Part 6

Nos, igen tisztelt államtitkár ur, itt áll elő aztán egy igen nagy kérdés. 1848 előtt, ha a magyar intel ligens ifju a középosztálynak, az ugynevezett nemességnek virága, a katonai szolgálat után eldurvult agygyal a kenyérkereső magasabb intelligencziáju pályára már többé menni nem akart vagy nem tudott, visszavonult ősi családi birtokára s a magyar nemzet azért voltaképen nem sokat szenvedett. De most hol van a magyar középosztálynak az a refugiuma, ahova ifjai visszavonulhassanak, ha a katonai gyakorlatok két évi kényszere alatt lehetetlenné válik nekik az intelligens pályájukon megmaradni s ha agyuk eldurvul a kenyérkereső tevékenység iránt, hova vonulnak vissza? (Felkiáltások: megteszik őket rendőrnek, fináncznak!)

Azt mondják itt, hogy beveszik őket rendőrnek és fináncznak. Hát ennek az országnak minden városába és minden megyéjébe rendőr- és fináncz állomást állit majd a kultuszminiszter ur? És azt hiszi-e Berzeviczy Albert képviselőtársam, hogy ilyen politika elősegiti majd a pedagógiai szempontok elérését?

Felhozták itt a demokratia kérdését, nem tudom, kik, de maga a miniszterelnök ur is.

(Polónyi Géza közbeszól: Gróf Teleki József.)

Gróf Teleki József is. Tisztelt Képviselőház. Ez is egyike ama szomoruan furcsa kérdéseknek, a melyek itt felmerültek. Én legalább mióta tagja vagyok e törvényhozásnak, sőt korábban is, mióta figyelemmel kisérem a magyar törvényhozást, ily veszedelmes agitationális dolgot, ily kicsinyes lélekből származott nyomoruságos ellenvetést, mint itt ellenünk a demokráczia kérdésének a felvetését, sohasem hallottam.

Azt mondják, hogy ha a paraszt és a munkás három évig szolgálhat, miért ne szolgálhatna a művelt ember két évig? Először is megjegyzem, még pedig hangsulyozottan, hogy mi itt e párton még a rendes szolgálati évek számát is leszállitani akarjuk és feleslegesnek tartjuk az intelligens ifjura nézve a két évet, de szükségtelennek tartjuk a magyar ifjuságra nézve, akár intelligens, akár paraszt, a három évet. E tekintetben tehát minket, még ha elfogadnám is komolynak azt az ellenvetést, a demokráczia elleni vétség vádja nem terhel.

De ismét a pedagógiai tekintetre hivatkozom: az államtitkár urnak talán lesz érzéke azok méltánylására. Hiszen az a munkásfiu, ha kiszolgálta a két vagy három évet s visszamegy a munkájára, egy hét, egy hónap mulva megint oly kapás, kaszás, mint azelőtt; de az a szegény intelligens ifju, ha azt két esztendeig a római jogból, magánjogból, mérnökségből és mindenből kizavarják, jó szerencse, ha egy esztendő mulva lesz megint azzá, a mi volt. Tessék az igaz mértéket mindenütt alkalmazni s meg fogják látni, a demokráczia elve ellen ki vét többet, önök-e vagy mi?

De továbbá mi az önök sérelme? Ma egy ifjunak a kiképzése a magasabb studiumokra, akármilyen szerény körülmények között, belekerül öt-hatezer forintba és 22–24–28 éves koráig az az ifju nem képes kenyerét sem megkeresni, a pedagógiai tekintetek és a tulterhelés miatt. Gróf Apponyi Albert tisztelt képviselőtársam már emlitette, hogy a szegényebb sorsuak, vagy a földmiveléssel foglalkozók 14–15 éves korukban már szereznek annyit, a mennyit megesznek és ruházatukra költenek. Hát mikor lesz az egyenlőség helyreállitva? Akkor talán, mikor önök az egész intelligencziát a német nyelv kedvéért koldussá tették? A mi tőkéje és kenyérkereseti képessége van a szülőknek, azt költsék a magyar studiumok megszerzésére, ha még maradna valami, azt a katonasági idő alatt pazarolja el a tanulmányaiból kizökkent fiu? Az ország egykori középosztályát, egykori nemességét, mely e geografiai határok közt egyedül tartja fenn az ezeréves magyarság öntudatát és a jövő századokra kiterjedő hivatásának fenséges ábrándját, önök a német nyelv kedvéért akarják koldussá, nyomorékká tenni? És az a demokráczia? Micsoda ellenvetés ez?

Itt eszembe jut egy körülmény.

Remélem, az elnök ur méltányossága nem fog engem megzavarni.

Itt van a mi fenséges dinasztiánk tagjai nevelésének kérdése. Ugy látszik, a kultuszminiszteri államtitkár ur pedagógiai szempontjait erre nem terjesztette ki. A mi fenséges dinasztiánk minden tagját születésénél fogva katonának nevelik. Miért nem neveltetik ügyvédnek, orvosnak, művésznek, iparosnak, kereskedőnek? Miért nevelik egyedül és kizárólag csak katonának? Hát az a felfogás uralkodik még mindig, a mi Nimród korában uralkodott, hogy a királyi fenség csak azt az embert illeti meg, a ki a legnagyobb furkósbotot birja el és a legtöbb embert birja agyoncsapni? E kor és ennek műveltsége e felfogással össze nem férhet; de ez a kor és ennek felfogása nem enged, mert olyan uton jár, melyet a művelt emberiség vert a maga számára, és tüzött ki maga elé. Engedni kell tehát az uralkodóház tagjainak. Tessék nekem a főherczegek közül, a kik a mi törvényhozásunknak is tagjai, egyetlenegyet is megnevezni, a kinek polgári foglalkozások iránt érzéke van. S ha önök a demokrácziát annyira szivükön viselik, ha önök, a kik a kormánypárt padjain ülnek, a koronának tanácsot adnak, mondják meg a koronának azt, hogy a dinasztia tagjait ne neveljék káplároknak, hanem neveljék polgári foglalkozásokra, kenyérkeresetre, neveljék hazafiaknak.

(Elnök csenget). (Elnök szól: Kérem a képviselő urat, ne méltóztassék azt mondani, hogy a dinasztia tagjai közt senki se volna, kinek a polgári foglalkozások iránt érzéke van. Méltóztassék a magyar irodalomban körültekinteni, legközelebb láttuk, hogy épen trónörökösünk, a kinek elhunytát ma is fájlaljuk és gyászoljuk, magyar művet adott ki és annak szerkesztősége élén maga is munkálkodott. Tehát a t. képviselő urnak ebbeli állitása semmi alappal nem bir.)

Elismerem, t. Ház, hogy a vita hevében talán superlativust használtam és hogy néhány igen tiszteletreméltó, de igen kevés kivétel csakugyan van; de állitásomat és annak minden következményét fentartom és önöknek, kik a miniszteri padokon ülnek és a kik a miniszteri padok mögött ülnek, önöknek a demokráczia elleni vétkezés vádját sohasem hallgatom meg, meg se hallgatom mindaddig, mig ez iránt kötelességüket nem teljesitik.

Áttérek az ugynevezett nyelvkérdésre. Törekedni fogok lehetőleg rövid lenni. Azt mondta a honvédelmi miniszter ur, hogy a mohácsi csata óta, a mióta a magyar nemzet a török rémuralom ellen a Habsburgok szövetségét szükségesnek tartotta s azért a Habsburgokat emelte a magyar királyi trónra, a vezénynyelv többnyire német volt.

Én nem igy tudom ezt, miniszter ur, hanem ugy, hogy 1715-től kezdve, mikor az állandó hadsereg felállittatott, egészen az 1770-es évekig, a magyar stabilis ezredekben a vezénynyelv kizárólag magyar volt, a horvát ezredekben horvát. Ezt én igy tudom. Majd azt is megmondom, honnét tudom. 1715 előtt pedig, hogy Dobó Egerváránál, Zrinyi Szigetvárnál és Zrinyi, a költő, a Dráva körül vivott csatákat a német vezénynyelvvel vivták volna ki, ezt a miniszter ur a Corpus Jurisból még nem mutatta ki, nem is fogja kimutathatni, az a lingua peregrina akkor csakugyan nem volt még olyan általános, hanem hogy mikor jött az be a magyar ezredekbe, lesz szerencsém erre néhány adatot felhozni.

Az összes ezredek történetét én természetesen nem ismerhetem ugy, a mint a honvédelmi miniszter ur és Berzeviczy Albert államtitkár ur, hanem itt van például a 4-ik huszárezred. A 4-ik huszárezred 1734-ben állittatott fel, mint ezt a honvédelmi miniszter ur jól tudja.

1773-ig magyar ezred tulajdonosai voltak, a zászló és vezénynyelv magyar volt. 1773-ban kinevezték ezred tulajdonosává báró Gréwen Márton altábornagyot. Ez volt 1773-ban. Megjegyzem, hogy akkor már dicső emlékezetü királyunk, Mária Terézia az államügyekkel keveset foglalkozott, akkor már leginkább a jó erkölcsök fentartásával vesződött és házasságok kötésével; az államügyekbe való beavatkozást átengedte fenséges fiának, a később II. József név alatt uralkodó német császárnak. Gréwen ezredtulajdonos 1775-ben 24 magyar tiszt mellőzésével 24 német tisztet nevezett ki és vitt be az ezredbe. Ettől kezdve csempészték ebbe a huszárezredbe a német nyelvet.

Megjegyzem, hogy 1764-ben volt az utolsó országgyülés, azóta országgyülés 26 évig nem tartatott. 26 évi alkotmányellenes kormányzatot használtak fel arra, hogy a német szót a magyar ezredekbe becsempészszék. Ez alkotmányellenes kormányzatban eltöltött 26 év használtatott fel arra, hogy a magyar ezredeket megfertőzzék német tisztekkel. Ziskay Antal képviselőtársam ebből akar azután közjogot csinálni.

Az 1790-iki országgyülés összeülvén, a mostani negyedik huszárezred – ismétlem – akkori Gréwen nevet viselő huszárezred tisztjei kérvényt adtak be az országgyüléshez, melyet lesz szerencsém felolvasni. A corpus jurishoz tartozik, illő ismerni. Kérik ebben az országgyülést első sorban, hogy béke idején a magyar ezredek az országba hozassanak, az idegenek pedig kivitessenek. Másodszor kérik, hogy az ezredekbe magyarok neveztessenek ki tisztekké és ezen kérelmüket ekként indokolják. Felolvasom ezt azért is, hogy a t. honvédelmi miniszter urat meggyőzzem arról, hogy az a pecsétes levél, melyre egykor azt mondták őseink, hogy nincsen benne semmi virtus, akkor is olyan volt, mint most; a tisztikar hangulata is csak az volt, a mi most. A kérvényt a következőkkel indokolták.

»Életünk feláldozásával és sok esztendőbeli szolgálatunk fáradságával szerzett érdemeinknek jutalmát az idegen nemzetbéliek tőlünk érdemetlen elragadják és főtisztségekre majdnem mind csak idegenek helyez tetnek előnkbe. Igen szomoru szivbeli teljes kedvetlenséggel csak az 1775-ik esztendőben is szemlélnünk kellett, a midőn országunk nemes hazafiainak káros hátráltatásával és megvetésével ezen nemes regementben egyszerre 24 és utóbb is egynéhány idegen nemzetbeli főtisztek behozattatván, előnkbe tétettek. (Felkiáltások: Épen, mint most!) Mely terhes nekünk, a midőn idegen nemzetből származott kadétok alig vagynak egynéhány hónapig a regementeknél, sem hadi kötelességüket nem tudják, sem szülötte nyelvünket, (Felkiáltások: Épen ugy, mint most!) mely a magyar regementeket lelkesiti, nem értik, mégis főtisztségekre igen rövid idő alatt emeltetnek, (Felkiáltások: Ugy, mint most!) ellenben felséges hazánknak nemes magzatai kadétságra s altisztségre is nehezen juthatnak, főtisztségekre pedig számos esztendőbeli hosszu szenvedések és hiv szolgálatjuk után épen ritkán mehetnek. (Felkiáltások: Épen ugy, mint most!) Által látni, mily terhes légyen a szolgálat, a midőn a tiszt a közemberrel nem tud szólni, vagy ha valamennyire a magyar nyelvre kapván, azt ütve-vétve töri és beszéli is, de azért mégis magának elég bizodalmat nem szerezhet; a honnan is az olyan, ha szinlésképen is magát magyarnak mondja, mégis közönségesen a nemzetnek természet szerint való gyülölése és a magyarnak titkos üldözése szive alatt fekszik.« (Zajos felkiáltások: Épen ugy, mint most!)

E petitióban – bocsánatot kérek, hogy elmondom a történetét – harmadik helyen azt kérik a Gréwen-ezred tisztjei, hogy

»Az ország tisztképző intézeteket állitson, hogy a németujhelyi német ifjaktól szabaduljon a magyar katonaság. (Felkiáltások: Épen ugy, mint most!)

S negyedik helyen kérik a magyar vezényletet e szavakkal!

»Nem kevéssel mozditaná az is elő a hadi szolgálatot, ha a közönséges szolgálat rende is parancsolás szerint magyar nyelven folytattatnék, mert valamint a német nyelvnek értelme, tanulása és megfogása hazánk kedves magzatainál nehezen megy végbe, ugy ebből származik, hogy a fegyveri gyakoroltatásban elkövetett legkisebb hibáért édes vérünk és hazánkfiai testükben keményen nemcsak tagoltatnak, de sokszor még azonfelül az idegen tisztek által nemünk alacsonyitására szolgáló illetlen nevekkel ártatlanul is szidalmaztatnak (Felkiáltások: Épen ugy, mint most!) és elannyira már üldöztetnek, hogy számos hazafiaink szivbeli bánatjukban regementüktől elszökvén, szülötte hazájuk örökös elhagyására vetemedtenek vala, (Felkiáltások: Épen ugy, mint most!) azonkivül is pedig háboru időben ugy is csak igen rövid lehet az ujonnan szedett katonának tanittatása, a ki azon idegen nyelvnek minden szavát, mivel oly hamar meg nem értheti, ugy is az ellenség előtt való ütközetben szükséges nékie mindent a hazai nyelvre forditani.« (Felkiáltások: Épen ugy, mint most!)

És legyen tanu a honvédelmi miniszter ur, hogy annak a szegény ifjunak, a kit a német nyelv nem tudása miatt a 60-as években annyit tagoltak, mikor Solferinónál és Königgrätznél ellenség előtt állott, azt mondta tisztje: »Mátyár hősök«. Akkor magyarul beszéltek és magyarul akarták lelkesiteni s a Rákóczi zenének hangjánál akarták tűzbe vinni őket, mert hazulról azzal az utasitással ment a magyar ifju oda, ha németté akarnak tenni s szolgává hazádat, a mint látod az ellenséget, hányd el a fegyvered. (Felkiáltások: Jövőre is igy lesz!)

Asbóth tisztelt képviselőtársamnak is tartozom felvilágositással, a melyet csupán csak egyszerü kérdésnek szerény alakjában intézek hozzá. Ő ugyanis azt mondotta – a mi nagyon összevág a honvédelmi miniszternek ama reminiszczencziájával, hogy mi magyarok voltunk kénytelenek a Habsburgokat a trónra emelni – hogy mi egyszer már behoztuk ide a muszkát. Nem t. képviselő ur, nem mi hoztuk be, hanem behozták Magyarország ellenségei. Hanem méltóztassék azt az egyet megfontolni, hogy a magyar felkelést 1849-ben 250 ezer orosz segélyével verték le s hogy ha az a 250 ezer nem ellenünk, hanem a mi segitségünkre jött volna be az országba, hogy állana akkor a német vezényszó kérdése?

Tovább e téren nem akarok maradni. Ezt a kérvényt aláirták bizonyos Herberteknek is ősei, aláirták Festetich György, mint Oberstlieutnant, Laczkovich János és Archi Pál svadronyos kapitányok, Vincze János és Tisman István főhadnagyok. Festetich György, a Georgicon alapitója, a mágnási karnak, a melyben oly sok gyászos emlékü név van, egyik legfelségesebb alakja. Mikor az országgyülés elé jutott e kérvény, annak rendje és módja szerint, Laczkovichot rögtön a profoshoz küldték, Festetichet Bécsbe czitálták és ott megárestálták, a többi tiszteket pedig üldözték ugy, hogy az országgyülésnek egész tekintélyét kellett közbevetni, hogy ezeknek bántódása ne legyen, mert Barco generális is – nem volt magyar, csak a neve volt olyan – azt mondta, hogy gróf Festetich és társai a tüntető bizottságnál jártak. Pedig nem ott voltak, hanem az országgyüléshez egy kérvényt nyujtottak, a mely ekként volt czimezve: »Felséges Hazánknak tekintetes Karai és Rendei.« Látnák csak most a többséget, bizonyára nem mondanák, hogy felséges hazánk!

Fellépésüknek meg volt az eredménye. Nézze meg a tisztelt honvédelmi miniszter ur az 1790-iki törvényhozást. Ez országgyülésen a nemzet jogait, alkotmányát és nemzetiségünket is biztositó fontos törvényeket hoztak. Nézze meg az országgyülés jegyzőkönyveit és tanácskozási naplóját és meg fogja látni, hogy gróf Festetich Györgynek és társainak fellépése mennyire elősegitette a nemzeti nemes öntudatnak méltóságos felébredését.

Azt mondja a tisztelt honvédelmi miniszter ur, hogy hisz a magyar gárda is német vezényszóval élt és mégis annak kebelében támadtak azok, kik a magyar literaturának megalapitását keresztülvitték. Igaz és ezért nem csüggedünk mi, százszorta lássuk bár Tisza Kálmán urat, ezerszerte nagyobb többséggel is, mint most. Azokat az ifjakat, Bessenyei Györgyöt, Barcsay Ábrahámot, Kisfaludy Sándort, kik a gárdánál szolgáltak, báró Orczy Lőrinczet, ki épen a Gréwen-ezrednél szolgált, mint kapitány – de Gréwen előtt – báró Orczyt, Gvadányi Józsefet és Kisfaludy Károlyt, a kik a magyar nemzet öntudatát a magyar nyelv irodalmában megvalósitották, a német nyelv kényszeritő behozatala késztette a nagy és hazafias kötelesség teljesitésére. Ott voltak a hadseregben e kitünő nevü férfiak és irodalmi történetünknek jeles alakjai s miután látták azt, mit akar az udvar, a Hofkriegsrath; látták, hogy hova akarják juttatni a középosztályt, a magyar nemességet; látták, hogy németté és koldussá akarják tenni: a német vezénynyelv alatt jutott eszükbe, hogy ők mégis magyarok és hogy nekik e nemzet iránt kötelességüket teljesiteni kell. Oly szikra és tűz lobbant ott fel, a mely végre is meggátolta, hogy az osztrák uralomnak Magyarországot elnémetesitő rendszere sikert arathasson.

Ezek voltak a kezdő hősök, a kik a tüzet szitották, a mikor az még kicsiny volt. Még az a törekvés is, a mely önök által ellenünk tör s a nemzet egész középosztályának intelligens fiait akarja a Soldatenkinderek önkényére és a német nyelv kényszerére bizni, még az is elvégre, erősiteni fogja a magyarságot, mert a nemzeti reakczió nemesebb és erősebb lesz Magyarországon, mint valaha. Nevezhetik ezt önök tüntető bizottságnak vagy bárminek, de a magyarság megerősödése fog a harczból kikerülni Tiszával, Tisza nélkül vagy Tisza ellenében.

Önök törvényben nem akarják elismerni a magyar nyelv jogát, hanem határozati javaslatban el akarják ismerni. Ez is egyike a György Endre-féle hires logikáknak: a felségjogokhoz nem szabad nyulni törvény ben, de szabad határozatban. Egyébiránt e részletre nem terjeszkedem ki, mert erre Gulner képviselőtársam kitünően megfelelt. Csak a honvédelmi miniszter urat akarom kissé a »Corpus Juris«-ra oktatni, hogy mit érnek ilyen határozati javaslatok. Az 1715-iki országgyülés hozta be az állandó hadsereget. Ez koronázó országgyülés volt. Kezdetén, mikor a deputáczió Bécsbe ment, ő felsége III. Károly is lejött az országgyülésre, de megkoronáztatása után harmad vagy negyednapra visszament Bécsbe, de hagyott egy meghatalmazott kommiszáriust – nem Tisza Kálmánt – az országgyülés vezetésére és bezárására Abensbergi gróf Traun Otto Honort, ki akkor igen nagy osztrák méltóság volt. A kormányt képviselték a mindjárt megválasztott Erdődi gróf Pálfy Miklós nádorispán, csábrági gróf Koháry István országbiró és gróf Pálfy Miklós horvát-szlavonországi bán. Meglehetős tekintélyes férfiak voltak; körülbelül volt annyi tekintélyük, mint most az igazságügyminiszternek, kereskedelmi miniszternek vagy akár a miniszterelnök urnak is.

Az a Heister Siegfried-féle katonai abusus egész rendszer volt akkor az országban, kivált a határvidékeken; az ország nem akarta türni a katonai visszaéléseket és folyton sürgette ő felségét, vessen azoknak véget. Akkor abensbergi Traun, a nádorispán, az országbiró és a bán egy határozati javaslatot fogadtattak el, egy akkori Gajári Ödön által benyujtva, mely szóról-szóra igy hangzik: »Sua Majestes – a sanctissimát bele sem tették – militaris disciplinae observantiam seriis mandatis et edictis suis clementer ordinaturam resolvit.«

Mert az országbiró s a nádorispán panaszára királyi mandatumokat, ediktumokat eleget adtak ki a Heisterek ellen, de »serius«, mandatumokat soha, most tehát e négy nagy ember megigérte, hogy ő felsége komoly mandatumokkal és serius rendeletekkel kegyelmesen elrendelni méltóztatott, hogy a katonai disciplina végre valahára vétessék komolyan. E határozati javaslat, mint határozat az országos rendek által elfogadtatott és várták, mi lesz a következménye. Nos hát vegye elő a tisztelt honvédelmi miniszter ur a legközelebbi 1723–25-iki országgyülés dekretumait nézze meg az 1729: IV-ik, 1741: XXX-ik, 1751: XXX-ik, 1764: XXXVI és XXXVII. törvényczikkeket, akár bocsátottak ki serium mandatumot és ediktumot, akár nem, a katonai visszaélések csak ugy tenyésztek az egész országban, mint addig (felkiáltások szélső balfelől: Mint most!) és a Gajári-féle határozati javaslat 1715-ben is csak annyit ért, mint a mennyit ér most. A katonai visszaélések csakis akkor szüntek meg, mikor az a rettentő földrengés, mely Párisban 1789-ben és 90-ben kezdődött, már Bécsben is megmozditotta az álló földet és féltek, hogy Magyarországon is megmozditandja azt. Akkor jutottak csak annak tudatára Bécsben, hogy mégis jó lesz azt a magyar nemzetet legalább a katonai visszaélések gyalázatos rendszerétől megszabaditani, de addig a hány törvényhozás tartatott, minden törvényhozásnál törvényt kellett alkotni e visszaélések megszüntetésére.

Némi sikere mindegyik törvénynek lett, egész sikere csak a franczia forradalom zugó szelének. De ne menjünk olyan messze. György Endre képviselőtársam azt mondja, hogy ezek szuplikátiók voltak csak, azért nem értek semmit. Hanem most van felelős miniszter, most a határozati javaslatnak van szankcziója. Nos hát György Endre képviselőtársam, vegye tudomásul – tudja ugy is – hogy 1872 február 24-én itt e Házban ünnepélyes határozat fogadtatott el, melyben utasitva lett a kormány, hogy a bankjegyforgalom oly központi közeget nyerjen az országban, melynek igazgatósága a magyar kormány felügyelete és ellenőrzése mellett független legyen.

Tehát az önálló magyar jegybank felállitására utasittatott a magyar kormány. Nem egészen világosnak tetszett e határozati javaslat Tisza Kálmán és Ghyczy Kálmán képviselők előtt. Ők még világosabbat akartak, de denique, a többség ezt a határozatot elfogadta, kijelentvén a kormány, hogy ő felsége tudtával és meghatalmazásából járul hozzá e határozati javaslathoz, különben is Trefort nyujtotta be. Mondhatom, sokkal határozottabban történt hivatkozás ő Felségére, mint ezt báró Fejérváry tette most és nemcsak ez a Ház fogadta el a határozati javaslatot, hanem átvitetett a főrendiházba s két nap mulva ott is elfogadták.

Mi következett ebből? Akkor jött mindjárt márcziusban az agyonbeszélés, bankot állitani nem lehett. Az agyonbeszélés után jöttek a választások, tehát bankot állitani megint nem lehetett. Azután jött a Lónyay-kabinet megbukása, bankot akkor sem lehetett állitani. Azután jött egy kis idő mulva pénzügyminiszternek Ghyczy Kálmán, ki valamikor azt keveselte s ő Felségétől megbizást nyert bankot állitani, aztán jött a miniszterelnök: Tisza Kálmán, most már másodszor pénzügyminiszter. Tehát tizenhét esztendeje áll fenn ez a határozat, most van épen tizenhét éve s kérdezze meg a honvédelmi miniszter Tisza Kálmán miniszterelnök urat, mit ér az a határozat?

Azt mondja Ziskay képviselőtársam – és e tekintetben meglehetősen egyenlő észjárást tanusit György Endre képviselőtársammal: elég ez a határozati javaslat, mert ezután elég lesz egy interpellatió, hogy ez a kormány megbukjék, ha nem teljesiti a határozatot. Hát én az igen tisztelt honvédelmi miniszter urhoz fordulok azzal a kérdéssel, de György Endre tisztelt barátomhoz is, hogy egy interpellatiót elégnek tart-e ő arra, hogy Tisza Kálmánt megbuktassa? Hiszen, ha a főváros gyülne össze és az egész hadsereg mozgósittatnék a mozgalom ellen s ha, a mint Jókai tisztelt képviselőtársam formulázta egy izben, még csak az elnöki votum tartaná Tisza Kálmán kormányát, még akkor is ott maradna helyén.

Ily előzmények után tisztelt honvédelmi miniszter és az egész párt a tuloldalon, ne követeljék tőlünk, hogy midőn még a törvények iránt is oly kevés figyelmet tanusit a kormány, hogy akkor Gajári-féle határozati javaslattól várjuk mi a magyar nyelvnek és kulturának megmentését.