Part 14

Én erről beszélek. De tisztelt miniszterelnök ur, megmondom, miben különbözik a tisztelt miniszterelnök ur államférfiui működése Deák Ferencz működésétől. Deák Ferencz is alkudott, Deák is tárgyalt, Deák is kötéseket csinált, hanem a tényleges viszonyokhoz képest ingyen soha sem adott oda semmit, a nemzet részére minden téren vagy egész mértékben, vagy nagy részben vivmányokat biztositott a tényleges viszonyokhoz képest. Ez a történelem.

(Széll Kálmán miniszterelnök: Én is! A kiegyezési kötéseimben! Más kötést én nem csináltam.)

A tisztelt miniszterelnök ur pedig most is arra törekszik – majd egyebekről máskor beszélünk, ha lehet – hogy mi az eddigi ujonczlétszámot legalább egy harmadával emeljük fel ingyen, annyival több magyar ifjat szolgáltassunk ki az osztrák vezényletnek, a német szónak, a kétfejü sasnak és a Gotterhalténak.

(Széll Kálmán miniszterelnök: Az ország biztonságáért!)

És mit szerzett a nemzet számára ellenértéket ezért?

(Széll Kálmán miniszterelnök: Ez nem kötés, a gazdasági kiegyezés: az kötés! Ott megvan az ellenérték!)

Pedig látja a nemzet igaz törekvését, a mely nem mesterségesen van csinálva. Többször olvastam már – a tisztelt miniszterelnök ur talán ezt nem is egészen jól tudja – hogy kicsinylik azokat a deputácziókat, azokat a naponkint megujuló népgyüléseket, a melyek idejönnek tisztességes, komoly törekvéssel, jelentkeznek a képviselőház mélyen tisztelt elnökénél és a nemzet kivánságait tolmácsolják. Kicsinylik ezt a mozgalmat. Én pedig 33 esztendő óta, vagy mióta a közpályán működöm és a törvényhozás tagja vagyok, hasonló lélekemelő jelenetet a magyar parlament történetében nem láttam. Én ismerem néhány városnak a társadalmát; hivatkozom Nagykőrösre. Jobb és magyarabb város és vagyonosabb, gazdagabb nép nincs több az országban, nem is óhajtottam, hogy deputáczióba jöjjenek, mert gyakorlati hasznát, eredményét nem látom, nem is biztattam őket; mégis az a végtelen takarékos és munkaszerető nép ma 300 fővel jött ide. Ezt én nem láttam, tisztelt miniszterelnök ur sem 1889-ben, sem máskor soha. Ehhez hasonló tüntetéseket a magyar társadalomban csak akkor láttunk, a mikor Kossuthot temettük és a mikor a török testvéreket üdvözöltük, egy kegyetlen támadó háboruval szemben 1876–77–78-ban, soha máskor. Ezt sem lenézni, sem kicsinyelni, sem ócsárolni nem szabad. (Itt báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszternek állitólag tett közbeszólása miatt hosszabb ideig tartó zaj és zavar támadt.)

Kérek öt percz szünetet.

(Elnök: Az ülést öt perczre felfüggesztem!)

(Szünet után.)

(Elnök: Az ülést ujból megnyitom. Méltóztassanak helyöket elfoglalni. Kérem Eötvös Károly képviselő urat, méltóztassék beszédét folytatni.)

Tisztelt Ház! A miniszterelnök ur, de kivált a honvédelmi miniszter ur ismét és ismét hivatkozott a német vezényszó igazolásául arra, hogy ez közjogilag indokolt és törvényes dolog és hogy ez az 1867:XII. törvény ama rendelkezésén alapszik, a melylyel a legfőbb vezérlet, vezénylet és belszervezet joga a felségjogok közé soroztatott.

Talán szükségtelen is megjegyeznem, de véletlenül eszembe jutott, hogy a tisztelt miniszterelnök urnál talán nyelvbotlás volt az, mikor rezervált jogokról beszélt tegnapelőtti nagy beszédében, mert e szó, hogy »rezervált jog« a magyar közjogban ismeretlen. A magyar miniszterelnöki székből ezt a szót és ennek megfelelő eszmét még nem hallottunk!

(Széll Kálmán miniszterelnök: Nem ezzel kapcsolatban, hanem általánosságban az északamerikai és egyéb nemzetekre vonatkozólag teoriában mondottam.)

Ezt a szót törvényünk és fajunk nem ismeri. Vagy csak ellenkező értelemben és irányban ismeri. Rezervált jogai vannak a nemzetnek; mert a királynak csak annyi joga van, a mennyit a nemzet időnkint neki ad. E kijelentésem szorosan összefügg az 1867: XII. t.-czikk ama pontjának magyarázatával. Először is tökéletesen igaza van mindenkinek, ki állitja és igy tökéletesen igaza van Ugron Gábor tisztelt képviselőtársamnak, ki közbekiáltott, hogy a magyar király nem német király. Magyar törvényt és törvényhozási határozatokat a tisztelt miniszterelnök ur nem tud felmutatni arra nézve, hogy a magyar ifjakat a magyar királynak német szóra engedte volna valaha át ez a nemzet. Ezt nem cselekedte soha, nem is cselekedheti, ha élni akar, becsülettel soha. Többet mondok. Ha tanszerüleg állapittatnék meg az, hogy ez igy van és igy lehet, akkor ez a magyar királyi méltóságnak is meggyalázása volna, mert a magyar királyról azt sohasem szabad feltenni – nemcsak a mostaniról beszélek, hanem a multakról és jövendőkről is, hogy saját nemzetét, országát, annak nyelvét, becsületét és érzékenységét elárulja. Ilyent feltenni sem szabad.

Tudjuk mindannyian, hogy a közös hadsereg magyar ezredeiben, most a miniszterelnök ur terminológiáját használom, mindaddig, a mig a Habsburgoknak az egész magyar nemzet hazafiságára és az egész magyar nép erkölcsi támogatására volt szükségük, a lobogók, jelvények, a nyelv, vezénylet, ezredparancsnok, tisztikar mind tiszta magyar volt, mert addig nem merték a hatalom kezelői a nemzeti rendszert azon a téren megbolygatni, eltörölni vagy meggyalázni, mig szükségük volt az ő nézetük szerint is az egész magyar erőre. A mint azonban a hétéves háboru befejeztetett, 1765 után, megkezdték tolvajmódra becsempészni a magyar ezredekbe a német lobogót és a német vezényszót. A német tiszteket még akkor sem merték egészen becsempészni; mert idegen tisztek vezetésével nem tudták volna a magyar hadseregnek hasznát venni. A német tiszteket csak a nagy napoleoni háboruk lezajlása után merték a magyar ezredekbe bevinni; azelőtt soha! Tényleges állapot állott ennélfogva elő, melyet a nemzet becsületesnek és törvényesnek sohasem ismert el, a melyről a nemzet mindig abban a meggyőződésben volt, hogy a nemzet jogai és méltóságai ellenére a katonai és egyéb hatalom kezelői által orvul hozatott be a magyar hadseregbe. Ez a tényleges állapot az országgyülésnek nem egy tiltakozása daczára fennállott 1848-ig.

Hogy mi következett be 1848 után, ezt tudjuk a történelemből. Mikor pedig az 1867-iki kiegyezésre került a sor, akkor – és itt egészitem ki a tisztelt miniszterelnök ur fejtegetését – kimondta a törvényhozás, hogy a felségjogok közé tartozik a legfőbb vezénylet, a generalisszimátus kérdése, a vezénylet dolga és oda tartozik a belszervezet is, de nincs a magyar törvényben és egy ember sem gondolt erre, hogy ezzel az országgyülés és a magyar nemzet elismerje, hogy fiait németül, német jelvényekkel, idegen jelszavakkal, lobogókkal lehet és szabad a hadsereg számára kiképezni.

A nemzetekre időnkint rázuhanó nagy szerencsétlenségek közben a mindig éber hatalom gyakran az önkényuralommal csuf, sértő és ártalmas intézményeket halmozott ránk. Ezek közé tartozik a német vezényszó, a német nyelv, a kétfejü sas és a Gotterhalte is. A nemzet az idegen erőszak ily működését, ha nagy ok nem forgott fenn, hogy erőszakosan tiltakozzék ellene, gyakran hallgatag eltürte. Eltürte 1848 előtt is pár évtizeden keresztül. Eltürte 1867 után is néhány évtizeden keresztül. Eltürni lehet az erőszakot hallgatással, de hogy a nemzet maga elhatározza, megállapitsa, megszavazza, hogy saját fiai idegen nyelven vezényeltessenek, idegen jelvények alatt teljesitsék a haza iránt szent és legszentebb kötelességüket, a védkötelezettséget, ezt a nemzet meg nem szavazhatja, ezt el nem türheti soha. És eddig a Házban nem is akadt államférfiu, a ki ily nyiltan, ily teljesen fényes homlokkal a nemzet elé állott volna és azt mondta volna, hogy a német vezényszó, a kétfejü sasos zászló és a Gotterhalte törvényes és közjogilag helyes. Ezt eddig még nem mondotta senki.

(Széll Kálmán miniszterelnök: Igy én sem mondtam!)

Azt mondták, hogy mert tényleg megvan, türjük, de ezt az 1867: XII. törvényczikkel nem indokolta senki.

(Széll Kálmán miniszterelnök: A sasra nézve én éppen az ellenkezőt mondtam!)

És ha a tisztelt miniszterelnök ur megütközik azon az ellentálláson, a mely nem obstrukczió abban az értelemben, a mint ezt önök mondják és a melyet itt tapasztal és pedig a nélkül, hogy itt a férfiakat, a törvényhozókat szenvedély vagy gyülölködés vezetné

(Széll Kálmán miniszterelnök: Látom!)

… és ezt a tisztelt miniszterelnök ur is tudja…

(Széll Kálmán miniszterelnök: Láttam beszédem alatt!)

(Kossuth Ferencz: A miniszterelnök ur személye iránt tisztelettel vagyunk!)

… akkor a tisztelt miniszterelnök ur ne ütközzék meg ezen, hanem tartsa ezt természetesnek, becsülje meg e férfiakat, a kik a nemzet ellen szándékolt merényletet, a mely most történik először ilyen nyiltan, méltó módon visszautasitani törekszenek.

A tisztelt honvédelmi miniszter urral szeretnék még egypár szót váltani. A vezényszó dolgában oly csodásan megbokrosodnak, valahányszor szóba jön. Én ugyan a hadsereget, szervezetét, intézményét, mai alakjában nem fogadhatom el soha, de megkisérlem, hogy a hadsereg dolgában arra az alapra helyezkedjem, a közös hadsereg magyar ezredei stb. alapjára, a melyen a tisztelt honvédelmi miniszter ur áll. Ugyan micsoda nagy szerencsétlenség lenne abból, hogyha a cseh ezredeket cseh nyelven képeznék és vezetnék, a lengyelt lengyel nyelven, a németet német nyelven, a magyart megyar nyelven és a horvátot horvát nyelven?! Hisz Csehországnak történeti multja van, a cseh nemzet államilag megalakult nemzet 7–8 száz év óta, ugy van, mint Horvátország, mint Galiczia, vagy Lengyelország. Mi baj származnék abból, ha minden katonát azon a nyelven vezényelnének, a melyet mint államilag megalakult nemzetnek fia beszél? Mert és itt van a határ, azt sohasem fogadom el, hogy nekünk itt az oláhokat, tótokat, czigányokat e nyelven kellene vezetni, mivel egyik sem államilag megalakult nemzet nyelve.

(Széll Kálmán miniszterelnök: Azt czáfolja, a mit mondtam, nem pedig azt, a mit nem mondtam.)

Csehországé, Lengyelországé, Ausztriáé és a magyaré helyén van. Hát mi baj van akkor? Vigasztalás az nekünk, hogy ne legyen horvát, ne legyen lengyel, tehát ne legyen magyar se? Hát betegség tölti el a katonai körök elméjét, hogy elhitetni akarják, hogy ez lehetetlenség, vagy a harczképesség fokozására szükséges, hogy olyan nyelven beszéljenek a katonák, a melyet nem értenek? Ezzel a tökéletes ostobasággal végre-valahára szakitani kell. Higyje meg a tisztelt miniszterelnök ur, hogy mind a száz történelmi adatával ellentétben is állitom és állithatom, hogy ostobasággal még a katonai hatalmat sem lehet erősiteni.

A miniszterelnök urnak összes hirlapjai, összes barátai, összes támogatói hetek óta mindig azzal jönnek elő, hogy ott van a többség, hogy a kisebbségnek nincs jogában a többség akaratának érvényesülését meggátolni. Midőn a miniszterelnök ur – hozzáteszem – nagyon szépen kifejti a többségi elméletet, mely egyébiránt már nagyon régen ki volt fejtve és a mely elméletnek mindig is megáll, de a nemzetek gyakorlati életében egészen máskép van, mint a hogy a miniszterelnök ur kifejti, ugy állitja fel a kérdést, hogy a magyar államiság és a nemzetegység biztositéka az alkotmány, az alkotmány biztositéka a parlamentárizmus, a parlamentárizmus biztositéka a többség akaratának érvényesülése, azután pedig elmondja, hogy ergo stb. a kisebbség az a szörnyeteg, a mely az apokalyptikusi könyvekben le van zajzolva, a mely megdönti a többség akaratát, ezzel megdönti a parlamentárizmust, ezzel megdönti a nemzetegységet, ezzel megdönti a magyar államot.

Ezzel szemben én azt mondom, hogy a tankönyvekből kivett, vagy legalább onnan is kivehetett ez elmélet a többség jogáról…

(Széll Kálmán miniszterelnök: Fenn is tartom azt, absque szörnyeteg!)

… hogy ezen fogalmak és intézmények, mint államegység, nemzetegység, alkotmányosság, parlamentárizmus, többség stb. nem önczélok, hanem ezek csupán külső eszközök arra, hogy a nemzet erejét, erkölcsét, anyagi jólétét, tekintélyét, méltóságát, becsületét, jövendőjét biztositsák. Ha pedig ezek az intézmények, minő a többség elmélete, a parlamentárizmus, a felelős kormány stb. nem a nemzet erőit, jólétét, bizalmát növelik és biztositják, hanem ellenkezőleg, a nemzet önbizalmát csökkentik, anyagi erőit megfogyasztják, szellemi erőit szétzilálják: akkor mielőttünk azoknak semmi becsük nincs, de nincsen az oly elméletnek sem, mely itt szabályul felállitja, hogy a többség meg a parlamentárizmus és az alkotmány német vezényszóra kétfejü sas alá, a Gotterhaltéra vigye fiainkat. Ha igy van, akkor ezek nekünk nem kellenek.

(Széll Kálmán miniszterelnök: Kossuth mást mondott 1848-ban.)

Méltóztassék levetni az álarczot és nem a nemzetet és annak képviselőit tenni felelőssé a nemzet sorsáért. Viseljék a felelősséget éltükben és holtuk után a hatalom kezelői a koronától kezdve lefelé és ne ruházzák mireánk. A nemzet rétegeibe ne azt az eszmét plántálják be nyavalyás ügynökeik utján, hogy ime, mit ér nektek a törvényhozás, mit ér a képviselőház, csak az időt pazarolja, csak fecseg, csak akadályoz; minden baj és nyomoruság onnét jön; pedig önök tisztelt miniszter urak, tudják a legjobban, honnét jön a nemzetre minden nyomoruság.

Tessék levetni az álarczot, tessék levettetni azt mindenkivel és tessék a történelem, nemzet és a felelősség elé nyiltan állani, nem pedig a felelősséget átruházni mi reánk, a hasznot, dicsőséget, jutalmat és hivalkodást megtartani maguknak.

Nem a tisztelt többségre vonatkoztatom ezen szavaimat, ne tessék félreérteni, önök is olyan szegény legények, még szegényebbek, mint mi vagyunk.

A láthatatlan kézről beszélek én, a mely nem is láthatatlan, hanem nagyon is látható ököl, mely mindig dolgozik akkor, mikor a nemzet ellen véteni kell. Most is az dolgozik, csakhogy a miniszterek a a parlamentáris felelős kormányok tankönyvi elméletének tógájába beburkolva, oda állanak s azt mondják, ők akarják azt, a mit hirdetnek. Akarja az ördög, ők ép ugy nem akarják, a mint mi nem.

Azután tisztelt miniszter ur, vannak ám erők az alkotmányos élet mezején is; a nemzetek életében is vannak esetek, hogy a többséggel bizonyos dolgokat megszavazni vagy leszavazni nem lehet. Kétszer kettő az négy, hiába mondanák, hogy három vagy öt. A magyar fiunak német vezényszóra, Ördögszigetre és a kétfejü sas alá való küldését hiába szavazzák meg, az nemzeti igazság nem lesz soha. Ha megszavazzák, nemzeti szégyen lesz belőle, de igazság akkor sem lesz.

Vannak dolgok, a melyeknél a többségről meg kell feledkezni; vannak igazságok, melyeket egész korszakok ellen csak egy ember képvisel.

III. Napoleonnak parlamentjében öt emberből állt a kisebbség és az volt a nemzet, nem pedig a százötven, azt megmutatta a következés. Lajos Fülöp kormányának Guizot alatt, a ki ama kornak Széll Kálmánja volt, megvolt a nagy többsége és mégis megbukott miniszter és király egyaránt. Az ilyen dolgokat, minő a nemzet finomabb, nemesebb és szentebb, sőt legszentebb érzése, többséggel elintézni, leszavazni nem lehet.

De bezárom szavaimat, csak egy kérdést vetek még fel: azt a kérdést, hogy a mai helyzetben van-e segitség? Én azt vártam a tisztelt miniszterelnök urtól, hogy nagy beszédében, a melylyel pár nappal megelőzi a törvénytelen állapot bekövetkezését, fölveti ezt a kérdést és erre feleletet ad. Van-e tehát segitség ebben a helyzetben, a mely igen sulyos? A törvénytelen állapot bekövetkezésétől magam is irtózom, sohasem is munkáltam arra, hogy ilyen állapot bekövetkezzék, de ma a kötelesség nem engedi meg, hogy visszariadjak attól, hogy helyeseljem azt az álláspontot, a melyet a Háznak ez az oldala elfoglal.

Nagy veszélyt látok én is a törvénytelen állapotban, de én nem azt a veszélyt látom, a melyet a tisztelt miniszterelnök ur felidéz, a midőn előzetes eseteket mond, hogy megtanitjuk a nemzetiségeket, megtanitjuk a hatalmat, hogy majd egykor mikép lehet Magyarország törvénye és alkotmánya ellen kormányozni, hisz tudja ezt az a hatalom igen jól és a mikor egyszer hatalmasnak érzi magát, sohasem áll ő meg utjában azért, mert a Corpus juris előtte áll, hanem felrugja azt a magyar felelős miniszterekkel együtt, a mennyiben igy szokta ezt és megy a maga utján.

Én nem ezekben látom a bajt, hanem a mai állapotot azért bajnak látom én is és bizony magam is törtem a fejemet azon, hogy van-e hát segitség és mikép leketne a bajt elkerülni? Én azt hiszem és ez teljes meggyőződésem, hogy igenis van.

Én tudom, habár a tisztelt miniszterelnök ur némileg más szinben törekedett is feltüntetni, hogy mikor 1839–40-ben Deák Ferencz megtagadta az ujonczlétszám megadását s megtagadta, gondolom tizenegy hónapon át, mikor április 11-ikére az országgyülés feloszlatásáról szóló királyi leirat már a nádor zsebében volt, az utolsó napon, április 10-én meggondolta az uralkodó azt – mert az akkori uralkodóról lehet beszélnünk, mivel annak nem volt felelős földmivelésügyi minisztere, hogy ha feloszlatja az országgyültést, miként áll akkor a legyőzhetetlen osztrák császár az európai nagyhatalmak előtt és felséges barátai előtt.

Meggondolta ezt és bölcseségével arra jött rá, hogy ugy áll a világ előtt és felséges barátai előtt, mint olyan uralkodó, a kinek Magyarország nem ád katonát. Ha katonát akar magának, ha hős vitézeket akar szerezni, kénytelen lesz pandurokkal, kötéllel fogni és vason vinni be a legényeket. Mikor pedig ezt meggondolta az uralkodó, mikor ezt meggondolta az ő Metternich nevü minisztere, azt mondták, jobb lesz kibékülni, mintsem az országgyülést feloszlatni. Mintsem, hogy katonát becsülettel ne kapjunk és katonát csak erőszakkal szerezhessünk és ezzel a nagyhatalmu tekintélyt elveszitsük, jobb lesz a nemzettel kibékülni, jogos kivánságait teljesiteni és az ujonczokat tőle köszönettel elfogadni. És bár e feloszlató rendelet április 11-ére már ott volt a nádor zsebében, 11-én a nemzet kivánságait teljesitették, tovább folyt az országgyülés, megkapták és meg is köszönték az ujonczokat.

Most talán jobb a helyzet? Az uralkodónak vagy kormányának vagy nagyhatalmu monarchiájának nemzetközi állapota, tekintélye, becsülete talán ma jobb, mint 1840-ben volt? Nem más az. Ha urunk-királyunk elé oda áll a miniszterelnök férfimódra és azt mondja: Felség, a nemzettől kell jó szivvel megkapni az ujonczokat, mert én Felséged monarchiáját, uralkodói tekintélyét és méltóságát – a melyet nekem, mint miniszterednek meg kell védelmeznem – ki nem tehetem annak, hogy Európa olyan látványnak legyen szemtanuja, hogy Magyarország megtagadja az ujonczot azért, mert legelemibb nemzeti jogai és érzelmei lábbal tiportatnak, nekem, mint tanácsadónak, kötelességem, hogy erre figyelmeztesselek. Ha férfimódra megmondja ezt neki, az uralkodói bölcseség és a nemes sziv feltámadt jogát gyakorolja.

(Széll Kálmán miniszterelnök: A kisebbség nem Magyarország. Sohasem fogadtam ezt el, sohasem irom alá.)

Tisztelt miniszterelnök ur! Ha megtörtént 1840 áprilisában, sőt, ha megtörtént 1889 márcziusában hogy a koronát felvilágositották férfiak, de férfiak arról, hogy a 14. §. a nemzetnek ártalmára van, hogy az tekintélyének és alkotmányának megcsonkitását jelenti és ha akkor a korona bölcsesége előállt és azokat a káros dolgokat megváltoztatta, megjavitotta: hát nem a kisebbségből indult az ki és nem a korona bölcsesége segitett a dolgon?

Emlékezzék csak vissza a tisztelt miniszterelnök ur az egyházpolitika dolgára. Köztudomásu dolog, hogy a koronának felséges képviselője nem rokonszenvezett azzal az elvvel, hogy ő azt nem óhajtotta, hogy az nem tetszett neki, de támadtak férfiak, a kik meggyőzték arról, hogy a nemzet nagy többségének akarata által nagy összeütközés lesz vele kikerülve, a mely különben az állam és egyház között kikerülhetetlen. És a korona bölcsesége konszenzusát adta az uj alkotásokhoz és az állam meg az egyház közötti nagy konfliktusoknak elejét vette. Hát a korona bölcseségében lehet bizni, de csak akkor, ha a korona tanácsában férfiak ülnek.

És a mikor a függetlenségi párt azon az álláson, a melyet elfoglalt, e kérdésben szilárdul megmarad, érvei és meggyőződései alakulásának tényezői között mindig ott van az a gondolat, hogy az utolsó órában a korona bölcsesége, a mely a kényszerhelyzetet is felismeri ám, a nemzet megalázása, jogainak megnyirbálása és megsértése nélkül is megoldást talál ebben a nehéz helyzetben is.

Beszédem elején mondtam, hogy azt a benyomást keltette bennem a tisztelt miniszterelnök ur tegnapelőtti nagy és szép beszéde, hogy az bucsuzóbeszéd volt. Hát szinte megillet engem az, hogy én ahhoz kis bucsuztatót is kössek. A tisztelt miniszterelnök urat is követni fogja ujabbkori történetünknek az a szomoru jelensége, a mely szerint államférfiaink, ha egyszer elhagyták a hatalom helyét, ha azt elvesztették, elvesztették egyuttal nagyságukat, befolyásukat is és megszüntek a nemzet nagy férfiai lenni. A politikai elalvás, nem mondom, hogy a halál, hanem a politikai szunnyadás, az örökös szunnyadás következik be majd a tisztelt miniszterelnök urnái is, a mint annyi sok elődjénél bekövetkezett.

Hogy vagyunk mi ma? Ma nincsen a nemzetnek igazi vezére. A külső hatalom, a külső dicsőség minden jelvényét megadja a véletlen, a piros székbe, a korona tanácsába való jutás, magas kitüntetés, holmi társulatok elnöksége – ily külső dolgok megadhatják a nagyságnak külső jelenségeit, de azon az oldalon, a kormányzó padokon, a nemzetnek vezérférfiai, a nemzetnek nagyjai nincsenek. Ha kezdenek is képződni – mert hiszen minden korszak megszüli a maga gyermekét – ha kezdenek is képződni; hogyha erőteljesen azzá alakulnak is át, hogy a nemzet nagyjai legyenek; a mint a korona tanácsosaivá válnak, fejlődésük azonnal megakad, növekvésüknek arányai összezsugorodnak és a mikor a korona tanácsából kizáratnak, éppen olyan hétköznapi alakokká válnak, mint a milyenek voltak azelőtt.

(Ugron Gábor: Kifacsart czitromokká!)

Oda fejlődött a magyar közélet, hogy a társadalom különben rossz felfogása szerint nagygyá csak a koronához való közeljutás által lehet valaki és oda fejlődött a társadalmi felfogás 35–36 évi alkotmányosságután, hogy a kire a korona fénye nem sugárzik, sem közelben, sem távolban, az semmi ember a magyar társadalomban. Irtóztató sülyedésnek a bizonysága ez, tisztelt képviselőház.

Az elveknek és az erkölcsöknek nagy megromlása minden téren mutatja, hogy a nemzetélet minden külső disze mintha csak a koronától függne, mintha csak a koronában volna meg, semmiben sem másban. Ez ellen a felfogás ellen nekünk egész hazafiságunkkal tiltakoznunk kell, utját kell annak állanunk és maholnap vizsgálat alá kell vennünk, hogy vajjon a koronának hatalma nem sokkal több-e már, mint a mennyit józaneszü társadalomban fentartani lehet!

Azt mondja a költő:

„Az nem lehet, hogy ész, erő És oly szent akarat Hiába sorvadozzanak Egy átoksuly alatt!“

De ha az az átoksuly megvan és ha az a sorvadás mindennap megvan, hát mi az ellen a mentség, tisztelt miniszterelnök ur? Talán szivéhez ér a szó? Annyi bizonyos, hogy az a közjogi mű, a melyen önök állanak, a melyet olyan nagy dicsérettel idéz elénk folyton a miniszter ur, az a közjogi mű megbotlott, megromlott, kátyuba keveredett, többé azzal a nemzet boldogságát előidézni nem lehet. Maga az az eset, mely fenforog, bizonyitja ezt.

Tisztelt miniszterelnök ur, ön is gazda, tudja azt, hogy ha a terhelt szekér megfeneklik a kátyuban, az, a ki a szekér tetején marad, azt abból a kátyuból ki nem emeli. Le kell onnan szállani, az istenadta, ős szilárd anyaföldbe kell megfesziteni az emelőrudat, hogy a szekeret kimozdithassa.

(Széll Kálmán miniszterelnök: Én nem ülök a szekér tetején!)

Ön, tisztelt miniszter ur, el fogja hagyni azt a helyet nemsokára, mihelyt az örökség felett sikerül az osztály. El fogja hagyni azt a helyet nagy csalódások után, oly viszonyok között, a melyek a nemzetre nézve borusak; és ha meg nem volna is róla győződve, elődeinek és kortársainak a példájából megtanulhatja, hogy ugy vonul vissza majd a magánéletbe, mint semmivé vált nagyhatalom.

(Széll Kálmán miniszterelnök: Én ezt már megpróbáltam! Ne tanitson engem!)