Part 17

(Széll Kálmán miniszterelnök: Önök akasztanak meg mindent!)

… beültek a szeraljba, nem törődtek a világgal és csupán passziv rezisztencziával ölték az időt…

(Széll Kálmán miniszterelnök: Mi dolgoznánk, ha önök engednének, de önök nem engednek!)

De hogy európai művelt országban valamely kormány passziv rezisztencziával dolgozott volna…

(Széll Kálmán miniszterelnök: Ha engednék, dolgoznánk, de ha nem engedik! Hiszen öntjük a javaslatokat. Mi csak az önök obstrukcziójának rezisztálunk. Mi csak az erőszakos obstrukcziónak állunk ellent!)

… erre példa nem volt. De minket vigasztal az, hogy ez a példa nálunk se fog soká tartani. Bizom abban, hogy ha akad férfiu, a ki a koronát felvilágositja, a korona bölcsesége segiteni fog a helyzeten; de mi is vigyázunk ám, hogy segitsen. Midőn Barabás Béla tisztelt képviselőtársam azt mondta, hogy ez becsületbevágó kérdés reánk nézve, értve a hazafisági szempontot, akkor azt a miniszterelnök ur szellemesen azzal ütötte el, hogy nem tudta, hogy az ő javaslataihoz van kötve a mi becsületünk. Hát figyelmeztetem a tisztelt miniszterelnök urat, hogy szellemesnek elég szellemes volt ez, de gyakorlati igazság nem volt ebben az észrevételben; mert mi csakugyan becsületbeli kérdést csináltunk ebből.

(Széll Kálmán miniszterelnök: A kisebbségnek sohasem becsületbeli kérdés megadni magát a többségnek!)

… Megmondom miért. A nemzet iránt való becsület kérdése…

(Széll Kálmán miniszterelnök: Sohasem lesz becsületbeli kérdés megadni magát a többségnek. Ezt sohasem ismerem el!)

Lássa, tisztelt miniszterelnök ur, mikor 1875-ben az a párt, a mely akkor ellenzék volt, a balközép, a nemzeti bizalom legnagyobb részének birtokában, a nemzet szeretete és bizalma által környékezve, az akkori Deák-párttal egyesült még pedig akként, hogy minden elvét és meggyőződését azután lábbal tiporta: az nagy megsértése volt a nemzetnek, mert irtózatos károkat okozott, mert a nemzet bizalmát renditette meg vezérlő férfiaiban. És a nemzet bizalmát renditette meg törvényhozásában.

(Széll Kálmán miniszterelnök: Én nem kivánom, hogy az elvüket változtassák meg, csak hagyjanak fel az erőszakkal!)

(Ugron Gábor: Csak legyünk birkák!)

(Széll Kálmán miniszterelnök: A kisebbség azért nem lesz birka! Hanem a többség az legyen birka?)

Ugy látszik, hogy mikor mi becsületbeli dologról beszélünk, azt a tisztelt tuloldal nem látja elég komolynak; de figyelmeztetem önöket, hogy minket választóink azért küldtek ide és mi választóink előtt erre fogadást tettünk, hogy mi a nemzetnek ezt az irtózatos sértését tovább nem türjük. És ha mi ettől elállanánk, ha mi megszüntetnők ezt a harczot, habár erőnk elfogyta idézné is elő e megszüntetést, fájdalom, a nemzet nagy rétegeiben akkép fognák fel a dolgot, hogy minket az uralkodópárt, a kormány és a korona vett le a lábunkról.

Ha erőnk fogyta miatt történnék is a leszerelés, a nemzet nagy rétegeiben akkor is feltámadna a gyanu, mert, sajnos, odasülyedtek a mi közviszonyaink, hogy a társadalom teli van jogos gyanuval és gyanakodással. Ez elé a jövő elé mi nem megyünk. Mi a nemzetnek saját törvényhozása iránt még meglevő bizodalmát, ha nem tudnók is jobban megerősiteni, de legalább is fenn akarjuk tartani. A jelentést nem fogadom el.

A KHUEN-HÉDERVÁRY KORMÁNY BEMUTATKOZÁSA.

I. A BESZÉD TÖRTÉNETE.

Széll Kálmán miniszterelnök a véderővita folyamán a nemzeti követelések nem teljesithetése miatt 1903. évi junius 14-én lemondott. A válság s az uj kormányalakitási tárgyalások okából a képviselőház junius 16-án elnapolta üléseit. Közben gróf Tisza István kormányelnökségéről volt szó. Ő azonban kormányt nem alakithatott, hanem a király gróf Khuen-Héderváry Károly horvát bánt bizta meg a kormányelnökséggel, a ki az előbbi kormány tagjaiból gyorsan megalakitotta a kabinetet.

Az uj kabinet a junius 30-án tartott képviselőházi ülésen mutatkozott be s az uj kormányelnök e napon mondta el programmbeszédét s én a következő napon julius 1-én tartottam a beszédemet.

A beszédnek nagy és zajos hatása lett. De nemcsak tartalma s eszméinek ujdonszerü alakitása miatt, hanem különös körülménynél fogva.

Khuen-Héderváry gróf ugyanis mielőtt kormányalakitásra vállalkozott, tanácskozott a 48-as párt vezetőivel, a kik vele bizonyos megállapodásra jutottak. Megegyeztek abban, hogy ha a kormány a két katonai javaslat tárgyalását felfüggeszti s egyelőre a nagyobb terheltetést nem követeli: akkor a 48-as és függetlenségi párt félbenhagyja a szenvedélyes vitát s rendes mederbe tereli a költségvetést és hozzájárul az exlex állapot megszüntetéséhez.

Khuen-Héderváry gróf engem is meglátogatott s közölte velem Kossuthékkal való megállapodását. Én sajnáltam ezt. A nemzeti követelésekről lemondani nem akartam s a vita megszakitását ideiglenesen se láttam czélszerünek. Most lélek és buzgóság és fölgerjedés van az ellenzékben és az országban: ezt később vezényszóra ujólag föltámasztani bizonytalan. Kijelentettem azonban a miniszterelnöknek, hogy koromnál és vérmérsékletemnél fogva magánosan zajos vitát nem folytatok.

De az ellenzék minden árnyalata nem tette le a fegyvert. Az Ugron-töredék a harcz folytatása mellett volt. De a mellett volt a függetlenségi tábor egy része is. Fölkerestek barátaim s közölték velem, ha hatásos beszédet tartok, akkor uj erős támadó ellenzék alakul s a győzelem kivivásáig lankadatlanul folytatjuk a harczot.

Igy határoztam el magam arra, hogy a bemutatkozás és kormányprogramm alkalmából én is felszólalok.

II. A BESZÉD.

(A horvát miniszter szava: ha husz millió magyar volna. – A kormányelnök „ugy csöppent“ ide. – Kinek a javaslatára lett kormányelnök? – Gyökere nincs se a parlamentben, se a pártokban. – Khuen-Héderváry 1894-ik évi szerepe. – Mostani föllépése és programmja is pongyola. – Kormánya „folytatás“-e vagy nem? – Mi a szabadelvüség? – Mi a különös magyar szabadelvüség? – Az uj kormánynyal senki se nyert semmit. – A király és a nemzet tekintélye. – Mi az a keresztyén irány? – Mit konserváljunk.)

Mielőtt beszédemet, melyet tartani szándékozom, megkezdeném, némely megjegyzést akarok tenni az itt elhangzott magyarázatokra.

A tisztelt horvát miniszter ur felhozott itt egy érvet multkori beszédében, a melyre tisztelt képviselőtársam Barabás Béla helyesen felelt, felelete azonban még nem egész. Megjegyzést kell tennem rá azért, mert az eszméknek és felfogásoknak valamely csodálatos zavarát veszem észre ebben a Házban. Azt mondja a tisztelt horvát miniszter ur, hogyha husz millió magyar volna, akkor volna erőnk a magyar vezényszót kivivni. Én nem tudom, hogy a tisztelt miniszter ur hol tanulta a logikát? de az bizonyos, hogy minden embernek akár tiz millió, akár husz millió, akár néhány ezer, feltétlen joga van ahhoz, hogy a maga nyelvén beszéljen.

Itt van a nemzet, a mely akár husz millióból áll, akár kevesebből, jogában van a maga nyelvét beszélni és minden intézményében alkalmazni. Azt kérdem tehát én tőle, hogy ki és mi az a hatalom, a melylyel szemben szó lehet róla, hogy joga van-e? És hol van az a jog és jogalany, hol van az a rabló vagy az a biró, a ki ezt a jogot a magyar nemzettől elvonta volna?

Micsoda ész az, micsoda gondolat az, a mely igy a tisztességes multu és épelméjü embereket zavarba akarja hozni? Micsoda ész ez? Hiszen a nemzetnek ez feltétlen joga és a ki ennek utjában áll, erőszakot gyakorol, akárki teszi is. És a mikor ezt a jogot elfoglalta, a mikor ezt a jogot elvette a nemzettől, nem ugyan erőszakkal, mert ha erőszakkal kisérlette volna meg, akkor nem türte volna a nemzet, hanem a mikor elvette orvul: akkor a nemzet nehéz pillanatait használta fel és a kik tették: bitorlók voltak, latrok, a nemzet ellenségei és a nemzet most csak védekezik azok ellen. Nem arról van szó, hogy mihez van joga a nemzetnek, mihez nincs joga, hanem arról van szó, hogy azt, a mi a nemzetnek ez örökkön élő jogát akadályozta, miként háritsuk el. Ennyit a tisztelt horvát miniszter urnak a logikából, hiszen tanár ember, ennyit ugyis meg kell tanulnia.

A tisztelt miniszterelnök ur kabinetje bemutatkozását, programmbeszédét, sietek kijelenteni, tudomásul nem veszem. Én ellenzéke maradok ugy, mint az előtte való kormánynak is ellenzéke voltam. Ellenzéke maradok mindenekfelett amaz egyszerü oknál fogva is, a melyet nem fogok itt különösen részletezni, mert ő olyan közjogi és államjogi alapon áll, a melynek én a magyar nemzet érdekében való alkotmányos megváltoztatásáért küzdök. Én tehát már ezért sem veszem tudomásul az ő jelentkezését. De egyéb kifogásaim s vannak.

Mindenekelőtt az a kérdés nincsen én előttem tisztázva, miképen jött ide a tisztelt miniszterelnök ur?

(Pozsgay Miklós: Idecsöppent!)

Igazán, a magyar nép nyelvmondásai, a magyar nép nyelvszólásai között ez a szó előfordul: »idecsöppent«! Ezt a nélkül, hogy banalitást akarnék mondani, igazán lehet ennél a nagyfontosságu közjogi és politikai esetnél alkalmazni, mert a mint itt valaki mondta csakugyan idecsöppent a tisztelt miniszterelnök ur. Felhozták már előbb, hogy neki nincsen gyökere eddig még a mi politikai közéletünkben. Gyökere, én is ugy látom, nincsen. Majd erre kiterjeszkedem később, mert erre igen háládatos anyagot nyujt nekem a tisztelt tuloldal. Nekem azonban közjogi különös aggodalmaim is vannak. Ki az a ki a tisztelt miniszterelnök urat, mint leendő magyar miniszterelnököt Ő Felségének figyelmébe ajánlotta!?

Bocsánatot kérek, alakilag és külsőleg a dolog el van intézve, mert a lelépő miniszterelnök urnak, Széll Kálmánnak ellenjegyzése mellett jelent meg, ha jól emlékszem, Ő Felségének az a leirata, a melylyel a tisztelt miniszterelnök urat miniszterelnökké kinevezték.

De hát valami történt a kézirat kibocsájtása és Széll Kálmán volt miniszterelnök ur visszalépése között. Valami történt. Itt hallottam oly rejtélyes szólásokban beszélni magát Széll Kálmán volt miniszterelnököt is; hallottam gróf Tisza István tisztelt képviselőtársamat is. Tehát valami történt. Ez a közbeeső dolog: ezzel nem vagyok én tisztában.

Nem vagyok tisztában azzal, hogy a tisztelt miniszterelnök urat egyenesen és határozottan a volt miniszterelnök ur ajánlotta-e Magyarország főkormányzójának? Gróf Tisza István tisztelt képviselő ur valami olyant mondott – nem értettem őt egészen tisztán, – mintha ő ajánlotta volna. De akkor fel kell vetnem azt a kérdést, hogy minő jogon? Mert ő alkotmányosan és a közjog tiszta épsége mellett megbizott tanácsosa a koronának nem volt.

De azt kell kérdeznem – és erre a tisztelt miniszterelnök urtól kérek most már feleletet, – hogy gróf Tisza István képviselőtársamat is ki ajánlotta a koronának? Mert a mi alkotmányos szokásunk és mindig gondosan fentartandó alkotmányos gyakorlatunk szerint nem áll az, a mit itt mindenki mondott, hogy a királynak feltétlenül jogában áll azt bizni meg miniszterelnöknek, a kit akar. Ez alkotmányos államban nem igaz, mert az észszerüséget és az okosságot a királynak sem szabad szem elől téveszteni. Már pedig az észszerüség és az okosság azt hozza magával, hogy a miniszterelnök kinevezése a parlament többségének teljes egyetértésével történjék. Az az elmélet pedig, illetőleg olyan felfogás, hogy a király kinevezhet mindenkit és azután ha kisül, hogy a kinevezés nem tetszik a többségnek, hát ugrik az a miniszterelnök és akkor a király megint kinevezhet, – szabad tetszése szerint – mást, bár akkor se tudja, akkor sincs az iránt biztonságban, hogy tetszik-e az is a többségnek, vagy nem, és ha nem tetszik megint ugrik az az ujabb miniszterelnök: ilyen közjogi felfogás bolond felfogás. Ilyen közjogi felfogás a koronát észszerütlen, helytelen és káros gyakorlatba vinné bele; és ilyen felfogás a nemzet legfontosabb jogát: a kormányzás és a kormányozhatás jogát, – de a törvényhozás jogát is, – valósággal kárositaná, veszélybe hozná, elhomályositaná.

Tehát az okosság és az észszerüség azt hozza magával, hogy a korona előre tájékozódjék az iránt, hogy a parlamentben a többséggel vagy legalább többséggé alakulható pártok szövetségével egyetértésben jelenik-e meg a miniszterelnök.

(Rosenberg Gyula: Miért nem a kisebbséggel?)

Tisztelt képviselőtársamat egy históriai dologra figyelmeztetem, ámbár ugy veszem észre, hogy nincs hozzá érzéke. Arra figyelmeztetem a tisztelt képviselőtársamat, hogy az 1847-iki pozsonyi országgyülésen igen nagy többségben az a párt volt, a mely akkor, a mikor az ország helyzete nehézzé és komolylyá lett s a mikor a nemzet sérelmeiről sikerült a koronát meggyőzni, ugy szétfoszlott, mint a hogy a szél szétveri a polyvát.

Hát ő vagy más nekem hiába beszél puszta többségről, mert a nemzet története megmutatja, hogy gyakran csak néhány emberből áll a nemzet igazi képviselete és nem abból a többségből, a melyhez a képviselő ur tartozik. Szerencsére az a többség sem áll csupán olyan politikusokból, mint a képviselő ur!

Addig, mig azok a kérdések felderitve nem lesznek, mig nem tudjuk, hogy abban a közbeeső időben micsoda munkákat végzett a miniszterelnök ur, hogy kiknek ajánlatára, minő sorrendben, miképen következett az, hogy ő legyen a miniszterelnöke ennek az országnak, addig én abban a gyanuban vagyok, hogy a tisztelt miniszterelnök urnak a politikai finom érzéke hiányzik. Mert én ugy tudom, hogy e parlament egyetlen pártárnyalatának vezetője sem volt abban a szerencsés helyzetben, hogy őt a korona megkérdezte volna; s ezért én a miniszterelnök ur miniszterelnökségének eredetét tökéletesen tisztának nem látom. Ez is egyik ok előttem arra nézve, hogy az ő miniszterségének bemutatkozását tudomásul ne vegyem.

Gyökere nincsen ebben a parlamentben, a mint Kossuth Ferencz tisztelt képviselőtársam és mások is kifejtették. Mert ime itt van – bocsánat a kifejezésért, de más nevet most nem tudok és hosszu körülirást nem akarok használni – itt van a legujabb időkben keletkezett és talán már fenn nem álló kaszinópárt. De nyolcz tiz-nappal ezelőtt még fennállott. Bizonyos, hogy abban a miniszterelnök urnak gyökere nem volt. Ahhoz nem tartozott, sem kinn, sem bent, bár annak tagjai közül többet ismert. Ahhoz tartozik például Vészi József tisztelt képviselőtársam.

(Olay Lajos: Oda tartozik Weisz Berthold is.)

Weisz Bertholdban talán lehetett gyökere, de hogy Vészi Józsefben nem volt gyökere, az bizonyos.

Itt van például egy másik alakulás, árnyalati, átfutamló alakulás, az ugynevezett ó-liberálisok szövetkezete. Legalább azokból a hirekből, a melyek köztudomásra jutottak, kétségtelen, hogy az ó-liberálisok szövetsége nem azért jött létre, mert a tisztelt miniszterelnök ur gyökereit érezte a maga talaján. Valami másért jött létre. Miért, miért se, talán örökre titok marad, talán igen gyorsan kitudódik, de azért semmi esetre sem jött létre, hogy a tisztelt miniszterelnök urat idehozza. Itt van a harmadik árnyalat, itt van Nagy Ferencz tisztelt képviviselőtársam legujabb keletü pártja, a valamikor ugynevezett nemzeti-párt. No már annak sok tagját sokkal jobban ismerem, semhogy ki ne merjem mondani, hogy ez a párt pedig néhány nappal ezelőtt, még csak nem is álmodott arról, hogy épen a tisztelt miniszterelnök ur jöjjön ide és vegye át az ország kormányzatát. Nem hiszem, hogy a miniszterelnök urnak a tisztelt néppártban lett volna nagy gyökere. Talán próbált sarjadzni, de gyökeret még nem eresztett.

Azt is határozottan tudom, hogy minálunk nem volt. Már pedig a politikai finomabb érzék mégis csak azt követeli nemcsak attól, a ki nagy ország kormányzatára vállalkozik, de még azoktól is, a kik közreműködtek abban, hogy arra vállalkozhassék, hogy az illető mégis annak az országnak népével, népének képviseletével, képviseletének különböző törekvéseivel, eszméivel, eszméinek vajudásával érintkezésben és rokonságban volt légyen; a közös örömek és szenvedések, a közös törekvések szelleme legalább benne is meg volt légyen, mert máskülönben csakugyan ugy »csöppent ide«, a hogy a magyar köznép szólása mondja. Hogy azok a képviselő urak, a kik háta mögött ülnek; a kik elhatározták, hogy támogatják őt, és a kik jobban és közelebbről is ismerik, a jövendőre nézve már előlegezik is neki a bizalmat: ezt nem veszem birálat alá, ámbár vehetném. Mert hogy Rosenberg Gyula képviselőtársam miért lett egyszerre olyan hive a miniszterelnök urnak, azt ugyan e kerek földön megfejteni senki sem tudja, ha csak azzal nem, hogy erős gouvernementális érzékénél fogva, találván egy miniszterelnököt: ha már megtalálta, támogatja is.

Tisztelt Képviselőház! 1867 óta sohasem fordult még elő eset az ország törvényhozásában arra, hogy miniszterium ugy keletkezett volna, mint ez a miniszterium. 1848-ban irtóztató kisérlet történt arra nézve, hogy a nemzetgyülés pártjaira való tekintet nélkül állittassék miniszterelnök az ország élére.

(Báró Kaas Ivor: A koronának feltétlen joga van rá!)

Az a koronának nem volt feltétlen joga. A történelem megvilágositotta már azt a tényt; az a nemzet történetében, de a királyság tekintélyének történetében is egyike volt a legszomorubb dolgoknak, a melyeket a történelem valaha feljegyzett. Tiz kabinet alakult 1867 óta a miniszterelnök ur kabinetje előtt; 11-ik volt az 1848-iki és valamennyi e törvényhozás kebeléből nőtt ki, a nemzet képviseletében gyökerezett, onnan sarjadozott ki; ez az egyetlen, ez a legelső, a melynek gyökere más.

Lássa miniszterelnök ur, a mi bizalmunk hiánya, a kik itt az ellenzéken ülnek, meglehetősen indokolt. Mi nem előlegezhetjük a kabinet jövendőjének a bizalmat. Meglehetősen indokolt azért is, a mi 1894-ben, épen most 9 esztendeje történt és a minek a történetét egyrészében én tudom elmondani igen jól, másik részét pedig Darányi miniszter ur fogja elmondhatni. Ezelőtt 9 esztendővel a nemzetnek egyházpolitikai törekvése – az akkori kormányé, az akkori többségé, és az akkori ellenzék többségéé – győzött. 175 főnyi többsége volt ebben a parlamentben; ilyen többség még sohasem volt.

Hanem valakinek nem tetszett a nemzetnek, vagy mondjuk a többségnek ez az iránya, és akkor is a miniszterelnök urat szemelte ki a sors arra, hogy idecsöppenjen. Nekem csak annyi részem volt akkor a dologban, hogy mikor hire jött annak, hogy az akkori miniszterelnöktől ő Felsége megvonta a bizalomnak szükséges mértékét és őt állásából kegyelmesen elbocsájtotta, jön haza: akkor gondoskodtam arról, hogy a fogadtatása tisztességes és dicsőséges legyen, és mikor a vasutról leszáll, óriási tömeg várja, hogy őt a nemzet bizalmáról biztositsa. Hogy pedig a miniszterelnök ur idejövetelét ne várja más, mint a némaság és homály, arról meg gondoskodott mindenki, a ki akkor közdolgokban tett vagy nem tett valamit. Nem kisérte ide senki. De különösen gondoskodott róla kedvelt minisztereink egyike, Darányi Ignácz földművelésügyi miniszter. Ezt ő különben jobban el tudja mondani. A szabadelvüpárt összes házőrző közegeivel ajtót, kaput, még ablakot is bezáratott, hogy valahogy a miniszterelnök ur hozzájuk be ne juthasson. Ez történt kilencz évvel ezelőtt. A miniszterelnök ur azután, uriember módjára, a hideg fogadtatásból levonta a következtetéseket és jelentést tett ő Felségének, – gondolom, hogy igy történt – és tovább nem is gondolt arra, hogy Magyarország kormányzója legyen.

De mi történt azóta? Ezt szeretném én a földművelési miniszter urtól megtudni? Mert most a földművelésügyi miniszter ur nem ugy tett, mint kilencz évvel ezelőtt, hanem most kiállt a kapuba s azt mondta eléje: Gyere be rózsám, gyere be! Hát mi változott időközben? Horvát-Szlavonországok bánja nem változott, ugy veszem észre; valami más változásnak kellett tehát bekövetkezni. A korona sem változott, mert a korona most is csak ugy küldte ide a miniszterelnök urat, mint akkor. Mi változott hát? Talán megfelelek később erre a kérdésre, de annyi bizonyos, hogy a miniszterelnök ur kedvelt minisztereinek egyike ma másnak látszik, mint akkor volt. Hogy ez a látszat mit jelent, azt én nem tudom, nem is töröm a fejem rajta.

De miniszterelnök ur, a milyen közjogi pongyolaság történt fellépésének első perczétől fogva bemutatkozásáig, olyan pongyolaság történt a bemutatkozás külső részleteiben is. Lássa miniszterelnök ur, rossz szokás lehet, de itt, a mi nemzetünknél szokásban volt még eddig mindig, kivétel nélkül, hogy a mikor uj kabinet, uj miniszterelnök jött ide a nemzet tanácsába, a képviselet szine elé: ősi szokás szerint magyar ruhát öltött. (Felkiáltások: Régen nem szokás!)

Bocsánatot kérek, meglehet. Egy esetet én is tudok, a mikor a nemzet iránt való ezt a figyelmet a miniszter urak el mulasztották. De én hiába, nem épen mai gyerek vagyok már ezen a téren, tudom azt, nagyon fontos, ünnepélyes cselekmény az, a mikor az ország az ő állami ügyeinek kormányzójára tesz szert – már akár a szerencse, akár a balsors hozza az uj kormányzót – ősi magyar szokás szerint mindig ugy szokott az első bemutatkozás történni, a hogy cselekedett Andrássy és cselekedtek a többi kabinetek, hogy a nemzet iránt való teljes tisztelet jusson azzal kifejezésre. Én óhajtom, hogy ez a gyakorlat megmaradjon és egyáltalában kárhoztatnám azt, hogy a divatból kimenjen; nehogy ugy jöjjön az uj kormány az ország képviselői elé, a hogy éppen az alagi lófuttatásra megy vagy a Vampeticsbe. És nem helyeslem ezt azért sem, én előttem ez is nyomatékos, mert tudom, hogy a tisztelt miniszter urak, mikor a korona elé mennek, a legdrágább és legdiszesebb öltönyeiket veszik magukra; pedig a koronának tekintélye se nem nagyobb, se nem szentebb, se nem igazibb, mint a nemzet képviseletéé. Tessék ebben az egyensulyt megtartani és a nemzetnek régi, már akár jó, akár rossz, de a nemzet sajátságainak megfelelő szokásait tiszteletben megtartani.

De én a miniszterelnök ur programmját is ép oly pongyolának tartom, mint a megjelenését. Mi itt a főkérdés? Nem az volt ám itt a főkérdés, a mi az ő programmjában részletesen el van sorolva, például ujonczjavaslatok, katonai terhek szaporitása stb. Nem ez volt a főkérdés, mert épen azt a körülményt, hogy a miniszterelnök ur idejöhetett, az a kivánság idézte elő, hogy a nemzet követelései kellő méltánylásban részesüljenek. És a miniszterelnök ur minden sok másról beszélt, csak erről nem beszélt. Pedig a nemzet erre volt kiváncsi. Hiszen a nemzet nagy része előtt igen kedvelt előző kormány épen azért hagyta el a helyét, – a mely kormánynak pedig nagy többsége volt e Házban s vele szemben még ezen az oldalon is általánosan és kivételkép, a politikai tisztelettől eltekintve, sok rokonszenv volt – épen e miatt volt kénytelen elhagyni a helyét és jött ide az uj kormány. És mégis az uj kormány feje mindenről beszélt, csak épen erről az egyről nem. Hát ez is oly pongyolaság, a mit megbocsájtani nem lehet. Tehát tisztelt Ház, én ezt a kérdést egyenesen a miniszterelnök urhoz intézem, a ki ugy látszik, sokkal nagyobb szónok lesz, mint az elődje; mert az elődje mindenre felelt és mindent megmagyarázott, ő pedig semmire sem felel; s ugy látszik, sokkal nehezebb lesz hozzáférni, mint az elődéhez; azt a kérdést intézem egyenesen a miniszterelnök urhoz: hogy hát ennek az egész kormányválságnak mi az igazi jelentősége? Mert a kormányválságoknak mindenütt és mindig az egész világon, a mióta vannak, az a czéljuk, hogy egy csomó elégedetlenséget elháritsanak, egy csomó szenvedélyt lefegyverezzenek és egy csomó jogosult vágy és józan kivánság kielégitésével a helyzetnek betegségét orvosolják.

Ez minden kormányválság czélja is, oka is, mentsége is. Mi történt hát azzal, hogy a tisztelt miniszterelnök ur idehozta ezt az ujdonsült kormányt és maga is idejött? Hát valami elégületlenség el van háritva? Valamely szenvedély le van csillapitva? A nemzetnek vagy az ellenzéknek, vagy a többségnek valamely igénye ki van elégitve? Mi történt? Valamely sérelem orvosoltatott?