességemnek tartom a magam elhatározása indokait lehető röviden előterjeszteni.

Közjogi és jogi oldalról is fejtegették a kérdést és én álláspontomnak és ama férfiak álláspontjának az indokolására, a kikkel egyetértek, szükségesnek tartom megjegyezni, hogy a mi álláspontunk közjogilag egészen helyes, egészen indokolt, egészen törvényes. Mikor hallok szemrehányásokat a tulsó oldalról, a melyek szerint itt a házszabályokkal való visszaélés történnék, obstrukczió és nem tudom, mi minden, én ama szemrehányásokat alaposaknak nem fogadhatom el. Törvényhozásunk történetéből megkisértem bebizonyitani, hogy az ellenzék máskor is ilyen álláspontot foglalt el, máskor is megtagadta az ujonczlétszám megadását, általában a koronának, a kormánynak a hadsereg kiegészitésére vonatkozó előterjesztését, ha arra fontos okok voltak. Megtagadta nem pár hónapon keresztül, hanem egész esztendőn keresztül, megtagadta nem kisebb ember vezetése mellett, mint a minő volt Deák Ferencz. Lesz szerencsém majd ennek a történetét részletesen előadni.

Tisztelt Ház! Akármi történt 1867-ben, bárminő magyarázatot füzött ahhoz vagy annak egyik-másik részéhez bárki, egy dolog bizonyos, az t. i., hogy az 1867: XII. t.-cz.-nek, annak a hires kiegyezési törvényczikknek a 12. szakasza a nemzet számára biztositotta azt a jogot, hogy – elolvasom, ámbár mindenki tudja, de mindenki feledékeny nálunk bizonyos dolgokban, hogy »a magyar hadsereg időnkénti kiegészitésének és az ujonczok megajánlásának jogát, a megajánlás feltételeinek és a szolgálati időnek meghatározását, ugyszintén a katonaság elhelyezését, élelmezését illető intézkedéseket, az eddigi törvények alapján mind a törvényhozás, mind a kormányzat körében az ország magának tartja fenn«. Tehát valahányszor a korona, illetőleg a kormány ide jön a nemzet törvényhozása elé s katonát, ujonczot kér a hadsereg kiegészitésére, a törvényhozó hatalomnak, illetőleg a képviselőháznak, a képviseletnek mindig jogában áll, – s ez egyik alapelve és sarktétele közjogunknak – a megajánlást feltételekhez kötni. Többet mondok: ez a jog egyuttal a nemzet képviselete részére a legelsőrendü kötelesség ugy közjogi szempontból, mint a hazafiasság szempontjából. Valahányszor a korona nevében a hadsereg kiegészitéséről van itt szó, valahányszor e czélból ujoncz megajánlásáról van szó, a nemzet képviseletének mindig legelső rangu kötelessége megvizsgálni a kérés alaposságát, jogosságát s egyuttal, ha elhatározza, hogy annak a kérésnek eleget tesz, megszabni azokat a feltételeket, a melyek mellett azoknak a kéréseknek eleget tesz. És igy ma a Képviselőház és ennek az a része, a mely ezen az oldalon ül, nem tesz egyebet, minthogy a nemzet képviseletének ősidőktől fogva fennálló és jogosan soha kétségbe nem vont jogát gyakorolja oly törvényjavaslattal szemben, a mely javaslat a már megszokott sulyos teherrel járó eddigi ujonczlétszám helyett megközelitőleg 15,000 fővel nagyobb ujonczlétszámot követel évente. Mi tehát a föltételekről fogunk beszélni, a melyek mellett a nemzet e javaslatot elfogadhatja és a korona nevében kérelemmel járuló miniszteriumnak, kormánynak ezt a kérését megtagadhatja.

Az a kérdés, hogy az ország jelen helyzete szerint, a politikai, közjogi viszonyok mai állapotában a hadsereg mai állásában eléggé indokolt-e, hogy a nemzet feltételeket kössön ahhoz, hogy az ujonczlétszámot felemelje és az ugynevezett véradót önmagára nézve sulyosabbá tegye? De még ezt a kérdést is megelőzi az a másik kérdés, vajjon a kormány tudta-e kellőképen indokolni, hogy miért szükséges mulhatatlanul az ujonczlétszámnak 15,000 fővel való emelése; és hogy tudta-e ezt tökéletesen a nemzet minden rétegét megnyugtatóan indokolni?

Az előterjesztett javaslataiban nem tudta: ott egyébről nincs szó, mint pusztán katonai, műszaki indokokról. Azt mondja, hogy a tüzérséget változtatni kell, a tábori ütegeket és ágyukat át kell alakitani s azt mondja, hogy taraczkütegeket kell szervezni, valamint a haditengerészettel is kell valamit csinálni: mindebből következik, hogy 15,000 fővel emeljük az ujonczlétszámot. Azt hiszem, tisztelt Ház, hogy nincs ebben a képviselőházban ember még a kormány háta megett sem, a kit pusztán ez indokok meggyőznének arról, hogy ez a követelés jogos s alapos s ennek teljesitése elmaradhatatlan. Nem is hiszi a kormány és pártja sem, hogy ez igy volna, mert ha hinné, akkor nem vállalkozott volna a szabadelvü párt két kiváló tagja, gróf Andrássy Gyula és gróf Tisza István arra, hogy megkisértsék egyéb indokokkal is támogatni ennek a törvényjavaslatnak helyességét; egyáltalában nem vállalkoztak volna arra, hogy egészen suly nélküli és helytelen indokokkal törekedjenek erősiteni azt az álláspontot. Elég okos férfi mind a kettő; ha szól, bizonyára jól megfontolja, a mit mond, és ha javasol valamit, azt is jól megfontolja, és mind a kettő – ismétlem – elég komoly arra, hogy egészen hiábavaló indokokkal ne álljon elő a kormány javaslatainak védelmére. De olyan szükségesnek látták ezt a védelmet, hogy még egészen hiábavaló indokokkal is előállottak.

Mind a kettő hivatkozott a nagyhatalmi tekintetre. Meg volt már vitatva itt e Házban szellemesen s alaposan, épen gróf Andrássy Gyula képviselőtársam előadásában – feleletül Beöthy Ákos képviselőtársam beszédére – hogy az a nagyhatalmi állás, az a nagyhatalmiság dolga, nagyhatalmiság érdeke, vagy nagyhatalmi állásra való tekintet, az valami egészen meghatározhatatlan dolog. Nagyhatalmi állás alatt azt értené az ember közönséges józan észszel, hogy ha én mint hatalom, háboruba keveredem valakivel, akkor vagyok én nagyhatalom, ha én őt megverem, vagy legalább is ő nem ver meg engem. Ez lenne a közönséges józan felfogás. Sőt tovább megyek. Ha a katedrális elmék mindig helyesen dolgoznának, akkor ez volna a tudományos meghatározása is. Hanem hát a katedrális elmék nem mindig dolgoznak rendesen, és a magasabb katonai elmék sem. Bizonyos az, hogy a mi hadseregünk, a melynek különös vitézségét és hűségét sohasem vontam kétségbe – nem is vonom, csak csodálkozom rajta – mely hadsereg hűségben és vitézségben a világ egyetlen hadserege mögött nem maradt el, a legnagyobb hadjáratokat pár száz év óta mindig elvesztette.

És mikor a magyar nemzet elégedett volt, mikor elégedett tudott lenni, akkor ez a mi országunk szövetkezve a Habsburgok egyéb országaival mégis szakadatlanul mindig nagyhatalom volt. Viszont a történelemben vannak esetek, hogy a győző seregek nem voltak képesek nagyhatalmat biztositani azoknak az államoknak és uralkodóknak, kiknek hadseregeik voltak és szerencsétlen hadjáratokat viselő hadseregek, mégis biztositották a nagyhatalmi állást és érdekeket.

De én ennek a kérdésnek vitatásába nem bocsátkozom, mert ha sem az ellenfél nem tudja biztosan meghatározni a nagyhatalmasságot, sem én, akkor mit vitatkozzunk ezen? És jól tette a honvédelmi miniszter ur, hogy ő a maga javaslatának indoklásából ezt az ismeretlen nyelven való beszédet egyszerüen egészen kihagyta. De egy dolog bizonyos, hogy akármit jelentsen az a nagyhatalmi állás és érdek, a melylyel egyébiránt az 1861-iki országgyülés már elméletileg is végzett, azért sem az országnak függetlenségét, sem az ország polgárainak jólétét, sem fajunk önérzetét semmi körülmények között feláldozni nem fogjuk. Bármi nagy, szent, becses és drága legyen az a nagyhatalmi állás, ezt a három dolgot érinteni azért nem szabad. Mert ha mi ezt a három dolgot a nagyhatalmi érdekből, vagy állás miatt, vagy nem tudom miből érinteni engedjük, akkor a nagyhatalmi állás tényezői közül az elégedett, nyugodt, boldog és erős Magyarország kiesik. Tessék e nélkül nagyhatalomnak lenni a Habsburg-erőnek.

Hivatkozás történt mindkét igen tisztelt képviselőtársam részéről a balkáni dolgokra is és Maczedóniára is. Azok az indokok, a melyek erre nézve felhozattak, fontosak lehetnek idővel, talán később, és fontosak lehetnek ma is Maczedóniára, de nálunk ma nem fontosak, nem is időszerüek. Sőt ama előterjesztés szerint, a melyet legközelebb a miniszterelnök ur tett, azok a maczedóniai állapotok nem is oly komolyak, hogy épen minekünk kellene az évi ujonczlétszámot 15,000 fővel felemelni. Sok kis és nagy államra nézve fontosak lehetnek, de hogy épen mi reánk nézve ilyen fontosak lehetnének, azt a miniszterelnök ur legutóbbi előterjesztése után nem hiszem, de bebizonyitottnak sem láthatja senki, sőt ellenkezőleg, ha a 15,000 főnyi ujonczlétszámemelést kérte volna a kormány korábban, mint a hogy kérte novemberben, most a miniszterelnök ur februári előterjesztése után ettől a kérelemtől el kellene állani, mert épen a Balkán viszonyokban előállott az a fordulat, a mely sehogy sem indokolja azt, hogy mi évi 15,000 főnyi erővel emeljük a magunk terhét.

Beszéltek az ellenértékekről. Bevallom, hogy én nem vettem észre, hogy azok, a kikkel egy közjogi és államjogi elveket követni van szerencsém, belementek volna abba az alkudozásba, a melyről itt szó volt, a melynek feltételeiről egyszer a honvédelmi miniszter ur, legutóbb pedig a miniszterelnök ur itt egyoldalulag előterjesztést tett. Bizonyos ellenértékekről volt szó, bizonyos feltételekről, a melyeket a honvédelmi miniszter ur két osztályba sorozott; az az osztály az egyik, a melyet ő és a kabinet már megfontolt, a mely osztálynak én semmi becsét nem látom és az a másik osztály, a melyet a kabinet még nem fontolt meg és hogy mikor fog megfontolni, arra sem adott határozott terminust.

Hát azokról, a miket még nem fontolt meg, ne beszéljünk. Én majd fogok beszélni azokról, a melyeket mi megfontoltunk.

Tehát az a megfontolt osztály, az a három feltétel, a melyet a miniszterelnök ur legutóbb jelzett: a jelvényeknek valamiféle átalakitása, azután a magyar tiszteknek a magyar ezredekbe való áthelyezése s végül a katonai bűnvádi eljárás. Bocsánatot kérek, habár mellesleg, némileg kitérek e feltételekre. Én igazán nem akarok ezekről sokat beszélni; de nem is fogok. Hanem hát azt kérdem, a 15,000 főnyi emeléssel szemben ez lenne az ellenérték? Hát nem emlékszik a miniszterelnök ur, hogy a mikor még kezdő politikus volt, politikai pályája kezdetének kezdetén, már akkor igérte a kabinet, a hatodik, hetedik miniszterium ő előtte, hogy ezt a katonai büntető törvényjavaslatot vagy perrendet előterjeszti, mert sürgős, mert szükséges, mert halaszthatatlan, mert az állapotok a katonai igazságszolgáltatás terén középkoriak. Hiszen Horváth Boldizsár, akkori igazságügyi miniszter az első Andrássy-kabinetben már törvényjavaslatot is terjesztett elő, oly régen, hogy mindenki meghalt már, a ki azt a javaslatot tárgyalta.

(Madarász József: Én még élek!)

Madarász képviselőtársam nem terjesztette elő, csak visszautasitotta. Azóta a honvédelmi miniszter ur velünk együtt sok pályát bejárt, sok kalendáriumot tulélt és minden évben megigérte annak a javaslatnak előterjesztését, mint szükségeset, mint czélszerüt, mint olyant, a mely nélkül a hadsereg igazságszolgáltatási viszonyai még ma is középkori lábon állanak; minden évben megigérte, sürgette a delegáczió, sőt a Képviselőháznak még ez a szerencsétlen hadügyi vagy honvédelmi vagy véderőbizottsága is, a mely most ennek a javaslatnak ajánlója. És harminczkét esztendei folytonos igéret után most, harminczharmadszor fordul elő, hogy: ezt nemzeti vivmányként megadjuk nektek a 15,000 főnyi emelésért. – Hát honvédelmi miniszter ur, beszéljünk őszintén, komolyan egymással.

Lehet-e erről komolyan beszélni, ha 32 esztendő óta nem tudták megtenni? Mert mindig megigérték, még se tették, hát ujabb 32 esztendeig várjunk a nemzeti vivmányokra, de a 15,000 főnyi ujonczot mégis megadjuk mindjárt? Hát lehet igy a nemzet képviseletével játszani?

Azt mondja a miniszterelnök ur, hogy szavát adja, hogy ő megcsinálja. Én felmentem az adott szó alól. Nem fogja megcsinálni, én megjövendölöm. Rossz kenyér a próféta kenyér, de most mégis beleharapok. Nem fogja megcsinálni.

(Széll Kálmán miniszterelnök: Nem azt mondtam, hogy megcsinálom, hanem azt, hogy beváltom, a mit mondtam, a mig itt ülök!)