Part 3

Ugy látszik, a honvédelmi miniszter ur a történelemből nem akar tanulni. A nyelvkérdésről annyit, a mennyit – később akarok beszélni. De most eszembe jut s elmondom azt, hogy a magyar ezredeket háboruban a napoleoni háborukig magyar nyelven vezényelték. A habsburgi seregeknek, ha volt hadi dicsőségük, eddig szerezték s ez óta e hadseregek minden hadjáratot elvesztettek. Mióta a magyar ezredeket belekényszeritették a németségbe, mióta a magyar hadcsapatoknak nem adtak magyar tiszteket, mióta a tisztikar és legénység csak a vezénynyelven értheti meg egymást, melyet a magyar ezredekre rátukmáltak: azóta e hadsereg a képzetlen olasz csapatok elleni harczokat kivéve, akár kül, akár belháboruban egyetlen hadjáratot soha meg nem nyert. Pedig a katonai erények e hadseregből nem hiányoztak soha. Voltak vitézei, hősei. De hiányzott a nemzeti érzés, hiányzott az a magasztos czél, melyért a katona ne csak halni, de győzni is tudjon.

Ha a magyar csapatokat elszakitják a magyar nemzettől, ma sincs meg az a czél, melyért a katona élni, halni és győzni tudjon.

Mi most e hadsereg?

A tiszti nyelv német, a legénységi nyelv mindenféle, a mi csak képzelhető és a mi Magyarország és Ausztria földrajzi határai közt feltalálható.

Jelvénye: feketesárga, azt mi nem ismerjük el.

Nemzeti jellege semmiféle; nemzeti önérzete nincs, nem is volt, nem is lesz soha.

Közös czélt, melyért lelkesülni tudjon, nem ismer, de igen is ismeri a hadurat. Én mély hódolattal és hazafias tisztelettel emlékszem meg mindig az ország királyáról, ki nekem uralkodóm, de a magyar érzületet akár közlegénynél, akár tisztnél, a ki a hadseregben egy-két-három évet eltölt, mint Törs képviselőtársam kifejtette, nem lehet a csecsemőkora óta magába szítt érzelmekkel és fogalmakkal együtt az alatt a pár év alatt megsemmisiteni. Császári-királyi hadurat az nem ismer. A katonai reglement és a kurtavas megtanitják ugyan rá, de ő magyarként megy oda s magyarként jön onnan el. Ismeri hazáját, annak világtörténeti czéljait és rendeltetését, de »k. k.« hadurat nem ismer.

De mikor a helyzetet igy látjuk s azt mondjuk: királyunkért és hazánkért mindent ép ugy, mint ezelőtt száznegyven vagy százötven évvel; – ha mi azt akarjuk, hogy hadseregünk a miénk legyen, nemzeti legyen, azért lelkesüljön, a miért mi és ha szenvedni kell is, érezze mindazt, a mit mi, – és a mikor mi erre vonatkozó érveinket itt időt és szót nem kimélve, kifejtjük: akkor mivel áll elő a honvédelmi miniszter ur és a tulsó oldal? Érveinkkel, a nemzet igazi érzületével és háromszáz éven át ezerszer nyilvánult eme határozott nézetével szemben mivel áll elő a tisztelt kormánypárt?

(Közbeszólás: azzal, hogy szavazzunk!)

Nem. A tisztelt miniszterelnök ur e hó 12-én tartott beszédében azzal áll elő, hogy ő szentül meg van arról győződve, hogy e törvényjavaslat s a hadszervezet, a mely ezen alapszik, jó és minden czélnak, a melyet mi is óhajtunk, megfelel. Elismerem, hogy a honvédelmi miniszter ur tett néhány kisérletet arra nézve, hogy a törvényjavaslat védelmére egyéb érvet is felhozzon, de én most csak azzal a körülménynyel akarok foglalkozni, melyet a miniszterelnök állitott elénk, midőn azt mondja, hogy a törvényjavaslat jóságáról szentül meg van győződve. S megjegyzem, hogy a miniszterelnök ur ezt az érvet nemcsak itt ismételte, de a mint a hirlapokból látom, a szabadelvü párt tanácskozásaiban is ismételve használta.

Az egyéni meggyőződés, tisztelt képviselőház, mindig tiszteletreméltó. Akárhányunkkal megtörténhetik az életben, hogy a midőn valamely vitás kérdésre nézve valaki azt mondja, hogy az én meggyőződésem szerint ez a dolog igy áll, akkor gondolkozásba esünk, hogy talán mégis ugy áll a dolog, a mint azt az illető komoly meggyőződése hangján kijelentette. De tisztelt képviselőház, a meggyőződésnek is megvan birálhatósága. Én hosszas jogi s részben birói gyakorlatomban is arról győződtem meg, hogy a mi a magánjogi életben a megbizhatóság bizonysága szokott lenni: körülbelül a politikai életben is az ilyen egyéni nyilatkozatok megbizhatóságának az a bizonysága. Hogy a meggyőződés nyomatékosabb legyen azzal szemben, a kivel szemben használják: nekünk – mert velünk szemben használják – teljesen biztosaknak és nyugodtaknak kell lennünk a tekintetben, hogy az a meggyőződés őszinteséggel, önzetlenséggel és jólértesültséggel nyilvánul s őszinteségen, önzetlenségen és biztos tudáson alapszik is egyuttal.

Hogy az önzetlenség mennyiben van meg, erről a kérdésről nem szólok. Annyi bizonyos, hogy a miniszterelnök ur ugy állitotta fel a kérdést, hogy ha a törvényjavaslat megbukik, akkor megbukik ő is és ott hagyja a helyét. Ha pedig a törvényjavaslatot meg szavazzák, akkor továbbra is ő marad a miniszterelnök. Politikai és államférfiui szempontból a kérdesnek ilyetén módon való feállitását kárhoztatni nem lehet, sőt bizonyos tekintethen helyeselni is kell: de annyit mondhatok, hogy ha a hasonlat sántit is kissé, de a jogi életben az olyan tanut, a ki ily kérdésben ekként nyilatkozik, ily módon és ily körülmények közt elfogulatlan igazi tanunak nem szokás elfogadni.

A jólértesültség kérdésében én a miniszterelnök ur kijelentésére nem teszek megjegyzést. Elhiszem, hogy ő e törvényjavaslat mellékkörülményeiről jól van érte sülve, de már a mi az őszinteséget illeti – bocsánatot kérek – a miniszterelnök ur meggyőződésében én az őszinteséget fel nem találhatom, legalább ugy nem, a miként azt ő kifejezte. Megmondom, miért? Nem azért teszem ezt, mintha én nekem különös kedvem volna a miniszterelnök ur egyéniségével foglalkozni, hanem azért teszem, mert a mit mondani akarok, szorosan összefügg magával a törvényjavaslattal.

Azt mondja a miniszterelnök ur e törvényjavaslat 14. §-ára nézve, és mondta különösen – a mint a hirlapokból széltiben-hosszában látni volt szerencsénk – a szabadelvükörben, hogy e törvény 14. §-a ugyanazon értelmü az 1868-iki e tárgyban hozott törvény 11. §-ával. Bocsánatot kérek, a ki ezt állitja, annak vagy az itélőtehetsége, vagy az őszintesége hiányzik.

A miniszterelnök urnak az itélőtehetsége nem hiányzik, e fölött semmi kétség. De már annyi bizonyos, hogy ha a most javasolt 14. §. ugyanazt jelentené, a mit a régi törvény 11. §-a és semmi többet és semmi mást nem jelentene, akkor – legyünk arról meggyőződve, a miniszterelnök ur nem tette volna ki e törvényjavaslat sorsát ily hosszu és keserü vitának, hanem meghagyta volna a régi szöveget. Hogy nem hagyta meg: arra oka volt. De mi volt az oka, azt a miniszterelnök ur elhallgatja. És itt a parlamenti életben használható legsulyosabb szó se elég sulyos a kormány eljárásának jellemzésére, a miért az igazi okot, mely őt az 1868-iki törvény kiforgatására rábirta, előttünk elhallgatta. Sőt nemcsak előttünk, hanem saját pártjának bizalmasai előtt is. A mesterkedés, a taktika gyakran elkerülhetetlen bizonyos államférfiui működésekben, de bocsánatot kérek, ha a mesterkedés arra irányul, hogy a törvényhozó testület félre legyen vezetve, akkor annak az igaz neve ámitás.

Ámitani pedig nem szabad soha senkinek, annál kevésbbé tisztességes, becsületes államférfinak. Okának kell lenni – mondom – miért akarja a miniszter ur a törvényváltoztatást. A miniszterelnök ur az ok földeritésével nem áll elő. Nem mondja meg, sőt tagadni akarja, hogy a nemzet évenkénti ujonczmegajánlási jogát akarja megsemmisiteni. Pedig az a párt is, mely őt tizennégy év óta támogatja s mely őt még most is meg fogja támasztani s állását meg fogja menteni, megérdemelné, hogy irányában őszinte legyen.

Tisztelt Ház! A törvényjavaslat támogatására a többségből többen szólaltak fel, de én is, mint Uray Imre előttem szólott tisztelt barátom, főleg ama serdülő államférfiak szavaira akarok néhány megjegyzést tenni, a kik, elismerem, a legnagyobb önzetlenséggel és a legnagyobb bátorsággal keltek e javaslat védelmére. Oly régen elserdült államférfiak beszédeire, mint Pulszky Ágoston és Ivánka Imre képviselőtársaim ezuttal nem terjeszkedem ki. Hanem már, a mint Tisza István meghatározta, hogy mi a hazafiság s a mint gróf Széchenyi Aladár s gróf Andrássy Gyula meghatározták előttünk, hogy a német nyelvre nézve mi a kötelességünk, lehetetlen még néhány megjegyzést azok után is, melyeket erre nézve elvbarátaim már előttem elmondottak, nem tennem.

Előre megjegyzem, hogy gróf Széchenyi Aladár tisztelt képviselőtársamnak egyik kijelentésével teljesen egyetértek. Azt mondta és reménylem, azért mondta, hogy a honvédelmi miniszter ur különösen a szivére vegye:

»Nem vagyok képes belátni, hogy Magyarország, mint politikai nemzet, melynek nemzeti honvédsége van magyar vezényszóval, melynek közjogi alapon jogositott államnyelve van, mivel érdemelte meg az az államnyelv, hogy az osztrák-magyar monarkia egyéb nemzetiségeinek nyelvével egy szinvonalra helyeztessék. Ez szerény felfogásom szerint közjogi sérelem, állami nyelvünk határozott mellőzése és ignorálása volna és ez ellen szerintem a magyar törvényhozásnak óvást kell emelni.«

Ebben a felfogásban, ebben az érvelésben gróf Széchenyi Aladárral teljesen egyetértek, csak a végkövetkeztetéssel nem értek egyet. Azzal nevezetesen, hogy ily törekvés ellen nekünk csak óvást kell emelnünk. Nem óvást kell emelnünk csak, hanem az ily törvényjavaslatot egyszerüen le kell szavazni és azt a minisztert, a ki ily javaslathoz köti sorsát, a házból egyszerüen ki kell seperni. A ki a magyar nyelvnek államnyelvi természetét ugy ismeri és tiszteli, mint gróf Széchenyi, annak más következtetést felfogásából levonni nem lehet. Hiszen az egyszerü óvás kedves dolog lenne Bécsben, a hol szivesen mondják: »szavazzatok csak meg mindent urak, a hogy nekünk tetszik, azután protestáljatok, a hogy nektek tetszik.« De mi haszna van ebből az országnak?

De már, a mi Tisza István képviselő urnak a hazafiságra s Széchenyi Aladár és Andrássy Gyula képviselő uraknak a nyelvre vonatkozó fejtegetéseit illeti, arra nekem ki kell terjeszkednem.

Tisza István tisztelt képviselő ur az álhazafiságnak képét akarta elénk állitani. Föl kell tennem, nem gondolhatok mást, nem is akarok mást gondolni, mint hogy jó hiszemben beszélt és hogy helyzetének, állásának és kötelességének teljes tudatában beszélt és ismétlem, teljes őszinteséggel nem mást, hanem csak az álhazafiság képét akarta előttünk feltüntetni, midőn azt mondta, hogy: »A képviselő urak politikájában hogyan nyilvánul a kizárólagos hazafiság? Abban, hogy minden harmadik szavuk áradozó, hazafias frázis egyfelől, másfelől a nemzeti elfogultságnak, az önhittségnek, a nemzet tulbecsülésének fokozásában, indulatainak és szenvedélyeinek felizgatásában áll.« – Ugyanitt hivatkozik az eltiport hazafiui bánat bakhanáliáira is.

Hát tisztelt Ház, a minő magasztos és szent dolog valamennyiünk előtt a valódi hazafiság: kétségtelenül oly kicsinyes, silány és komikus dolog az ugynevezett álhazafiság és bizonyára közel járt e fogalomhoz magához a tisztelt képviselő ur, midőn az álhazafiságot ily jellemvonásokból akarta összeállitani. Ott azonban nagyon messze járt az igazságtól, mikor azt az álhazafiságot nekünk akarta megmagyarázni és pedig akként, mintha az az érzet bennünk lakoznék.

Az álhazafiságnak sok neme van. De én annak elméleti nemeiről nem beszélek, azokat nem ismerem. Hanem ismerem egy fajtáját. Azt, a mely 1861-ben igy beszélt: »Ezzel az uralkodóházzal és ezzel a királylyal szóba se állok. Én határozni akarok.« – A mely 1865-ben és 1866-ban ezt mondta: »Én ezzel a királylyal nem békülök ki, én a 67-iki kiegyezést és koronázást meg nem csinálom, mert én a nemzet függetlenségét követelem.« És a mely mégis akkor, a mikor 1875-ben módja lett volna erre törekedni, mindazt a mit 1867-ben szereztünk, lassanként visszaakarja csinálni az 1865-iki állapotra. Az álhazafiságnak ezt a történetileg szigoruan bebizonyitott példáját igen is ismerem.

Ismerem a hazafiság bakhanáliájának egy történeti példáját is.

Én tudom azt, hogy egykor előkelő politikusok, a magyar közélet akkori tekintélyes férfiai kimentek a Duna partjára nemzeti szinü zászlóval és a Szózat éneklése közben Kossuth Lajost éltették olyankor, a mikor a királyi várpalota ablakai ki voltak világitva, tehát azok igaz lakója ott lakott és a Kossuth éltetett neve fölharsogott a királyi várpalota termeibe, a király füleibe. Erre igenis emlékszem. De azt is tudom, hogy a kik ezt cselekedték, ugyanazon vezérférfiak később a nemzet élére állva, mindent megtagadtak, a mi Kossuth Lajos előtt valaha szent és igaz volt, sőt Kossuth Lajost magát is kitagadták a nemzet kebeléből.

Az álhazafiságnak ezt a példáját igen is ismerem. És ismerem annak még egy példáját, még pedig, fájdalom, nem régóta. Ismerem annak azt a példáját, hogy ifju emberek, fiatal politikusok, alig kikerülve az iskolából és az önkéntességi szolgálatból, idejönnek a parlamentbe s itt ama férfiak felszólalását, a kik küzdöttek az országért s annak jogaiért s a kik ebben a küzdelemben őszültek meg, kigunyolják és lenézéssel illetik és midőn ők igazán hazafias érzelmöknek keresetlen szavakban kitörést engednek, ezt azok a fiatal politikusok elnevezik a hazafiság bakhanáliáinak, és a mikor ezt teszik, másrészről gloriát énekelnek a német nyelvnek és arra törekednek, hogy Magyarország értelmes fiatalságát németté tegyék.

Az álhazafiságnak e nemeit ismerem én.

A tisztelt miniszterelnök ur itt a Házban is nem egyszer, pártjának bizalmas értekezleteiben még többször kijelentette, hogy ő a törvényjavaslaton többé változtatást nem csinálhat. Valami történelmi előzmény jut erre eszembe. – Egyszer volt az országnak miniszterelnöke, gróf Andrássy Gyulának hivták de nem a mostani képviselőtársam az, ugy látszik szinte, nincs is vele rokonságban. Ő egyszer, mint az országnak honvédelmi minisztere – már akkor az is volt – előterjesztett egy törvényjavaslatot 1868-ban.

A törvényjavaslat tárgyalásának módja akkor következő volt, a mit igen tisztelt elnökünk, ha valaki kételkedni merészelne benne, igazolhat.

A törvényjavaslatot, mely fontos kérdésről, az ország honvédelmi véderőszervezetéről szólt, először kiadták egy szakbizottságnak, melynek neve hadügyi bizottság volt. Most is van efféle bizottság, de neve már nem hadügyi. De mindegy. Nem a névtől függ a dolog, hiszen most is van név szerint honvédelmi miniszterünk. A hadügyi bizottság belekezdett a törvényjavaslat tárgyalásába 1868-ban körülbelül julius 10-én és folytatta a tárgyalást tiz napon keresztül oly módon, mint a mostani. A bizottság megállapitotta a maga javaslatát és a Ház elé terjesztette s azt a Ház szó nélkül az osztályok közt osztotta ki, hogy most ezek vegyék tanácskozás alá. Ezek tanácskoztak rajta másik tiz napig. Akkor azután az osztályok megválasztották központi előadóikat és a központi bizottság tanácskozott rajta a harmadik tiz napig. Akkor a kormánynak az volt a törekvése, hogy lehet ugyan olyan képviselő, a ki nem akar felvilágositást szerezni egyénileg e végtelenül fontos kérdésről, azonban oly eset ne állhasson elő, hogy minden képviselő hozzá ne szólhasson a kérdéshez. Sőt minden képviselőnek egyenesen módjában legyen ez s egyuttal minden képviselőnek jogában álljon az is, hogy ha másutt nem, magában az osztályban idézhesse a minisztert maga elé s ott kérdezhesse és mondhassa meg: mit jelent ez vagy az? Mi e vagy ama rendelkezés czélja és indoka? Mit akarnak a hadi körök? Mit akar a nemzet?

Most ezt a gyakorlatot nem követjük.

Hanem akkor a hadügyi bizottságban hogy folyt a tárgyalás? A hadügyi bizottság tagjai ép ugy a kormánypárti többségből állottak akkor is, mint most. Hanem a többség volt más. Mikor annak a többségnek meggyőződése valamire nézve megalakult, azt mondta a miniszternek: »Miniszter ur, ezt én nem fogadom el, hanem a helyébe teszem emezt.« A miniszter hiába hivatkozott arra: »de hát akkor le kell mondanom állásomról.« A felelet az volt: »sajnáljuk, de mintsem hogy a nemzet mondjon le a maga jogairól, inkább a miniszter mondjon le állásáról.«

A bizottsági többség akkor nem engedelmeskedett. Az akkori miniszterelnök ur, gróf Andrássy Gyula azt is mondta egyszer egyebek közt: »Én megkisértem ő felségénél, de hát azt akarjátok, hogy engem kilökjenek a Burgból?« Erre azt mondták a többség tagjai: »Nagyon sajnáljuk, fájna nekünk, mert végtelenül tisztelünk, de inkább téged lökjenek ki a Burgból, mint mi lökjük ki a nemzet jogait az alkotmányból.«

A hadügyi bizottság tagjai nem engedtek. Gondolt egyet a kabinet. Gróf Andrássy Gyula – ismétlem, nem a mostani – fölment Bécsbe, panaszt tett. »Nem birok a kuruczokkal.« Akkor Bécsből abba a hadügyi bizottságba, hogy annak felvilágositást adjanak, leküldték nekünk Kuhn bárót, a közös hadügyminisztert, továbbá Benedek dandárparancsnokot, de nem a königgrätzi győzőt, végre Horst ezredest, a ki talán miniszter is lett azóta.

(Thaly Kálmán közbeszól: Meg is halt. – Más közbeszólás: Grivicicet!)

Grivicicet nem küldték le, az akkor már csöndes ember volt. Leküldték azt a három előkelő politikust és hadügyi szaktekintélyt, hogy azok beszéljenek hát gróf Andrássy Gyula által segitve, a hadügyi bizottság tagjaihoz. Azok lejöttek ide és részt vettek a bizottság tanácskozásaiban 1868. évi julius 13-án és 14-én egész nap, délelőtt, délután. Bankett is volt, bakhanália is időközben.

De azért a hadügyi bizottság tagjai még se engedtek. Akkor gróf Andrássy Gyula azt mondta kollégáinak, Kuhn, Benedek és Horst uraknak: menjenek az urak fel Bécsbe, megyek utánuk én is. Ment. Julius 14-én, 15-én, 16-án, sőt 17-én is miniszteri tanácskozások folytak. Andrássy gróf azt mondta a királynak: »Felség: Az országgyülés nem enged. A nemzet megnyugtatására a szükséges módositásokat meg kell tenni.« S ő felsége erre azt mondta: »A fődolog a nemzet megnyugtatása.«

Andrássy – ez történeti dolog – azzal ment Bécsbe, hogy azt mondta a bizottság tagjainak: legyetek készen a legrosszabbra. Midőn pedig ő felségét értesitette a nemzet nyugtalanságáról, aggályairól s a nemzeti jogok szentségéről: visszajött teljes győzelemmel.

És mik voltak azok a kérdések, melyekről akkor szó volt?

A törvényjavaslat 5-ik §-ában a kormány törvénynyé akarta tétetni azt, hogy Magyarországon tizennyolczadik életévétől negyven éves koráig népfölkelő legyen mindenki. Ezt az ország törvényhozása határozottan visszautasitotta és ennek helyébe azt tette, hogy csak az legyen népfölkelő, a ki önkényt akar népfölkelő lenni. A mint ez az 1868-iki törvény 5-ik §-ában benne is van. Azt pedig, a mit a nemzet akkor visszavetett, időközben a mostani kormány csakugyan behozta.

Továbbá azt akarta az akkori kormány és akarták a bécsi katonai körök, hogy a béke idejében való három évi tényleges szolgálat megállapittassék ugyan, de záradékot akartak betenni a törvénybe, a mely szerint ha a kapitány uraknak tetszik a legényt a negyedik szolgálati évben is visszatartani, joguk legyen őt visszatartani. Tudniillik, hogy az első tartalékosi évet is fegyver alatt töltsék. Azért a 10-ik §-ba beletették, hogy az első évbeli tartalékos az év tartamára a hadügyminiszter által visszatartható. A törvényhozás, a hadügyi bizottság többsége azt mondta, hogy a nemzet jogaival ily gyalázatos játékot üzni nem lehet. Pedig nem lenne más, ha a törvényben három évi szolgálati idő van megszabva, de valósággal mégis négy évi lenne béke idején a fegyver alatti szolgálat kötelezettsége.

Mindezt megváltoztatta a törvényhozás és csak annyit mondott, hogy igen is, ha szükség parancsolja s ő felsége az egész kormány együttes felelőssége mellett elrendeli: akkor, de csakis akkor behivhatók a tartalékosok is. – Különben azóta ez a kormány még ezt is megváltoztatta.

A harmadik – több fontos eltérés is volt, de én most csak a harmadikat emelem ki – a harmadik s legfontosabb eltérés, a mely miatt nagy összeütközés volt akkor Bécsben is, Budapesten is, az volt, hogy a nemzet fel akarta állitani a honvédséget, Bécsben meg ezt nem akarták megengedni. Hanem a 12-ik §-ban az lett a törvényjavaslatba beletéve, hogy a honvédség összes számereje a monarkia mindkét államának területén 200,000 főnél nagyobb ne lehessen; – az lévén az alattomos szándék, hogy a magyarnak akkora honvédséget, a mekkora tőle telik, adni nem lehet, e helyett a két államra szabjunk kerek számot s aztán abból adjunk Magyarországnak például 50 ezeret, Ausztriának pedig irjunk be, ha föl nem állitja is, 150 ezeret. Erre a hadügyi bizottság azt mondta: ilyen honvédség nekünk nem kell. Mi akkora honvédsereget akarunk állitani, a mekkora az ország egész lakosságának számerejéből kitelik.

Ezek voltak főleg azok a pontok, a melyek miatt akkor összeütközés volt. És én azt mondom s ugy hiszem, mindenki egyetért velem abban, hogy ha koronás királyunkat akkor, az akkor még igen nagy és nehéznek tartott e kérdésben meg lehetett nyugtatni azzal, hogy a magyar nemzet nyugalma és megelégedése a legfontosabb dolog: ugy ma ennél a 14-ik §-nál, mikor a nemzet álláspontját már ő felsége, a legfőbb hadur is korábban elfogadta, a katonai köröknek nincs joguk és módjuk tovább aggodalmaskodni s nézetünket el nem fogadni. Csak igaz és őszinte szót kellene most a miniszterelnöknek a korona előtt kiejteni, a nemzetet minden aggodalomtól meg lehetne menteni.

S a mikor az én tisztelt képviselőtársaim, ifjabb gróf Andrássy Gyula, gróf Széchenyi Aladár és Tisza István oly könnyedén szólnak ezekről a nagy kérdésekről és a hazafiság nagy kérdéseiről, én nem vonom kétségbe hazafiságukat, soha nem is vontam, de állitom azt, hogy az a hazafiság nagyon elméleti, nagyon iskolai és még nincs kipróbálva. Hogy a kipróbált hazafiság mit jelent náluk, majd megtudjuk később, de remélem és kivánom, hogy az igazi lesz. De idősb gróf Andrássy Gyula eljárását, mint példát, ifjabb gróf Andrássy Gyula tisztelt képviselő urnak szives figyelmébe ajánlom.

Néhány megjegyzést kell tennem tisztelt Ház a német nyelv kérdésére is.

Én egyetértek Jókai Mór tisztelt képviselőtársammal abban, hogy nálunk a német nyelvet, tudniillik a tudomány német nyelvét nem gyülöli senki. Még én se gyülölöm. De azért ha valaki közülünk azt állitja, hogy Magyarországon a német nyelv iránt valósággal ellenszenv uralkodik, ebben annak a valakinek igaza van, azt eltagadni nem lehet és ha százszor kimondjuk is a törvényben, hogy meg kell tanulni, annál nagyobb lesz az ellenszenv. És ha ez országnak minden költője és államférfia fogja is állitani, hogy nincs ellenszenv, mégis meglesz az.

De megvan ennek is az igazi története, a mely a közös hadsereg szomoru történetével azonos és azzal együtt jár. Azok a tisztelt ifju képviselőtársaim, kik oly könnyedén beszélnek a hazafiságról, bizonyára tudják – mert nem képzelem, hogy a corpus jurist eléggé ne forgatták volna, mielőtt elméleti hazafiságukat tartalommal megtöltötték, hogy midőn Ferdinánd ausztriai főherczeget, később I. Ferdinándnak nevezett magyar királyt a nemzet királylyá választotta, mint tudjuk, a mohácsi csata után, már tiz év mulva, 1536 ban az országgyülés kimondotta, még pedig a királyi consensus hozzájárulásával, hogy »Felséged katonasága a vidéki lakosság könyeiből él, mint ez már nálunk szokássá vált.« Provincialium lacrymis vivit, quemadmodum id jam nobis quasi in consuetudinem versit«.

Már tiz év mulva igy beszélt az ország törvényhozása. Másutt pedig hozzáteszi, hogy »a szegény népnek nem hagyja meg egyebét, mint véresre vert meztelen testét.« Ez is bent van a corpus jurisban. Miserae plebi nihil praeter nudum corpus illudque diris affectum verberibus relinquitur. – Az 1536. évi XXVI. törvényczikkben van; utána nézhet mindenki.

Itt kezdődik a német nyelv története Magyarországon.

Ez után az történt nyomban, hogy a királyi hatalom a magyar hadcsapatoknak idegen, német tiszteket adott. Azért az 1552. évi XII. törvényczikk megparancsolta a kormánynak, hogy a magyar ezredeknek magyar főtiszteket kell adni. Ime hát már akkor megkezdődött a kétéves önkéntesek ily módon való becsempészése a német nyelv utján. Azonban az ország elszegényedett, valószinüleg még szegényebb volt, mint most. A hadügyi költségek évenként emelkedtek, a delegácziók mindig többet szavaztak meg s Jókai Mór tisztelt képviselő ur tiltakozó szava és puskapora semmit se használt.