Part 7

Tisztelt Ház! Horváth Gyula tisztelt képviselőtársam a 17 év előtti multból egy dologra emlékeztet engem. Csernátony tisztelt képviselőtársunk, ki körülbelül itt ült, a hol most Uray tisztelt barátom, számos személyes támadást intézett gróf Lónyay Menyhért akkori miniszterelnök ellen. A kabinet, hogy történt, hogy nem, nemsokára megbukott. Lónyay visszalépett. Hogy akkor többen miként fogták föl a helyzetet, a felett azok, a kik több-kevesebb ismeretével birnak az akkori eseményeknek, különböző véleményben lehetünk. De hogy egy férfiu, a kire azóta igen sokszor történik hivatkozás, sőt még a miniszterelnök ur is nem rég hivatkozott reá, t. i. Deák Ferencz mikép fogta fel az akkori helyzetet, erre nézve van szerencsém egy zalai barátjához és rokonához 1872 deczember 16-án kelt leveléből egy részt felolvasni, elhagyva azt, a mi ide nem tartozik, (olvassa) »Lónyayt nem az ellenzék támadásai buktatták meg, hanem egyéb sajnálatos körülmények. Lónyay visszalépése, mint tudom, már korábban volt elkészitve, de késleltetni kellett azt, nehogy az Csernátony támadásaival összeessék és nehogy oly szine legyen a dolognak, mintha a kormány egyesek parlamenti támadásai miatt mondott volna le.« (Tetszés a jobboldalon.) Lesznek oly részek is, melyek nem egészen fognak majd tetszeni. (Halljuk! Halljuk! a bal- és szélső baloldalon.) »Sem egyeseknek, sem kisebbségnek ily befolyást engedni nem lehet s kerülni kellett az ily befolyásnak még a látszatát is. De azért nem jól teszik, a kik az ellenzék ellen keserü és tulzó kifakadásokra engedik magukat elragadtatni.«

»Egykor mi is ellenzék voltunk és ha akkor a kormány pártja vádakkal és gyanusitásokkal lépett volna fel ellenünk, bizonyára azt hihettük volna, hogy belőle az élvezett hatalom elvesztése miatti önző aggodalom utálatos érzete beszél. És barátom, az mindenesetre kétségtelen, hogy az ellenzék mögött a nemzetnek tekintélyes része áll, melyet respektálni kell s melylyel minden kérdésben először a tisztességes kompromissziumot kell megpróbálnunk. Nagy szerencsétlenség az, ha az ellenzék a vezető miniszter személyével sehogy sem tud kibékülni, de ha ilyen eset előáll és ha az ellenzék gyülölködését megszüntetni nem lehet és ha a miatt a törvényhozás szabályosan nem képes dolgait elvégezni, inkább a vezető miniszter vonuljon félre, ha ez a kormányzat főelveinek veszélyeztetése nélkül megtörténhetik, mintsem, hogy a parlament meddő és kártékony személyes harczoknak legyen szinterévé. Lónyay pillanatonkint maga is igy fogta fel a helyzetet, legalább igy mondta nekem két izben. Az ellenzék elvei ellen elégségesek a mi elveink, hazaszeretete sem tisztább, erősebb a mienknél. De ha épen nem tudtuk megakadályozni a Lónyay személye elleni kiméletlen és örökös támadásokat, meg kell nyugodnunk a változásban. A többségnek nem az a feladata, hogy egyedül Pétert vagy Pált támogassa, sőt nem is szabad megengedni, hogy személyes párttá alakuljon át. Személyes pártok ritkán eszközölnek jót állandóan s ritkán váltak a haza üdvére.«

»De épen veszedelmesek lennének akkor, ha elvek álarczájában sikerülne tenyészniök.«

Akkor a keletkező és régen elfeledett vacsorapártról volt szó, mikor Deák Ferencz e levelet irta aggódó barátjának. Talán a tisztelt miniszterelnök ur azért felelős lesz egykor, most is felelős, de nagyon közel vagyunk amaz időhöz és lehetőséghez, mikor az a párt nem az elvek pártja, hanem személyeknek pártja lesz.

Midőn a többség szónokai akként formulázzák most már álláspontjuk jelzését, hogy igenis nekünk komoly, sulyos aggodalmaink voltak e törvényjavaslat egy és más rendelkezései ellen, de látván az ellenzéknek törekvését, hogy a kabinetet akarja megbuktatni, hát már most feltétlenül tömörülünk Tisza Kálmán védelmére.

Már ez a körülmény igenis alapossá teszi a mi aggodalmunkat, a mely odairányul, hogy az a párt többé nem az elveknek, hanem személynek a pártja.

És erről tisztelt Képviselőház, fájdalmasan meggyőz engem még egy másik körülmény. Azt mondja amaz elhunyt államférfiu ebben a levelében, hogy az ellenzék mögött mindig a nemzetnek egy része áll, tehát respektálni kell az ellenzéket és minden nagy kérdésben először is a tisztességes kompromisszumot kell vele megkisérteni. Azt kérdem én a miniszterelnök urtól: akkor, mikor nagy kérdés merült fel, idejött-e hozzánk, beszélt-e vezető embereinkkel bizalmasan, közölte-e velünk a nehézségeket, meghallgatta-e a mi aggodalmainkat és törekedett-e azokat orvosolni? Pedig mögöttünk a nemzet nagy része áll.

Tisztelt Képviselőház! A miniszterelnök ur nem csak velünk az ellenzék férfiaival szemben nem teszi azt meg, hogy a nehézséget közölje velünk, véleményünket megkérdezze s ha lehet s ha a magas tekintetek és a kormányzat elvei megengedik, aggodalmaink megszüntetésére törekedjék. Nem csak velünk szemben nem teszi ezt, de nem teszi előzőleg saját pártjával sem. Maga mellé veszi a familiát s a mit a familiával elhatároz, azt hiszi, ez az egész nagy párt nem való egyébre, mint hogy azt megszavazza. Az utolsó félév eseményei megmutatták, hogy ámbár a választások utján mindent elkövetett arra, hogy az a párt egyéb respektust ne érdemeljen – pedig érdemel, de az utolsó félév tapasztalatai megtanitották a miniszterelnök urat is arra, hogy ez a felfogás mind az ellenzéknek, mind saját többségének és a kettő által a nemzetnek is megvetése…

(Tisza Kálmán közbeszól! Ugyan!)

… Ez a felfogás csak az ő kormányzatának sajátságos karaktere, mely tovább fenn nem tartható, mely megboszulja magát rajta keservesen.

Eddig csak az országon boszulta meg magát ez a taktika, de reméljük, hogyha csakugyan megtörténnék az, a mit e falakon kivül kevesen óhajtanak, hogy a miniszterelnök ur e vagy más kabinet élén ujra hosszu ideig e széket elfoglalva fogja tartani, reméljük, hogy mind velünk, mind saját pártjával szemben ezentul más magatartást, más taktikát fog követni.

Tisztelt Képviselőház! Befejezem beszédemet. Csak egy megjegyzést teszek még a vallás- és közoktatásügyi miniszter urnak. Fájdalom, nincs itt, de itt van az államtitkár ur, az majd tudomásul veszi és hirül viszi neki.

A kultuszminiszter ur megemlékezvén dicső őséről, Csáky Mihályról, azt mondta, hogy változnak az idők, változnak a viszonyok és az emberek; meglehet, ha Csáky Mihály ma élne – sőt valószinünek is mondta – azokon a padokon és Tisza Kálmán miniszterelnök mögött foglalna helyet. A kultuszminiszter ur kijelenti, hogy ő nagy kegyelettel emlékezik meg ez őséről, a kinek hamvai Rodostóban nyugosznak. Elvárom épen Csáky kultuszminisztertől, a ki ez őse iránti kegyeletét hangsulyozta, hogy meg fogja tenni a javaslatot arra, hogy az 1715-iki törvényhozásnak ama gyalázatos műve, a melylyel Rákóczi és barátai hazaárulóknak jelentettek ki, törvénykönyvünkből törültessék. Elvárom azért, mert ezzel tartozik ősének is és elvárom főkép azért, mert a hazaszeretet dicsőbb hősei a világ egyetlenegy nemzetének történetében sem fordulnak elő, mint azok, a kiknek hamvai Rodostóban nyugosznak.

Önként hagyták itt az országot és az országban óriási javadalmaikat, csak azért, hogy a haza igaz ügyéhez való önzetlen ragaszkodás soha másutt nem követett példáját mutassák a jövendő nemzedékek számára. És bekövetkezett az a törvényhozás, mely hogy javaikba beleülhessen, – hazaárulóknak dekretálta ama férfiakat. Mondom, elvárom, hogy most már megjön ideje annak hogy kiengesztelődés történjék ama hamvakkal a nemzet részéről, a mi nem történhetik másként, mint hogy ha a törvénynek e nem egyetlen gyalázatát kitöröljük. A másik meg az, mely Kossuth Lajost kihonositotta hazájából.

De hozzáteszem, hogy a mostani kultuszminiszter urnak nem érdeme az, hogy neki oly dicső őse volt és a Rodostóban nyugvó ama dicső hamvak nem fognak szennyet kapni azért, hogy ily utódja foglalja el ma a kultuszminiszteri széket. Hogy a miért vérüket áldozták, hazájukról lemondtak s lemondtak az élet minden örömeiről: hogy a német nyelvet kiküszöböljék Magyarországból, most egyik utódja akarja behozni a magyar középosztály ifjainak német iga alá kényszeritésével.

Ily törekvésnek én és barátaim hivei nem lehetünk s azért a szakaszt nem fogadhatom el.

ERKÖLCSI HARCZKÉPESSÉG.

I. A BESZÉD TÖRTÉNETE.

E beszéd is a véderő-kérdés nagy vitájához tartozik. A parlamentben 1889-ik évi márczius 30-án tartottam.

A részletes tárgyalás már vége felé járt. Az ellenzék harczi kedve már mintha lankadni kezdett volna. A figyelem a beszédek iránt lazább volt. A vitarendező bizottság jónak látta a közérdeklődés felüditését. Gróf Károlyi Gábor lakásomra jött s addig nem nyugodott, mig beszédet tartani meg nem igértem s vele együtt rögtön e czélból a képviselőházba nem mentem.

E beszédre külsőleg és alakilag a javaslat 54. §-a szolgáltatta az okot. E §. a tartalékos és póttartalékos katonák pótló fegyvergyakorlatairól rendelkezik. Csupán ehhez a tárgyhoz nem sok mondanivalóm volt. Nem is ez volt feladatom. Hanem az, hogy gróf Pongrácz Károlynak és a honvédelmi miniszternek hangulatkeltésre irányuló beszédeit birálat alá vegyem s szomoru történelmi igazságaink földeritésével az ellenzéket ujabb harczias indulatra lelkesitsem.

A beszéd külső hatása igen nagy volt.

II. A BESZÉD.

(Minő volt a magyar felfogás az 1866-iki háboruról? – Mit ér a statisztika? – Gróf Pongrácz Károly és Láng Lajos tudománya. – A háboruk nem nemzetünk érdekében folytak. – A nemzet lelkesülése hiányzott az idegen érdekü háborukban. – A harczképesség fentartása a mi érdekünk. – Az értelmesség ifjait kimélni kell. – Az egyéves önkénytesi intézmény bevált. – Nem szabad elrontani. – Az egyéves önkénytesek zaklatása. – Gróf Pongrácz meggyőződése. – A nemzet a dinasztia zsoldosa soha nem lesz.)

T. Képviselőház! Óhajtottam volna, hogy a miniszter ur, vagy szakemberei, kikhez itt a Házban szerencsénk van, az aggályokra nézve, melyek tegnap e szakasznál nyilvánultak, indokolt véleményüket megnyugtatásunk czéljából előterjesszék. Ez azonban fájdalom, nem történt, valamint egyéb megnyugtató kisérlet azon oldalról szintén nem történt, mint gróf Pongrácz Károly képviselőtársamnak a felszólalása. Hogy pedig ez mennyire volt megnyugtató, azaz helyesebben mondva, mennyire nem volt megnyugtató, erre lesz szerencsém beszédemben lehető röviden kiterjeszkedni.

Ha már felszólalok, mindenekelőtt személyes természetü megjegyzést kell tennem. Mind Pongrácz Károly képviselőtársam, mind Gajári Ödön képviselőtársam határozottan és nyiltan felemlitették ismételten a Házban, hogy az én beszédemben, melyet valamikor, nem tudom mikor, a hónap folyamán tartottam, a katonaságot a multban mintegy a gyávaságra buzditottam volna.

Fel kell tennem, hogy a képviselő urak az én beszédemet nem olvasták, csak a szenvedély hevében hallották és a mit hallottak, ahhoz kötöttek bizonyos képzeleti dolgot s azzal vádolnak engem. Én szóról-szóra ezt mondtam – megjegyzem, a miniszterelnök ur szavaira emlékezve, hogy a gyorsirói jegyzetben foglalt beszédemet soha, semmiféle lényeges pontjában kiigazitani nem szoktam – én ezt mondtam: »1866-ban a szülők azzal küldték gyermekeiket, a kik behiva lettek, a katonasághoz: ha németté akarnak tenni téged és szolgává hazádat, a mint az ellenséget látod, dobd el a fegyveredet!«

Pongrácz Károly gróf képviselőtársam hivatkozott a gitschini és königgrätzi harczokra és tanuságot tett, mint a ki részt vett ama harczokban, hogy ott a magyar legénység becsülettel, katonai hősiességgel megtette kötelességét. Nem vonom kétségbe, én nem tudom, ott nem voltam, a csaták végeredménye a mi hadseregünkre nézve gyászos volt. Én azonban elhiszem az ő tanuságtételét, de viszont megkövetelem tőle, hogy ő meg higyje el az én tanuságtételemet. Ő ott volt Königgrätznél és Gitschinnél, én meg itthon voltam és tudom, hogy minő volt itt a hangulat, a mely hangulat közepette katonáink abba a csatába mentek. És én tudom azt, hogy ennek az országnak legelső államférfiai, oly férfiu is, mint Deák Ferencz: azt mondták: »nem tudjuk, örüljünk-e, vagy busuljunk annak, hogy hadseregünket megverik; nem tudjuk, melyik lesz az országra nézve üdvösebb«, mert győzelmes hadsereg sohasem engedte volna meg, hogy az ország jogai csak oly mérvben is visszaállittassanak, mint a hogy ez a megvert hadsereg mellett történt.

(Beöthy Ákos: Ugy van; egészen máskép beszéltek Königgrätz előtt, mint Königgrätz után.)

Ismétlem én elhiszem, hogy katonáink Königgrätznél, Gitschinnél és általában a hadjáratban, de Custozzánál is valósággal megtették kötelességüket, sőt többet tettek, mint kötelességüket, mert hősiességet fejtettek ki. Ez folyik a magyar ember természetéből. Akár tetszik neki a verekedés, akár nem tetszik, de ha verekedik, szivesebben üt ő a másikra, mintsem türi a másiknak az ütését. De ez az önök politikai működését nem védelmezi; s ha önök ily politikát üznek Magyarországgal és a magyar nemzettel, a következő dolgokért is önöket illeti a felelősség.

Gróf Pongrácz Károly képviselőtársam érdekes statisztikai adatok egész tömegével állt elő, a melyekkel azt akarta igazolni, noha egészen világosan nem is mondta ki – mert felszólalása rögtönzött volt és nem alakitotta meg eléggé eszméit – de mondom, statisztikai adatok egész halmazával azt akarta igazolni, hogy igaz, hogy nagy áldozatokat hozunk a véderő fejlesztése tekintetében, de Orosz-, Német- és Francziaország még nagyobb áldozatokat hoz, mint mi, tehát – és ez akart lenni következtetése – miért panaszkodunk a reánk mért áldozatok nagysága miatt?

T. Ház! A statisztika, mint tudomány, uj keletü. A statisztikai adatok igen becses dolgok, hanem gyalázatosabb tudományt nem ismerek, mint a statisztikát, ha az a politikának szolgálatába szegődik. A statisztikai adatok mindig és minden irányban nagyon nyujthatók és nyulékonyak, teljesek és hézagosak a szerint, a mint a politikai érdekek kivánják, és nincs oly elv, sőt nincs oly elvtelenség a politikában, a mely mellett a földkerekség valamennyi államának statisztikai adatait alapul véve, kötetekre menő statisztikai adatokat irányzatosan összehalmozni ne lehetne.

Gróf Pongrácz képviselőtársamnak azt mondom, hogy a statisztikai adatok szerint pl. az ország fővárosá ban van 5000 fiaker ló. Ez az igazságot meglehetősen megközelitő adat. Az ország fővárosa fizet évenként körülbelül 10 millió forint direkt adót, ennélfogva egy fiaker lóra esik 2000 frt direkt adó. Ez mathematikailag tökéletesen biztos adat, de vajjon egészséges adórendszer támogatására felhozható-e ez a statisztikai adat? Az önök adórendszerének támogatására talán igen, de egészséges és komoly, figyelemreméltó adórendszer támogatására nem.

Továbbá itt látom Láng Lajos igen t. barátomat és megyei politikus társamat. Szemközt vagyunk ott is, mikor vagyunk, de denique megyénk egyik kitünősége. Ő egy időben – régen volt, az évre nem emlékszem – statisztikai munkát készitett, mint egyetemi tanár – nem mint politikus, mert mint politikus ezután fog késziteni – melyben kimutatta, hogy a vasutak mennyire emelik azon a vidéken levő földbirtokok értékét, a melyen keresztül mennek.

Kiszámitotta, hogy a vasut ennyi és ennyi kilométerig ennyi és ennyi százalékkal emeli a földbirtok értékét, azontul pedig annyi-amennyi százalékkal és végül kihozta tökéletes matematikai pontossággal, hogy miután Magyarországon tizezer és ennyi kilométer vasut van, ennélfogva 80 millió kataszteri holdnak értéke emelkedett ennyivel és ennyivel. Pedig egész Magyarországon nincs mintegy 50 millió katasztrális holdnál több. Tehát Láng Lajos barátom statisztikai adatai szerint a bennünket környező államok tartoznak még nekünk a földbirtok értékének emelkedésével, mert innen magunktól nem telik.

Gróf Pongrácz képviselőtársam adatai semmivel sem különböznek az ily statisztikai adatoktól. Felhozza Oroszország haderejét és kihoz, nem tudom hány, de sok millióra menő katonai anyagot. Csak kozákot emlit fel első és másod osztályut összesen valami 120 ezeret. Lehet, hogy van, lehet, hogy nincs. Én csak annyit mondok, hogy szemünk előtt folyt le 1877-ben és 1878-ban a keleti háboru Törökországgal. Oroszország akkor is akkora volt, mint most, hadereje a statisztika szerint akkor is 3 millióra rugott. Ezt a góthai almanachból ki tudom mutatni, a mi legalább is olyan hiteles, mint a honvédelmi miniszter urnak mostani statisztikai adatai.

Törökország pedig a miniszter ur politikai köreiben már ugy volt ismeretes, mint beteg ember, a kinek nincs lovassága, nincs tüzérsége, nincs tisztikara, nincs kiképzett legénysége, nincs semmije a világon, csak a multnak emlékezete, pénze pedig egyáltalán nincs. És az a 2–3 milliós statisztikai hadsereggel biró Oroszország mégis szükségesnek tartotta, hogy Oláhország menjen segitségére, hogy Törökországot leverje; szükségesnek tartotta Bulgária fellázitását, Szerbia csatábavitelét, Bosznia-Herczegovina fellázitását, Montenegrónak csatábavitelét; és szükségesnek tartotta Ausztria-Magyarország kormányával titkos szerződésre lépni, hogy ez jóakaratu semlegességet tanusitson iránta és rosszakaratu semlegességet Törökország irányában. Mikor mindez megtörtént, még akkor a véletlennek szerencsés közbenjárása mellett is, annyi segitséggel csak nagynehezen tudta Törökországnak, a beteg embernek seregét legyőzni, ugy hogy minden komoly államférfiunak, a ki ez országot és Ausztriát vezeti, csakugyan mély és szomoru gondolkodóba kellett esnie az iránt, hogy vajjon, ha ily körülmények közt minden belső tartomány fellázitása és több nagyhatalom rosszakaratu segitsége mellett elsőrangu katonai nagyhatalom Ausztria-Magyarországot megtámadta volna, képes lett volna-e Ausztria-Magyarország oly hősiesen és becsülettel megállani a csatákat, mint az a beteg ember?

A statisztika tehát előttem nem nyom sokat. Hanem van ennek a statisztikának olyan része, a mely gróf Pongrácz Károly képviselő ur statisztikájában nincsen benne és a mely a honvédelmi miniszter urnak is összes statisztikájából és összes érveléséből, sőt a háta megett álló bécsi katonai köröknek összes felfogásából is teljesen hiányzik és ez a következő.

Ez az ország a török foglalás alól, ha jól emlékszem, 1717-ben szabadult fel és ennek az országnak és a magyar nemzetnek 1717-től kezdve máig – az 1740-iki örökösödési háborut kivéve – saját nemzeti háboruja nem volt. Ha Oroszország, Francziaország, Németország vagy Olaszország erkölcsi, szellemi és anyagi erejének végső megfeszitéséig tesz meg mindent a haderőnek megerősitésére, tudja, hogy miért teszi, tudja, hogy az a hadsereg, melyet kiállit, más czélokra, mint nemzeti czélok elérésére nem szolgál A magyar pedig 1717 óta mély fájdalommal szemléli több mint másfél századon át, hogy azóta magyar nemzeti czélokért vér nem folyt soha. És ha önök azt mondják, hogy miért nem áldozunk mi is annyit, mint a muszka, franczia vagy a német, mi azt feleljük rá, tessék ezt a hadsereget, a mi nemzeti érdekeink, méltóságunk és boldogulásunk czéljaira felhasználni és akkor tessék pénzünkkel, életünkkel és vérünkkel az utolsó adagig rendelkezni. Minő háboruk folytak 1717 óta? Németalföldön a német császári koronáért, Német- és Olaszországban a befolyásért, Schleswig-Holsteinért, a Napoleon által elkergetett nem tudni, hány fejedelem koronájának megtartásáért, Svájczban a Sonderbundért, Lengyelország feloszlatásáért, az orosz szövetségért, Törökország lerombolásáért – hol volt ezekben a magyar nemzeti érdek? Ezekben nem volt meg és a magyar hősiességet és áldozatkészséget ne ezek után méltóztassék megitélni, pedig a magyar katonaságot a csatatéren a hősiesség el nem hagyta, a katonai kötelesség teljesitésében még ez istenverte nemzetellenes korszak közepette sem érhette szemrehányás soha, mert kötelességét teljesitette. Hivták volna ily harczba a francziát vagy az oroszt, meglátták volna, vajjon harczol-e ugy, mint a magyar, megtette volna-e katonai kötelességét, ugy a mint megtette a magyar?

Emlékeztetem a honvédelmi miniszter urat, ki a bécsujhelyi katonai tiszti akadémiában bizonyára nem tanulta, hogy 1740-ben mit csinált a magyar hadsereg; pedig Magyarország itt sem volt kérdésben, de kérdésben volt egy szerződés, melyet Magyarország uralkodóházával kötött; kérdésbe volt téve, hogy a magyar nemzet becsülettel megtartsa a szerződést. És midőn Nagy Frigyes követe – nem jut eszembe a neve – eljött Bécsbe a hadüzenet átadására, de mielőtt Bécsbe ért volna, Nagy Frigyes seregei már benn voltak a határon, meglehetős nemzetközi perfidiával, a hadüzenet nem a Habsburgoknak, nem az osztrák, nem a »k. k.« hadseregnek szólott, hanem szólott a magyar királynak. S mikor látta a nemzet, hogy a magyar trón, Magyarország királya van megtámadva hitetlen ellenségek által, a nemzet, mint egy ember kelt fel. Tudta, miért harczol, tudta, hogy a becsület, a királya iránti hűség és a saját méltósága iránti tekintetek parancsolják, hogy mindent elkövessen utolsó emberig és utolsó csepp vérig, hogy királyát, annak trónját és dicsőségét megvédje!

Volt a nemzetnek óhajtása 1832-ben: a legszebb szavakban kérte a nemzet képviselete a trónt, hogy szegény eltiprott Lengyelországért emelje fel szavát. Ne kételkedjék se gróf Pongrácz képviselőtársam, se a honvédelmi miniszter ur, hogy ha a királyi udvarból az a hang hallatszott volna ki, hogy: hű magyarjaim, szövetséges hű szomszéd alkotmányának, szabad nemzetnek eltiprásáról van szó, segitsetek: olyan segitséggel állott volna elő a magyar nemzet, hogy gróf Pongrácz képviselőtársam statisztikai adataiban az áldozatkészség aránya, melyet a magyar kimutatott volna, sokkal magasabban állana, mint a világ akármelyik nemzete áldozatkészségének aránya.

Óhajtotta a nemzet 1854-ben, hogy az orosz tulterjeszkedés ne lépjen sikra az akkori abszolutisztikus korban; óhajtotta, hogy 1876-ban, 1877-ben ne a törököket tiporjuk, ne az oroszt segitsük, hanem álljuk utját az orosz terjeszkedésnek. Megmondtuk mi akkor nyiltan, mi lesz majd ebből. Az, hogy 10 év mulva nekünk fog kelleni beállani Törökország szomoru szerepébe; de a »k. k.« vakság, a nemzet közérzületének »k. k.« megvetése, abba az őrült politikai helyzetbe hajtotta bele Ausztria-Magyarországot, hogy a világtörténet által különös szerencsénkre mellénk rendelt hatalmas szövetségest: a törököt mi segitettük az orosznak eltiporni, hogy a mikor majd az orosz ellenünk gyüjti össze minden erejét, ez a szövetséges se legyen többé. Ez az önök bölcsesége és ez a bölcseség nyilvánul e törvényjavaslat minden szakaszában.

Gróf Pongrácz, meglehet, nem hiven teljesiti e törvényjavaslat 54. §-ának intenczióját s nem hiven tolmácsolja, de az bizonyos, hogy önöknek ő volt egyedüli tolmácsuk, mert sem a miniszter ur, sem a 126 többségből egyetlenegy piczi ember sem akadt, ki e szakasznak védelmére kelt volna. Ugy gondolkoztak, vigye a manó a honvédelmi miniszter urat, küzködjék és hagyja magát összecsépelni; hiszen attól, hogy agyonverjék, majd a szavazással megmentik, de azt a honvédelmi miniszter ur ne kivánja tőlünk, hogy mi az ő dolgait még védelmezzük is, ezt a tiszteletet maguktól elutasitjuk. És a honvédelmi miniszter ur mégis azt hiszi, hogy a háta megett levő párt neki hű támogatója. Neki igen, de alkotásának nem, melyet ugyan megszavaznak, de némán; védelmezni azonban nem akarják, mert az már csunya dolog.

Azt mondja gróf Pongrácz képviselőtársam, hogy a magas katonai körök feladata őrködni a közös monarkia harczképessége felett. Téved. Nem csak a katonai körök feladata az és nem is csak a magas katonai körök feladata, sőt sokkal jobban feladatunk az nekünk. Hiszen azok a magas, magasabb és legmagasabb körök, akármilyen fordulatot vegyen a háboru, azért megmaradnak magas, magasabb és legmagasabb köröknek, a társadalmi, állami és czivilizált élet minden javaiban bővelkedve, de szerencsétlenül vezetett és elvesztett háborunak következményeit mi érezzük a legközelebbről és legközvetlenebbül s nekünk sokkal inkább érdekünkben áll – nem a közös monarkiának, a milyen nincs, – hanem a monarkiának harcz- és hadképessége felett vigyázni s nekünk áll legközelebb érdekünkben saját haderőnk harczképessége és hadereje felett őrködni.