Part 5

A tisztelt igazságügyminiszter ur igen jól tudja, hogy kivált a század kezdetétől – korábban is, de különösen az 1825-iki országgyüléstől fogva – az országgyülési tanácskozások tetemes részét képezték azok a viták, melyek arra nézve merültek fel, hogy valamely jog a törvény vagy pedig a szokás által erősittetett-e meg vagy nem; nemzetünk legelső publiczistái, legdicsőségesebb törvényhozói foglalkoztak ily kérdésekkel. Minde viták folyamán 1825-től 1848-ig és még tovább a 60-as években, 1861-ben, 1865-ben, 1868-ban az országgyülésen is elismerték – a mit remélem, az igazságügyminiszter ur is elismer – hogy a szokás közjogi és alkotmányjogi erejének meghatározásánál a Verbőczy-féle felfogás közjogilag ma is uralkodik Magyarországon. Verbőczy azt mondja prologusának 10-ik cziménel: »Consuetudo sic definienda videtur: est ius quoddam, moribus illius introductum, qui autoritate publica legem condere potest«, a mi magyarul azt teszi, hogy a szokást csak az a hatalom hozhatja be érvényesen, a mely törvényhozásra is jogositva van.

Alkotmányunk történetében nagy fontossága van e kérdésnek. Emlitek példát. Heister, gondolom Siegberth gróf – egyébiránt Thaly Kálmán tisztelt barátom jól ismeri. Ez a Heister Siegberth gróf volt valamikor a győri vár kommandánsa és ez a Heister – hiszen hasonló tábornokokat az osztrák korszakban személyesen is ismertünk – mint győri parancsnok, az ő katonaságának uj országot teremtett s uj magánjogot és különös, exclusiv közjogot. Külön korcsmáltatást, melyet igazi tulajdonosuktól elkonfiskált; külön mészárszéket, melyet szintén a tulajdonosoktól konfiskált; külön törvényszéket, hová, ha a megidézettek meg nem jelentek, vasra verték a polgárembereket ugy, mint a nemeseket s szolgáltatott igazságot vassal, bottal, ólommal és lőporral.

(Thaly Kálmán közbeszól: És karóval.)

És karóval is. Midőn pedig az ő emberei katonai visszaéléseket követtek el, az ország biróságainak nem engedelmeskedett s midőn az ország biróságai az országbirónál s a nádornál közbenjártak s a közbenjárást a királynál kieszközölték: Heister mindig erősebb volt, mint az ország minden birósága. És nemcsak Győr város kommandánsa, de Temesvár s Magyarországon egyéb más vár kommandánsai is a mult század elejétől annak végéig statust in statu képeztek, külön magán és közjoggal s büntető hatalommal.

Ez igenis afféle állandó gyakorlat volt nálunk, a milyet Ziskay Antal képviselőtársam emlit. De azt kérdem, a magyar államjognak jogforrását képezhetné-e ez? Nem! És miért? Azért, mert a magyar alkotmány szerint Heister gróf törvény hozására elismert hatalomnak nem tekintetett.

Midőn tehát itt e Házban oly államférfiui felfogás, mint Ziskayé nyilvánul, hogy azért, mert valamely tény gyakorlatban volt, már az annálfogva a magyar közjogban jogosult tény: nem lehet elég erősen e felfogást visszautasitani és megbélyegezni. Ha mi ezt elfogadjuk, akkor fájdalom, a Magyarország területén századokon át honos visszaélésekből kellene a magyar alkotmányt kimagyarázni, a mi nem lenne más, mint Magyarország elnyomatása.

De továbbá, többek közt azt mondja az a jó régen alvó s most felébresztett Verbőczy, hogy: consuetudo sit rationabilis, a mi azt teszi, meg is magyarázza szerencsére, – mert ha Ziskay Antal magyarázatára volna szükség vagy az igazságügyminiszter uréra, akkor nagyon rosszul járnánk avval a Verbőczyvel – a mi tehát azt teszi, hogy »non sit contra jus naturale, non sit contra jus gentis és non sit contra jus positivum«, tehát ne ellenkezzék a természetjoggal s ne legyen benne oly logika, mint György Endre képviselő ur felfogása, hogy a magyar művelt ifjunak, mert magyarul művelődött, tehát németül kelljen vizsgáznia. És ne ellenkezzék a nemzet jogával – a jus gentium kifejezése van ott alkalmazva, de az igazságügyminiszter ur jól tudja, hogy az egész mult század végéig gens alatt a Corpus Juris a magyar nemzetet érti és e szó natio, nationalis későbbi keletü. – És végre ne ellenkezzék a jus positivummal se vagyis a fennálló törvényekkel.

Tegnap sokat foglalkozott György Endre képviselőtársam avval az 1867: XII. t.-czikkel, de hogy abban mi a nemzet joga, azt elfelejtette megmondani. A nemzet joga az, tisztelt Ház, legyen az a t.-czikk jó vagy rossz, hogy a dualizmus Magyarország és Ausztria közt a paritást felállitotta. Ez, tisztelt Ház, kétségbevonhatlanul nemzeti jog, hacsak ezen túl nem vonják majd kétségbe; eddig nem tették. Ha pedig ez kétségtelen, akkor ama hadsereg tekintetében, a mely végre is közös, a mely a dualizmuson és e törvényen alapszik, a nemzet joga mégis csak az, hogy annak magyar részében a magyar nyelv és kultura legyen irányadó, a mi talán sem Verbőczy segélyével, sem pedig a nélkül kétségbe nem vonható. Ha ezzel tisztába jövünk, akkor remélem, Ziskay képviselőtársam, az igazságügyminiszter ur és a honvédelmi miniszter ur – a kit különben sem szeretek e könyvekkel foglalkozva látni, mert ezzel őszintesége, egyenessége és katonai nyersesége csak veszit és a kitől elvárom, hogy ha már félre kell magyarázni a törvényeket, bizza azt olyan ügyvédekre, mint Ziskay vagy az igazságügyminiszter ur – remélem, többé ily fentartott jogról és ilynemü szokásjogról a Házban beszélni nem fognak.

És ha ezzel tisztába jöttünk, akkor tartozom a honvédelmi miniszter urnak azzal, hogy a Corpus Jurisból bizonyos dolgokra figyelmeztessem őt, a melyekre rossz praeceptora nem figyelmeztette, a melyeket pedig neki mint a magyar honvédelem miniszterének most már, a vita mai állapotában ismernie kellene.

A honvédelmi miniszter ur, az igazságügyminiszter ur, sőt még Ziskay képviselőtársam is kénytelen elismerni, hogy a magyar nemzet a felségjogok megállapitásán kivül és túl is biztositotta magának a véderőrendszer megállapitásának, a hadsereg időnkénti kiegészitésének, az ujonczok megajánlásának, az ujonczmegajánlás feltételei megállapitásának jogát, a katonaság békelétszámának elhelyezési jogát, az elszállásolás körüli teendőket, a felszerelést, élelmezést és a többit. De még miket biztositott magának ezeken kivül?

Itt, tisztelt Ház, csodálatos vita és furcsa hermeneütika fejlődött ki a fölött, hogy mit lehet a legfőbb vezérlet, vezénylet és belszervezet alatt érteni? A pusztán elméleti és grammatikai magyarázatokba nem bocsátkozom, hanem fordulok ahhoz a jó Corpus Jurishoz, a melyet maga a honvédelmi miniszter ur is, ugyancsak a széke alól előrántva, jogforrásnak ismert el.

A tisztelt honvédelmi miniszter urnak tudnia kell, hogy a tisztek kinevezésének joga mikép gyakorlandó és hogy a magyar ezredekben tisztekké magyarok nevezendők ki, mert ezt az 1741: LXIII. t.-czikk világosan elrendeli. A tisztelt honvédelmi miniszter urnak tudnia kellett volna, de nem tudta…

(Thaly Kálmán közbeszól: Azt mondja, hogy elavult.)

Hogy elavult-e vagy sem, azt majd mindjárt megmondom. A tisztelt miniszter urnak tudnia kellett volna, de nem tudja, hogy az 1741: LXIII. t.-czikk szerint az ezredekben a jelvényeknek is magyaroknak kell lenni. Azt mondotta, a tisztelt honvédelmi miniszter ur február 14-én, hogy: »a jelvények megváltoztatása alaptörvényeinkkel meg nem egyezik, azért azt a magam részéről nem fogadhatom el«. Ezt a miniszter ur Thaly Kálmán tisztelt képviselőtársamnak felelte. De kérdem a miniszter urat, emlitsen egy alaptörvényt vagy akármilyen törvényt, a mely szerint a sereg jelvénye német és fekete-sárga lehessen? Felhozom én az 1741: LXIII. t.-czikket, a mely határozottan elrendeli a magyar jelvényt. De azt mondhatná valaki, ez elavult törvény. E törvény igenis az inzurrektio szervezéséről intézkedik – Beksics képviselőtársam ugy is kikeresné, hogy igy van – de azért az országgyülés valahányszor ujonczot szavazott meg, mindig kijelentette, hogy ezt az 1741: LXIII. t.-czikkben foglalt feltételek alatt és óvásokkal teszi. Ez megvan az 1791:LXVI., 1796:II., 1800: XII., sőt részben az 1840:II. t.-czikkben is. Hát midőn a honvédelmi miniszter ur azt mondja, hogy a magyar jelvény behozatala alaptörvényekbe ütköznék: épen az ellenkezőjét mondja az igazságnak – nem szándékosan, hanem csak azért, mert nem ismeri a Corpus Jurist.

Hogy a felszerelés, ellátás dolgát a nemzet magának tartotta fenn, feladatává, jogává, kötelességévé fogadta el, arról száz meg száz törvény intézkedik a Corpus Jurisban. Hogy a magyar katonaság öltözete ne Morvában, Sziléziában készittessék, hanem itthon, azt is elrendeli az 1764: XXVI. t.-czikk. Tovább megyek; hogy a magyar ezredek tulajdonosai magyarok legyenek és ne idegenek és jött-mentek, azt is meghatározza a Corpus Juris.

Nem mondom, hogy kizárólag magyaroknak kell lenniök, mert őseink mindig meghagyták ő felségének azt a jogot, hogy saját rokonait, szövetséges fejedelmeket, barátait kinevezhesse ezredtulajdonosokká. De a törvény azt mondja, hogy arra, hogy magyar legyen az ezredtulajdonos, »praeferens ratio habeatur«. Ezt mondja az 1792: XCII. t.-cz. Igaz, hogy a mult században az ezredtulajnonos hatásköre nagyobb volt, mint ma. De ebből csak György Endre logikájával következtethető az, hogy most már ne fektessünk rá semmi sulyt.

S hogy állunk ma e tekintetben? Nem hallottam még erről statisztikát, hát előállok vele magam. 47 sorgyalogezred van most Magyarországon. Ezek közül a következőknek van magyar tulajdonosa: egynek Sokcsevics, kettőnek Jellasicsok, egynek Filipovits és egynek báró Fejérváry. A többi 42 ezred tulajdonosa, mind idegen. A honfiak közül tehát ott van Sokcsevis, Jellasics, Filipovits és Fejérváry. A társaság jó. A társaság általános és katonai szempontból jó, ezt már nem tréfából, nem gunyból, hanem komolyan mondom. De pusztán a magyar nemzet és a magyar hazafiság szempontjából a társaság csakugyan nem jó.

De én nagyon csodálkozom, hogy ha már ez a társaság igy van, miért nem látom én ott a magyar ezredek tulajdonosai közt a Tisza nevet, a Visi nevet, a Beksics nevet? Ha már Sokcsevics, Filipovítcs képviselik ott a magyar nemzetet és a corpus jurist, képviselhetik azt ők is. Legalább külsőleg elég volna téve a törvénynek.

De itt van nekünk 16 huszárezredünk is. Mind jó magyar az és az egyik ezred tulajdonosa gróf Edelsheim-Gyulay. Ennek respekt, (Felkiáltások: Báró!) még ekkor is respekt, a másiké gróf Pálffy Móricz. Katonailag nem szólok a dologhoz, de hogy ép gróf Pálffy Móricz mikor és hol szerezte azokat az érdemeket, hogy ő egyedül legyen méltó a magyar nemzetet és annak Árpádtól máig volt minden dicső hadvezérét képviselni, ezt csakugyan nem értem, ehhez a logikát megint ott keresem a kormánypárton. A corpus juris nem egyszer mondja, hogy a magyar ezredekben kiválólag magyar tisztek alkalmazandók, megszabja hogy az idegen nyelvüek mellőztessenek. Lingua peregrina, igy jelzi a corpus juris az idegen nyelveket. A mi magyarul azt tenné: csavargó nyelv, de e nyelv alatt itt a német nyelvet érti. Megparancsolja a corpus juris, hogy a tisztek tartoznak a legénység nyelvét érteni. A törvény megmondja azt is, hogy a magyar nyelvet a katonai végvidéken kultiválják és hozzák be s megmondja, mint emlitve volt, hogy a katonaság a magyar törvényhatóságokkal magyarul tartozik levelezni iratokban és átiratokban.

Mi következik ebből tisztelt igazságügyminiszter ur? Ha a törvénymagyarázat helyes elveit, de minden helyes elvét a miniszter ur felszólalásában alkalmazta volna, más következésekre jutott volna; – a melyeket alkalmazott, azok is helyesek, nem vonom kétségbe, de nem teljesek. Mert midőn az ország alkotmányáról és alkotmányos jogairól van szó, akkor az ország összes törvényeinek ismeretével és a törvények intenczióinak ismeretével kell a magyarázatot alkalmazni. Mindezeket tehát figyelmen kivül méltóztatott hagyni.

Az a magyarázat, hogy néhol a törvényekben kérelem van, néhol decisum, az a magyarázat semmi aktuális consequentiával nem bir. Igaz, György Endre tisztelt képviselőtársam azt mondta tegnap, hogy a 48 előtti törvények jámbor szupplikácziók voltak. Bocsánatot kérek, ezt még Lustkandl sem mondotta, sőt Tisza István képviselőtársam sem, mert ő is elismerte, hogy a mi törvény, az törvény. Több-kevesebb visszaéléssel, több-kevesebb vakmerőséggel a 48 előtti kormányok egyik-másik részét a törvényeknek nem tartották meg, egyik-másik részét kijátszották: de hogy a mi törvényeink, a mi ősi alkotmányunk jámbor szupplikácziók lettek volna 48 előtt, ezt ismétlem, hogy Lustkandl sem mondotta sohasem.

Mi következik ebből? Egyszerüen az – semmi különös mesterkélt magyarázatba nem bocsátkozom – hogy miután az 1867: XII. t.-czikk ő felségének alkotmányos jogkörébe utasitotta a legfőbb vezérlet, vezénylet és belszervezet kérdését; azt hogy ez az alkotmányos jogkör miből áll, az általam idézett és ma is teljes érvényükben fennálló törvények kétségtelenül bizonyitják. Ennélfogva azzal az ellenvetéssel állani elő, hogy a magyar nyelvnek a tiszti vizsgánál való alkalmazása ő felségének fejedelmi jogaiba ütköznék, nemcsak alaptalan, de megszégyenitő arra nézve, a ki csak ilyen érvvel tud előállani, de megszégyenitő lesz, ha e törvényjavaslatot elfogadják, e törvényhozásra is, most és mindenkorra.

Áttérek tisztelt Képviselőház ama különbségek rövid jelzésére, melyeket ez uj törvényjavaslatba az 1868-iki törvényhez képest behoztak. Csak a fontosabb különbségeket hangsulyozom.

Itt van a javaslatnak sajátságos 25. §-a, a mely az 1868-iki törvény 21. §-ával abban is ellentétben áll, hogy a régi törvény megengedte az önkénteseknek föltétlenül, hogy önköltségükön, magánszállásukon maradjanak, az uj törvény szerint pedig ehhez az a klauzula van hozzá téve: »az önkéntesek a laktanyában való lakásra, ha önköltségükön magánszállást tartanak, nem szorithatók, ha csak különös katonai szolgálati, kiképzési és fegyelmi tekintetek ez alól kivételt nem követelnek«. Erről akarok néhány szót szólani s őszintén mondom, hogy ha az igen tisztelt honvédelmi miniszter ur e kérdésben is meg tudna engem nyugtatni, azokból a vad indulatokból, melyeket Berzeviczy államtitkár ur elénk tálalt, sok indulat megszelidülne bennem.

Azt kérdem én ugyanis, hogy ha e különös katonai, szolgálati, kiképzési és fegyelmi tekintetek azt hozzák magukkal, hogy az az egyéves önkéntes bemenjen a kaszárnyába, a piszok és pórias durvaság e klasszikus fészkébe és saját költségén ne lehessen a magánszállásán: ki, minő és miféle hatóság állapitja azt meg, hogy ezen különös katonai, szolgálati, kiképzési és fegyelmi tekintetek – melyeket rossz magyarsággal sikanirozásnak is szoktak nevezni, mikor állanak elő és van-e annak a szegény, tisztasághoz és művelt modorhoz szokott intelligens fiatal embernek valami foruma ez önkény és sikanirozás ellen, midőn őt a kaszárnyai életre kényszeritik?

Elismerem, honvédelmi miniszter ur, hogy a hadsereg tisztikara egészben véve, kivétel nélkül megfelel a katonai feladatoknak, hogy békében pontos, háboruban hős. Elismerem, hogy a műveltség már csak a 20–25 év előtti időkhöz képest is, a hadsereg tisztikarában jelentékeny előrehaladást mutat. De vannak tisztelt honvédelmi miniszter ur közös hadseregünkben bizonyos tiszti elemek, az ugynevezett öröklő katonatisztek, vagy a mint mondják: »Soldatenkinderek«, a kikből a tisztikar jelentékeny része áll.

Kik és miféle elemek ezek a »Soldatenkinder«-ek? Ez specziális faj. Ennek már a születése is vezényszóra történik. Ennek már a pólyája is uniformis, ezt káplár tartja keresztvizre, ennek a bölcsődala a dobszó, ez hazát, nemzetet, honszerelmet nem ismer, nem látott és nem tanult soha, ennek hazája az országut, otthona a kaszárnya, mennybeli és földi üdvössége a kantin, összes vágya és minden nemesebb ambicziója csak odáig terjed, hogy érdemkeresztet és ha megvénül penziót kapjon. Ez sajátságos faj, Linné szerint ez »Homo soldatus militaris«, melynek különös ismertetőjele az, hogy németül beszél, hogy a magyart rebellnek és – ha megharagszik – Kossuth-kutyának nevezi és ellenőrzés nélkül az ilyen tisztek, kik egyébként mint emberek és katonák ugyan megütik a mértéket, de a magyarság szempontjából ennek a nemzetnek örök időktől fogva való ellenségei, mert ilyennek nevelődtek. Hát ilyen elemre bizzuk, hogy tanult és művelt emberekké nevelt fiaink, a kik tisztasághoz, műveltséghez vannak szokva, a kaszárnyába bekényszerittessenek? Csak azt kérdezem már most: saját, vagy a kincstár költségén? Ezt sem látom a törvényben. Ez az egyik különbség; tessék eltávolitani e különbséget, vagy ha nem, akkor azokért a Berzeviczy-féle vad indulatokért ne minket tenni felelőssé.

Ott van a tanulmányi idő, azok a hatalmas, érdekes, becses pedagógiai szempontok, melyekkel a kultuszminiszteri államtitkár ur elénk állott; lesz szerencsém majd hozzájuk szólni röviden, mert Gulner és Szentkirályi tisztelt barátaim már meglehetősen tisztába hozták azokat.

A tisztelt államtitkár ur a delegáczió irataiból felolvasta előttünk, hogy hány egyéves önkéntes tette le 20–21 év alatt a tiszti vizsgát. De azokban a delegácziónális előterjesztésekben nincs benne egy körülmény és ez az, hogy a Gergely-féle naptár szerint számitva az időt, a rendes normális mértékek és az emberi élet és a társadalomnak ma fennálló valóságos törvényei szerint, a megélhetés, a kereset eszközeinek előteremtése hány évbe kerül?

Egy gyermeknek, a ki véletlenül születik, 10 éves koráig, a mint Goda Béla tisztelt képviselőtársam felhozta, elemi iskolába, 18 éves koráig gimnáziumba kell járnia, 22-ik évének betöltéséig magasabb egyetemi tanfolyamokat kell végeznie, 24-ik évének betöltéséig a kaszárnyában kell laknia, 28-ik évének betöltéséig gyakorlati előkészitéssel, pl. ha jogász lesz, még tovább is kell foglalkoznia és a 28-ik életéve után, ha egészen pedagógiai rendben akar haladni, kell körülnéznie, hogy miből keressen magának kenyeret és szerezzen önállóságot, hol és miként házasodjék és hogy ha erre csak egy-két évet számitunk is, pedig néha többet is hoznak magukkal a körülmények, 30 éves korában kezdi el az erőteljes, művelt, katonának való, tanult, végzett magyar ifju a kenyérkeresetet.

Már most, hogy mit érnek azok a pedagógiai tekintetek, ennek a vizsgálatába nem bocsátkozom sőt megengedem az államtitkár urnak, hogy minden szavában, melyet pedagógiai tekintetből mondott, föltétlen, tökéletes igazság van. E szavakat nem vizsgálom. Hanem miután katonává minden férfi még sem lesz, hanem csak az, a kinek ép kéz-lába van, szervezete és termete megfelelő, ereje és egészsége kitünő; ellenben nem lesz katona, hanem otthon marad a polgári foglalkozásnál minden csonka, béna, vézna, nyomorék. De ha a társadalom kényszereszközökkel abba a helyzetbe juttatja magát, hogy azok, a kik műveltek, erősek, a kik ép kéz-lábuak, hogy azok harmincz éves korukig kenyeret ne kereshessenek, házasságot ne köthessenek, gyermeket ne nemzhessenek; ellenben a bénák, nyavalyások, nyomorékok, azok ezt mind megtehessék: tessék az államtitkár urnak előállani és kiszámitani, hogy az ilyen bitang társadalomból 50 év mulva mi lesz? Mondjon Berzeviczy államtitkár ur akár az uj, akár a mult korok történetéből példát, mutasson nemzetet, a mely készakarva, tudatos kiszámitással idegen érdekért, a német nyelv kedvéért saját nemzeti társadalmát ily nyomorultan rendezte volna be.

A kultuszminiszteri államtitkár ur, midőn az ország műveltségi érdekeinek őre kell, hogy legyen ugy is mint képviselő és mint művelt magyar ember, de ugy is, mint a kultuszminiszterium államtitkára, vajjon jutott-e eszébe – talán ledérnek tetszik a kérdés ez oldalról a többség nem egy tagja előtt – hogy függ ez össze hazánkban például a nőnek, női műveltségnek és önállóságnak, a házasság tisztaságának kérdésével? Tudja-e azt a kultuszminiszteri államtitkár ur, hogy a nő mindig a szerint nagy, nemes és magasztos, a mint őt a férfivilág nagynak, nemesnek és magasztosnak tekinti?

Tudja-e azt, hogy a házasságnak tisztasága, bensősége és az utánunk következő nemzedékek ereje és honszerelme a házasságok tisztességétől és nemességétől függ? s tudja-e azt, minő hatással lesz ez Magyarország nőire s a magyar házasságokra, minő hatással lesz az, ha a legjobb, legműveltebb, legerőteljesebb elemeket éppen a legalkalmasabb időkorban ugy a családalapitás lehetőségétől, mint a kenyérkereset s házi önállóság megállapitásától elzárják?

De tovább megyek, kultuszminiszteri államtitkár ur. Ön a pedagógiában jártas, jártasabb mint én és mint mi. Az államtitkár urhoz mint szakférfiuhoz szólok. Igenis, mint szakférfiuhoz, ha nem az, majd megválik.

Ahhoz, hogy valaki emberré legyen a társadalom, önmaga, családja és hazája számára, ahhoz maguknak a pedagógiai czéloknak az elérése ugy-e nem elégséges? Egyéb is kell: a gyakorlati élet számára való előkészület is kell.

Az az ember, a ki minden pedagógiai szempontnak megfelel, de semmi más szempontnak nem felel meg, nagyon csodálatos és hitvány ember lenne, de nagy szerencsére ilyen ember kevés van a világon. Már most az agynak bizonyos gyakorlatra van szüksége, hogy valaki jó és gyakorlati jogász, jó és gyakorlati orvos, jó és gyakorlati művész és a többi legyen. Az emberi agynak bizonyos iskolázottságra, bizonyos átalakulásra, idomitásra, fegyelmezettségre van szüksége. Ezt az idomitást és fegyelmezettséget megnyerhetni a gimnáziumi és egyetemi kurzuson és saját kenyértudományaival való foglalkozás által.

De akkor jön a két esztendei szolgálat, kizavartatik ebből s nagyon sokkal könnyebb, de másnemü foglalkozásra van kényszeritve. Mert a katonai gyakorlatok, az altiszti tudomány elérése csakugyan kevesebb erőfeszitésbe kerül, mint a római jogban, vagy a Corpus jurisban való alapos jártasság. A katonának gondolkozása más, mint a művelt emberé, kell is, hogy egészen más legyen, mint a tudományosan művelt emberé. Ha tehát hosszu időn át csupán katonai dolgokkal foglalkozik az elme, akkor az agy másként idomul, durvábbá s a magasabb, tudományos dolgok végzésére sokkal képtelenebbé válik. Nem uj dolgot mondok én ezzel, tisztelt Ház. Az államtitkár ur tudja, hogy Stanley, midőn másfél évi utazás után a Livingstone folyam partján kivetődött a nyugati tengerre, agya annyira elszokott már a literaturától, hogy a mint egy ujságot és nyomtatott betüt meglátott, hányás fogta el. A katonának, ki reggeli 4–5 órától kezdve ott a mezőn exercziroz, a kaszárnyában szijat tisztogat, remondákkal és ujonczokkal vesződik, kinek óraszámra vagy ezredparancs szerint kell enni, feküdni, aludni, magát jól érezni, magát rosszul érezni, felkelni, adjustirozni és a többi, egyébre pedig nem szabad gondolnia, mert különben a honvédelmi miniszter ur a tüntető bizottsággal fenyegeti: annak a fiatal embernek az agya elszokik a tudományos foglalkozás komolyságára való alkalmasságtól. A katonai gondolkodás sajátságos gondolkodás. A katonai gondolkodással nem szabad megférni a holnapután miatt való nagy aggódásnak, nem szabad megférni például a vagyonszerzésnek. Egyszer 1848-iki honvédet mutattak be nekem mint különös isten csodáját, azt mondván – kecskeméti lakos volt – ez olyan honvéd, a ki honvédsége alatt 300 frtot gyüjött. Tehát az a polgári erény, mely a becsületes, tisztességes vagyonszerzésből áll, az a katonai foglalkozástól teljesen idegen.

Ha az igazi katona, a milyennek lenni kell a gyakorló téren és a harcztéren az ellenség előtt, azzal a maga nyers gondolkozásával polgári ruhában megjelenik köztünk, a társadalom helytelenül ugyan, de azt mondaná: ez betyárosan gondolkozik. Viszont, ha polgárt a maga sajátságos gondolkozásával, katonaruhába öltöztetnénk, azt mindjárt betennék a muzeumba, vagy mindjárt örökre a tömlöczbe dugnák. A társadalom azt el nem fogadná.

A katonai és polgári gondolkozás az agynak és az emberi elmének két egymással ellenkező világa. Már most, tisztelt államtitkár ur, tessék nekem felelni arra, hogy ha az az egyetemi tanulmányait elvégzett ifju két esztendőt kénytelen ott tölteni, az első esztendőben gyötörve a német nyelvvel, a második esztendőben gyötörve az altiszti tanulmánynyal, ha annak egy része el nem szökik, ha annak egy része végkép bucsut nem mond is a katonaságnak, de bizonyos, hogy annak tetemes része többé a komoly, művelt, értelmiségi pályára nem alkalmatlan-e, legalább jó ideig?