Part 8

De vajjon, a miniszter ur – őszintén kérdem és őszinte feleletet várok – hiszi-e azt és szakférfiai is hiszik-e azt, hogy a hadsereg harczképességét ily módon emelni fogják? Sőt nem sokkal inkább bizonyos-e hogy ha azok a tartalékos tisztek és hadapródok esetleg minden évben kivonatnak a maguk kenyérkereső és őket becsületben fentartó fészkükből, ez az elkeseredők számát fogja emelni?

1848 előtt a mi hadseregünk alkata, eredete más volt, mint most. Akkor ujonczmegajánlásból és toborzásból állott elő a hadsereg emberanyaga. 1848-tól 1868-ig rendes sorozás, összeirás, sorshuzás lépett életbe. De azok a kormányok, a melyek akkor vezették a dolgokat Ausztriában és Magyarországon, azok az államférfiak is, a mint azt Thaly Kálmán képviselőtársam kifejtette, mégis különös tiszteletben részesitették a tanult ifjuságot, mert azt, a ki jól tanult és becsületesen viselte magát az iskolában, felmentették a hadkötelezettség alól. A magyar nemzeti társadalom művelt középosztályának ifjusága a védkötelezettség alól mentes volt még Schwarzenberg, Haynau, Bach és Schmerling alatt is. Mert e kormányok ugy gondolkodtak – és ebben tanulhatnának a mostani miniszterek tőlük, egyebekben ugyis sokat eltanultak tőlük – hogy a hadsereg harczképességéhez nem csak jó generálisokra van szükség, hanem arra is, hogy háboru idején az állam összes közigazgatási szerkezete óráról-órára és perczről-perczre tökéletes biztonsággal és hűséggel kezelje a hadsereg ellátásának munkáját, hogy ugy a mozgósitást, mint az élelmezési és ruházási pótczikkek szállitását, a vasuti teendőket az állam összes kormányzati és igazgatási elemei hiven, tisztán és a percz gyorsaságával és szabatosságával végezzék. A honvédelmi miniszter ur megett igen szép katonai mult áll. Jól tudja, hogy az olasz hadjárat nemcsak a miatt, sőt nem is a miatt veszett el, mert a mi katonáink, akár a legénység száma, akár annak képzettsége, akár a tisztikar rátermettsége dolgában kevesebbet ért volna, mint a franczia és olasz hadsereg, hanem azért, mert mig Francziaországban a kormányzati és közigazgatási tisztikar az élelmezés és felszerelés tekintetében tökéletes pontossággal teljesitette kötelességét, addig a mi katonáink igen gyakran éheztek, mert az élelmiszereket nem kapták meg gyorsan s gyakran két napig is éheztek.

A honvédelmi miniszter ur, ki akkor talán ezredes vagy svadronyos kapitány volt, valószinüleg nem éhezett, de a legénység százezer számban két napig sem ételhez, sem italhoz nem jutott. Éhes katona pedig nem verekszik, még ha Herkules vagy Napoleon is. Éhes katonának győzni nem lehet. Önök pedig a nemzet egész értelmiségét, a tartalékos tisztet és hadapródot, ha tetszik, ha nem, közlegénynek akarják begyurni a Gränzler-tisztek fegyelme alá és nem hagynak itthon egészséges közigazgatási tisztikart, mely háboru idején elég erővel, ügyességgel és becsületességgel gondoskodjék arról, hogy a sereg semmiben hiányt ne szenvedjen.

1868-ban behoztuk az általános védkötelezettséget. Ez ő felségének is, a magyar kormánynak is óhajtása volt. A nemzet szivesen meghozta ez áldozatot, számitva arra, hogy jöhet idő, mikor mind Ausztria, mind hazánk egész hadereje kifejtésére szükség lesz, hogy Magyarország érdekei is megvédelmeztessenek. De az 1868-iki törvényhozás – beleértve a királyt és a parlamentet is – szükségesnek látta, hogy a nemzet értelmiségének ifjusága, az, a mely a társadalomnak nemzeti formában való fentartására, az állami kormányzat, adminisztráczió egészséges kifejlődésére mulhatlanul szükséges, hogy az kiméltessék és a katonai legénység nyersanyagává ne tétessék. Azért hozták be az egyévi önkéntességet, azért engedték meg, hogy amaz egy év alatt se veszitsen el tanulmányi kurzusából egy évet. És én azt kérdem a honvédelmi miniszter urtól: 1868–88-ig a husz évi tapasztalat oly nyomorult, oly silány, oly gyalázatos-e, hogy most már nem elég ily intézkedés? Állott-e elő honvédelmi miniszter ur, akár itt, akár másutt valaha egyetlen érvvel, a mely azt igazolja, hogy 1868-tól 1888-ig az egyévi önkéntesi intézmény feladatának nem felel meg? Állt-e elő ily érvvel? Mert azzal előállott, hogy nagy része nem lett tiszt. (Egy hang. Előállott ő az ellen kezővel is, hogy jó!)

(Győri Elek: Hogy bevált Boszniában!)

… Előállottak mindenütt, a delegáczióban is, hogy az önkéntességi intézmény megteszi kötelességét és ama feladat magaslatán áll, a mely végett felállittatott 1868-ban. Hol van itt az indok arra…

(Beöthy Ákos: Számtalanszor nyilatkozott ily értelemben a hadügyminiszter ur!)

… hogy most ez egyévi önkéntesi intézmény csuffá tétessék, kiforgattassék minden eredeti alakjából?

És ne hivatkozzanak nekem a katonai körökre, miniszter urak, mert a katonai körök fölött ő felsége a király van; ő felsége a király nézete pedig ott van az 1868-iki törvényben; és a hogy mi ismerjük a koronát, az méltányos szokott lenni gondolkodásában a nemzet érdekei iránt és következetes szokott lenni a legnagyobb érdekek méltánylásánál.

És ha ez igaz – pedig ez igaz – akkor önök kijátszák a koronát, mikor az 1868-ik törvényben világosan letett ünnepélyes akaratát igy akarják kiforgatni.

(Báró Kaas Ivor: A miniszterelnök mint erős kártyát, kijátsza a királyt!)

(Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Azért haragszanak, mert erős!)

(Beöthy Ákos: De nem a miniszter ur kezében!)

Lássa, honvédelmi miniszter ur, ön nem itt köztünk, nem a nemzet kebelében nevelkedett fel. Ez bizonyos tekintetben előnye, de egyéb tekintetben szomoru hátránya. Azzal a talentummal, egészséggel, ambiczióval, karakterrel, a mely a honvédelmi miniszter uré, ha közelebb jönne a nemzet igaz érzelmeihez, nagyon szép szerepet tudna játszani az ország történetében. Abban az állásban és pusztán katonai remniszczencziákon élősködve, politikája nem lehet jó, szerepe nem lehet fényes és nem lehet dicső.

T. Ház! Ismétlem, a honvédelmi miniszter ur nem abban az iskolában nevelkedett fel, a melyben mi, tehát talán nem tudja, hogy az olasz háboru alatt e nemzet minden gondolkozó férfia tudta előre, hogy ama háborunak mi lesz a vége, tudniillik borzasztó kudarcz. Eleget mondták, suttogták, mert nyiltan beszélni nem volt szabad, hogy azok a miniszterek, kik ő felségét körülveszik, ő felségét gyászos csalódásba fogják belevinni és fognak egynéhány csatát, 50–60,000 embert és nagy hadjáratot vesziteni s ő felségének nagy keserüséget okozni, de az a politika, a melyet a miniszter urak ő felsége fülébe sugdostak, más eredményre nem vezethetett. Mindenki tudta itthon, csak a miniszter urak és generális urak nem.

Következett a schleswig-holsteini háboru, melyről szintén mindenki tudta, hogy mi lesz az eredménye. Olvassa el az országnak bármelyik hirlapját a miniszter ur, mindenki kérdezte, honnan van az, hogy a düppeli sánczoknál magyar vérnek kell folyni s mindenki tudta, hogy e politikának nem lehet más eredménye, mint őrült dolog. És az is lett, mert mi vérünkkel erősitettük Poroszországot magunk ellen. Következett 1866. Rettentő inség volt Magyarországon, alkotmányunk nem volt, ámbár a királyi szó általános igéret alapján meg volt arra nézve, hogy az alkotmány vissza fog állittatni. A miniszterek legalább fogadoztak mind, hogy majd ők tesznek – annyit ugyan nem mint önök az utasitásokban, vagy Gajári-féle határozatokban – de mégis többet tettek, mint önök fognak tenni. De az ország szegény volt, ki volt szipolyozva a rossz miniszterek és rossz kormány által. Reánk jött a háboru. Magyarországon mindenki tudta, mi lesz a vége, láttuk, hogy mentek embereink oda, csak a miniszterek és generálisaink nem tudták. Pedig még akkor az elkeseredett magyar intelligenczia nem lett a magyar hadseregbe belekényszeritve. Most pedig be van oda kényszeritve, ezt ne felejtse el a miniszter ur. Az az ifju, a kinek már neje, gyermekei, hivatala és rendes domicziliuma van, a kinek nemcsak saját bőréről kell gondoskodnia, nemcsak az élet terheit kell viselnie és nemes kötelességét teljesitenie, hanem a kinek már van, a kinek jövőjéről gondoskodjék, a kinek neje és gyermekei jövőjéről és üzleti becsületéről kell gondoskodnia, az a fiatal ember, a kinek a mellett mindenféle katonai tudományt is kell értenie, a ki már jól megért: ha az azt látja, hogy idegen hadnagyocska vagy kapitányocska tetszésétől tétessék függővé az ő üzlete és azzal összekötött egész társadalmi becsülete s nejének, gyermekeinek s önmagának jövője és hogy minden esztendőben ki lesz véve a maga köréből és behiva oda, hogy ott annak a katonai tisztnek módjában álljon azt mondani: No Herr X Y. eddig otthon tetszett politizálni, most tessék bele állani a glédába…

(Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Nem fog neki ártani:)

… Mit gondol a tisztelt honvédelmi miniszter ur, hogy ha évenkint ama néhány ezer elkeseredett fiatal ember bemegy a hadseregbe, emelve lesz-e ez által a harczképesség? S ha azt hiszi a miniszter ur és itt visszatérek a miniszter ur előbbi szavaira – akkor hite és politikai nézete semmivel sem alaposabb, mint a Bachoké és Schmerlingeké és politikája semmivel sem fog más eredményre vezetni, mint a Bachoké és Schmerlingeké.

Az erkölcsi momentumokról nem szokás statisztikát vezetni. Láng Lajos tisztelt barátom még arra nem terjesztette ki működését; megelégszik azzal, hogy ha meg van a majoritás, azt mondja: ez az igazi statisztika. Pedig a miniszter uraknak az erkölcsi momentumokra is tekintettel kellene lenni, mert ha nem lesznek, következése meglesz ugy, a mint – ismétlem – Bach és Schmerling alatt megvolt. Igaz, hogy mi érezzük következményeit, mert azok a tisztelt miniszter urak, mikor a kudarcz, a bukfencz bekövetkezik, visszavonulnak valami helyőrségbe, vagy Gráczba, vagy nem tudom hová a Riviérára, vagy pedig, a mi leggyakoribb, a bús feledékenység homálya alá bujnak, a nemzetnek kell a következményekkel számolni, tehát a mi feladatunk és nem mint Pongrácz tisztelt képviselőtársam mondja – a magas köröké, hogy a védképesseg megóva legyen. Hiszen nem ők érzik a védképesség hiányának gyászos következményeit, hanem mi.

Midőn azt mondja Pongrácz tisztelt képviselőtársam – mert ő a tisztelt kormánynak és pártjának hivatalos tolmácsa – »Meg vagyok róla győződve – egész őszintén bona fide állitja – hogy a katonaság visszaélést a behivásnál elkövetni nem fog«, már akkor igazán eszembe jut, hogy miből vonja ő ezt a meggyőződést, min alapszik az ő meggyőződése? Mert puszta, üres, semmitmondó, a multnak összes tapasztalatai által már előre agyoncsapott meggyőződéssel előállani csak a miniszterelnök urnak kiváltsága; közönséges képviselőnek – a minő ő is, én is – nekünk nem szabad a levegőbe beszélnünk puszta meggyőződésből, hanem nekünk valamivel elhihetővé indokolttá, alapossá is kell tenni azt, hogy mire alapitjuk meggyőződésünket?

Mire alapitja tehát tisztelt képviselőtársam a meggyőződését? A honvédelmi miniszter ur beszédére nem alapithatta, mert hisz ahhoz e szakasznál még nem volt szerencsénk. A kormánypárt felfogására alapitotta? Meglehet; de hát a tisztelt többség egyáltalában szóhoz nem jut ebben a kérdésben, nem nyilatkozott még senki.

A miniszterelnök ur igéretére? Ahhoz sem volt szerencsénk a törvényjavaslatnál. Hiszen a törvényjavaslat épen az ellenkezőt bizonyitja; mert az azt mondja, hogy évenkint behivható. Hát azt kérdem: mire alapitotta ama meggyőződését? De hozzáteszem, ha a honvédelmi miniszter ur vagy miniszterelnök ur megigérte volna is, még akkor sem volna az ő meggyőződésének semmi fundamentuma; mert a honvédelmi miniszter ur meggyőződése is csak jó hiszemü, keresztyéni jámbor óhajtás, mint az övé, semmivel sem több. Mert azok a magasabb körök, kikről gróf Pongrácz Károly tisztelt képviselő ur szólott, a kik e javaslatot a honvédelmi miniszter urra bizták, a kik e javaslatnak a honvédelmi miniszter urat megfogták, épen oly keveset adnak a honvédelmi miniszter ur meggyőződésére, mint a mennyit mi adunk a miniszterelnök ur meggyőződésére.

Érvekre igen; nehéz körülmények néha, nem mindig, még ama magas köröknek is felnyitják egyben-másban a szemét. De rendes viszonyok között, ne áltassa magát a tisztelt honvédelmi miniszter ur, engem ama magas körök nem vesznek figyelembe, mert tudomással sem birnak rólam, de ha tudomással birnának a véderő-törvényjavaslat tárgyalása közbeni szereplésemről, nagyon csekély embernek tartanának, sőt mihelyt ő az ilyen javaslat keresztülvitelére nem vállalkozik, vagy ha vállalkozik, de már azt keresztülvitte, őt sem tartják különb legénynek, mint engem. A különbség kettőnk közt az, hogy én azokkal a tisztelt magasabb katonai körökkel teljesen recziproczitásban állok, a mennyiben én is csak annyinak tartom őket, mint ők engem. Ha a tisztelt honvédelmi miniszter ur nagy sulyt helyez a véleményükre, ő minden esetre sokkal hátrányosabb helyzetben van velük szemben, mint én.

De tovább megyek tisztelt Ház. Itt egy tartalékos állományban levő vitéz honvédezredes esete merült fel a véderővita alatt. Elek Gusztáv ezredes ur esete, nem is annyira az ő esete, mint a honvédelmi miniszter uré, a ki azt mondta itt spanyol grandhoz illő nagy önérzettel, hogy: »Én alárendeltjeimmel nem alkudozom, hanem azokkal rendelkezem.« Nos, pedig én azt hittem eddig, – fájdalom, hogy e hitemből ki kellett ábrándulnom, hogy a tartalékos állományban levő tisztikar, mig szolgálatra be nem hivatik, a tisztelt miniszter urnak csak kamerádja és nem alárendeltje. De a miniszter ur kijelentette, hogy alárendeltjeivel nem alkudozik és felhivta az ezredest, hogy szolgálati nyelven adja be kérvényét, a mi más nyelven annyit jelent, hogy »Maul halten« és »nem okoskodni«, mert a szolgálati nyelv karakterisztikonja ebből áll. Azt kérdem a honvédelmi miniszter urtól, hogy ama néhány ezer tartalékos tisztnek és hadapródnak, a ki 30 éves koráig minden évben behivható gyakorlatra, szabad-e időközben kormánypárti képviselővé válni? És szabad-e 48-as párti képviselővé válni?…

(Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Ott van Tóth Ernő és Győrffy!)

… De én tisztelt Ház, itt nem állok meg, mert hiszen a ki véletlenül képviselővé lehet és a 48-as elveket proklamálja és a magas katonai körök szemébe és fülébe erős dolgokat akar és tud mondani, azt bizonyos mértékig védi ama 4 hét alatt is képviselői állása, hanem azt kérdem: Polónyi-féle tüntetőbizottságnak tagja lehet-e az a tartalékos tiszt?

Mert tisztelt miniszter ur, ha e javaslat oda czéloz, hogy a magyar intelligens fiatalság a gränzler tiszt urak bosszujának ki legyen szolgáltatva, hogyha 11 hónapon át politizál, még pedig a kormány ellen, a tizenkettedik hónapban meglehessen fenyiteni: akkor még szomorubb következménye lehet e törvényjavaslatnak annál is, a mit a tisztelt miniszter ur elképzelhet magának.

Mert egyet ne felejtsen el és ez az, hogy a magyar nemzet a Habsburgok világhatalmának sulya alatt egyetlenegy esetet, az 1717-ikit kivéve, vérét mindig oly háboruban volt kénytelen ugyan ontani, melyet a nemzet magáénak el nem ismerhetett, de azért a magyar nemzetet szabadsági és önállósági törekvéseiből kizavarni, a magyar nemzetet akárminő dinasztia soldatusává tenni eddig nem sikerült és jövőre sem fog ám sikerülni.

A világtörténet folyását, a mi a jövendőt illeti, előre nem látom; de egy dolog bizonyos és ez az, hogy a magyar nemzet képes minden intézményt szétrobbantani előbb, mint sem hogy őt arra kényszeritsék, hogy ifjusága, értelmisége, középosztálya, az igazi nemzet lemondjon minden nemzeti nagyravágyásáról és pusztán az a szerep tessék neki, hogy ő egy bár általunk mélyen tisztelt, jobbágyi hűségünk egész erejével fenntartott fenséges dinasztiának legyen csak soldatusa és egyéb semmi.

Erre mi, a magyar nemzet nem vállalkozunk. Nem vállalkoztunk a multban, nem vállalkozunk most és a jövőben sem.

Azért, mikor a miniszter urak azt mondják, hogy legyen csak igy meg a törvény, hiszen nem akarunk mi minden embert minden évben behivni, a mint nekem ezt az igen tisztelt előadó ur megsugta, mert nyiltan azt nem meri megmondani, vigyázzanak arra is, hogy ez ne is történjék és hogy az a fiatalság azért, mert politikai meggyőződését szabadon követi 11 hónapon keresztül, ne legyen kitéve a 12-ik hónapban a hadnagyocska urak inzultusainak, mert különben a vége szomoru lesz, meglehet, ideiglenesen a nemzetre nézve is, de szomoru lesz ama magas katonai körökre és az általuk képviselt legfenségesebb dinasztikus érdekekre is.

Mi szabad és önkéntes tagjai akarunk lenni annak a véderőnek; s a nemzet egész ereje is csak akkor lesz abban benne, ha a nemzetet nem a hadnagyocska urak kényszeritik erre, hanem azért adja minden erejét az a hadseregnek, mert maga is ugy akarja.

És mert az önök egész politikája ellenkezik ez iránynyal, azért nem fogadom én el az 54. §-t.

NESSI PÁL KÉPVISELŐ MENTELMI ÜGYE.

I. A BESZÉD TÖRTÉNETE.

A beszéd történelmi fontosságu alkotmányi harcznak kezdete. A parlamenti ellenzéki pártok nemes szenvedélyének tüzét ez a beszéd lobbantotta lángra. A nemzeti hadsereg kivivása e beszéd eszméinek hatása alatt politikai jelszóvá s hosszu időre állandó törekvéssé vált. E beszéd történetét tehát részletekben kell előadnom. A nagy politikai küzdelem alatt, mely e beszédet követte, megbukott a Széll-kormány, a Khuen-Héderváry-kormány, a gróf Tisza-kormány és a Fejérváry-kormány. De sulyos veszély fenyegette az ország alkotmányát is. Évekig költségvetési törvény és felhatalmazás nélkül gazdálkodtak a kormányok. Két országgyülés idő előtti feloszlatása következett s az 1905-ik és 1906-ik évek folyamán ismételve voltak időpontok, a mikor a király környezetében az alkotmány felfüggesztésének s az önkényuralom berendezkedésének tervét komolyan tárgyalták. A nemzet szilárd komolysággal békés, de kemény ellenállásra határozta magát. A vármegyéken még egyszer föllángolt a történelmi ellenállás keserü, hazafias szelleme. A harcz a beszéd elhangzásakor 1902. évi november 21-én kezdődött s 1906. évi április 8-án a Wekerle-kormány alakulásával ért végett.

Nessi Pál esete következő:

1902. évi október hó 17-én Kolozsvárott Hunyadi Mátyás király lovasszobrát ünnepélyesen leleplezték. A leleplezés alkalmi nemzeti ünnepély jellegével birt. Illetékes hatóság meghivta a hozzájárulásra az országgyülést is. A képviselőház küldöttséget küldött az ünnepre. A küldöttségben részt vett Nessi Pál képviselő is.

Az ünnepen megjelent József Ágost főherczeg is. A megérkezéskor a katonai zenekar a Gotterhalte nevü osztrák néphimnusszal fogadta. A jelen volt nagy közönség erre felháborodott s a katonai zenekart a Kossuth-dal éneklésével akarta elnyomni. Nessi Pál csillapitó közbelépésére azonban Kölcsey himnuszát énekelte, majd Vörösmarty Szózatát akarta énekelni. A rendőrség azonban beavatkozott, a tömeget lovasrendőrökkel akarta szétzilálni. Ott volt Nessi Pál is a tömegben; abban buzgólkodott, hogy a tömeg véres összeütközés nélkül oszoljék szét. E közben szóváltásba keveredett a rendőrséggel.

Nessi Pál tartalékos honvédtiszt volt. Az esetet valaki a honvédség főhatóságának bejelentette.

A följelentés folytán Bihar altábornagy honvédkerületi parancsnok 1902. évi november hó 4-én 3886. szám alatt Budapesten kelt rendeletével Nessi Pál ellen a katonai becsületügyi tárgyalást elrendelte s e végből őt megidézte. A tárgyalás végződhetett fölmentéssel, de végződhetett elitéléssel is. A tiszti rang elvesztésével s esetleg szabadságvesztéssel is.

Az idézést Nessi Pál bejelentette a képviselőház elnökének s az elnök a november 7-iki ülésen a képviselőháznak. Minthogy Bihar altábornagy előzőleg Nessi Pál mentelmi jogának felfüggesztését nem kérte, a képviselőház a mentelmi jog megsértésének jelenségét látta s azért az elnöki bejelentést tárgyalás és véleményadás végett a Ház mentelmi bizottságához utasitotta.

A mentelmi bizottság többsége abban állapodott meg, hogy Nessi Pál esetében a képviselői mentelmi jog megsértve nem lett.

A kisebbségnek nézete ellenkező volt. Ő a mentelmi jog megsértését látta s különvélemény előterjesztésében állapodott meg. A különvéleményt Olay Lajos mentelmi bizottsági tag egyetértésével én szerkesztettem.

A különvélemény lényegileg azt tartalmazza, hogy a »Gotterhalte« néven ismert zeneművet Magyarországon se törvény, se törvényes rendelet, se az irodalom, se a köztudat néphimnusznak nem tartja, nemzeti dalnak sem ismeri. Továbbá a zeneműnek nyilvános tiszteletét se törvény, se törvénypótló semmi jogintézmény nem rendeli s a tisztelet elmarasztását megtorlással nem sujtja. Minthogy pedig a zenemű osztrák műtermék s a katonaság által történő használatához Magyarországon szomoru hagyományok füződnek, ennélfogva minden képviselőnek nemcsak jogában áll, sőt jogos és hazafias kötelessége tiltakozni az ellen, hogy e zene művet a magyar haderő bármely része nemzeti ünnep alkalmával hivatalosan adja elő.

A honvédkerületi parancsnokság törvény által rendelt hatóság. A becsületügyi tárgyalás esetenkint megtorló büntető rendelkezéseket mondhat ki. Képviselőt tehát maga elé nem idézhet, mig a képviselőház a mentelmi jogot fel nem függeszti. De ezt a honvédkerületi parancsnokság nem kérte, ezzel tehát a mentelmi jogot megsértette.

A mentelmi bizottság többségi és kisebbségi megállapodását a képviselőház november 20-án kezdte tárgyalni. Én november 21-én tartottam beszédemet. Az uj képviselőházban ez napon jelentem meg először, mint képviselő. Olay Lajos hatékony rábeszélésére vettem részt a vitában. Már negyedik év óta alig egyszer vagy kétszer szólaltam föl.

E beszéd hatása csodálatos volt. A lapok és a képviselők el voltak ragadtatva. A kormánypártnak, tehát az ellentábornak militans lapja a »Budapesti Napló« igy vázolta a beszéd hatását november 22-ik számában:

»Egy órára a legendás parlamenti idők levegőjét éreztük ujra és a gyönyörködésben összeforrott hallgatóság egy kivételes magyar egyéniség csodás tündöklésében sütkérezett. A szászok, a tótok ezekben a perczekben megtudták talán, hogy mégse mese az, ha azt olvassák rájuk, hogy érdemes nekik a magyar szellem előtt meghajolniok. Arczuk ragyogásából kiszólt az az egészen sajátos, édes mámor, melyet a legyőzöttek is éreznek, ha a legtüzesebb bor vagy a legkápráztatóbb szellem győzte le őket. Mindenkinek volt oka a gyönyörüségre, hiszen egy tüneményes szellem játszott a hallgatóság érzéseivel és nevettetett, meghatott, megdöbbentett, a hogy néki tetszett«.

Más helyt igy folytatja:

»A fáradt hallgatóság már az ő beszédének hirére is fölfrissült, ott maradt. A karzatot talán katonaság se tudta volna kiüriteni, hiszen Eötvöst meg kell hallgatni. Igy ömlött el mindenhonnan az érdeklődés, őt mégis erőszakolni kellett, hogy beszéljen. Kierőszakolt beszéddel, rögtönözve s a thémának talán nem is alapos ismeretével legyőzött egy világot. A mikor tréfált: nevettek. A mikor elégikumra hangolta szavát; elérzékenyedtek. A mikor persziflált: ölt. A mikor emlékezett: épitett. Azt csinált a házzal; a mit akart stb.«

Kétségtelenül sok jóakarat és sok tulzás van e leirásban, de a beszéd hatásáról némi képet nyujt. A beszéd a gondolatok alakitásában nem a remek beszédek közé tartozik. Ily hosszu rögtönzés nem is lehet remek. De tartalma, eszméi, nemzeti igazságai mégis alkalmasak voltak különös hatás keltésére.

A beszéd végén oly jelenet történt, a mi a magyar parlamentben soha senki beszédjével nem történt. A föllelkesült, a lángra gyult függetlenségi párt nagy része fölállt ülőhelyéből s ünnepélyesen elénekelte Kölcsey himnuszát. A nemzeti dal harsogása betöltötte a templomszerü nagy terem boltozatait. Vele énekelt a karzat nagy része is. Az elnök és a hüvösebb lelkek alig tudtak csöndet teremteni. A honvédelmi miniszter szólni akart, de alig akarták meghallgatni.

Ez a jelenet nagy rövidséggel a képviselőház naplójában is meg van örökitve.

II. A BESZÉD.