Part 4

Végre 1559-ben az országgyülés keserves hangu törvényt hozott, a melyben azt mondja: Királyi felséged pedig ne kérjen tőlünk sok pénzt, mert a törökök, rebellisek és felséged katonái koldussá tették már az országot! – Itt kezdődik ennek a hadseregnek és a vele összekötött német nyelvnek története Magyarországon.

Jött azután Basta, Karaffa és Haynau, kik mind a német nyelvet és a közös hadsereget hozták be és a magyar értelmiségnek kiirtására törekedtek kötél, akasztófa, elnémetesités, elházasitás és elfajzás által. Oly hadseregnek, mely igy gazdálkodott nálunk három évszázad óta és oly nyelvnek, mely ily uralmat akart hozzánk becsempészni, közkedveltsége Magyarországon nem lehet. Meglehet, hogy majd valamikor lesz, de akkor itt magyar nemzet és Magyarország nem lesz és miniszterekké a gróf Andrássy Gyulák se lesznek.

Gróf Széchenyi Aladár tisztelt képviselő urral – harmadszor is ismétlem – egyetértek abban, hogy az csakugyan állami jogunk durva megsértése, sőt nemzetünk durva meggyalázása a honvédelmi miniszter és a közös katonai körök részéről, ha ők bármiféle intézménybe a magyar nyelvet csak ugy akarják bevenni, mint egyéb nemzetiségek Mutter-Sprache-ját. Becsempészték a német vezénynyelvet a nemzet megkérdezése nélkül a napoleoni háboruk alkalmával, sőt némileg előbb is. Nagy sérelem volt ez, de nem meggyalázás. Hanem mikor a nemzet törvényhozásától magától követelik, hogy saját fiainak büntetést szavazzon meg akkor, ha ők az ősi magyar, nemzeti államnyelvet használják és nem a németet: ez nemcsak sérelem, hanem oly alávaló meggyalázása a nemzetnek, a minőre a világtörténetben egyetlen egy példát se mutathat a honvédelmi miniszter. Eltiporni lehet nemzetet, ráparancsolni lehet kényszerhatalommal – mi is éreztük ezt nem egysser – de hogy a nemzettel magával szavaztassák meg saját gyalázatát, saját nyelvének megtagadását: erre nincs példa a világtörténetben.

Azt mondja a tisztelt miniszterelnök ur január 12-iki beszédében, hogy a monarkia tekintélyének, sulyának fentartása kifelé addig lehető, mig mindenki kivül a monarkián meg van győződve arról, hogy az osztrák-magyar monarkia fennállásának legnagyobb támasza Magyarország.

Igaza van. Az ugynevezett monarkiának nagy tekintélyt kölcsönöz az, ha azt hiszik róla, hogy ha nem is legnagyobb támasza, de biztos támasza Magyarország. De ha a tisztelt miniszterelnök ur azt akarja, akkor akarnia kell azt is, hogy ez a Magyarország Magyarországnak megmaradjon. Ez az ország pedig addig lesz önálló és addig állhat fenn, a mig magyar lesz és szabad. A mint e Magyarországot sikerül önöknek semmivé tenni akár németesitéssel, akár szlávositással vagy bármivel: ugy ennek szabadsága is tönkre lesz téve és többé a Duna-Tisza partjain önálló ország nem fog állani soha.

De egyre figyelmeztetem a kormány tisztelt tagjait és ha szavam tovább jutna, figyelmeztetni kivánom a korona tanácsosait és magát a koronát is, hogy addig lesz ez az ország támasza a Habsburg-családnak is, mig Magyarország lesz. Ez a nemzet vérének és pénzének, erkölcsi és anyagi javainak feláldozásában elmegy az elképzelhető végső határig. De elmegy egyedül azért, mert azt a meggyőződést táplálja, hogy Magyarország önállóságát és szabadságát tartja fenn. Támogatja a dinasztiát, urunkat-királyunkat és annak egész családját erejének végkimerüléséig, mert az a meggyőződése, hogy szüksége van erre azért, hogy Magyarország önálló és magyar legyen. De ha önöknek sikerül odáig vinni mindenféle mesterkélt eszközökkel, hogy ez a Magyarország megsemmisüljön: akkor ennek a nemzetnek minden okos, nem okos tagjában feltámad a gondolat, hogy hát akkor minek áldozzunk?

Én nem mondhatok egyebet és nem mondhatnék egyebet – ha szavam odáig jutna – királyunk trónja előtt sem, mint a mit Hunyadi János ezelőtt négyszázötven évvel mondott a római pápának, mikor a római pápa belekapkodott az ország jogaiba. Hunyadi ezt irta neki: »Engedje meg szentséged, hogy ez ország szabadon éljen jogaival és szabadságával, mert a szentséged iránti hűsége függetlenségével együtt el fogna enyészni.«

Elfogadom Ugron Gábor képviselőtársam határozati javaslatát!

MAGYAR NYELV A HADSEREGBEN.

I. A BESZÉD TÖRTÉNETE.

Ezt a nagyterjedelmü hosszu beszédet a véderőjavaslat 25-ik §-ának részletes tárgyalásánál 1889. évi márczius 9-én a parlamentben tartottam.

Külső hatása szokatlan nagy volt. Csaknem minden lap vezérczikkben tárgyalta. Az ellenzék százezer példányban való külön kinyomatását rendelte el. Habsburgi korszakbeli történetünknek s tényleges közjogi és társadalmi helyzetünknek a legfájdalmasabb kérdéseit érinti ez a beszéd. Vitázó hangja van végig, de minden élessége mellett is szelid, gunynyal s vidám humorral teljes.

A törvényjavaslat 25-ik §-ának tizenkettedik kikezdése ezt a pontot foglalja magában:

»A tényleges szolgálati év végén tartoznak az egyévi önkéntesek a tartalékos tisztekké való kinevezéshez megkivántató képzettséget elméleti és gyakorlati tekintetben vizsga letétele által igazolni. Ezen vizsgára nézve a követelmények mértékét és a követendő eljárást az ő felsége által szentesitett e részbeli szabályok állapitják meg.«

Köztudomásu, de Bolgár Ferencz a képviselőházban külön is bebizonyitotta, hogy ezek a tiszti vizsga-szabályok határozottan megkövetelik, hogy a vizsgát német nyelven kell letenni s az egyévi önkéntesnek a német nyelvet a katonai és tiszti szolgálatra teljesen alkalmas mértékben szóval és irással ismernie, tudnia kell.

De ugyanazon §. tizenharmadik kikezdésében ez a pont áll:

»Azon egyévi önkéntesek, a kik ezen vizsgánál meg nem felelnek, kötelesek még egy évet csapattestük alosztályainál tényleg szolgálni.«

E két összevágó rendelkezés tehát kétségtelenné teszi, hogy a magyar kormány a magyar törvényhozástól azt követeli, hogy a magyar ifjut, ha a katonai tudásban elnémetesedik, jutalmazza meg; ha pedig magyar marad: akkor még egy évi kényszerszolgálattal büntesse meg.

Ilyen önmeggyalázás példátlan a nemzetek történetében.

II. A BESZÉD.

(György Endre logikája. – A magyar nyelv és a föderalizmus. – A jus reservatum. – Mit jelent ez a három latin szó: divina favente clementia? – Az 1741-iki példa. – Ziskay Antal okoskodása. – A szokásjog miből áll? – Heister Siegberth osztrák generális szokása. – Werbőczy szokásjoga. – Mit tesz a magyar törvények szerint a hadsereg vezénylete és belszervezete? – A magyar ezredek tulajdonosai. – A „csavargó nyelv.“ – Könyörgés-e a törvény? – A törvényjavaslat miben tér el az 1868-iki megállapodásoktól? – Minő természetrajzi tünet a „Soldatenkind“? – A pedagogiai tekintetek. – A nemzedék elsatnyulása. – Különbség a katonai és polgári agy között. – A demokráczia kérdése. – Miért nevelik a főherczegeket katonának? – Mikor csempészték a német nyelvet a magyar ezredekbe? – A Gréwen-huszárezred kérvénye 1790-ben. – A nemesi gárda. – Mit ér az országgyülési határozat. – Deák Ferencz beszéde. – Kurucz Csáky Mihály, a rodostói halott.)

Tisztelt Képviselőház! György Endre tisztelt képviselőtársam érdekes beszédének egyik részében annak a kérdésnek megoldásával foglalkozott, vajjon a most folyó véderővita alatt az ellenzék felfogásában van-e logika, vagy nincs?

Nekünk, a 48-as pártnak, megadta azt az elégtételt, hogy elismerte, hogy a mi álláspontunkban van logika, saját pártjának is megadta azt az elégtételt, hogy abban is van logika, a mérsékelt ellenzék álláspontjában azonban ezt nem tudta felfedezni.

Én a mi pártunk részéről ez elismerését kétkedéssel fogadom azért, mert György Endre képviselő urnak e kutatásai felkeltették bennem az aggályt: vajjon ő és pártja képes-e annak megbirálására, vajjon mi helyes logikával járunk-e el? Én legalább, végig gondolva a hosszu vita egész folyamán, olyan sajátságos logikát vettem észre a kormány és pártja részéről épen a fő és lényeges kérdésekre nézve, a melyet közönségesen sem a tudományban, sem az életben logikának nem szokás nevezni, hanem a logika csuffá tevésének.

György Endre tisztelt képviselőtársamnak csak nehány példával szolgálok, mint ő tegnap akart nekünk szolgálni.

A kormánynak az a kiinduló pontja, hogy komoly háborus veszély fenyeget bennünket, a trónt és a hazát egyaránt, tehát a véderőt fejleszteni és fokozni kell mindamaz erők végső határáig, melyekkel a nemzet rendelkezik; tehát szükséges a véderő fejlesztése végett a hadseregbe a nemzet áldozatkészségét, rokonszenvét, és nemzeti lelkesedését is bevinni. Ez a főfeltétel. A logikai következtetés pedíg, melyet abból a kormány és György Endre kihoz, az, hogy szükséges lévén ebbe a nemzet egész ragaszkodását, áldozatkészségét és lelkesedését bevinni, tehát a nemzeti elemet szoritsuk ki abból és még keseritsük is el a magyar nemzetet. Ez a logika a kormánynál?

Azt mondja a tisztelt honvédelmi miniszter ur: mulhatatlanul szükséges feladat a tartalékos tisztek számának szaporitása, mert tartalékos tisztekkel kellő bőségben nem rendelkezünk, kivált háboru esetén s kivált a csaták folytán előálló fogyatékok betöltésére. Kell tehát gondoskodnunk minél gyorsabban, minél bővebben és mindenesetre kielégitő mértékben a tartalékos tisztek számának szaporitásáról. Mi lenne ebből közönséges, józan eszü emberek között a következtetés? Az, hogy tehát a hadügyi czélok veszélyeztetése nélkül a tiszti vizsga letevését könnyitsük meg. De a miniszter ur s a kormánypárt logikája azt mondja erre, hogy tehát nehezitsük meg a tiszti vizsgát, tegyük kényszeritővé azt a nyelvet, a melyet nem értenek.

De a honvédelmi miniszter ur – hogy György Endre képviselőtársam logikai gyüjteményét szaporitsam – itt sem áll meg, hanem azt mondja: nemcsak tartalékos tisztekre van szükségünk, hanem szükségünk van alkalmas, képzett, jól fegyelmezett és lelkes altisztekre is. Mi lenne ebből a következtetés? Mindenki tudja, a ki józan elmével foglalkozik a dolgokkal. De a tisztelt kormány »ergo«-ja, következtetése ebből az, hogy tehát állitsunk fel hátrányok és büntetések utján egy fegyencz csoportot s abból vegyük ezeket a lelkes altiszteket.

De a kormánynak és pártjának logikája még itt sem áll meg. A miniszterelnök ur – nagyon sajnálom hogy kimegy és azt a körülményt, hogy mi őt nem szivesen hallgatjuk meg, azzal viszonozza, hogy ő meg épen nem akar meghallgatni bennünket – (Egy hang: Bujdosik!) egész nyomatékkal terjesztette György Endre képviselőtársam pártja elé, hogy nemzetünk erkölcsi sulya s az ország tekintélye kivánja azt meg, hogy a kormány ne gyenge kártyákkal játszék, azért, a 14. §. mellett a kabinetkérdést veti fel és annak keresztülvitelével a kabinetkérdés sulya alatt követeli. Mi történik? A 14. §-t elejtette, de a kabinetet nem ejtette el. Hát az ország tekintélyének és erkölcsi sulyának megvédelmezésében hol van itt a logika? Ezt kérdem György Endre képviselőtársamtól.

Lesz szerencsém az igazságügyminiszterrel is szót váltani.

Horváth Gyula képviselő ur egész nemes felindulással teljes előadást tartott nekünk arról, hogy mikép veszélyeztetjük mi a parlamentarizmust, annak nagy érdekeit, annak tekintélyét. Jó: gondolkodtam azon, miként védelmezi tehát azt meg Horváth Gyula képviselőtársam és igen sokan mások, kik akként jártak el ebben az egész kérdésben, mint ő?

Horváth Gyula tisztelt képviselőtársam előterjesztette, hogy ő neki kezdettől fogva, már az ősztől fogva sulyos aggodalmai voltak e törvényjavaslat némely fontos intézkedései ellen. Ez aggodalmaknak ő hangot adott. Hangot adott az ellenzék férfiainál, hangot adott a kormánypárt tagjainál, hangot adott a klubban, a miniszterelnökkel szemben, sőt hangot adott itt e Házban. Hangot adott a sajtóban is. Tehát ő e veszélyes intézkedéseket változtatni akarta, de mindig azzal a feltevéssel, hogy Tisza Kálmán személyéhez rendületlenül ragaszkodik s annak véteni nem akar. Már engedelmet kérek, ha én azt keresem, hol van itt e felfogásban a parlamentarizmus logikája, én annak megtalálását György Endre képviselőtársamra bizom; mert arra én képes nem vagyok.

De itt volt a kultuszminiszteri államtitkár ur, a ki a logikának ismét uj, csodálatos példányképét állitotta elénk kapcsolatban azokkal a tüneményekkel, a melyekkel a többség tagjai sorában találkozunk. Senki sem titkolja, mindenki tudja, nyilvánvaló dolog, hogy a törvényjavaslat ellen az ellenzék magában a kormánypárt kebelében is kitört; s következetesen és élénken hangsulyozták, sőt a kormánypárt igen kiváló tagjainak igen sulyos aggodalmait kellett a kormánynak, különösen a kormány elnökének, meghallgatni. Ezt Berzeviczy államtitkár ur természetesnek tartja; én is; de azt mondja Berzeviczy államtitkár ur: De miután az ellenzék ugyanez aggodalmát élénk, erélyes alakban itt a parlamentben és az ország előtt hangsulyozta, a kormánypártnak szinte már ennélfogva tömörülnie kellett.

Vagy egyáltalában nincsen értelme a veszélyek hangoztatásának, a melyeket e kérdésben ugy Berzeviczy államtitkár ur, mint mások többen felhoztak, vagy beszédének ez az értelme. De hogy ebben is hol van a logika: György Endre képviselőtársam keresse meg.

De továbbá maga György Endre képviselőtársam, a mostani közös logikának legszebb példáját állitotta elénk, legalább a legcsodálatosabb példáját, mikor tegnapi beszédében – hozzáteszem, a komolyság egész látszatával – ugy állitotta fel a magyar nyelvnek és a német nyelvnek a kérdését – és itt egy kicsit a szivébe is tekintek – hogy a magyar nyelvnek a német nyelv uralma csakugyan hasznára nincs, sőt ártalmára is van és meg vagyok győződve, hogy György Endre tisztelt képviselő ur e tekintetben csak ugy vélekedik, mint én. De azt mondja, hogyha a magyar nyelvet behozzuk a hadseregbe, ezzel ajtót, kaput tárunk a föderalizmus behozatalának is; de miután nekünk a föderalizmus árthat, tehát hozzuk be a hadseregbe csupán a német nyelvet. Bocsánatot kérek, meglehet, hogy az a föderalizmus ártana, de az bizonyos, hogy ha a mi nyelvünk ott állami életünk egész tekintélye által segitve, szabad versenyre kelhet a föderalizmussal, az még sem olyan ártalmas, mintha a német nyelv elnyomja a magyart. György Endre képviselő ur államférfiui felfogásának ez a logikája tökéletesen ugyanaz, mint azé a szerencsétlen istenverte ujonczé, a ki elgondolta magában nagy bubánatában, hogy hátha a legközelebbi sorozásnál katona lesz, hátha azután háboru lesz, hátha a háboruból csata lesz, hátha a csatában sebet kap, tehát e sok aggály elkerülésére felakasztotta magát előre.

Tisztelt Képviselőház! A vita folyamán nem egy oldalról szóba hozták a mi tisztes emlékezetü Corpus Jurisunkat és fölemlitettek abból nem egy törvényt és nem egy törvénymagyarázatot, sőt a magyarázás módját is. Mindenekelőtt megelégedésemet fejezem ki azért, hogy az igen tisztelt honvédelmi miniszter ur a Corpus Juris és az annak megértésére szükséges segéd tudományok tanulmányozására adta fejét és mindenesetre elnéző leszek iránta, tekintettel arra, hogy kezdő tanfolyamot jár és hogy még az egyéves önkéntességet sem töltötte ki annak szolgálatában.

Előzetesen mégis meg kell jegyeznem, mert csak most jut eszembe, hogy akkor, a mikor az Apponyi Albert gróf tisztelt képviselőtársam által idézett Deák Ferenczczel szemben a honvédelmi miniszter ur egy másik Deák Ferenczet idézett, helytelenül járt el; mert Deák Ferencznek ama szavai, melyeket gróf Apponyi idézett, Deák Ferencznek saját, authentikus szavai, ellenben azok, melyeket báró Fejérváry honvédelmi miniszter ur idézett, Deák Ferencz szavainak csak kivonatát képezik, a mely Deák ellenőrzése nélkül, az akkori czenzura mellett készült az országgyülés naplóiból. Csak mellesleg jegyzem azt meg, hogy tekintély ellen önönmagát felhasználni csak annak saját szavaival lehet, nem pedig a mások által korrigált szavaival.

A törvénymagyarázatra és általában a Corpus Jurisból idézett törvényekre, valamint azok magyarázatára nem fektetem a legfőbb sulyt. Tudom, hogy mai napság, fájdalom, már nem az elméletinek tartott régibb törvények értelme döntő a törvények magyarázatánál, hanem döntők a mindennapi körülmények, szükségek és azok felfogása. De miután Magyarország kormányának két tagja, a honvédelmi és az igazságügyi miniszter urak régi törvényekre hivatkoztak, lehetetlen – erkölcsileg lehetetlen – hogy ha abban a hivatkozásban valóságos hiba és tévedés van, hogy a parlament részéről az a hiba és tévedés ki ne igazittassék.

Mindenekelőtt furcsán tünik fel nekem az az ugynevezett fentartott jog, a jus reservatum, a melyet itt a miniszterelnök urtól megkezdve a többség összes szónokai folyton emlegettek s a mely szót még az ellenzék némely szónoka is ajkára vette. Megjegyzem, hogy a mi alkotmányunk ugynevezett királyi fenntartott jogot nem ismer. Valahol és valamikor azt tanultam, hogy e szavak: jura reservata a canonjogból eredtek, onnan, hogy a római pápa bizonyos jogokat fenntartott magának azokkal szemben, a melyeket államoknak, királyoknak, egyházaknak, földesuraknak, patronusoknak stb. gyakorolni megengedett, ugy okoskodván, hogy minden hatalom az övé és minden hatalom, mely az övé, Istentől van, ő azonban némelyeket ezekből elosztogat, némelyeket pedig magának fenntartott, a melyeket a tudomány és jogtörténet jura reservata-nak nevez. S ugy tanultam – már azután gyakorlatból is – hogy meghunyászkodó, szolgálatkész miniszterek, jogtudósok, jogcommentatorok stb. a canonjognak e kifejezését – a mely, hogy helyes-e vagy nem, arról nem vitatkozom – átvitték az államéletbe is és a királyi hatalmat is oly Istentől adott különös hatalomnak magyarázták, a milyennek a római pápáét magyarázták a barátok és a királyi jogra is alkalmazták a jus reservatum kifejezést. Ziskay Antal tisztelt képviselő ur különösen szeretett e szóval vagdalózni.

Pedig ő itt számot adott arról, hogy miket olvasott ő át és miket forgatott ő fel a felségjogoknak és Magyarország jogszokásának és a törvények gyakorlásának megismerésére. Ha igazán mindazokat áttanulmányozta volna, a miket emlegetett, biztosan rájött volna, hogy a magyar alkotmányjog, annak egész története folyamán át az Isten kegyelméből való felségjogokat és jura reservata t nem ismeri.

Régen volt, tisztelt Ház, még akkor dicső emlékezetü V. Ferdinánd uralkodott, midőn legelőször kezembe került az én egyházamban akkor divatban levő egyházi zsoltáros könyv, melyen ott volt ő felségének és a cenzurának engedélye, öreg nagybetükkel ekkép felirva: Nos Ferdinandus V. divina favente clementia imperator Austriae, rex Hungariae, Hyerosolimae stb«. Gyermek voltam, kiváncsi voltam, hogy ez mit jelent. A »Ferdinandus«-t értettem. Az V.-t szintén; de ezt a három szót: »divina, favente clementia« nem értettem. Volt egy öreg literatus barátom, a ki nagy műveltséget sajátitott el, a többi közt classica litteraturában, de a Girondiak történetében is. Megkérdeztem tőle, mit jelent e három szó: »divina favente clementia«, mire ő azt felelte: ez a három szó azt jelenti: »szurony, tömlöcz, akasztófa«. Minthogy nem tudtam latinul, elfogadtam, hogy azt teszi, de nem értettem az egész dolgot. Később a latin nyelv elemeivel megismerkedvén, rájöttem, hogy az én öreg barátom nem igen jól tudhatott latinul, mert e szavak azt teszik: »Isten kedvező kegyelméből«. Később jött 1849 és 1850 és akkor láttam, hogy az én öreg barátom mégis jobban tud latinul, mint én, mert ez még sem azt teszi, hogy »Isten kedvező kegyelméből«, hanem azt teszi: »szuronynyal, tömlöczczel, akasztófával« – vagyunk tudniillik uralkodók.

Ez a gyermekkorombeli esemény, ez a latin nyelvmagyarázat jut nekem eszembe, valahányszor a tisztelt többség soraiból ezt a »jura reservata« kifejezést, mint a magyar alkotmányjog egyik forrását hallom emlegetni.

A tisztelt igazságügyminiszter ur jól tudja, hogy nemcsak hogy a magyar alkotmány ezt a fogalmat, mint jogforrást nem ismeri, de a magyar alkotmány azt egyenesen tagadja. Az 1741: XI. t.-czikk az ország alkotmányos jogait szabatosan biztositotta a király ellenében – pedig akkori királyunk király is volt, nő is volt, korának egyik legkiválóbb jelensége s nemzetünk mind a nő iránt, mind a király iránt, különös hódolattal és hódoló tisztelettel volt és van ma is és a király akkor, mint ezt a törvényhozás törvénybe is iktatta, a saját szent személyét és fenséges gyermekeit a magyar nemzetnek, hű magyarjainak hűségére és bölcseségére bizta és adta át. – Mégis ugyanakkor a magyar nemzet a királya iránti határtalan ragaszkodása mellett is azt mondta az emlitett törvénynek második szakaszában: »sacra regia maiestas in augusta quoque aula sua, in his, quae a concessa sibi suprema potestate dependent, pro altissimo iudicio regioque munere suo, fidelium cosiliariorum suorum hungarorum opera est consiliis utetur«, – a mi magyarul azt teszi, hogy: ő szent felsége a királyné még azokban a jogokban is, melyeket a nemzet neki saját udvarában engedélyezett, magyarok tanácsával, bölcseségével és közreműködésével éljen. Igy fogja fel a magyar jog és a magyar alkotmány a királyi jogokat. Azok csak annyiban és azért királyi jogok, a mennyiben azokat a nemzet engedélyezte.

E jogok természete, köre és gyakorlásának módja az állam tekintélyét, a nemzet sulyát és tekintélyét és Magyarország dicsőségét is érintik. E királyi jogoknak gyakoroltatniok kell és azért is engedélyezték, hogy azok gyakorlása ugy a mi királyunk hatalmát és dicsőségét emelje, mint a nemzetét és országét; de azért nem engedélyezték volna, hogy e jogokból kiindulva, a nemzet jogai megsemmisittessenek, akár egyenesen, mint azt a tisztelt honvédelmi miniszter ur teszi, akár téves magyarázat utján, mint a hogy azt az igazságügyminiszter ur megkisérelte.

Nevezetes ez a törvény azért is – és sokszor kellene, hogy a nemzetnek és képviseletének eszébe jusson – mert ez a törvény világosan kimondja, hogy ő felsége még a saját udvarának rendezésére is csak a nemzet által engedett jogokkal élhet. Hol vagyunk mi most tényleg ettől a felfogástól? Micsoda ma a magyar királyi udvar akár Bécsben, akár Budapesten? De erről most nem akarok beszélni, majd jön a költségvetés, akkor a miniszterelnök urhoz is lesz talán szerencsénk, vagy talán már épen nem lesz szerencsénk.

Másik, igen sulyos alkotmányjogi tévedés is történt itt, sőt több mint tévedés, a melyre most szintén nem terjeszkedném ki, ha azóta két miniszter és a többségnek igen sok tagja e tévedésbe bele nem esik vala.

Ziskay Antal tisztelt képviselőtársam márczius 4-én tartott beszédében ezt mondja: »Oly törvény vagy országgyülési határozat, a mely által a közös hadseregnek akár szolgálati, akár vizsgálati nyelvéül a magyar nyelv állapittatnék meg, mindeddig nincs«; – de a mi már most következik, különösen arra fektetek sulyt – »ellenben több mint másfél század óta fennáll a folytonos gyakorlat az ellenkező mellett, a szokások pedig a magyar közjognak szintén egyik forrását képezik«. Ezt mondja Ziskay képviselő ur, a mester, sőt utána a honvédelmi miniszter ur, a ki a szokás magyarázatában felmegy egészen a mohácsi csatáig s mert akkor megvertek bennünket, azt következteti a négy és félszázados gyakorlatból, hogy most már mindig el kell veszteni minden csatát. Sőt az igazságügyminiszter ur tovább megy és hivatkozik arra, hogy a mi országunkat sok idő óta regnum consvetudinariumnak is nevezték, a mi tán azt jelenti helyesen alkalmazva, hogy ez az ország a szokások országa.

Hát bocsánatot kérek igazságügyminiszter ur, miután ön ezt a regnum consvetudinariumot a nélkül állitotta elénk, hogy Ziskay képviselő urat rendreutasitotta volna amaz okoskodásért, melylyel elénk állott: ez a körülmény kötelességemmé teszi nekem – másnak is, a kinek alkalma lesz felszólalni – hogy a szokásjogról, mint az alkotmány forrásának természetéről, a mi közjogunk szerint legalább a magam meggyőződését elmondjam az igazságügyminiszter ur tévedésének helyreigazitására.