Part 16

Lehet, hogy megtalálta tisztelt képviselőtársam, de nekünk nem mutatta meg. Azt hiszem, másnak sem mutatta. Ez neki elrejtett kincse.

Ha indokait kutatta volna, hogy miképen merült fel e két igazságnak harcza egymással szemben, és mik ennek igazi indokai, és minthogy ennek a harcznak valamikor és valamikép meg kell szünnie – mit tart czélszerünek arra nézve, hogy a nemzet nagy veszélye és a korona tekintélyének nagy csorbitása nélkül ez az összeütközés megszünjék, a helyzetnek az orvoslása bekövetkezzék? Mert ez ám a kérdés. Az, hogy Abrudbánya mit ir ide fel és miként ir, meg Turócz vármegye, meg Fogaras vármegye, az nem a kérdés lényege, azt a méltóságos főispán ur pipaszóval egy óra alatt feketekávé mellett el tudja intézni. Kereste-e ennek az összeütközésnek az okát a tisztelt képviselő ur, azt kérdezem? Ez az összeütközés, mikor két igazság igy egymásnak tör, szomoru dolog, e felett járnak az elmék, megengedem, az övé is, de a megmagyarázás módozatára mit talált ki a képviselő ur? Kitalálta Gladstonet, meg annak bölcseségét, meg Angolország parlamentjének példáját.

Én soha sem voltam annak barátja és én egész parlamenti pályám hosszu folyamán keresztül talán soha sem folyamodtam ahhoz, hogy a mi hazai viszonyaink megitélésénél idegen nemzet történetéből vonjak le példát.

Én ezt nem tartom szerencsés metódusnak, mert ezzel nem tudunk bebizonyitani semmit. Hiszen minden nemzetnél más az igazság, mert más az ereje, más a törekvése, más a szenvedése, más a földrajzi elhelyezkedése, más a történeti fejlődése, más a sorsa és más a szerencséje. Olyan sorsa és olyan szerencséje, mint a mi nemzetünknek van, az angolnak nincs, sem a németnek, sem a francziának. Nekem beszélhet angol, német és franczia bölcsekről, azt felelem reá, vajjon az angol meg a német olyan sorsban van-e, mint a magyar? Ha nincsen olyan sorsban, akkor az ő bölcsesége reám nézve nem irányadó. A magyarnak külön igazsága van, azt az angolok, németek, francziák igazságából megérteni, megmagyarázni nem lehet. Minden összehasonlitás csak félreértés és félremagyarázás, nem egyéb. Aztán az angol nemzet a legnagyobb nemzete a világnak; államférfiai, kormányzói nagy férfiak, nagy elmék és nagy jellemek. Sokra nézve az országok és nemzetek kormányzásában példaként igenis feltüntethetők az angolok, hanem kisértse meg a sors az angol nemzetet oda juttatni, hogy annak uralkodóháza idegen legyen, fejedelme idegen érdekeket is képviseljen és még százszor jobban, mint az angol érdekeket, katonáját vezessék braunschweigi lobogó alatt, vezényeljék franczia, vagy német nyelven és az angolok zsebében idegen kezek legyenek az urak, akkor majd Gladstone urnak bölcsesége mit fog mondani?

(Vészi József: Époly kevés angol vér folyik az ő ereikben, mint a minő kevés vére van az Árpádoknak a Habsburgokban.)

Hogy milyen vér folyik ereikben, azt ne kutassuk, mert azt nem tudjuk egészen biztosan, de az bizonyos hogy ha Gladstonenak angol nemzetét olyan helyzetbe hozná egy pillanatig a sors, a minőben a magyar nemzet van, akkor Gladstone nem hat órás beszédben fejtené ki bölcseségét és nem obstrukczióval élne a nemzet javára, hanem fegyverrel, vérrel dinamittal és hóhérpallossal, a melyek alá a király nyakát tenné, (Élénk éljenzés és taps a szélső baloldalon.) mert az angol nemzet története ezt bizonyitja. Az angol nemzetnek ez az igazsága. A magyar nemzetnek egészen más az igazsága. Ezért én arra hivom fel azok figyelmét, kik a parlamenti tanácskozások alapján felszólalásomat méltónak tartják a megfigyelésre, hogy mi nem a költségvetés tárgyalását gátoljuk, nem a hasznos, czélszerü, mindennapi bajainkat orvosló törvényjavaslatok tárgyalását nehezitjük meg, mi a nemzetnek nem kárt akarunk csinálni, sőt minden kárt és veszedelmet elháritani törekszünk; mi a katonai javaslatok ellen küzdünk. Mi azt meg nem engedhetjük, hogy a nemzet erejét fokozott mértékben vegyék igénybe teljesen idegen hadsereg erősitésére. Mi azért dolgozunk, azért fáradunk, hogy abban a hadseregben, a melyről önök azt mondják, hogy a mienk is, a nemzeti jog, a nemzeti érdek, a nemzeti önérzet és a nemzeti erő érvényesüljön a valóságban is.

A jövendőnek borus, mondhatnám sötét képét festette le előttünk a többség igen tisztelt szónoka, lefestette a nagyhatalmi állás bajait, feladatait, a körülöttünk bonyodalmakba merült világ helyzetét, és szükségesnek tartotta ezért megerősiteni a hadsereget taraczkütegekkel és sok mindennel. Igaza lehet, de hiszen nemcsak erről van szó, nemzetünk jövendőjéről is van szó. Teljes bizalommal a király iránt bár, de mégis mi egy királynak, halandó embernek jóindulatától nemzetünk jövőjét függővé nem tehetjük. Nekünk abban a hadseregben, a melyet ifjaink alkotnak s melyet irtóztató vagyoni áldozattal tartunk fenn, nemzetünk jövendőjének biztositásáról is kell gondoskodnunk. Lehet a király erős, lehet gyenge, lehet bölcs, hiányozhatik nála a bölcseség, mindig a legjobbat remélhetjük, mert önök is mindig a legjobbat hirdetik a trónról s önöknek abban igazuk is lehet, de a király halandó ember s halandó ember szeszélyéhez nemzetünk jövendőjének biztonságát nem köthetjük.

Ha Maczedóniában baj van s ez önöket vezeti, mi azt érezzük, hogy itthon van igen nagy baj s minket az az indok vezet, hogy ezt a bajt orvosoljuk. Ne áltassák önök magukat azzal, hogy a javaslat visszavonása, a rendes létszámot kérő javaslat előterjesztése fog minket a nemzeti kivánságok vitatásától eltériteni. Mi felállitottuk azt a kérdést, mi a nemzet jövőjét és méltóságát megakarjuk óvni a hadseregben. Én más nevében nem beszélek, én a magam nevében beszélek, de meggyőződésem, hogy lesznek elvbarátaim, vannak is, még buzgóbbak, mint én, még lelkesebbek mint én, kik idegen hadsereg számára egyetlen fillért, egyetlen ujonczot meg nem szavaznak. Ez a mi törekvésünk!

Azok a vármegyék és városok értsék meg, hogy erről van szó. Hiába beszélnek nekünk a többségről, az obstrukczióról, mi előttünk sem a többség, sem az obstrukczió, sem a kisebbség, vagy nem tudom mi nem a czél; szóval a parlamenti politikai életnek e külső jelszavai minket nem vezetnek, de meg sem félemlitenek, vissza sem riasztanak. Száz meg száz angol igazságot hozhat ide a képviselő ur, hozhat ide osztrákot is még többet… mi erre nem adunk semmit. Azt mondja tisztelt képviselőtársunk, hogy magyar igazságot is hoz majd ide.

Menjünk tehát a magyar igazság mezejére. Azt kérdi tisztelt képviselőtársunk tegnapi beszédében, hogy mi közjogi sérelem van ebben a törvényjavaslatban?

(Vészi József: Az eddigi állapotokhoz képest!)

Igen a közvetlen megelőző állapotokhoz képest, kérdésének ez a lényege, mert szerinte ez az ezt megelőző közvetlen közjogi állapoton nem változtat semmit, hisz az, hogy 15,000 ujonczczal többet vagy kevesebbet kérnek, az a közjogi állapotnak nem sérelme. Hogy mi a közjogi sérelem e javaslatban, a felelet erre a kérdésre nagyon egyszerü, olyan egyszerü, hogy képviselőtársamat meg fogja lepni. Ebben a javaslatban az a közjogi sérelem, hogy változatlanul tartja fenn az eddigi közjogi sérelmet.

Az eddigi közjogi sérelmeket akarja tehát fenntartani nagyobb teher mellett.

Tudom, hogy tisztelt képviselőtársam számitott arra, hogy valami ilyen feleletet fog tőlünk kapni s ezért tovább is fürkészett. Mert hogy az eddigi, e javaslatot közvetlen megelőző közjogi helyzetnek vagy állapotnak vannak közjogi sérelmei, azt nem kétlem, tisztelt képviselőtársam is elismeri, hisz azt kénytelenek vagyunk fájdalom, mindnyájan elismerni.

Mi az a közjogi sérelem, a melyre képviselőtársam angol, német és franczia példát nem tud felhozni? Az, hogy a magyar fiuk osztrák-német ezredben, német veszényszóra, kétfejü sasos zászlók alatt a Gotterhalte hangjai mellett szolgálnak.

(Lovászy Márton: Erre tessék angol preczedenst találni.)

Tessék erre – a legsötétebb, az emberiségre nézve a legaljasabb régmult zsoldos hadseregektől eltekintve – példát keresni a világ akármelyik nemzetének történetében! Nincs. Ez a közjogi sérelem. Meg van-e irva ez a sérelem, vagy nincsen, ezt mi nem keressük mert érezzük, tudjuk, látjuk és szenvedünk alatta.

(Endrey Gyula: Pirulunk is miatta!)

Ezt a rettentő sérelmet, – a mely nemcsak közjogi sérelem, de annál sokkal több, mert a nemzet becsületének eltiprása – akarja ez a javaslat továbbra fentartani a nemzetnek még nagyobb megterheltetésével. A megelőző állapothoz képest ez a sérelem.

De mintha érezte volna az én tisztelt képviselőtársam, hogy efféle feleletet kap, tovább fürkészett és felvetette azt a másik kérdést: vajjon abban az 1867: XII. t.-cz.-ben benne van-e, vagy benne lappang-e a nemzetnek ez a joga? Hát tisztelt képviselőtársam, az erre a kérdésre adandó felelet nem nagy nyomatéku, ne is vegye nagy nyomatékunak ezt a feleletet, mert akár benne van, akár nincsen benne, az mellékes, sőt ha az ellenkező volna is benne, nem az az irányadó mireánk nézve, hanem az az irányadó, hogy a nemzet érdeke és becsülete mit követel?

De tisztelt képviselőtársam, felhivom figyelmét arra, hogy mind a miniszterelnök, mind gróf Tisza István és gróf Andrássy Gyula urak rettentően tévedtek ám akkor és valami csodálatos, hiábavaló munkára vállalkoztak, – valami csodálatos, az embernek megáll az esze, hogy komoly férfiak ilyen játékra hogy adhatják a fejüket, – mikor arra vetették fejüket, hogy ők bebizonyitják a 67-iki törvényből, hogy a nemzetnek a magyar vezényszóhoz, a magyar lobogóhoz stb. nincs joga. Talán nem is azt bizonyitották ők be, egészen korrektül, a mit akartak, hanem csak azt bizonyitották be, hogy nincs világosan a törvényben, hogy ezt a nemzet jogosan követelheti.

Hát, tisztelt képviselőtársam, erre is nagyon egyszerü ám a felelet, olyan egyszerü, hogy megint meg fogja lepni. Az a józan magyar ész ismeri ám, azoknak a választóknak százezrei tudják ám a feleletet. Tudniillik abban a törvényben világosan benne van, hogy mi mint az élet és gyakorlat elnevezte, közös hadsereget állitunk. Már most mit tesz az: közös hadsereg? Ez azt teszi, hogy az osztráké nem lehet, mert ha az osztráké volna, nem lenne közös; a magyaré nem lehet, mert ha a magyaré lenne, nem lenne közös, hát kié?

Talán uratlan jószág? Magyarországon találkozik uratlan jószág? Mi az, hogy se nem az osztráké, se nem a magyaré? Hát a királyé? Ezt nem fogadjuk el. Mi adjuk hozzá a katonát, mi fizetjük a királyt is, a katonát is, hát a katona nem a királyé és mindaddig, mig azt mondják, hogy a királyé, mindaddig irtózatos csalás lesz ebben az országban, valami rettenetes valótlanság.

Már most a tisztelt képviselőtársam azt feleli, hogy se nem az osztráké, se nem a magyaré, hanem az osztráké is, a magyaré is. Ugyan mondja meg az Istenért, mennyiben a magyaré? Miért ámitjuk mi egymást, meg a világot? Egymást ámithatjuk, nálam az nem árthat semmit, de szabad-e a nemzettel szemben azt állitani, hogy a magyaré ez a hadsereg részben vagy akármi részben? Miben? Hogy a mi katonáinkat, a mi fiainkat nyers anyagként elviszik, a mint ők magukat kifejezik, hogy mi tőlünk elvisznek 30,000 lovat, meg 45,000 ujonczot, ez összesen 75,000 darabszám. Hogy mert ennyi anyagot szolgáltatunk, ezért magyar hadsereg? Mert annak se szelleme, – százszor el volt mondva és ezerszer ismételtük önök előtt – annak se szelleme, se iránya, se lelke, se törekvése, se végczélja, se vezénylete, se tisztikara, se jelvénye, se önérzete semmiben sem magyar. Hát magyarázza azt meg nekem valaki, ám gróf Andrássy Gyula, ám gróf Tisza István képviselőtársam magyarázza meg nekem azt, hogy miért és mennyiben magyar? Hiszen mikor mi azt kivánjuk, hogy a vezénylete, az oktatása, a tanintézete, a tisztikara, a jelvénye, iránya, szelleme magyar legyen a magyarországi kontingensnek, ez a legkevesebb, a mit a nemzet kérhet. A mi ezen alul van, az már a nemzetnek undok megsértése, rosszakaratu bántalmazása.

És ha igaz az, hogy a 67-iki törvényben közösnek van az a hadsereg kifejtve és felállitva, akkor annak a hadseregnek magyarországi részében a magyar nemzet minden erkölcsi értékének is képviseletre kell jutnia, becsületének, méltóságának, önérzetének, vágyainak, egész törekvésének és a mult összes dicső hagyományainak ott kell lenniök. Pedig a hadseregben mindezeknek hitvány tagadását, kijátszását, félremagyarázását, meghamisitását látjuk.

Hát tisztelt képviselőtársam, igenis a 67-iki törvényben benne van. Sőt ha az volna benn, hogy a nemzet megengedi a királynak, hogy felségjogánál fogva a vezérletet, vezényletet és belszervezetet német nyelven csinálhassa – pedig ez nincs benn – a nemzetnek az a joga, a melynek érvényesitését mi követeljük, akkor is érintetlenül fenmaradna, akkor is, ha ebben a törvényben világosan a németre volna engedelem adva. Mert a nemzetnek élni, becsületét és méltóságát megvédelmezni mindenkor joga is, kötelessége is, akármit mondanak a törvényben. Az 1715-iki törvényben az is benn van, hogy Rákóczi Ferencz a valóságos szabadságnak veszélyes ellensége. Ez is benne van. Hát talál olyan embert ebben az országban, vagy ezen a földön, a ki ezt a szót: »verae libertatis inimicus«, a legalávalóbb hazugságnak ne tartaná? És talál-e olyan magyar embert, tudóst vagy tudatlant, a ki egy perczig is elhitte volna, a mikor ezt a törvényt hozták, még azok közt is, a kik hozták, hogy ez az igazság és hogy ezt a nemzetnek tiszteletben kell tartani?

De hát, a 67-es törvényben az nincsen benne, és a mikor a magyar nemzet a magyar királyra rábizta, hogy alkotmányos felségjogánál fogva, nem osztrák császári felségjogánál fogva, hanem magyar királyi felségjogánál fogva a hadsereg vezérletét, vezényletét és belszervezetét ő állapitja meg, a magyar nemzetnek sohasem jutott eszébe, hogy a magyar királyt azzal a joggal ruházza fel, hogy németté tegye a magyart. Ilyen botorság, ilyen vadállati ostobaság a 67-iki törvényhozókról fel nem tehető.

Hanem, tisztelt képviselőtársam, szomoru tény, hogy mikor Poroszország felé az osztrák uralkodóház meglehetősen megerősitve látta magát, a mikor a hét éves háboru is elmult, hát akkor orvul, a mint már volt szerencsém, vagy szerencsétlenségem emliteni, a magyar ezredekbe a német vezényszót becsempészte 1765 körül. Nem egyszerre történt, nem minden ezrednél egyszerre csempészték be, ugy hogy a krónikákban világosan meg sincs irva, én legalább nem találtam szabatos időpontot, hogy melyik ezredbe mikor hozták be, hanem csak orvul, titkon s a nemzet ellen, a nemzet jogainak és alkotmányának borzasztó megsértésével csempészték be a német nyelvet a hadseregbe. Én ugy tudom, hogy a jelvényt még akkor nem csempészték be. Még akkor a nemzeti lobogó az ezredeknél maradt, vagy legalább a magyar ezredek nagy részénél. Csak a mikor a franczia háborutól, a nagy, a 25 évig tartó franczia háborutól megmenekült a dinasztia, 1814-ben vagy 15-ben hozták be a hadseregben a kétfejü sast, meg a Gotterhaltét, meg ezeket az ostobaságokat, oly viszonyok között, a mikor a nemzet alkotmányát is törekedtek eltiporni, a mikor országgyülést nem hivtak össze, nehogy a nemzet e miatt a maga panaszával álljon elő.

1867-ben a törvényhozás ezt bolygatni nem akarta; sem az uralkodó, sem az országgyülés nem merte bolygatni, nehogy akkor, a mikor arról van szó, hogy a mit lehet kiegyenlitsenek, oly akadályra bukkanjanak, a mely minden kiegyenlitésnek utját állja. Hanem igenis, hallgatólag, egymásnak a gyöngülésére számitva, és azzal a szándékkal, hogy majd alkalmas időben ezt a véglegesen még nem szabályozott kérdést rendbehozzák, beletették a törvénybe azt, hogy a hadsereg vezérletét, vezényletét és belszervezetét ő Felsége állapithassa meg alkotmányos felségjogánál fogva. Azt azonban a magyar nemzet soha, még álmában sem fogadta el, hogy a törvényben foglalt e rendezés végleges, és igy a vezérlet és vezénylet nyelve német legyen. Tudom, hogy az uralkodó vagy tanácsosai számitottak arra, hogy ez örökké igy marad; de azt is tudom, hogy a nemzet bizton számitott arra, hogy a legelső adandó alkalommal ezt a nagy sérelmet rendbehozza. Hogy pedig az rendbehozassék és hogy a nemzet e sérelme orvosoltassék, annak ideje elérkezett.

Azt mondja Vészi József képviselőtársam, – a ki különben tegnapi felszólalásával oly szerencsés volt, hogy egyetlen oldalát sem fedezte igazságainak, azok mind gyengeségek – hogy hát 37 esztendő óta mit csináltunk mi s illetőleg, hogy 37 esztendő alatt miért nem jutottak ezek eszünkbe? Azt mondja továbbá, hogy a mi elhunyt egykori nemes barátunknak: Simonyi Ernőnek és Irányi Dánielnek jók voltak ezek az állapotok, nekünk meg nem jók.

Hát képviselőtársam, ha ilyen nagy dologgal lehetne némileg humorosan is foglalkozni, akkor nem sokat foglalkoznám az ő effajta érvelésével, hanem azt mondanám, hogy ő éppen ugy csodálkozik ezen, mint az egyszeri jobbágy csodálkozott azon, hogy kocsijának a fatengelye eltörött, pedig 22 esztendő óta mindig járta azt a kocsit, sohase volt a tengelynek semmi baja és egyszer mégis csak eltörött az a fatengely.

Hát az ő szegény paraszt eszétől az kitelik.

Tisztelt képviselőtársam is azon csodálkozik, hogy ez 37 esztendő után jut eszünkbe. Hát tisztelt képviselőtársam, bizony 37 esztendő után eltörik a rossz fatengely, ha folytonosan használják. Azonban nem is ugy áll a dolog, a mint tisztelt képviselőtársam mondja, hogy mi e kérdéseket 37 esztendő alatt elhanyagoltuk. A dolog ugy áll, hogy a képviselőháznak ez oldala valami különösen a magyar vezényszót, a magyar katonai intézeteket és a magyar jelvényeket nem hangoztatta, de csak azért, mert hiszen az önálló magyar hadsereget követelte és ennek eszméjét hangoztatta folytonosan. Az pedig magától értetődik, hogy ebben az intézményben és ennek fogalmában minden egyéb nemzeti jog benne van. De már az Istenben boldogult egykori nemzeti párt, tisztelt képviselőtársamnak ez idő szerint legbensőbb barátai, az eléggé hangsulyozta ezeket itt a képviselőházban. És ki kell jelentenem megint, tisztelt Képviselőház, nem hivalkodom azzal, hogy e Ház egész pártjának vagy oldalának nevében teszem ezt a kijelentést, de azt hiszem, vannak nagy számmal elvbarátaim ebben a tekintetben, hogy mi a végleges nemzeti kivánalmak és követelések teljesitésének nem tekintjük ám még a vezényszó, jelvény és intézetek dolgát ma sem, de azt hiszem, hogy ezek az idei bonyodalmak meg lennének szüntethetők azzal, ha a korona tanácsosai részéről a nemzet e kétségtelen jogai iránt teljes tiszteletet látnánk; akkor a mai bonyodalmak eltüntethetők lennének és egyelőre a nemzet nyugalma helyreállana.

Mi azért nagy missziónkat azontul is teljesiteni fogjuk, de a mai bonyodalomnak ily módon vége lehetne. Ismétlem, ez a mi nézetünk, ez a mi álláspontunk és erről mi le nem tehetünk sem az önök kedvéért, sem a korona kedvéért, mert ez nemzetünk iránt való legelemibb kötelességünk.

Különben nem is igaz, hogy nem követeltük jogaink érvényesitését. Hogy Mocsáry, Irányi, Simonyi tisztelt egykori barátaim, mikor, miként emlegették ezeket a kérdéseket, annak bizony nem volt időm utánanézni, de határozottan emlékszem, hogy a magyar nyelvnek a hadseregben való jogát, a magyar jelvényeknek és tisztikarnak a jogát én magam is nagyon élénken s nem egyszer hangsulyoztam 1889-ben.

(Thaly Kálmán: 1878 óta magam is Isten tudja hányszor hangsulyoztam.)

És igen jól emlékszem, hogy ezen a helyen, a hol most vagyok, illetőleg az ennek megfelelő helyen a másik házban, a Gréwen-ezred egykori folyamodványát is felolvastam annak igazolására, hogy száztiz évvel ezelőtt ez a nemzet ugyanugy vélekedett és azóta szakadatlanul ugy, mint most.

De hát, tisztelt Ház, ha 37 esztendő óta a nemzet nem emelte volna fel szavát, ha vezetői talán gyöngék lettek volna, talán más politikai bölcseség által vezéreltetve, ezt nem látták volna czélszerünek, vagy bármely okból nem tettek volna eleget kötelességüknek, abból mi következnék? Tegnap egy szót használt az én tisztelt képviselőtársam, mondván, hogy az ő okfejtésének tengelye micsoda. Hát ha 37 év óta a törvényhozás elmulasztotta volna nagy nemzeti jognak az érvényesülését követelni, ugy a képviselő ur okfejtésének tengelye azt hozná magával, hogy ujabb 37 évig is elmulassza? A képviselő ur okfejtésének tengelyéből az következnék, hogy most már, ha 37 év óta elmulasztottuk kötelességünket, egy perczig sem szabad, hogy tovább türjünk, egy perczig sem szabad, hogy valamely kormánynak, a korona valamely tanácsosainak megengedjük, hogy a nemzetnek ezt az utálatos sérelmét továbbra is fenntartsák.

Azután meg tisztelt képviselőtársam, ha Simonyi Ernő és Irányi Dániel, a kikről kegyelettel emlékszik meg a képviselő ur, a kiknek működését mi tiszteletben tartjuk és a kiknek emlékét mindig megtiszteljük, ha ezek elmulasztották volna is a nemzet jogainak követelését, a mit nem tettek, sőt ha ellenkezőleg nyilatkoztak volna is, az nem lehetne reánk nézve irányadó. Minálunk – és e tekintetben hiába hivatkoznék valaki még Deák Ferenczre, még Kossuth Ferenczre, még Kossuth Lajosra is, ha ugyan hivatkozhatnék, hiába hivatkoznék az elmult időknek akármelyik nagyságára, – a nemzet élete felett való őrködés nem dogmatika. Hogy Johannes Chrisostomus, Johannes Damascenus és Sanctus Augustinus mit mondtak valamikor és mit nem mondtak, az minket nem érint.

Mi a nemzet érdekéből, méltóságából és becsületéből indulunk ki. Akármit beszéltek vagy nem beszéltek valamikor azok a nagyok, azok a szentek és azok a hitvallók, az ránk nézve dogmatikai erővel nem bir. Azok a szentek is hiába beszéltek, mert ma is vannak megtört szivek; ma is vannak beteg testek és beteg lelkek; ma is vannak siró árvák és üldözött siró özvegyek; ma is van nyomoruság a földön és ma sem teljes a mennybéli üdvösség. De hát ölbe tett kézzel türjük ezt és segiteni se törekedjünk? Akármit beszéltek azok a szentek és akármit cselekedtek vagy mulasztottak a mi politikai multunk vezérférfiai; a nemzetnek ez a sérelme ma is fennáll és mi igen is fogadást tettünk arra, hogy mi ennek a sérelemnek változatlanul tovább való fentartását meg nem engedjük. Nem engedjük meg, akármi következzék is be; akár ez a kabinet marad, akár uj kabinet jő, akármi történjék Maczedóniában meg Szicziliában, e nemzeti sérelem fentartását, a nemzet örökös arczulütését, a nemzet meggyalázását tovább nem türjük. Beszélhetnek önök akármiféle szerencsétlenségről, ezzel reánk nem hatnak, mert nekünk elég 36 esztendő tapasztalata, különösen az utolsó 28 esztendőé elég arra, hogy ha csak gyáván, ha csak alávaló módon törvényhozói kötelességünket megsérteni nem akarjuk, belássuk, hogy ebből engednünk nem szabad.

(Elnök csenget: Kérnem kell a képviselő urat, méltóztassék egy kissé parlamentárisabb kifejezéseket használni!) (Zajos felkiáltások a szélső baloldalon: Miért? Miért? Rólunk mondta!)

(Rákosi Viktor: Feltételesen mondta, de igaza van!) (Ugy van! Ugy van! a szélső baloldalon.)

(Polczner Jenő: Azt mondta, hogy mi lennénk gyávák, ha engednénk! Igazat mondott! Éljen Eötvös Károly!)

Tisztelt Ház! Éppen mondani akartam azt, hogy én tisztelettel elismerem a többség álláspontját s a többség tagjainak arra vonatkozó észjárását. Nekik részben más a feladatuk, mint nekünk; ők az ugynevezett »kormányzó« párt; ők abban a meggyőződésben vannak, hogy ha a kormány megbukik, összedül a világ, mi pedig abban a meggyőződésben vagyunk, hogy ha rossz kormány és utána a másik rossz kormány megbukik, akkor egészségesen épül fel a világ. Más légkörben nevelkedtek; más a politikai czéljuk; más a nézetük; hibás, téves; hazafiságukat nem vonom kétségbe, csak nem tartom élénknek. Az a hazafiság, miniszterelnök ur, a sziv dolga. De beteg és gyönge sziv az, a mely nyilatkozni feleslegesnek tartja; a mely a kitörést veszedelmesnek látja, a mely jól viseli magát, mint jó gyermek, a mely nem csinál rosszat, de nem csinál jót sem. Ilyen a miniszterelnök hazafisága is, kormányzata is. Beburkolódzik a passziv rezisztencziába, a melylyel még eddig egy pár napkeleti megbolondult szultánon kivül senki sem próbálkozott meg. A történelemben fel van jegyezve, hogy voltak olyan szultánok, a kik, akármi vész vagy háboruság fenyegette trónjukat és birodalmukat, nem csináltak semmit, bevonultak háremeikbe…