Part 2

Mert a szolgálati idő kiterjesztése, a tartalékosoknak és póttartalékosoknak mikor, miként és mennyi időre való behivása, a mi eddig nem állott jogában, ezentul jogában áll. Már pedig higyje el nekem a miniszter ur, hogy nem ugyan katonai józan észszel, hanem csak adófizetői polgári józan észszel mi valamennyien oly meggyőződésben vagyunk, hogy a hadügyi kormányzat jogköre már is nagy, már is sok; annak pénzügyi következményeit már is alig birjuk el.

De tovább megyek. Nemcsak a hadügyi kormányzat hatalmi és jogkörét, hanem a hadsereg békelétszámát is emeli esetenkint, helyenkint és időnkint e törvényjavaslat végrehajtása. Hiszen egyike amaz indokoknak, a melyeket az előadó ur előterjesztett, az, hogy a békelétszám csekély az idegen államok hadseregével összehasonlitva. A békelétszám emelését tehát szükségkép maga után vonja e javaslat, a mi más szóval azt jelenti, hogy a militarizmus, a mi egész Európa kontinensének valódi átka ez idő szerint, nálunk is folyton és folyton tért hódit, folyton előrehalad, folyton és napról-napra jobban elboritja romboló hatásával egész közgazdasági életünket. Hogy pedig mi ily elvek alapján álló és ily elvek érvényesitésére szolgáló törvényjavaslatot elfogadhassunk, azt hiszem, belátja a miniszter ur, hogy ez reánk nézve teljesen lehetetlen.

A mi programmunk tiszta és nem változó. És akármiként szóljanak is ama csapatszolgálati vagy miféle utasitások, melyekről a miniszter ur megemlékezett és a melyek szerint az egyéves önkénteseknek joguk van ilyen vagy olyan nyelven vizsgát tennie: egyről legyen meggyőződve és ez az, hogy mindaddig, mig a nemzet e hadseregben a saját nemzeti intézményét nem látja, a mig a magyar nyelv abban gyökeret nem ver, mig a nemzet a maga történeti jogát és a maga egész nemzeti méltóságát nemzeti hadseregben megvalósitva nem látja: addig e hadsereg szerencsés hadjáratot semmiféle körülmények között sem fog végezni.

Önök tanulhatnak a szomszédoktól; önök tanultak 1848 előtt, 1859 és 1866 előtt és a tanulás következménye mindig nagy, vesztett hadjárat volt.

És tisztelt Ház, mindaddig, mig ez a nemzet a maga jogait, méltóságát és önérzetét amaz intézményben megvalósitva nem találja, ez a hadsereg diadalmas hadjáratot maga után emlékül fenhagyni nem fog soha.

És nemcsak mi magyarok gondolkozunk és érzünk igy, ámbár minket még az a meggyőződés is vezet, hogy az a hadsereg a nemzettel szemben idegen.

Nemrég igen előkelő ausztriai publiczista keresett fel Bécsből, ki azt mondá: »Uram, aggodalommal gondolunk azon eshetőségre, hogy hatalmas szövetségessel birva, egy esetlegesen kitörendő háboruban a mi hadseregünk győz. Mi bécsiek aggodalommal gondolunk erre, mert a militarizmus erőszakoskodásait már is alig győzzük, pedig e hadsereg hosszu évtizedek óta minden hadjáratot elvesztett. Ha egyszer oly hadjárat jönne, a melyet ez a hadsereg megnyerne, mi lenne az alkotmányossággal, mi lenne a nemzet alkotmányos jogaival Ausztriában?«

Ez tisztelt Ház, nem az én nézetem; engem is meglepett ez igazán osztrák nyilatkozat. Sőt, mikor azt kérdeztem tőle, hogy hát a báró ur mit találna jónak egy legközelebbi, eshetőleges háboruban, ő igazi bécsi humorral azt felelte: »Én azt tartanám czélszerünek, hogy szövetségesünk győzzön, minket meg verjenek meg, de ez a hadsereg ne győzzön.« Igy formulázta az osztrák publiczista a hadsereg jövendőjéhez kötött várakozásaira vonatkozó nézetét előttem.

Tisztelt Ház! Volt szerencsém röviden jelezni azt az álláspontot, melyet mi általában a hadügy és a hadszervezet kérdésében elfoglalunk. Ez álláspontnak egy jelszava van és ez: »1848«. Itt a szomszéd igen tisztelt párt szónokai szintén jeleztek álláspontot, melyet egy kérdésben foglalnak össze, melynek jelszava: »1867«. Azt hiszem, ez a helyes jelszó, mert fentartani azt, a mi megvan, megszerezni, a mi hiányzik és visszaszerezni, a mi már megcsonkult, azt hiszem ez a mérsékelt ellenzék álláspontja.

De én most azt kérdem a honvédelmi miniszter urtól, vagy is inkább a miniszterelnök urtól, hogy minő évszámmal jelzi azon álláspontot, a melyen azon párt és a kabinet áll? »1847«-tel vagy »1819«-czel, vagy talán egy még csak ezután következő évszámmal? Mert ámbár ez a kabinet a közjogi ellenzék mezejéről lépett át oda oly czélból és oly igéret mellett, hogy a nemzet jogait erősbiteni és érdekeit előmozditani fogja: mégis az »1848« és az »1867« számmal jelzett politikai álláspontot nemcsak teljesen elhagyta, hanem ezeket tökéletesen aláásni és összedönteni igyekezett. Egyik eszköz aláásni és összedönteni ez álláspontot: e törvényjavaslat is. Ezért nem fogadhatom én azt el.

Itt még csak egy szót kérek. Az idő is eltelik, rögtön befejezem beszédemet. Felhozatott az imént tisztelt barátom, Czirer Ákos részéről, az általános katonai világhelyzet és az, hogy mikép állunk mi egyik-másik katonai hatalommal szemben? A honvédelmi miniszter ur által pedig felhozatott egy eshetőleges mozgósitás lehetősége s a vita hevében talán többet vagy kevesebbet, vagy másként mondott, mint a mennyit és a hogy neki, mint honvédelmi miniszternek erről a kérdésről mondani lehetett volna. Én azonban szerencsére nem vagyok honvédelmi miniszter és én tán valamivel többet is mondhatok ebben a tekintetben. És ez abból áll: mi a nemzetnek államjogi nagy jogait semmiféle tekintetnek, sem dinasztikus, sem monarchikus érdeknek soha feláldozni hajlandók nem vagyunk. Akármiként álljanak is a katonai és politikai viszonyok, de ha ez a kabinet – és ezzel együtt mindazok a kabinetek, a melyek hivatva vannak rá – a nemzet és az ország és a monarchia helyzetének megvédelmezésére elég éberek és gyorsak; ha nem várják meg azt, hogy örökös ellenségünk akkor és ott kezdje meg a hadjáratot, a mikor és a hol neki tetszik és ha nem várják meg azt, hogy köröskörül fellázitsa ellenünk ama tonkinyi és mexikói szerzeményeket, a milyenek Bosznia és Herczegovina, ha nem várják meg, hogy fellázitsa ellenünk Belgrádot, Szofiát és Bukarestet, hanem éberek lesznek és nem lesznek uszályhordozói más hatalmaknak, ha előttük csak az a tekintet lesz, a melynek egyedül lenni kell, az ország és nemzet biztonságának megvédése: akkor mi semmiféle áldozattól vissza nem riadunk, minden áldozatra készen leszünk, de a nemzetnek törvényileg biztositott, ugy is csekély és már is megcsorbitott jogaiból sem, sem más törvényjavaslat által engedni nem akarunk.

A törvényjavaslatot nem fogadom el.

A NEMZETI HADSEREG.

I. A BESZÉD TÖRTÉNETE.

Ez a beszéd nehéz, hosszu politikai harcznak egyik tünete. A parlamentben tartottam 1889-ik évi január hó 23-án. E tárgyban ez időből még két nagyobb beszédem van e kötetben. Azokat is megvilágitja részben e beszéd története.

Tisza Kálmán kormánya 1888. évi november hó 3-án báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter jegyzése mellett a tiz évenkénti rendszeres véderőjavaslatot a képviselőház elé terjesztette. A javaslat kisebb és nagyobb fontosságu több pontban eltér a korábbi törvényektől, de különösen két pontnál nyomban fölébresztette a nemzet különös figyelmét s bizalmatlanságát.

Az egyik pont a javaslat 14-ik §-ára vonatkozik. Ebben Magyarországnak s Ausztriának évi ujonczjutaléka 103,100 főben van megállapitva, de nincs megmondva, hogy ez hány évre állapittatik meg. Ez lényegesen módositja az 1868. évi XL-ik törvényt, a mely csak tiz évi érvényt biztositott a Magyarország és Ausztria közt kötött véderő-egyezménynek. Az uj törvényjavaslat szerint tehát az ország egyik legfontosabb joga, az ujonczok létszámának meghatározása egyszersmindenkorra megcsorbult volna.

A másik sulyos pont a 25-ik §-ra vonatkozik. Ez a magyar középosztály értelmes, tanult ifjait sujtotta, a mennyiben az egyéves önkéntes, ha a tiszti vizsgát német nyelven nem tudja letenni, két évi fegyveres szolgálatra kényszerittetik. Ez hát voltaképen nem egyéb, mint erőszakos németesités a hadkötelezettség segitségével.

A képviselőház véderőbizottsága letárgyalta s elfogadta a javaslatot s előadója, Münnich Aurél, deczember hó 12-én a képviselőház elé terjesztette. A Ház, figyelemmel a karácsoni és ujévi szünetekre, a javaslat tárgyalását 1889. évi január 12-ére tüzte ki.

Pártomnak, a függetlenségi pártnak elnöke akkor Irányi Dániel volt. Önzetlen, nemes férfiu s országosan tisztelt buzgó hazafi. De a párt külső képviselete parlamentben, sajtóban, kerületek gyülésein a toll és a szó erejével főleg az én vállaimra nehezedett. Voltaképen én vezettem a pártot vagy legalább vezetésében nekem volt legnagyobb részem. Tisza Kálmán államférfiui működését kezdettől fogva kárhozatosnak tartottam s e miatt mindig engesztelhetlen birálója voltam. Ugy látszott előttem, hogy a véderőjavaslatot fel tudjuk használni Tisza Kálmán megbuktatására, az elernyedt pártok fölébresztésére, a nemzet sérelmeinek orvoslására s az ország életbevágó hadügyi jogainak kivivására, vagy legalább elismerésére. Gondolatom és tervem ugy érlelődött meg, hogy Tiszának és rendszerének megbuktatása most volna lehető, most volna kötelességünk, ha az összes ellenzéki pártokat kemény, szivós, lelkes harczba be tudjuk vinni s kötelességérzetünk lankadatlanul éber marad.

Legelőször Irányi Dániellel s gróf Károlyi Gáborral állapodtam meg. De többször értekeztem Szilágyi Dezsővel is, a ki akkor pártokon kivül állott, de felfogása kivált a javaslat 14-ik §-ánál szilárd ellenzéki volt. Tervem helyeselte.

De buzgó támadásra álltak készen a függetlenségi párt többi árnyalatai is: Ugron, Polónyi s bensőbb hiveik. S komoly vitára szánta el magát a nemzeti párt is gróf Apponyi vezetése alatt. A fenyegető közjogi és nemzeti sérelem igy mintegy 160 képviselőt állitott csatasorba.

Csak vitarendezés kellett és a sajtót, a tömeget, a vidéket s az egyetemi ifjuságot kellett a komoly harczra feltüzelni.

Sikerült. De se nem könnyen, se nem rögtön.

A sajtóra jelentékeny befolyásom volt. A legnagyobb ellenzéki lapnak az »Egyetértés«-nek én voltam irányczikkirója. A két nagy ellenzéki párt fővárosi és vidéki összes hirlapjai rögtön megkezdték a kormány ellen a harcztámadást.

Vitarendező bizottságot is alakitottunk. Gróf Károlyi Gábor, Justh Gyula és Horváth Ádám voltak tagjai. Polónyi Géza vezetése mellett másik bizottság is alakult az egyetemi ifjuság s a tömeg vezetésére. Ezt »tüntető bizottság« neve alatt ismerte a közönség s báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter a vita folyamán gunyosan emlegette.

A vita szokatlan hévvel indult meg 1889. évi január 12-én. Zajosan érdeklődött a társadalom minden rétege. Mindjárt kezdetben valószinüvé vált, hogy a nemzet Tisza Kálmán kormányzását tovább nem türi. A vita hevessége nem lankadt január 30-ikáig.

Január 30-án Rudolf főherczeg s trónörökös erőszakos halállal kimult. Ez megdöbbentette a társadalmat. Szünet állott be a parlamentben február 12-ig. Bár a javaslatot január 29-én általánosságban a szokott többség megszavazta, február 12-től kezdve a részletes tárgyalás még viharosabb volt, mint az általános.

Két körülmény jött közbe, a melytől Tisza Kálmán a vita elcsöndesedését várta. Az egyik az, hogy idősb gróf Andrássy Gyula közbenjöttével a 14 §. sérelmes intézkedését a kormány a király hozzájárulásával kijavitotta s igy az ujonczlétszám határozott időre, 10 évre határoztatott. A másik a kabinet felüditése. Az igazságügyminiszter Fabinyi Teofil ugyanis visszalépett s helyére Szilágyi Dezsőt sikerült megnyerni.

A vita hevét egyik körülmény se csökkentette. Az egyéves önkéntesi intézmény eltorzitása s a két évi szolgálat kényszerével való németesités fájdalmas sérelemként megmaradt. E miatt is, de általán Tisza kormányzatának osztrákositó s erkölcstelen volta miatt elhatároztuk, hogy a heves támadásokat, a mig Tisza meg nem bukik, meg nem szüntetjük. Igy is történt. A többség ugyan a törvényjavaslatot április 3-án részletekben is megszavazta s ez mint 1889. évi VI. törvényczikk a törvénytárba iktattatott: a viharos ülések mindamellett minden alkalomnál megujultak a kormány bukásáig, a mi elvégre 1900. évi márcziusban bekövetkezett.

A véderő-vita alatt több beszédet tartottam. Első nagyobb beszédem ime itt következik. Csak annyit jegyzek még meg, hogy beszédem természetesen a vita egész anyagát nem öleli föl. Főleg oly kérdésekre szoritkozom, melyeket a többi szónok nem eléggé vagy épen nem méltatott.

II. A BESZÉD.

(Mit vártunk egykor a balközéptől és Tisza Kálmántól? – Miért akarunk erős hadsereget? – Miben áll a nemzeti jelleg a hadseregnél? – Milyen most a mi hadseregünk? – Mit ér Tisza Kálmán meggyőződése? – Gróf Széchenyi Aladár kijelentése. – Gróf Andrássy Gyula és Tisza István tévelygései. – Az álhazafiság. – Az osztálytárgyalás mellőzése. – Az 1867-iki példa. – A német nyelv története nálunk. – A XVI. és XVII. században. – Mit irt Hunyady a pápának?)

Tisztelt Ház! Uray Imre tisztelt barátom, ki előttem szólott, méltatlankodó érzetét fejezte ki a fölött a helyzet fölött, hogy neki, a ki husz-huszonegy év óta a függetlenségi párt politikai álláspontján áll, ma kötelességeül kell ismernie az 1867-iki kiegyezés egyik-másik pontjának védelmezését. Magam is abban az időben nem e házban, hanem ezen kivül, szemmel alig felismerhető szerény állásban a kiegyezésnek hive voltam és tanuságot tehetek arról, hogy nekem és mindazoknak, a kik akkor a kiegyezést akár csinálták, akár elfogadták és helyeselték, sohase jutott eszünkbe az a lehetőség, hogy azt a kiegyezést ama pártnak férfiai és tagjai ellen, a mely párt akkor a baloldalon ült s a kiegyezés előnyeit keveselte, valaha védelmezni kelljen és lehessen.

Igen is mi, a kik akkor a kiegyezést helyeseltük, féltettük e kiegyezésnek a legközelebbi multhoz képest tetemes vivmányait. De féltettük a már kihalóban levő udvari konzervativ párttól. De nem féltettük attól a nemzeti párttól, a melynek akkor országszerte a nemzet nagy bizalmával és népszerüségével biró egyik vezére a jelenlegi miniszterelnök ur volt.

Sőt nemcsak akkor nem féltettük. Hanem midőn az egykori Deák-párt a kormányzás hibái, tévedései, részben vétkei és a kezdet nehézségei miatt, de egyuttal vezérének elbetegesedése miatt is a politikai szintérről lelépni kényszerült: akkor a lelépő pártnak igazán mélyen és hazafiasan érző sok tagja az ország helyzetét nem látta ugyan rózsásnak, hanem inkább nehéznek, bizonyos tekintetben sötétnek s a jövőt homályosnak. Mindamellett mind azok között, a kik akkor az ország sorsa felett itt és e házon kivül beszélgettek, bár senki se volt talán, ki a balközép akkori kitünő vezérével benső politikai rokonszenv összeköttetésében állott volna: mindamellett, a kik akkor az ország sorsa fölött itt és bizalmas körökben tanácskoztunk s a kik közt magam is ott voltam, kezdetben mind megnyugodtunk abban, hogy az ország politikai vezérletét és a parlamentnek vezetését is Tisza Kálmán mostani miniszterelnök ur vegye át. Mert az volt meggyőződésünk, hogy azt a művet, melyet 1867-ben biztos, de kezdő állomásként megalkottunk, az ország szabadságának és állami függetlenségének biztositására fogja az egykori balközépi párt és ez a kormány tovább fejleszteni. Ebből a feltevésből, ebből az édes álomból és hazafias várakozásból alig egy-két év mulva fájdalmasan kellett fölébrednünk és rá csakhamar meggyőződtem arról – és ebben térek el a mérsékelt ellenzék tisztelt férfiaitól – hogy ha nemcsak az ország függetlenségét akarjuk tovább fejleszteni s az ország minden jogát lassanként kivivni, hanem csupán azt akarjuk igazán megvédelmezni, a mit 1867-ben és még néhány év alatt sikerült megszereznünk, még ezt is csak a nemzet ősi jogai alapján, a függetlenségi párt politikai meggyőződésére állva tehetjük. Máskép azzal az iránynyal szemben, melyet ez a kabinet képvisel, a mindenkor meglevő s a nemzet által mindenkor óhajtott jogokat vissza nem szerezhetjük, de még csak az 1867-iki vivmányokat se őrizhetjük meg. Én tehát igazán méltánylom, igazán felfogom annak az érzetnek a komolyságát, a melylyel Uray Imre tisztelt barátom e reá nézve csakugyan sajátságosan visszás helyzetre kénytelen volt reámutatni.

A kormány részéről és pártja részéről sulyos szemrehányásokkal illettek bennünket, mintha mi se a monarkia másik államának, se Magyarországnak biztonságáról talán nem oly egészen hazafias lélekkel akarnánk gondoskodni, mint a hogy a kormány nézete szerint gondoskodni hivatva volna ez a törvényjavaslat s illetőleg az ennek alapján szervezendő hadsereg.

Ez a szemrehányás teljesen alaptalan. Mit akarunk mi?

Mi akarunk erős hadsereget. Oly erős hadsereget akarunk, a melyben a nemzetnek honvédelemre hivatott minden anyagi és intelligens eleme be legyen foglalva. Oly erős hadsereget akarunk, a milyen erős hadseregre ez az ország valaha képes volt és a melyre ez idő szerint csak képes lehet. Nagy erő az, melyet ez országnak földrajzi fekvése, ez országnak népe, a magyar nemzetnek ezredéves öntudata s önérzete és jövendőre irányuló minden törekvése, e nemzetnek minden erkölcsi és anyagi vagyona erős hadsereg felállitására forditani tud. Mind ezen erővel ellátott hadsereget akarunk mi. Akarjuk pedig azért, mert a veszély, mely bennünket környékez, igen nagy s a nemzet egész anyagi és erkölcsi erejének a harcztérre vezetését mulhatlanul szükségessé teszi. Akarjuk azért, mert akár taktikából közlik és hiresztelik, akár valóban érezzük, nekünk igazán nagyon közel szomszédos óriási hatalommal, mely szabadságunkat és nemzeti létünket is elvégre eltiporná, előbb-utóbb, most vagy később, de végre is talán nagyon rövid idő alatt meg kell küzdenünk.

És nemcsak azért, mert az orosz hatalom fenyeget bennünket, hiszen ezt régen tudjuk s régen készültünk és készen állunk rá, de az erős hadsereget azért is akarjuk, mert épen a mostani kabinet által az előtt tizenkét-tizenhárom évvel tévesen s akkor is az egész nemzet közvéleménye ellenére vezetett külpolitikának a veszélye elől is biztositani akarjuk magunkat.

Beszéltem a kormánypárti oldalon ülők soraiból nem egy férfiuval az utóbbi években, a kik mind azt mondták: most már megnyilt szemekkel és felvilágosodott elmével kérdezzük, vajjon miért tettük mi azt az őrültséget, hogy az orosznak szabad utat engedtünk a Balkánon át? Miért engedtük tönkretétetni a törököt? Miért kellett Herczegovinát, Boszniát elfoglalnunk, hogy ujabb sebezhető oldalt szerezzünk magunknak?

Erre azt feleltem, a mint felelte volna mindenki, hogy hiszen az egész országban minden ember, minden gondolkozó hazafi igy gondolkozott, csak a kormány nem. Azt mondotta a kormány: szövetkezzünk Oroszországgal, neki jó lesz Bulgária, nekünk meg jó lesz Bosznia. Azt mondotta a kormány: foglaljunk tért a Balkánon s ezért engedjünk tért az orosznak is. De elfeledték, hogy ha szomszédságunkban semmivé teszik a törököt, a mint semmivé tették Lengyelországot, a sor akkor majd ránk kerülhet. A világtörténet logikája kérlelhetetlen. De nem szükséges, nem is szabad, hogy a logikának ránk nézve ártalmas következményeit mi siettessük. Sőt ellenkezőleg az szükséges, hogy e logika ártalmas következményeit még csirájukban fojtsuk el.

Ez volt a nemzetnek akkori álláspontja. Most már a kormány és hivei látják, hogy az elhibázott politika volt. Most már látják s félnek is attól, hogy ha a reánk támadni készülő hatalommal sikerül keleti és déli határainkat bizonytalanná tenni: a küzdelem, mely reánk vár, sokkal nehezebb lesz s erőnk kifejtésére sokkal nagyobb indokok fognak sarkalni bennünket, mint akkor lett volna, ha tizenkét-tizenhárom év előtt azt a rossz, helytelen, a nemzet közvéleményével mereven ellenkező nemzetellenes politikát nem követték volna.

Tehát mi erős hadsereget akarunk. Biztositom a tisztelt honvédelmi miniszter urat, erősebbet, mint ő; erősebbet, mint az ő bécsi nézet és elvtársai. Mi akarjuk azt, hogy mind a szám, mind a fegyelmezettség, mind a felszerelés tekintetében ez a hadsereg annak a teljes erkölcsi és anyagi erőnek, melylyel mi rendelkezünk, megfeleljen.

De hogy ez a hadsereg oly erős legyen, ahhoz a mi nézetünk szerint még elmaradhatatlan kellék szükséges: az, hogy az nemzeti hadsereg legyen.

Kérdezem én a tisztelt honvédelmi miniszter urat, ismer-e ő korunk mai történetében – nemcsak a mostani napokban, de korszakunk mai történetében – ismer-e oly hadsereget, mely erős volna s nem nemzeti? Ismer-e az ugynevezett osztrák-magyar hadseregen kivül, – mely egyébiránt ezt a nevet csak bitorolja, a mely nevet mi is csak per abusum használunk, mert ez a hadsereg császári-királyinak nevezi magát – ismer-e e hadseregen kivül az egész föld kerekségén és művelt államaiban oly hadsereget, mely nem nemzeti hadsereg volna? Még az orosz czár ő felsége is, ha szól a maga hadtestéhez, a maga tisztjeihez ott, a hol uralkodói székhelye vagy lakása van, még az is mindig az orosz nemzeti eszmét, az orosz nemzet jövőjét s világhóditó nagy ábrándjait emliti hadserege előtt s nem csak azt mondja: »én III. Sándor czár«, hanem ugy áll a katona elé: »im az orosz nemzet és annak világnagysága!«

Mikor ezelőtt egy évvel és még azelőtt két évvel a német birodalom kormánya a hadseregnek bizonyos irányban való fejlesztése tárgyában javaslatot terjesztett az illető törvényhozó testületek elé s midőn oly miniszter, mint Bismarck, a törvényjavaslat elfogadását indokolta, szükségesnek tartotta előtérbe állitani azt a körülményt, hogy az a hadsereg nemzeti hadsereg, s multjának minden dicsősége s jövendő fegyveres működéséhez kötött minden reménye onnan ered, mert nemzeti hadsereg. S nézze meg az olasz és franczia haderőt vagy a déli határokon a kis szerb, bolgár és román hadseregeket: ugynevezett császári-királyi vagy fejedelmi hadsereget nem fog találni sehol, hanem igen is fog találni nemzeti hadsereget.

De miben áll, tisztelt Ház a hadseregnek az a jellege, hogy nemzeti legyen? Erről a kérdésről a honvédelmi miniszter ur nem szól. Abban a »Dicsőség csarnokában« czimü könyvben, a melyet most a hadsereg kiváló férfiairól igen előkelő férfiak kibocsátottak, erről az eszméről egy szó sincs és ámbár én a katonai irodalomban jártas nem vagyok s biztos tudomás után nem nyilatkozhatom, de sokat mernék tenni arra, hogy azokban az ismertető, történeti és tankönyvekben, melyek erről a mi közös hadseregünkről szólanak, ennek a nemzeti jellegéről talán sehol egyetlen szó emlités sincs.

A nemzeti jelleg az, a mely nélkül ma hadsereg erőssé nem lehet. De miben áll ez? Egyszerüen annak a hadseregnek tisztelnie kell a nemzet nyelvét, tisztelnie kell jogait, alkotmányát, tisztelnie kell nemzeti s állami függetlenségét s szükséges, hogy az a hadsereg nyelvünknek, jogainknak, alkotmányunknak s állami függetlenségünknek egyik valóságos szerves intézménye legyen. Ha nem az, akkor az nem a mi hadseregünk. Ha más: akkor az bizonyos eshetőségben valóságos ellenségünk.

És még az sem elég, hogy azt a hadsereget a magunkénak ismerjük és fogadjuk el, hanem ehhez szükséges az is, hogy az multunk emlékeiben, jelenünk törekvéseiben s jövendőnk minden reményében velünk egynek érezze magát s ha ezt nem teszi, vagy nem teheti, akkor a nemzettel valóságos, igazi és komoly kapcsolata annak a hadseregnek nincs. Mi adhatunk hozzá emberanyagot, de nem katonát és nem hőst. Mi adhatunk hozzá pénzt s ő elfogdoshatja béke idején rablóinkat, háboru idején kiállhat a harcztérre és vivhat szerencsés vagy szerencsétlen csatákat, de nemzeti hadseregnek, a mi nemzeti létünk fentartójának nem tekinthetjük.

Mi köt minket össze azzal a hadsereggel? Fájdalmas összeütközések emlékezete. A mit az a hadsereg dicsőségének tart, az nekünk szomoruságunk és gyászunk; és a mit mi nemzeti dicsőségünknek tartunk: az annak a hadseregnek pártütés, rebellio.

Ez a különbség van az igazi erős hadsereg és ama hadsereg közt, melyet a honvédelmi miniszter véd. És mi köt bennünket össze a jelen törekvéseiben és a jövő reményeiben e hadsereggel? Hol fogunk egy téren találkozni ezzel? Majd a csatatéren, tán az orosz ellen? Talán e hadjárat sorsa nem lesz oly szomoru, mint a közös osztrák hadsereg minden hadjárata volt, melyben német szóval vezényelték a magyart.