Part 15

Pedig kár! Jellemében, tanulmányaiban, tehetségeiben nagy anyagot, nagy tőkét veszit el a nemzet. De nem veszti el a nemzet, ha leszáll a megfeneklett szekérről és idejön az ősi talajra. Legutóbb is itt, Pittel, Fox-szal és mindenféle nagy névvel állott elő. Tanulja meg az angol közéletből azt, hogy mikor meggyőződése, hihetetlen nagy munkája, sok fáradozása, egész hazafisága és egész bölcsesége ott nem használ, akkor jöjjön ide. Itt van a nemzet jogainak, érdekeinek és méltóságának ősi földje, itt még azt az emelőrudat meg lehet támasztani, a melylyel az országnak és a nemzetnek megfeneklett érdekét, jövőjét és becsületét meg lehet menteni. Nem fogadom el a törvényjavaslatot.

A TÖBBSÉG ÉS A NEMZET AKARATA.

I. A BESZÉD TÖRTÉNETE.

Ezt a beszédet a parlamentben 1903. évi május hó 29-én tartottam. A beszédnek nagy külső hatása volt. Zajos helyeslések s harsogó éljenzések kisérték közben is befejeztekor is

De volt hatása másként is.

Törekvésünk a nemzeti követelések megvalósitása vagy Széll Kálmán kormányelnök megbuktatása volt. Biztos uton ugy értesültem, hogy legmagasb helyen megbarátkoztak már azzal a gondolattal, hogy Széll Kálmánt elejtik, ha még sulyos támadások érik. E beszéddel sulyos támadást akartam intézni ellene.

Május 1-én bekövetkezett az exlex állapot, a költségvetési törvény nélkül való kormányzás: Széll Kálmán kormányelnök erre nézve jelentést nyujtott be a képviselőházhoz, melyben a kormány szándékait ismerteti. Az volt a kérdés: a képviselőház tudomásul veszi-e, elfogadja-e a jelentést? Ezt én bizalmi kérdésnek tekintettem.

Az ellenzék szivós vitáját már akkor obstrukcziónak tekintették. Széll Kálmánnak az volt reménye és jelszava, hogy ő ezt passziv ellenállással győzi le. E felfogás képtelenségét gunynyal akartam megvilágitani. Azt mondtam: kormánynak lehetetlen az állami élet belső zavarait passziv ellenállással nézni. Csak esztelen napkeleti szultán tehette azt, hogy bevonul háremébe s passziv ellenállással várja, miként pusztul birodalma. Ez ötlet a király fülébe jutott s tizennégy nap mulva Széll Kálmán kormányelnök lemondott állásáról.

II. A BESZÉD.

(A többség joga. – A központi hivatalos jelölés. – A végrehajtó bizottság. – Példák. – A hivatalos jelölés története. – A nemzet ébredése. – A régi választás. – A két igazság egymás ellen. – Idegen nemzetek példái nem irányadók. – A királyra nemzetünk sorsát nem bizhatjuk. – Mennyiben magyar most a magyar hadsereg? – Mi van az 1867-iki törvényben? – A németséget orvul csempészték a magyar hadseregbe. – Mit csináltunk 37 év alatt? – A napkeleti szultán. – Becsületbeli kötelesség a nemzeti hadseregért küzdeni.)

Tisztelt Képviselőház! Daczára annak, hogy minden oldalról azt hangoztatják, hogy itt a szó szoros értelmében obstrukczió folyik, én még nem tettem le arról a reményről, hogy ha ma nem is, ha néhány nap alatt nem is, de az idők folyamán mégis képesek leszünk egymást a nemzet igazságairól meggyőzni s azért szólalok én most fel.

De a felszólalásra különösen felhivott engem Vészi József képviselőtársunk tegnapi beszéde s felhivott különösen az a körülmény, hogy a tuloldal és a kormány a törvényhatóságok és városok feliratainak nézetem szerint sokkal nagyobb sulyt tulajdonit, mint a mennyit azok most voltaképen nyomnak.

Egy dolog azonban látszólag mégis igaz, az tudniillik, a mit a tuloldal és a kabinet folyton hangoztat, hogy ők a parlamentárizmus jogát s azzal együtt a többség jogát és a többség szabad működésének képességét akarják velünk szemben megvédelmezni és hogy a törvényhatóságok és városok felirataikban szintén ezt hangoztatják, erre az álláspontra helyezkednek.

Hát ezt komoly dolognak tartom. Valami igazság van a dologban; hogy mennyi igazság, lesz szerencsém beszédem folyamán kifejteni. De a látszat mindenesetre ugy mutatkozik, mintha az az igazság, a melyet én a dologban látok, egész és tökéletes igazság volna. Nekünk pedig ezt a látszatot és ennek igazi jelentőségét meg kell világitanunk. Mert maga az a kis igazság, a mely a dologban van és a nagy látszat arra vezetheti a közvéleményt, a nagyközönséget, hogy felfogása megtéved, téves gondolatok, téves eszmék terjedhetnek el, olyan helyzetben pedig, a melyben mi vagyunk, – nem ez az oldal, hanem az egész nemzet – a téves eszméktől óvakodnunk kell.

Hogy a mi parlamentünk mai többsége, de nemcsak a mai, hanem hosszu időkön, pár évszázad óta igen gyakran a mi országgyülésünknek a többsége igazán többség-e, igazán a nemzet akaratát, érdekét, jogát és méltóságát képviseli-e, nagy kérdése nemcsak az állam vezetőinek, nagy kérdése ez a tudomány férfiainak is. Vitatták a tudományban, a történetben, vitattuk mi itt ebben a Házban és vitatják ma is és vitatjuk mi is.

Vázsonyi Vilmos képviselőtársam tegnap, azt gondolom, egészen helyesen mondotta, hogy az a párt, a mely 25, 28 vagy 30 esztendő óta vezeti nagy erővel és erélylyel az ország ügyeit, nem uralkodópárt voltaképen, hanem az uralkodó pártja. Ez a kijelentés nem élczszámba megy énelőttem, nem is szellemesség csupán, sokkal több, sokkal komolyabb dolog ez és én, daczára annak, hogy teljes tisztelettel vagyok a többség iránt, teljes tisztelettel a többség igen sok, de igen sok tagja iránt és elismerem, hogy méltán képviselhetik kerületeiket, én mindamellett folytatom azt a felvetett eszmét, a melyet Vészi József képviselőtársam minden komolyságából kivetkőztetni törekedett, folytatom azt az eszmét és bebizonyitani törekszem, hogy a többség nemcsak a mai, az ez idő szerinti, hanem általában a mi szerencsétlen államjogi és közjogi helyzetünkben, igen régen, századoktól fogva alakuló többség, igen gyakran és most sem a nemzetet és annak akaratát képviseli.

Én meglehetős figyelemmel kisértem igen sok választást ebben az országban és tudom azt, hogy a választások például 1861-ben, 1865-ben, 1869-ben, sőt 1872-ben is miként történtek, s tudom azt, hogy 1875 óta is miként történnek. Vészi József tisztelt képviselőtársam igazat fog nekem adni valószinüleg mindenben, a mit most el fogok mondani.

Hogy alakul meg a mi Házunk, a mi parlamentünk és annak többsége? A mikor az országgyülést bezárják vagy még be sem zárják, megalakul itt Budapesten egy bizonyos intézmény, a melyet törvény nem alkotott, törvény nem szabályoz, nyilvánosság nem ellenőriz, törvény senkinek ellenőrzésére semmiféle jogot, módot és alkalmat nem nyujt. Megalakul egy rettenetes intézmény nagy hatalommal, széles terjedelemmel, sok közeggel, sok pénzzel: ezt nevezik a kormánypárt központi végrehajtóbizottságának. (Felkiáltások a jobboldalon: Hát az ellenzéken nem alakul meg?)

Ha nálunk is megalakul, az is hiba egyáltalában.

(Kossuth Ferencz: Sohasem alakult meg eddig!)

… De ha megalakulna is, a természete mégis más!

Ez, a mit eredetileg a párt központi végrehajtóbizottságának neveztek, ma már ugy ismeretes az országban, mint a »központ«. Hát mit csinál ez a központ? Vészi képviselőtársam feltétlen biztonsággal jobban tudja, hogy mit csinál, mint én, de valamelyest én is tudok abból, hogy mit csinál.

Ennek igen tiszteletreméltó képviselőtársunk az elnöke, a kit a multból nagy érdemek kisértek át a jelenbe. De ennek fővezére a miniszterium elnöke, egyuttal a pártnak vezére; vannak tagjai, van hivatala, hivatalhelyisége kettő is, az egyik a többség pártkörében, a másik a miniszterelnök előszobájában…

(Széll Kálmán miniszterelnök: Ott bizony nincs!)

… és van titkos kamarája. Ennek a központnak közegei vannak, irnokok, sajtó, pénztáros, főispánok, alispánok, mindazok, a kik iránt ennek a központnak teljes bizalma már ismert tények után kifejlődött.

A központ sorba veszi a kerületeket és sorba veszi a jelölteket. Mindenekelőtt gondoskodik pénzről, azután pénzről, azután igen sok pénzről, azután elég pénzről.

(Széll Kálmán miniszterelnök: Az csak volt!)

Hock János tisztelt képviselőtársam nagyon szomoruan leplezte le, nem egy miniszterelnök nyiltan bevallotta, kéz alatt vagy bizalmasan pedig valamennyi miniszterelnök bevallotta, némelyik például gyakran panaszkodva, – mint a mai miniszterelnök ur, hogy neki nincs pénze.

(Széll Kálmán miniszterelnök: A vád ellen mondtam!)

Pedig van, csak nincs elég!

Ez a végrehajtóbizottság sorba veszi a kerületeket, osztályozza azokat, mint a bölcs mezei gazda az ő tenyészállatait: ez jó, ez gyenge, ez egészséges, ez beteg, ez orvoslásra szorul, ennek hires ember kell, ennek sok pénzü ember kell, ennek senki sem kell, csak pénz kell. Fájdalom, ilyen kerületek is vannak.

(Gajáry Géza: Itt is, ott is van!)

Hogy itt volna, azt nem tudom, meglehetősen ismerem a kerületeket, de ilyet nem tudok.

Már most példákat hozhatok fel, hiszen az egyéni érdemet, tekintélyt és méltóságot nem akarom érinteni, nem is fogom, de én tudok példákat, nem a mostani miniszterelnök ur történetéből, mert az a történet, remélem, nem sokáig fog tartani, de egy kicsit mégis tart s a történetről annak befejezte után illik csak beszélni.

De én tudok példát 1887-ből annak a központnak működéséről, a mely központ ma is épugy működik, mint valaha. Tudok példát, hogy képviselőt ajánlottak egy főispánnak, egy erdélyi kerületbe és az a főispán azt felelte: megválasztatom, bizonyosan megválasztatom, de a kerületben meg ne jelenjék személyesen, mert akkor nem állok jót.

(Ugron Gábor: Nagy volt az orra!)

De hiszen itt van az én tisztelt képviselőtársam, Neumann Ármin, a ki mindenesetre méltó és alkalmas férfiu arra, hogy a törvényhozás terén állást töltsön be. Hogy került ő Bereczkre például? Székesfehérvárról vagy Pápáról, vagy túl a Dunáról, hogy került ő Bereczkre? A mi erővel ez a nemzet rendelkezhetik, annak megfelelő jutalmat tüzhet ki a miniszterelnök ur arra, hogy Bereczken hallotta-e valaki hirét Neumann Ármin képviselőtársunknak. Odakerült, megválasztották és idejött. Bocsánatot kérek, Bereczket képviseli ő? Nem, hanem csak a központot.

(Széll Kálmán miniszterelnök: Hát Ráth Endre hogy került a székelyek közé?)

De itt van képviselőtársam Vészi József mikor először valamelyik kerület, nem tudom, hogy melyik, de valahol ott a kertek alatt, bizalmával megtisztelte és képviselőjévé választotta: vajjon a kerületet képviselte-e ő, vajjon ismerték-e őt ott?

(Vészi József: Nyugodt lélekkel merem állitani, hogy igen!)

Mint hirlapirónak országos neve is volt. De hát nem a központot képviselte ő?

(Vészi József: Nem.)

Nem? A tisztelt miniszterelnök ur nem fog tanunak mellé odaállani!

(Domahidy Elemér: Hát Gabányi hogy került Diósadra?)

Tisztelt Képviselőház! Hogy Gabányi Miklós tisztelt képviselőtársam hogy került Diósadra, azt nem tudom, én tehát arról nem beszélek, hanem csak arról, a miről tudok. És ha önök tudják, hogy került ő Diósadra és hogy az ő odakerülésének olyan természete van, mint a minővel azok az esetek birnak, a minőket felhoztam, ám tessék előállani.

Ez az ugynevezett központ gondoskodik a pénzerőről is; hogy miként, arra nézve az elmult 28 év történetéből a szomoru példák egész óriási tömegét tudjuk felmutatni. Ebbe a pénzszerzésbe, tisztelt Képviselőház, belevonták a korona tekintélyét is, belevonták a korona hatáskörét is, belevonták a koronát a maga egész hatalmával és nemzeti jelentőségével; a koronával adattak kitüntetéseket, főrendiházi tagságokat, báróságokat, grófságokat, nemességeket, rendeket és rangokat, csak azért, hogy a központnak pénze legyen.

S hogy annak a központnak és e központ működésének óriási következései vannak, azt talán még sem meri tagadni senki. De állitani sem fogja senki, hogy az a központ a nemzet akaratát képviselné, avagy, hogy – daczára tagjai tisztességes jellemének – ellenőrzés nélkül, titkon, csupán pártérdekből, csupán a kabinet érdekéből folytatott működése a nemzet valódi akarataként elfogadható lenne.

A mi már most, tisztelt Képviselőház, a hivatalos jelölések rendszerét illeti, azt a kérdést ezelőtt negyven évvel s általában negyven év óta megvitatták különösen Francziaországban is, a hol 48 előtt is, 61 után is a a hivatalos jelölések rendszere működött, még pedig működött oly módon, hogy a franczia nemzet közvéleménye, tudományos és időszaki irodalma a nemzeti képviselet meghamisitásának és a nemzeti akarat kijátszásának bizonyitotta be a központi hivatalos jelölések rendszerét.

(Széll Kálmán miniszterelnök: Most nincs.)

Tisztelt Képviselőház! Mikor mi fiatalabb fővel, mint most, olvastuk azokat a jelentéseket, a melyek onnan hozzánk érkeztek, és a melyekből láthattuk, hogy III. Napoleon kormánya hogy szerzi magának a képviselőket, elszörnyüködtünk azon, hogy ilyen dolog megtörténhetik és a mi jámbor, erkölcsös nemzetünket képtelennek tartottuk arra, hogy Magyarországon is valaha ilyen rendszer meghonosodjék. Azonban meghonosodott és nem is oly mértékben, mint Francziaországban: százszor nagyobb és ártalmasabb mértékben. Meghonosodott annyira, hogy nálunk voltaképpen országos választás a központ alkalmas és erélyes működése nélkül, hivatalos központi jelölések nélkül ma már nem is képzelhető. Ma természetesnek tartja a vidék is, hogy midőn igen sok kerületnek megvan a maga jelöltje, kedvelt ember, tehetséges ember, talán egészen méltó arra, hogy azt a kerületet és az abban megnyilatkozó nemzeti akaratot és meggyőződést itt képviselje, de a központ ráir és azt mondja: óhajtom, hogy megválaszszátok ezt meg ezt.

(Széll Kálmán miniszterelnök: Nohát ez a mult választásnál nem volt igy!)

Bocsánatot kérek, tisztelt miniszterelnök ur, az ön kormányzata még minősitette ezt a rossz gyakorlatot.

(Széll Kálmán miniszterelnök: Ellenkezőleg, abbahagyta.)

Az ön kormányzata, tisztelt miniszterelnök ur, megint uj divatot hozott be, azt a divatot, hogy mikor a választókerület összejön tanácskozni, az első dolog nem az, hogy a jelöltek között válogasson, hanem hogy a központ jelöltjét elfogadja és egyidejüleg a miniszterelnök urhoz rendithetlen bizalmát kifejező táviratot küldjön. A tisztelt miniszterelnök ur elődei, Bánffy, Wekerle, Szapáry, Tisza Kálmán ezt nem tartották szükségesnek, erre nem fektettek sulyt, bizonyos félénkség volt meg még bennük az ilyen külső czafrangok ellenében, de most már ugy látom, ez a félénkség is megszünt és sokkal nagyobb nyiltsággal megy most már ennek a központnak a működése.

A parlament tagjainak egy része, a többség tagjainak nem is csekély része a központ ily természetü működése által és segélyével jut ide a parlamentbe. Azok tehát nem a kerületet, nem a nemzeti akaratot képviselik, hanem ismétlem és ismétlem, képviselik azt a központot, a mely központ, tegyük fel a kérdést: kit és mit képvisel? Azt a központot összeállitja maga a miniszterelnök ur és a miniszterelnök ur nélkül és az ő beleegyezése nélkül és az ő irányadó tevékenysége nélkül az a központ meg nem alakitható. Ezt természetesnek is tartom.

Emlékszem rá, – és ezt Vészi József képviselőtársam figyelmébe különösen ajánlom, – hogy 1847-ben Deák Ferencz irt egy levelet. Az 1847-iki pozsonyi országgyülésre készitettek egy programmot a nemzet legjobb hazafiai, a kik egy kis komissiót alkottak. Nem emlékszem ugyan biztosan, de gondolom, ahhoz a komissióhoz, vagy talán épen Kossuth Lajoshoz intézte Deák Ferencz azt a levelet, a melyben figyelmeztette őt, hogy nagyon meg kell gondolni, hogy nálunk az angol példákból vont ugynevezett parlamentárizmus egészséges intézmény lesz-e. Nagyon meg kell gondolni, mert ha mi megköveteljük, hogy a kormány a többség kormánya legyen, akkor el kell néznünk, hogy a kormánynak többsége legyen, ha pedig ezt el kell néznünk, a dolog természete hozza magával, hogy a kormányok maguk csinálják maguknak a többséget és erre sokkal inkább módjuk van, mint az örökösen ellenzékbe szoritott nemzetnek, mert a kormány kezében hatalom, erő, vagyon, kitüntetés, minden van, sokat is ad, még többet igérhet, az ellenzék pedig sem nem adhat, sem politikai tisztességgel nem igérhet semmit.

(Drakulits Pál: Pedig nagyon sokat igértek olyant, a miről tudták, hogy nem tudják betartani! (Zajos ellenmondások a szélső baloldalon.) Ezt nem tagadhatják le! Én nem igértem olyant, a mit nem tarthatok meg!)

Drakulits tisztelt képviselőtársammal szemben meg kell jegyeznem, hogy ő tán elismeri azt, hogy adni még sem adhat az ellenzék, a kormány pedig adhat. És abban igaza van ő neki, hogy mi sokat igérünk; fájdalom, többet, mint a mennyit nyujtani tudunk. De igérjük és kifejtjük azt is, hogy mikor és miképen fogjuk teljesiteni kötelességünket.

… És bizonyos ugyan, hogy minden hazafias buzgalmunk daczára is nem tudunk mindig akkora erőt kifejteni e Házban, mint a mekkora erő kifejtését megigérjük, de ennek bizony nem mi vagyunk az okai, hanem egyebek között Drakulits tisztelt képviselőtársam is…

és a többiek, a kik utját állják az erélyesebb, hatalmasabb és sikeresebb hazafias buzgalomnak.

Tisztelt Ház! Ideérkeznek a vármegyék és városok feliratai és a t. miniszterelnök urnak egyik bizalmasabb, de nem legbizalmasabb lapja, a »Nemzet« naponkint közöl egy lajstromot, a melyben szám szerint kinyomatja, hogy mely törvényhatóságok, mely vármegyék és városok irtak már fel ide; másik, igazában bizalmas lapja, Vészi képviselőtársunk lapja pedig csaknem naponkint megemlékezvén erről a mozgalomról, ezt akképen jellemzi, hogy »A nemzet ébredése«.

(Vészi József: Helyt is állok érte.)

T. képviselőtársam, mi a nemzet történetében ezt a szót »a nemzet ébredése« ismerjük. Ez a szó ugy hangzik fülünkben, mint szép, mint fenséges melódia. A nemzet ébredése meg van; annak férfiai voltak Széchenyi István, felsőbüki Nagy Pál, Vörösmarty Mihály, Wesselényi Miklós, valamint később Deák, Kossuth stb., a kik felébresztették a nemzetet először irodalmilag, azután politikailag s a kik végre a nemzet lelkébe verték azt az eszmét és azt a szenvedélyt, hogy ne szenvedjen el némán mindent, se a hatalom részéről, se a kormánynyal, se a koronával szemben, hanem saját öröklött, ősi jogainak, becsületének és méltóságának tiszteletben tartását követelje. Mi ezt értjük a nemzet ébredése alatt. De mit értenek a nemzet ébredése alatt önök? Önök azt értik alatta, hogy Abrudbánya felirata ideérkezett…

(Széll Kálmán miniszterelnök: Hogy nem kell obstrukczió!)

… vagy hogy Temes vármegye, avagy Torontál vármegye feliratai ideérkeztek, hogy Bihar vármegye felirata ideérkezett. Hát ne játszunk a szavakkal, t. képviselőtársaim, és ne nevezzék ezt a nemzet ébredésének, nevezzék ezt önök a vármegyék rugódozásának, vagy akármi másnak, de a nemzet ébredésének ezt ne nevezzék.

T. képviselőtársam felszólalásában bizonyos statisztikai adatokkal is szolgált nekünk. A statisztikai tudomány mezején is tett egy lépést; gratulálok hozzá, hogy nem nagy lépést. Többször mondtam már, hogy sok hiábavaló tudomány van a világon, de a leghiábavalóbb a statisztikai tudomány. A statisztika összes igazságai között nagyon kevés az, a mit én igaznak fel tudok ismerni. Megmondtam már ebben a Házban nem egyszer, hogy a statisztika olyan tudomány, a mely egy kis ideig keveset, azon túl meg semmit sem ér. Különösen mióta a magyar parlamentáris kormányzat arra van berendezve, hogy elmulaszthat mindent, a mi e nemzet érdeke, de a statisztikát nem lehet elmulasztani. Mióta itt sok ezer ember csinál nem mást, csak statisztikát, azóta épen nem adok erre a tudományra semmit. De hát képviselőtársam egy lépést tett a statisztika terén és elmondta, hogy 48 előtt hány lélekből állott a nemzet, mennyi volt a választó és hogy most hány lélekből áll a nemzet és mennyi a választó.

Igazi statisztikát nehéz ebben a dologban csinálni. Nem is ostromlom állitásának számbeli igazságát, de értékbeli igazságát nem látom az ő előadásából, tehát nem is fogadom el egyelőre. Egyet azonban bizonyosan tudok és ez az, hogy engem valamikor, régen, egy negyed századdal ezelőtt, vagy még régebben, egy kerület megválasztott, a melynek központi székhelyén, egy előkelő városban akkor volt 1400 választó, köztük papi és hivatalnoki voks 70–80, tehát alig 4–5%, most pedig 800 választó van abban a hatalmas városban és ezek közt hivatalnok meg pap 360; tehát majdnem 50%. Ebben a városban minden ember ismert engem, én is ismertem mindenkit. Azóta is figyelemmel kisérem és elborzadok, ha nézem, hogy miként, minő irányban és minő mértékben megy a mi fejlődésünk az ország némely részében? A kézműiparos-osztály megszünt. A magyar kisbirtokos-osztály megszünt. A függetlenség megszünt. Méltán lehet tehát azt mondani az ország sok vidékére, kivált vidéki városainkra, a melyek pedig a választásoknál nagy tényezők és a legtöbb voksot szállitják a központ számára, el lehet mondani, a mit elmondottak Guizot kormányáról, hogy választóinak egy része hivatalban van, a másik része pedig hivatalba akar jutni.

Ilyen nálunk az a többség; igy alakul minálunk a többség a törvényhatóságokban is. Vannak azonban a törvényhatóságokban és a városokban is jó, lelkes férfiak, a kik csak ugy gondolkoznak, csak ugy éreznek, mint mi, de a kikben a politikai bátorság nem eléggé erős, a kiknek talán politikai függetlensége is érintve van; mert a kormányhatalom modern hatalmi berendezése ennek az államnak, irtózatos szövevénnyel hálózta be a társadalomnak minden rétegét, ugy hogy a legelőkelőbb férfiaknál sem bizonyos az ember, csak hosszas vizsgálat után, vajjon politikai bátorságuk érintetlen-e, nincsen-e valamiképen már az is megkötve? Én elismerem hogy e férfiak közt is igen sok a tiszteletreméltó, szabadelvü, független gondolkozásu férfiu a megyékben és a városokban; de a politikai bátorság még hiányzik belőlük.

Legutóbb már a hirlapokban és a parlamenti eszmecserékben ugy látom, hogy már az elmék is kezdenek elhomályosodni és megzavarodni.

Ugy tüntetik most fel a vármegyékben és a városokban a kérdést, mintha mi a költségvetést akarnók hátráltatni, mintha mi az időhöz kötött és időhöz nem kötött, de a társadalom javát czélzó törvényjavaslatokat akarnók hátráltatni.

(Széll Kálmán miniszterelnök: Nem, csak válogatnak.)

Engedelmet, mi sem nem válogatunk, sem pedig ezeket nem akarjuk meggátolni. Mi komoly törvényhozói munkát akarunk végezni. De miért nem végezhetünk?

Mielőtt erre a kérdésre felelnék, megjegyzem azt, hogy önöknek tisztelt többség és tisztelt kormány, abban valami alaki kis igazuk van, hogy a többséget az alkotmányos életben jogok illetik meg és e jogok egyrésze általunk talán megvan bénitva. Igazuk van abban, hogy rendes körülmények közt, szabályos viszonyok közt, a társadalom békés fejlődésének utjain a törvényhozás többségét a maga akaratának nyilvánitásában meggátolni nem czélszerü, nem jogos, tehát nem is szabad. Ebben önöknek igazuk van. Hanem hát ezzel szemben nekünk is igazunk van ám, mert mi azt mondjuk ezzel szemben, hogy a nemzet fiait idegen lobogó alá, idegen nyelvre kényszeriteni nem szabad, idegen érdekekre felhasználni nem jogos, nem tisztességes és nem becsületes.

Már most két igazság áll egymással szemben: önök azt mondják, önöké a többség, mi meg azt mondjuk, mi védjük a nemzet érdekét, becsületét és vérét. Elismerem, hogy önöknek a többségre nézve igazuk van. Önök vitatják, de gyöngén, hogy nekünk ebben nem volna igazunk. Elismerik igazunkat a törvényhatóságok is. Látom felirataik furcsa hangjából, hogy a kérdés igazságához nem mernek nyulni. Megmaradnak a felszinen, a többség elméleténél, tovább nem kereskednek, hogy a kisebbséget mily indokok, mily érzések, mily törekvések vezérlik? Elismerik, hogy nekünk is igazságunk van, de ha el nem ismernék is, mi érezzük, hogy nekünk van igazunk.

Már most két igazság összeütközött: a többségé és – a mi szent meggyőződésünk szerint – a nemzeté. Már most, hogy jöjjön a megoldás? Tisztelt képviselőtársam, Vészi József, tegnap Gladstone hires egykori angol miniszterelnök valamely beszédét idézte, és a mikor az idézettel foglalkozott, akkor ezt a kérdést is megérintette. Azt mondta, Gladstone kereste annak okait, hogy miért nincs elég munkabirása az angol parlamentnek? Kereste ennek indokait. Már most tisztelt képviselőtársam belátta Gladstone fényes példájából, hogy ha tünet előtt áll az ember, keresnie kell annak indokait. Azonban tisztelt képviselőtársam kereste-e annak indokát, hogy miért áll egymással szemben ez a két igazság?

(Vészi József: Kerestem és meg is találtam!)