Part 11

Semmi esetre sem csinálja meg. De ha megcsinálja is, ezt ellenérték gyanánt a nemzet részére vivmány gyanánt feltüntetni akkor sem lehet. Fapénz ez, a mely nekünk nem jó!

Ott a másik feltétel, a magyar honos katonatiszteknek magyar ezredekbe való áthelyezése. Bocsánatot kérek, ez még szomorubb dolog. Nagyon nehéz erről beszélni. Itt vádak emelkedtek például parlamentben, sajtóban, Ausztriában is, mindenütt, hogy az ezen az oldalon ülő férfiak gyakran bevonják a koronát a vitába. Vádolnak bennünket, helytelenitik eljárásunkat, hogy a koronát miért birálgatjuk. Nekem most kedvem volna rá csak azért, hogy védelmére elmondjam, hogy 1868-ban már jó lélekkel elhatározta a korona, hogy a magyar tisztek a magyar ezredekhez osztassanak vissza. Mit szóljak most már azokról a kormányokról és különösen erről, a melyek ő felségének e kegyes és bölcs elhatározását nem tudták és még most sem akarják végrehajtani?

(Széll Kálmán miniszterelnök: Miért különösen erről?)

Azt mondják, hogy bevonjuk a koronát a vitába. Hát védelmezni nincs jogunk a koronát? Hiszen védjük, követeljük, hogy szava érvényre jusson. Követeljük, hogy józan parancsának a hadsereg ellent ne álljon és a kormányok ne akként intézzék ő felsége parancsát, hogy: lassan, lassan, lassan. Hiszen ő felsége is emberi törvények alatt áll: élete halála nem biztos egy napig sem, de valószinü, hogy ha 35 esztendő óta, mert most annyi ideje, hogy kiadta rendeletét, ha 35 esztendeig kellett várnia, hogy megvalósuljon az, – pedig most sem valósul ám meg, azt is bizton megmondom a miniszterelnök urnak, ne kösse hozzá a szavát, most sem lesz abból semmi – bizonyos, vagy legalább nagyon valószinü, hogy 35 esztendeig még elvárhat ő felsége, de akkor sem éri meg azt az időt, a mikor az ő jó lélekkel elhatározott rendelete végrehajtást nyer.

De hát nem is nyer, mert ha érvényesiteni akarnák, mi állja annak utját? De csak igéretekkel áll elő a kormány. Harminczöt éves igéretekkel, a melyeket most mégis ellenértéknek, nemzeti vivmánynak akar feltüntetni.

Hat hete már, hogy az ellenzék nyugtalankodik. Erős a fájdalma és ez vezeti erős vitára, és parancsolja az ellentállást fontos javaslattal szemben, a mely a hadsereg kiegészitéséről szólván, már természeténél fogva is rendkivül fontos, közjogilag is, egyébként is. Hat hete! Hiszen az a három dolog, a melyet igérnek a miniszter urak, ha komolyan akarnák, könnyen el volna intézhető. A jelvények dolga elintézhető kétszer 24 óra alatt. Ő felsége 1868-iki rendeletének végrehajtása meg volna kezdhető minden irányban és a katonai büntető törvénykönyv is, a melyről ugy értesülök, hogy két nagy termet töltenek be már a rá vonatkozó irott és nyomtatott javaslatok, a melyek nem is 35 esztendő óta, hanem száz esztendő óta készülnek, megcsinálható lenne komoly akarattal rövid néhány hét alatt.

Ha a kormány komolyan akarná, a katonai büntető törvénykönyv tekintetében hat hét alatt, a mióta ez az ugynevezett obstrukczió tart, világ elé hozhatott volna valamit javaslat, kisérlet, bizottsági jelentés vagy más ilyesmi alakjában. Hiszen módja van a kormánynak akkor is bizottság utján talán több esztendőre elhalasztani és érlelni azt, hogy abból törvény legyen.

De még azt sem kisérlik meg. Azt gondolja a miniszterelnök ur, hogy elég a puszta szó, a puszta beszéd, a puszta igéret?

Deák Ferenczre hivatkozom. Deák Ferenczre lesz szerencsém többször is hivatkozni, mert a miniszterelnök ur sokszor nagy szellemességgel, de mindig minden alaposság nélkül azt bizonyitotta előttünk, hogy ő Deák Ferencz politikai iskolájának növendéke, szellemének, irányának követője, politikai örököse.

Egyszer meg kell vizsgálni, mi igazság van ebben. Ma még nem teszem meg. Majd később lesz róla szó, de kénytelen vagyok kiterjeszkedni rá, vagy legalább érinteni most is.

Azt mondta Deák Ferencz egyszer, hogy »századok sérelme, a sorsnak ezer csapása, százszoros csalódások már kifárasztották a nemzetnek egykor gazdag reményeit. A mit századok keserü csapásai lassankint megrontottak, azt egy-két vigasztaló szó egyszerre helyre nem állithatja. Erre idő kell és tettek, nyiltszivüség, szeretet és türelem«.

Idő volna; hol vannak a tettek, honvédelmi miniszter ur? Hol van a nyiltszivüség, honvédelmi miniszter ur?

(Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Hol van a türelem?)

(Pap Zoltán: 370 esztendő óta folyton türünk!)

Hol a szeretet és a türelem a mi drága szövetségeseinkben? Szeretet a tulsó részen elég van mi irántunk, hanem mikor a nemzet jogait szükséges erélylyel követeljük, akkor a szeretetnek és türelemnek ott nem látjuk sok jelét. És hát az a bizodalom, a mely nincs meg már, a mely régen elromlott, régen megcsökkent, egy pár ilyen üres szóval helyre nem állitható.

De ez a három igéret nem is alkalmas arra, hogy arra a magyar nemzet bárminemü sulyt helyezzen. Még az a jelvényváltoztatás sem bir előttem sulylyal, sőt őszintén megvallom, nagy aggodalommal hallottam kivált a miniszterelnök urnak utolsó magyarázata óta. Arról a jelvényről, a sárga-fekete szinről és a kétfejü sasról, a mely most uralkodik a hadseregben, legalább mindenki tudja, még az osztrák is tudja, hogy ez nem magyar, nem magyar-nemzeti s eljöhet az idő, el is jön, mikor ettől szép szerével vagy nem szép szerével megszabadulunk; de hogy most kigondoljon a kormány bölcsesége valami olyan jelvényt, a melyben e sárga-fekete szin is benn legyen, a kétfejü sas is benn legyen, a Gotterhalte is benn legyen, de valami magyar is benn legyen és azt mondja, hogy ez legyen már most a magyar nemzeti érzésnek a jelképe, a magyar törekvés végczélja és a magyar becsület szimboluma, ettől jobban félek, mint a kétfejü sastól.

A kétfejü sastól megtudunk majd szabadulni. Ettől nehezebben; pedig ettől is meg kell szabadulni. Ismétlem, én ezeket a feltételeket ellenértéknek el nem fogadom.

Azt mondja gróf Tisza István képviselőtársam, hogy eddig a nemzet és a király nem értették meg egymást. Hát ez nagy kérdés, tisztelt Képviselőház. És mikor valaki ezt a kérdést felveti ebben a Házban, vagy akárhol az irodalomban vagy a történettudományban, hogy a magyar nemzet és a magyar király eddig nem értették meg egymást…

(Gróf Tisza István: Nem eddig, hanem 1867-ig!)

Nagy kérdés ez, mert a gondolatoknak és az érzéseknek egész raja támad fel a hazafi lelkében és e kérdésnél az első és az utolsó mindig az, vajjon igaz-e hát, hogy most már megértették egymást.

(Gróf Tisza István: Igaz bizony!)

Gróf Tisza István képviselőtársam a multnak több századára kiterjedő idejét vázolta itt előttünk lehető röviden. A hogy felfogja a multat, igazságot kell neki adnom abban, sőt oly erősen alakitotta meg egyik gondolatát, a melyhez történetiróink nem igen szoktak, a mikor azt mondta, hogy az a hatalom, melyet Szent István koronájával ruháztunk a magyar királyra, gyakran a magyar nemzet ellen lett felhasználva.

(Thaly Kálmán: Nem ujság ez! Régen tudjuk!)

De akármilyen erős alakot adott e gondolatának, igaza van, igy történt. Majd rátérek még erre a beszédre később, talán a beszédem végén. De mikor a multat hiven vázolta ő egész 1867-ig, ismétlem, a kérdés az, vajjon igaza van-e 1867 óta?

A kérdést fel lehet tenni már annálfogva is, hogy egy évszaki adat képes-e nagy világtörténelmi és sok századon át tartó törekvéseket egyszerre megakasztani és a dolgok eddigi rendjét egyszerre megváltoztatni? Én legalább – fájdalom – ugy látom, hogy Magyarországnak és a habsburgi monarkiának egymás iránt való viszonos helyzete sem 1848 óta, sem 1867 óta gyökeresen nem változott meg. Én – fájdalom – ugy látom és bebizonyitására a t. képviselőtársammal szemben is mernék vállalkozni, hogy erőarányaink sem változtak meg lényegesen, én ugy látom, hogy a magyar nemzet jogosult vágya ugyanaz, törekvése ma is ép oly szent, önérzetéhez, nagyságra való törekvéséhez ép oly feltétlen joga van, mint 1867 előtt meg 1848 előtt volt és ugy látom, hogy a Habsburg monarkiának másik részében a törekvések, habár nem oly zajosan is, habár nem oly durván is, de ma is azok, a melyek voltak száz év előtt, meg kétszáz év előtt, meg háromszáz év előtt. Én mernék arra vállalkozni, hogy ezt bebizonyitom t. képviselőtársammal szemben, de feleslegesnek tartom a vállalkozást. Azok a szemelvények, a melyeket Reich Aladár képviselőtársam ma az osztrák parlament tanácskozásaiból felolvasott, eléggé bebizonyithatják neki és gróf Andrássy Gyula képviselőtársunknak is, hogy az ő felfogásuk sok tekintetben hézagos, csonka, az a felfogás ma sem egyetemes érvényü, nem mondom, hogy épen csak nálunk nem, hanem még Ausztriában sem.

És még egyet: Én, meglehet, ebben nem jól látom a dolgokat; a miniszterelnök illetékes ebben felvilágositást adni; én igazán sajnálom, hogy gróf Andrássy Gyula és gróf Tisza István képviselőtársaim azt a beszédet olyan terjedelemben és irányban megtartották, a melyet itt e Házban e kérdésnél elmondottak. A törvényjavaslat védelmére nem volt szükség arra az érvelésre. De én ugy látom, hogy ha volt is valami kis sulya azoknak az igéreteknek, a melyeket a honvédelmi miniszter ur a megfontolt osztályba sorozott, azok után, a miket t. képviselőtársaim itt kifejtettek, az a sulyuk is elenyészett. Bizonyos szellem, történelmileg kifejlődött, lassankint megerősödött, irtózatos mélységben gyökeret vert szellem van ma odatul, a mi drága szövetségeseink táborában és pedig a korona legközvetlenebb közeléig terjedő szellem. Ez a szellem minden szelid szót, a mely Magyarországból feléjük száll, meghunyászkodásnak tart, minden oly szóból, a mely az ő érveiket itt akarja hangsulyozni és a mely, ha az ő érveiknek itt akar, a magyar parlamentben érvényt szerezni, abból azt a következtetést vonják le, hogy a magyar nemzet most már puhult, alkuszik, le akar feküdni.

Nézzék csak meg gondosabb figyelemmel a mult századok történetét képviselőtársaim és rájönnek erre.

A magyarnak Ausztriával és minden képviselettel szemben, mely az osztrák érdekekre nézve irányadó szellemet és gondolkozást képvisel, mindig a legerősebb gyanuval, a leghidegebb tartózkodással és a legnagyobb nemzeti erélylyel kell szembeszállani. Az osztrák felfogásnak épen nincs szüksége arra, hogy annak akármelyik érvét akármely magyar államférfiu itt hangoztassa. Elegen vannak hozzá ők maguk is. Elég erősek és hatalmasak az osztrákok, sokkal erősebbek és hatalmasabbak, mintsem kivánatos volna ránk nézve; – érveiket maguk is alakba tudják önteni és képesek érvényesiteni minden körülmények között.

Ha nekünk a mi alkotmányunk jogot ad ahhoz, hogy mikor az ujonczlétszám felemeléséről és a hadsereg kiegészitéséről van szó, akkor a mi nemzetünk érdekeinek helyes, jogos, szerény feltételeit meghatározzuk: akkor azt kérdem, mikor lehet arra alkalmasabb idő a nemzet számára, mint most? Béke környékezi országunkat és szövetséges államtársunkat, Ausztriát mindenben. Hatalmas szövetségeseink vannak a külállamok, külnemzetek hadi erejében, a belső béke pedig fenyegetve senki által nincsen. Ha most mégis a hadügyi kormány, a korona nevében a hadsereg magasabb, szélesebb és erősebb lábraállitását követeli, vajjon lehet-e alkalmasabb idő arra, hogy a nemzet le ne mondjon gyáván a maga közjogáról, a maga érdekéről, hanem ily követeléssel szemben érvényesitse a maga jogát?

Hiszen, ha az ilyen alkalmas időben, a lehető legalkalmasabb időben is elalkuszsza ezt a maga jogát, attól lehet félni – 370 esztendő tapasztalatai bizonyság ime mellettem – hogy ezt a jogot utóbb eltagadják, elévültnek tekintik. Száz meg száz fontos jog van a mi törvénykönyvünkben a nemzet számára biztositva, a melylyel azonban, hogy éljen, az időközi kormányok mindig ledisputálták és utóbb, mikor élni akart vele, eltagadták s azt mondták: itt a közjogi praxis, az e jogokat elévitette már 36 esztendő óta, minden ujonczozásnál tartózkodott a nemzet attól, hogy nemzeti érdekeit megóvja ebben a hadseregben, illetőleg tartózkodott attól, hogy conditio sine qua nonnak kösse ki ezek megóvását az ujonczok megajánlásánál s tartózkodott azért, mert az időközi kormányok mindenkor azzal álltak elő, hogy az ország közjava, a korona iránti bizalom, hit és reménység s a hadsereg vitézsége követeli, hogy az ujonczlétszám megadassék.

Megengedem, hogy a közjó, a korona iránti bizalom, a hadsereg vitézsége mind igen fontos indokok. De tehetünk mi arról, hogy van még indok a világon, a mely egymagában is oly fontos, mint ez a három összevéve és ez a nemzet érdeke és becsülete?! És ha 36 esztendőn át nem jutott a képviselőháznak eszébe határozott, alkalmas feltételeket szabni az ujonczozás ellenértékeként, legalább most az utolsó órában és a lehető legalkalmasabb pillanatban a nemzetnek ezzel a jogával élni kell, ha ugyan vannak érdekei, a melyeket meg kell védelmeznie.

A honvédelmi miniszter ur csakugyan oly módon nyilatkozott nem egyszer a Házban, hogy a nemzetnek nincsenek olyan érdekei, a melyek a hadseregben ma is meg nem volnának védelmezve. Bocsánatot kérek, de ebben a véleményben nem vagyunk és nem is leszünk soha. És itt egy tanácsát gróf Tisza István képviselőtársamnak elfogadom. Ő azt mondja, hogy ne bántsuk azt a hadsereget, ne keseritsük el, mert hogy gyakran elkeseritjük és ugy beszélünk a hadseregről, ez is egyik oka vagy talán a legfőbb oka annak, hogy a hadseregben is még mindig helytelen és sötét remniszczencziák állanak fenn és hogy nem helyes vélemények uralkodnak a magyar dolgokról. Hát én nem tudom, hogy ez igy van-e, de egy dolog bizonyos: hogy a hadsereg dolgait ellenséges indulattal kezelni, gyülöletes szándékkal róluk beszélni nem czélszerü. Ez tökéletesen igaz. Mert hiszen saját fiaink is benne vannak.

Ezen pedig ma segiteni nem tudunk, sőt ezen egyelőre nem is akarunk segiteni, vagy ha akarnánk is, nem tudnánk; hát mondom, ez nem czélszerü. De ez nem azt jelenti ám, hogy a mi helytelenséget, visszásságot, a magyar nemzet ellen való valóságos visszaélést és sérelmet találunk abban a hadseregben, hogy mi azt birálat és megállapodás tárgyává ne tegyük.

De nem is volna helyes dolog, ha azt nem tennők és egyáltalában nem volna helyes, hogy erre való tekintettel ezeket a kötelességeket elmulaszszuk. Sok nemzeti érdekünk van nekünk ott abban a hadseregben. És én megvallom, hogy a honvédelmi miniszter urtól sokszor hallottam már e kérdésben, hogy ott a magyar nemzetiség kellőképen óva, védve, becsülve és tisztelve van. De megvallom azt is, hogy egész életemnek összes jelenségei, a mióta felnőttem, mindig ennek az ellenkezőjét bizonyitották. Például a mi nemzetiségünk tisztelete közé tartozik a mi nyelvünknek megbecsülése és tisztelete. Ez az első dolog. No hát a mi nemzeti nyelvünket megbecsülik abban a hadseregben? Hát ha az a mezőföldi vagy alföldi, vagy akármilyen vidéki ősmagyar ember, a ki Istennek legyen örök hála, még egy szót sem tud németül, tiz évig mint tartalékos van otthon, családos ember, három gyermek sir utána, ha fegyvergyakorlatra rendelik be s akkor valami furcsa nyelven azt hallja, hogy Stefan Kovács és erre azt találja mondani, a mit az ő Istene az ő tudományává tett, hogy »itt vagyok«, becsületes képpel mondja ezt, erre rögtön az a felelet, hogy: »Itt vagy gazember, hát be az áristomba.«.

(Okolcsányi László: Ezt nem lehet eltagadni.)

Neki németül kell mondani: hogy »Hier«, mert hiszen – ugy okoskodnak – megtanulhatja a kutya is a német nyelvet, tehát az ember is megtanulhatja.

De én bocsánatot kérek, a tisztelt honvédelmi miniszter urhoz, a ki hősies, dicsőséges pályát futott meg, mint férfihoz szólok, hogy hát magyar fiut szabad-e büntetni azért, mert csak a magyar nyelvet érti, becsületes magyar nyelven mondja azt, hogy »itt vagyok«? Szabad-e megbüntetni azért, mert nem tudja mondani, hogy »Hier«, a miről még az öregapja sem tudja, mit jelent? Hát megbecsülése ez a magyar nemzetiség nyelvének? Megbecsülése ez a mi nemzeti érdekeinknek? Mi ez, tisztelt Képviselőház? Hiszen ha idegen nemzetek előtt elmondja ezt valaki, ostoba élcznek fogja ezt találni mindenki. Hiszen nem érti meg egyetlen józaneszü ember sem a világon, hogy miért szükséges ez az egységes vezénylet, miért függ ettől ennek a hadseregnek minden hadi sikere és harczképessége? Hát van olyan őrült ember a világon, a ki ezt megértheti? És ez állandó kényszer ennél a hadseregnél.

A mi nemzetiségünkhöz tartoznak a mi jövendőre irányuló reményeink is. Kisértse csak meg az a magyar fiu a magyar nemzet igazi reménységét hangoztatni ebben a hadseregben! Hiszen nemzetiségünkhöz tartozik a mi ezeréves történeti dicsőségünknek az ápolása. Kisértse csak meg az a magyar fiu az ő ezeréves magyar nemzeti dicsőségének az ápolását! Ejtse ki csak a száján azt, hogy a tüzérhadapródiskolának az udvarára a Hentzi-szobor helyére tegyék oda Zrinyi Miklós szobrát, mondjuk, mert Zrinyi volt akkora legény, mint Hentzi. (Derültség. Egy hang a szélső baloldalon: A német császár is elismerte.) Ha el nem ismerte volna is, nagyobb volna! Kisértse csak meg az a magyar fiu! Mi lesz azzal? A tisztelt honvédelmi miniszter jobban tudja, mi lesz, mint én. Szomoru dolog, rettentő büntetés!

(Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Én ezt csak most tanulom!)

Majd még lesz szerencsém valamire megtanitani!

Hát akkor, a mikor a tisztelt honvédelmi miniszter ur mindig azzal áll elő, hogy ott a magyar nemzetiséget, a magyar hazafiságot megbecsülik és én lépten-nyomon katonáinktól is, másoktól is mindig az ellenkezőt hallom, mit következtetek én ebből? Azt nem, hogy a honvédelmi miniszter ur nem mond igazat. Ugy beszél, a hogy tud, tudni pedig az igazat nem tudja.

(Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Csak az elégedetlen elemek!)

Ez igaz tisztelt honvédelmi miniszter ur, a magyar elégedetlen. A magyar elégedetlen, de ő a tisztelt honvédelmi miniszter ur szerint csak elem, a közös hadseregnek valami eleme. De mi nem azt akarjuk, mi épen azt akarjuk, hogy a magyar ne csak eleme legyen valaminek, hanem a magyar magyar legyen önmaga számára. Itt a különbség közöttünk, meg sok helyen még; de mikor igy látjuk a hadsereget és a mikor mi ebben nem engedhetünk, akkor lehetetlen másban is engednünk. Mi az önálló nemzeti magyar hadsereget akarjuk, ezért küldtek ide választóink, ez a mi hitünk, meggyőződésünk, ez a törekvésünk. A ki erről a törekvésről lemond, hitvány áruló, ha ezzel az elvvel jött ide.

De tisztelt honvédelmi miniszter ur, azért, ha csak jelét látnók annak, hogy komolyan akar a tisztelt kormány és a hadügyi kormányzat valamit a magyar nemzetért is tenni, vagy ha annyit nem is, hogy a nemzetért tegyen valamit, hanem csak a nemzet elleni sulyos és utálatos vétségeket szüntetné meg; akkor az elégedetlenség, a mihez feltétlen joga van, akármilyen politikai nézetben legyen is minden magyar embernek, talán nem volna olyan nagy, nem volna oly zajos, mint a milyen most.

(B. Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Mesterségesen szitják!)

(Kubik Béla: Előhozzuk az adatokat, – ha tetszik – akár halomszámra! Nem mesterséges az!)

(Papp Zoltán: Mit szól ehhez a volt nemzeti párt!

Tisztelt Képviselőház! Majd rájön a tisztelt honvédelmi miniszter ur is arra, hogy ez nem mesterséges. Majd állitok én olyan tanut vele szemben, a kit a miniszterelnök ur is nagy és egész tanunak ismer el.

Vannak okaink, mert vannak sérelmek, van tehát jogunk is a kért ujonczlétszám megszavazását feltételekhez kötni, a mely feltételek a nemzet érdekeit biztositják.

(Kossuth Ferencz: Törvényes jogunk.)

Kétségtelenül törvényes jogunk. Már most az a vád ezzel szemben, hogy az ellenzék obstrukczióval erőlteti a dolgot, hogy a többség határozati jogát kétségbe vonja, sőt meggátolja: szóval, hogy a házszabályok adta joggal visszaél. Ezt a vádat hallottam. Hallottam ezt gróf Andrássy Gyula tisztelt képviselőtársam beszédéből.

Hát én nem fogadom el ezt a szemrehányást és megkisérlem igazolni a mi alkotmányunk történetéből, hogy ebben a kérdésben ez a szemrehányás nem igazságos és hogy a mit az ellenzék csinál, az egészen jogos és helyes.

Volt egy eset a magyar alkotmány történetében 1839-ben, a mikor a nemzeti párt élén – de nem az ujabban meghalt nemzeti párt, hanem a régen és dicsőségesen élt és működött nemzeti párt élén – állt egy férfiu, a kinek e Házban már nincs meg az üres helye, de a régiben még meg volt: Deák Ferencz; az volt a vezére annak a nemzeti pártnak. Az országgyülést összehivta ő Felsége, a király, – mindenki tudja, hiszen közdolgokat mesélek el, ámbár nem lehet eléggé ismételni bizonyos dolgokat, – 1839. év junius 2-ára. A mint összeült az országgyülés, mindjárt az első napon Pest vármegye követe, Szentkirályi Móricz nagy sérelemmel állott elő: azzal, hogy az ő egyik követüket, gr. Ráday Gedeont a kormány eltiltotta az országgyülésen való részvételtől, mert azt mondta, hogy olyan zene-bona ember ez a Ráday, – (Felkiáltások a szélső baloldalon: Elégedetlen elem!) ugy van, elégedetlen elem; hangosan beszél; »én pedig« – a király nevében beszélt a kormány akkor is, – »azt akarom, hogy törvénytisztelő, józan, nyugodt emberek legyenek a képviselők; hát én ezt a Ráday Gedeont nem fogadom el«. Azonban más okok is voltak, kisebb okok ám, mint a maiak, de érzékeny okok.

Igy báró Wesselényi Miklóst elhurczolták, pörbe fogták, elitélték egy beszédért, a melyet 1834 deczember 9-én tartott Szatmár vármegye közgyülésén; Galantai Balogh Jánost, a nemzetnek akkori hires nagyreményü vezérét hűtlenségi pörbe fogták, azért, mert az országgyülés szine előtt mondta azt, hogy: »Hát mit vétett Wesselényi? Azokat a szavakat én is magamévá teszem.« »Magadévá? – no akkor be a hűtlenségi perbe« (Derültség.) – Akkor még a királyi tábla biráskodott ezekben az országgyülési ügyekben. Az országgyülési ifjakat szintén perbe fogták, Lovassy Józsefet 10 esztendőre, Lovassy Ferenczet egy hónapra, Lapsánszkyt 10 esztendőre, Orbánt 2 vagy 3 esztendőre itélték el. És miért? Azért, mert az országgyülésen történt dolgokat megirták a vármegyének. Kossuth Lajost négy esztendőre itélték el azért, mert az országgyülési tudósitásokat megirta a vármegyéknek. Békés vármegyére királyi biztost küldtek, mert Békés vármegye a követi utasitásról értesitette a többi vármegyét. Akkor Deák Ferencz azt mondotta: Olyan kormánynak pedig, mely igy bánik az ország alkotmányával, én ujonczot nem adok. És nem is adott. Elkezdődött az obstrukczió és folytattatott Deák Ferencz vezetése alatt 11 hónapig. Figyelmeztetem a tisztelt miniszterelnök urat, hogy nekünk még jó sok időnk van hátra.

(Rákosi Viktor: Deák Ferencz hagyományait fogjuk követni!)

(Széll Kálmán miniszterelnök: De én nem csináltam törvénytelenséget.)

Majd rátérünk. Ismerjük egymás eszejárását. Tudtam, hogy az egyik ellenvetése az lesz a miniszterelnök urnak, hogy az nem független felelős miniszteriuma volt az országnak, hanem dikaszteriális kormánya, a másik pedig, hogy ő nem csinált törvénytelen dolgot, a mikor pedig csinált… Csakhogy az akkori kormány épen ugy nem ismerte azt be mint a mostani; sőt az akkori kormány oly szilárdul volt meggyőződve arról, hogy az ő álláspontja és eljárása törvényes…

(Széll Kálmán miniszterelnök: Én senkit sem csukattam be.)