Part 13

Szóról-szóra azt mondta (olvassa): »Szükséges, hogy tudja a külföld, hogy itt milyen erős a dinasztikus érzés és hogy a monarchikus eszméknek olyan mély gyökere, mint Magyarországon, a kontinensen nincsen«. Hát, tisztelt földmivelésügyi miniszter ur, ha azt óhajtja, hogy ennek az érvnek mi valami sulyát elismerjük, először is bizonyitsa be, hogy a mai államkormányzati rendszer mellett vajjon a külföldnek lehet-e és kell-e tudnia azt, hogy Magyarország van a világon! Van-e nekünk odakünn követünk, jelvényünk, nyelvünk, lobogónk, hadseregünkről van-e tudomása, tengeri haderőnket, vagy bármi egyebünket ismerik-e a külföldön, van-e valamink, a miről a külföld tudná azt, hogy Magyarország mint állam létezik? Azt mondta Deák Ferencz egykor – s a mit mondott, ma is igaz és a miniszterelnök ur, mint Deák Ferencz hűséges követője, mellém áll bizonyára, ámbár kételkedni lehet benne, mellém áll bizonyára abban, hogy Deák Ferencznek akkor is igaza volt, most is, hogy a külföld alig tud rólunk valamit; a mit tud is csak abból áll, hogy Magyarország, vagy a mi egykor Magyarország volt, Ausztriának, egy a haladás terén teljesen elmaradt, elszegényedett tartománya.

Igy volt ez 1839. év végén, vagy 1840 elején, de nagyon az elején. Igy mondta ezt az országgyülésen Deák Ferencz. És ha ma vannak magyar utazók – pedig vannak és pedig sokkal többen, mint régente – s bejárják idegen nemzetek országait, vagy idegen társadalmak közé keverednek, nem találnak embert, idegent sehol, a ki tudomással birna arról, hogy Magyarország, mint ország, mint állam létezik a földön…

… Igen kevés tudós van a világon és azt a kevés tudóst is különcznek tartják a külföldön, a ki Magyarországról, mint államról valamit tud. Most is ugy áll a helyzet, mint már akkor és kérdem: ez a kormányzat tett-e valamit arra, hogy Magyarország állami léte idegen nemzetek által elismertessék? Semmit, sőt elkövetett mindent, a mit tudott, hogy az idegen nemzetek és az idegen államok Magyarország létéről tudomással ne birjanak. De még ha tudnának is rólunk, az legyen a mi nemzeti törekvésünk, hogy a magyar nemzetről csak annyit tudjon a külföld, hogy dinasztikus? Hát nyer ezzel valamit a külföld, vagy mi nyerünk-e ezzel valamit, vagy nyer-e ezzel valamit a dinasztia? Miért törekedjünk mi arra, hogy a külföld bennünket ne csak a kipedrett bajuszról, ne csak a Hunyadi János keserüvizről, hanem arról is ismerjen, hogy mi vagyunk a világ legdinasztikusabb nemzete? És tisztelt földmivelésügyi miniszter ur, ama kevés jólelkü és tudós különcz előtt, a ki a magyar nemzet létezéséről tud valamit, még talán van ma is egy kis becsületünk, de ha azt a czélt elérnők, hogy ne tudjon rólunk egyebet a külföld, mint azt, hogy mi vagyunk a legdinasztikusabb nép a világon és tudná, hogy miért vagyunk olyan nagyon dinasztikusak: akkor becsületünk utolsó foszlányai is oda lennének.

De tisztelt Képviselőház, át kell térnem a tisztelt miniszterelnök urnak pár nap előtt tartott bucsuzó beszédére, a mely – őszintén megvallom – engem is meghatott. Nem káröröm beszél belőlem, mert hiszen én semmi örvendeteset nem látok – egyénileg – abban, ha a tisztelt miniszterelnök ur államférfiui működésének a végén vagyunk; nincsen örömöm – még politikailag sem – abban, mert őszintén szólva, nem tudom, hogy utána mi következik. Én sem tudom, ő sem tudja: épugy tájékozatlanok vagyunk valamennyien, mint a hogy – hiszem és meggyőződésem – tájékozatlan ő is. Mert ha csak kevéssé volna is tájékozva, államférfiui kötelessége lenne az utolsó napon, a mikor az u. n. törvénytelen állapot bekövetkezik, mindent elkövetni arra nézve, hogy az be ne következzék…

(Rakovszky István: Bánffy se tette!)

… Hát vessen vele számot a tisztelt képviselő ur! Tisztelt képviselőtársunknak különös tetszésére válik az én beszédem alatt mindig Bánffyra hivatkozni. Pedig én nem hivatkozom az ő szentjeire, meg apostolaira. (Zajos derültség a szélső baloldalon és jobbfelől.) És különösen nem értem azt, mit akar ezzel az én tisztelt képviselőtársam. Ellenzéki férfiu-e ő, vagy nem? Az ellenzék becsületes küzdelmét akarja-e előmozditani, vagy nem, vagy pedig lerontani törekszik?…

(Rakovszky István: Én is azt kérdeztem a képviselő urtól Bánffy alatt?)

Semmit sem kérdezett, mert én akkor nem voltam ott a Házban; nem helyeseltem azt az obstrukcziót; nem is gátoltam, nem is helyeseltem!

(Rakovszky István: Én meg most nem helyeslem!)

… Mióta?

(Rakovszky István: Az indemnitási vita óta!)

Majd a szemébe nézünk mi annak az érvelésnek! Én nekem most a miniszterelnök urhoz lenne szavam és Rakovszky tisztelt képviselőtársam utamba akar állani. Nem sikerül. Elháritom az utból. Én az én szavaimat el fogom itt mondani.

A tisztelt miniszterelnök ur államférfiui pályáját én a mint emlitettem már, a vége felé közeledőnek látom. Az a terem, a melyben ő időzik, ma már betegszoba. Rokonok, hű barátok, jó szomszédok meg-meglátogatják, vigasztalják is, a mint tegnap a földmivelésügyi miniszter ur megkisérlette.

(Széll Kálmán miniszterelnök: Sohse sajnálkozzék én felettem!)

Nem is sajnálkozom. Majd rátérek!

(Egy hang a szélső balon: Hideg borogatással kinálják!)

(Széll Kálmán miniszterelnök: Nem kérek belőle!)

Hideg borogatással is ellátják. De egyuttal kikémlelik a szekrényeket, az ólakat, a ménest és a gulyát, hogy mekkora lesz az örökség, kinek mi jut belőle. Igy látom én a helyzetet; meglehet, hogy tévedek, de én igy látom a helyzetet. És engemet arra, hogy igy lássam a helyzetet, ellenállhatatlan erővel a tisztelt miniszterelnök urnak pár nap előtti felszólalása késztet. Sem nem sajnálkozás, sem nem káröröm ez itt, tisztelt Képviselőház.

(Széll Kálmán miniszterelnök: Csak parentáczió!)

Az. Hálás köszönettel ismerem el ama szavak baráti, benső, bizalmas természetét, a melyekkel rólam is megemlékezett beszédében a tisztelt miniszterelnök ur. Igaza van: egyénisége iránt ma is a régi tisztelet és becsülés lelkesit engem. Igaza van. De más dolog az ő államférfiui működése. Azt rossznak, azt kárhozatosnak tartom. De rossznak és kárhozatosnak tartottam ezelőtt huszonöt vagy huszonnyolcz esztendővel is; de rossznak és kárhozatosnak tartom most is; és az a helyzet, a melybe ma hazánk jutott, mutatja, hogy igazságom van.

Azt mondja a tisztelt miniszterelnök ur tegnapelőtti beszédében, hogy a kormány azonositja magát az ujonczemelési javaslattal. Lehetetlen, azt mondja a miniszterelnök ur, hogy azokat levegye a napirendről.

Szóról-szóra azt mondja: lehetetlen, hogy azokat a javaslatokat levegye a napirendről. Hát, tisztelt miniszterelnök ur, ez a szó »lehetetlen« megint olyan, a melynek valóságos értelmét valamikor Deák Ferencz megmagyarázta itt a képviselőházban. Megmagyarázta különösen azt, hogy az államférfiak gyakran lehetetlennek mondanak oly dolgot, a mely egyáltalában nem lehetetlen. Csak néha nehéz, de néha a nehézség csak hiusági akadályokba ütközik; a nemzettel azonban el akarják hitetni, hogy az lehetetlen. S én meg vagyok arról győződve, hogy ez az ujonczfelemelési javaslat is olyan, a melynek a napirendről való levétele nem lehetetlen, sőt a melynek a napirendről való levétele bizonyos körülmények között elmaradhatatlan szükségesség.

A tisztelt miniszterelnök ur indokolni akarta és indokolta is ez ujonczfelemelési javaslatnak szükségességét, mert azzal akart bennünket meggyőzni arról, hogy az ő és kabinettársainak szilárd meggyőződése mily jól megfontolt okokon nyugszik. De mivel indokolta? Az általános militárizmussal, az általános hadképességgel, általános európai felfogással, általános európai érveléssel. Semmivel mással lényegileg nem tudta indokolni, miért szükséges az ujonczlétszámnak ily magas mértékben való emelése. De hát, tisztelt miniszterelnök ur, ön azt jobban tudja, mint mi, mert helyzeténél fogva jobban kell tudnia, hogy minden országnak a helyzete bonyolult, hogy minden nagy kérdés szövevényes kérdés, a mely nem egy szálból, hanem igen sok szálból áll és hogy minden állam kormányzási igazságának nagyon sok részlete van és nagyon sok részlete egyenlő sulyu és fontosságu. A magyar állam helyzetében pusztán ezt az egyetlenegy szálat ragadni ki, pusztán ezt a kérdést tolni előtérbe és minden mást feláldozni érte; mindazt, a mit a földmivelésügyi miniszter ur tegnap itt kifejtett és a mit ki sem fejtett és a mi ennek a nemzetnek a nyugalmában van, feláldozni ezért az egyetlenegyért.

(Széll Kálmán miniszterelnök: Mi javasoltuk a többit is!)

De hogyan javasolták?

(Széll Kálmán miniszterelnök: azt is javasoltuk, ezt is javasoltuk!)

A tisztelt miniszterelnök ur a nemzetnek ezer és ezer más nagy dolgát, nagy érdekét kellő alakban nem állitotta a nemzet elé. Azt mondja a tisztelt miniszterelnök ur, hogy az ország érdeke a dinasztia érdeke és a monarchia érdeke egyszersmind. Hát tisztelt miniszterelnök ur, én azt hiszem, hogy a tankönyvek szerint, meg idegen elméletek szerint talán igaza van, mikor azt mondja, hogy az ország érdeke egyuttal a dinasztia érdeke, de Magyarországnak sok száz esztendős története azt bizonyitja, hogy a dinasztia nem igy fogta fel a dolgot és a dinasztia nem azt tartotta a maga érdekének, a mi az ország érdeke. A dinasztiára oly igazságokat diktál rá a tisztelt miniszterelnök ur, a mely igazságokra annak semmi kedve, a mely igazságokat elfogadni sincs a dinasztiának semmi kedve, semmi akarata.

Hát, tisztelt miniszterelnök ur, azt a tant mintha egy iskolában tanultuk volna valamikor, hogy a dinasztia érdeke egyuttal az ország érdeke és megforditva. Én is voltam egykor olyan hive Deák Ferencznek, mint a tisztelt miniszterelnök ur. De én 1876-ban, még inkább 1878-ban, csaknem egyidőben azzal, a mikor a tisztelt miniszterelnök ur kénytelen volt a kabinetből kilépni…

(Széll Kálmán miniszterelnök: Miért voltam kénytelen?)

Kénytelen volt; mert ha nem lett volna kénytelen, nem lépett volna ki.

(Széll Kálmán miniszterelnök: Állitásnak kétértelmü, viccznek rossz!)

Nem törekszem én arra, hogy jó viccz legyen; csak igaz legyen. Ugyanakkor meggyőződtem arról, hogy az a tan…

(Széll Kálmán miniszterelnök: Tudja ön, hogy miért voltam kénytelen kilépni! Mert meggyőződésem vitt reá! Mondja azt!)

… A benső meggyőződés tisztességes komoly férfiunál sokkal erősebb, mint bármely más kényszer.

(Széll Kálmán miniszterelnök: Ez igaz! De meg kell mondani!)

Meggyőződtem arról az évek során, 1867-tól 78-ig, hogy az a tudomány, a melyet mi egykor tanultunk, hamis tudomány és az ország érdeke meg a dinasztia érdeke nem egy, hanem nagy, lényeges dolgokban egymással szemben áll. Mindazonáltal, ámbár ép oly hive voltam az ő emlékének és hagyományainak és époly risztelője vagyok ma is, mint a tisztelt miniszterelnök ur, én mégis arra voltam kénytelen magamat elhatátozni, még pedig ugyanazon okokból, mint ő, hogy ide, erre az oldalra jöjjek.

(Széll Kálmán miniszterelnök: Ez már más!)

Mi birt engem arra a meggyőződésemre, arra az igazán ellenállhatatlan, kényszeritő meggyőződésre, hogy én itt ezeken a padokon kisértsem meg a nemzet ügyének szolgálni? Az birt reá, mert meggyőződtem arról, hogy az 1867-iki mű, a melynek egykor támogatója voltam, évek folyamán, 10 év alatt teljesen meghamisittatott, hogy az a mű a maga szerkezetében, a maga egész gépezetében többé nem felelt meg a nemzet erőinek, érdekeinek. Mi ennek az államnak a külső gépezete tekintetében, az emberek, a hatalmi viszonyok beosztása tekintetében oly szervezetet csináltunk, a minő van a teljesen önálló és független nagy nemzeti államoknak. Akkora a költségünk, akkorák a kiadások, annyi a hivatalnokunk, sőt nem csak annyi. 1848 előtt a királyi hatalomnak alig volt módjában Magyarországon 1500 embernek hivatalt és kenyeret adni; – ez a rendszer odavitte az országot, hogy ma a király 50,000 családnak ad kinevezést és kenyeret. A királyi hatalmat, a nélkül hogy ellensulyról kellő időben gondoskodtunk volna és kellő időben utját állottuk volna, a királyi hatalmat mérhetetlenül növeltük és a nemzet erőit majdnem ugyanabban az arányban csökkentettük.

Már most, ha nekünk olyan európai, korszerü, államszerü szervezetünk van, olyan állami gépezetünk külsőleg, mint a német, a franczia, az angol és egyéb nagy nemzeteké, de nincs nemzeti hadseregünk, nincs nemzeti uralkodóházunk, vámjaink felett nem rendelkezünk, ipari, gazdasági életünk összes erőforrásai felett nem mi rendelkezünk, de az állam szervezete mégis ugyanaz, mint azoké az államoké: akkor többé az 1867-iki mű ugy, a mint van, a nemzet javára fenn nem maradhat. Segiteni kell a dolgon; igy a nemzet sokáig nem birja.

Mi történt például, – a mi egyik nagy oka volt, a mely miatt kénytelen voltam magamra nézve a konzekvencziákat levonni, – mi történt például Bosznia ügyében? Mert a miniszterelnök urra nézve is egyik külső ok a bosnyák kérdés volt, hogy akkori állását elhagyta.

Itt van a bosnyák kérdés.

Nem szabad királyunkról beszélni itt; alkotmányos szokásunkkal ellenkezik; a 48-iki törvényekben kimondott nagy elv következményeivel ellenkezik. Nem szabad a mi királyunkról beszélni. Nem is akarom tenni, de bizonyos az, hogy ha a királyi esküben egyetlenegy szónak is értelme van, ha az nem üres szó, ha – bocsánat e szóért, nem szubjektiv szándékos kifejezés, – ha nem ámitás a királylyal, valamint a nemzettel szemben, ha az alkotmánynak a koronázási esküről szóló része komoly dolog, akkor Boszniát, a mikor elfoglaltuk, a magyar állam erejének szaporitására kellett volna forditani. A szent koronához tartozott. Egyenesen arra tett esküt a mi uralkodónk, a mikor szent István koronáját a fejére tették, azon a halmon, a mikor a világ négy tájára sujtott kardjával, az a kardsujtás azt jelentette, hogy Boszniát a magyar állam erőinek emelésére kell visszafoglalni, ha már visszafoglaltuk. És mi történt vele? Minden alkotmányon kivül eső immediát hatalmi terület képeztetett belőle: szláv, német és idegen. Nem magyar. Sem az alkotmányt ki nem terjesztették rá, sem alkotmányunk sánczaiba be nem vették, sem társadalmunk erejét rá ki nem terjesztettük. Sőt, még ha semmi sem történt volna, nem volna oly nagy baj, de egyenesen a magyar nemzet ellenére, tudatosan, szláv és német irányban fejlesztik. Nekünk alig van rá egyéb befolyásunk, mint a törvénynek ama szakasza, a mely a miniszterelnöknek jogot ad beleszólni a kérdésekbe, ha kérdik. Pedig sohasem kérdik.

Mit jelent a koronázási eskü akkor, mit jelent az alkotmány egyéb része, ha legkényesebb része sem ér semmit a mi számunkra! Ily tapasztalatok birtak rá és tették rám nézve kényszerüséggé, hogy azt a tábort elhagyjam és idejöjjek.

Azt mondja a tisztelt miniszterelnök ur és ez érvelésének egyik legfontosabb része, mindenesetre a legszebb érvek közé tartozik, azt mondja szóról-szóra: fejleszteni kell a hadsereget, fejleszteni kell a véderőt, szaporitanunk kell a legénység számát, taraczkütegekre és nem tudom mi mindenre van szükségünk szárazon és vizen egyaránt, mert az élet meg nem áll semmiben, semmi intézményben, tehát a hadseregnél sem áll meg az élet, fejlődnie kell. Jó, igaza van a miniszterelnök urnak, ha az élet meg nem áll semmiben, fejlődni kell, a hadseregnek is fejlődni kell. De hát mit akar ezzel a miniszterelnök ur mondani? Miért hivatkozik ő a dicsőült államférfinak, gr. Andrássy Gyulának a szavaira és miért csak azokra a szavaira, a melyekben azt mondja, hogy az egyszer megállapitott közjogi viszony köztünk és Ausztria közt kiszámithatatlan nemzedékeken keresztül sem kérdés, sem alku tárgya nem lehet?

Mit akar a miniszter ur ezzel? Azt, hogy ez a megállapitott közjogi viszony Magyarország javára kiszámithatatlan nemzedékeken keresztül nem változhat? Mert az bizonyos, hogy Ausztria javára és a dinasztia javára 36 esztendő óta folyton változik, egyszer lassubb, másszor gyorsabb lépésekben, de folytonosan változik. Ha a hadseregre nézve a tisztelt miniszter ur elismeri, hogy az élet nem tűr stagnácziót, azaz, a mint mondja az élet meg nem áll semmiben, a hadseregnél sem, tehát fejleszteni kell: akkor miért nem látja be e természeti törvénynek a szükségességét akkor is, mikor a nemzet érdekeiről van szó?

(Széll Kálmán miniszterelnök: Akkor is beláttuk!)

Az élet meg nem áll, a nemzet élete sem áll meg, a közjogi gazdálkodás sem áll meg! De hogyan fejlődik? Mi történt 1867 óta közjogi téren nemzetünk javára? Fölállitottuk a honvédséget, megszüntettük a katonai határőrvidéket, azután helyette állitottuk Boszniát, Herczegovinát, még a Szandzsákságot is fel fogjuk állitani. Ezek közjogi dolgok voltak. De lett-e a magyar honvédségből nemzeti hadsereg, a mely eszme pedig lelkesitett bennünket akkor, mikor nagy áldozatok árán ezt a honvédsereget felállitottuk? Visszakebeleztük a katonai határőrvidékeket, de kifejlődött-e ott a hű testvériség a társadalomban, a meleg szeretet; – erejére vált-e a magyar fajnak az a katonai fegyelem alatt és magyar ellen nevelt nemzedék? Ma már a visszakebelezés óta 30 esztendő telvén el, vajjon az a dinasztia által, a kormányok által nemzetivé, hazafivá neveltetett-e? Ott ma már a pánszlávizmus is kezdi fejét felütni, a melyről pedig hajdanában nem is álmodtunk, Magyarországon hirét sem hallottuk. A magyarság mindenütt gyengül, elbujdosik, kiköltözik, Amerikába megy, elszegényedik, ellenben a pánszlávok, dákorománok és pángermánok erősödnek.

Jobban vagyunk-e Horvátországgal, mint voltunk 30 esztendő előtt, jobban vagyunk-e Fiuméval? Fiuméra nézve ám legyen tanum az igazságügyminiszter ur, ha mer tanuskodni, hogy Fiuméban szabad törvénykezni, ott a hivatalos nyelv a német is, a horvát is az olasz is, csak a magyar nem. Hol fejlődött a nemzet érdeke? Hát a nemzetre nézve a közjogi életnek meg lehet állania, sőt visszafelé lehet fejlődnie? Ezzel szemben a hadsereg szervezése körül minden a nemzet terhére mindig fejlődjön előre? Hol van itt a nemzet érdekének ápolására való ösztön, a közös és együttes jóakarat? A hadseregnél a miniszterelnök ur oly ékesen tudott szónokolni a közösségről és az együttességről, a hadseregről és dinasztiáról. Ezeknek érdekeivel együtt miért nem fejlődött a magyar nemzet javára a közjog, az államjog, a társadalom, a gazdaság, az erkölcs, a jólét és minden?

Hivatkozik a miniszterelnök ur Deák Ferenczre és azt mondja, hogy ő Deák Ferencznek hű követője, hagyományainak hű fentartója. Én is ismertem, talán vagyunk többen a Házban, a kik igen jól ismerték. Erős elméjü, egészséges hazafiságu, derék férfiunak ismertük. Sohasem jutott eszébe senkinek az, hogy az ő agya olyan korhadt volt és az ő hazafisága olyan sivatag volt, hogy a 67-es művet a nemzetre nézve örökkétartónak szánta volna. Maga Deák, – a dolog természeténél fogva máskép nem is lehetett – de maga gróf Andrássy Gyula is azt a nemzet számára nem végrendeletnek tekintette, hogy ezentul a nemzetre nem marad egyéb hátra, mint hogy feküdjék le és temetkezzék el, de a 67-es mű azért maradjon meg és álljon fenn változatlanul. Azok nem oly kiselméjü emberek voltak, hogy ilyen gondolatot még csak fel is lehetett tenni róluk. Gróf Andrássy Gyulának idézett szavai ilyen értelmét látszanak ugyan mutatni. Tünődtem egykor a felett, mit akar mondani. Sulyosan elitéltem az első pillanatban azokat a szavakat, de rájöttem, hogy azok a szavak talán inkább Ausztria ellenében vannak mondva és bizonyos osztrák körök maradhatatlanságát akarta azzal lecsillapitani, mint hogy a magyar nemzetet akarta volna e szavakkal illetni.

Maga Deák és kétségtelenül társai is a 67-es művet csak egy állomásnak tartották, a melyen megpihenhet majd a nemzet tehervonata egy darabig, de azután következik a második és a többi állomás, előre, előre mindig. Nem ugy, a mint a honvédelmi miniszter ur mondta, hogy csak lassan-lassan-lassan, nem ugy; Deák azt sohasem gondolta, hogy a következő állomás oly messze legyen, az idő végtelenségében, hogy addig a nemzet tehervonata elveszitse utközben tüzét, szenét, táplálékát és személyzete éhen veszszen.

A tisztelt miniszterelnök ur érvelésében csak azért, hogy a nemzet követeléseivel szemben, – mert vivmányokról most még a hadseregnél szó sem lehet, – hangulatot szerezzen, történelmi fejtegetésekbe bocsátkozik és hivatkozik arra, hogy pl. a német vezényszó, a német jelvények a hadseregben következnek az 1867: XII. törvényczikkből. A hadsereg közössége következik a közös ügyek természetéből, a közös ügyek következnek Deáknak, meg Kossuthnak 1848-iki beszédeiből és az 1723. évi I., II. és III. törvényczikkből.

Tisztelt miniszterelnök ur, menjünk tovább! Nem ott kezdődik ez a közösügy. A közösügy meg nem nevezetten kezdődik 1527-ben, de megnevezték már abban a században is.

(Széll Kálmán miniszterelnök: Én már egyszer megmondtam!)

Mit csinált a legelső országgyülés, a melyhez a közösügyeket odavitték, emlékszik-e reá a tisztelt miniszterelnök ur?

(Széll Kálmán miniszterelnök: Egyszer már megmondtam!)

Az én tudásom szerint – valami nagy kutatást nem gyakoroltam ezen a téren, azonban ráakadtam egy meglehetősen érdekes adatra. Valamelyik osztrák herczeg, – mert akkor még főherczeg nem volt, – mint királyi biztos a közösügyeket az 1579-iki, vagy 1580-iki országgyülés elé vitte s nevezte a királyi propozicziókban a közösügyeket mixta negotia néven. Ez volt az első. Mikor őseink országgyülésen összegyült serege ezeket a szavakat: »mixta negotia« meghallotta, mikor meghallotta a főherczegnek utasitását és ezt a nevet, hogy ezeket a mixta negotia néven nevezett ügyeket a nemzetnek el kell fogadnia, törvénybe iktatnia, következtetései előtt meghajolnia: obstrukczióra határozta el magát az akkori tisztelt képviselőház, 1580-ban, de olyan obstrukczióra, hogy este összejöttek és másnap reggel a tisztelt Karokból és Rendekből egy sem maradt meg. Ott hagyták üresen a sátor alatt az osztrák főherczeget az ő mixta negotiájával.

Az obstrukcziónak ezt a módját, ha lehető volna, most is jobb szeretném, hogy a miniszterelnök urnak ne adjunk se pénzt, se hatalmat, se tisztességet, hagyjuk itt őket, hogy csináljanak, a mit tudnak.

(Ugron Gábor (a jobboldal felé): De önök itt maradnak eladni minket!)

Fájdalom, ez most nem történhetik. A viszonyok 320 esztendő óta sokat változtak. Mi bizony most nem hagyjuk el ezt a helyet, mert nagy kötelesség tart idekötve bennünket, nem bizhatjuk kizárólag az önök kezére az ország minden érdekét.

Ez volt az én tudásom szerint a közösügyek első megnevezése a magyar országgyülésen. Először jött a név, azután kezdték hirdetni az eszmét, azután kezdtek megbetegülni tőle az elmék, azután lassankint törték a fejüket azon, hogy hogyan instituálják ezt a torzeszmét, azután instituálták 1723-ban, azután instituálták 1867-ben, mindig jobban, mindig szélesebb mezőn, mindig több gyökerét oltva bele a nemzet földjébe. De a tisztelt miniszterelnök urnak igazat kell adnia nekem abban, ha igazán ismeri a nemzet történetét, hogy a mi a közösügyek név alatt 1580-tól kezdve máig történt, az a nemzet javára sohasem történt, mindig ellene történt. A mit felhordanak, hogy a töröktől ők mentették meg a közösügyek segitségével Magyarországot, az sem igaz. A magyar nemzetnek vére, áldozatkészsége és ereje sokkal többet áldozott az osztrák érdekekért, a dinasztikus érdekekért, mint az osztrák birodalom serege a magyar érdekért.

De tisztelt miniszterelnök ur, ha már a közösügyekről van szó és az ujonczlétszám emelése van napirenden és azzal szemben a nemzet jogos követeléssel áll elő, miként lehet ellenünk Deákot és Kossuthot felhasználni és Deáknak és Kossuthnak 48-diki nyilatkozatait ellenünk kijátszani? Hát Kossuth Lajos azt akarta, hogy a kétfejü sas legyen a magyar ezredek jelvénye? A Gotterhalte legyen nemzeti zenéje és a magyar ifjak osztrák jelvények alatt szolgáljanak?

(Széll Kálmán miniszterelnök: Nem erről beszéltem én! Egészen más volt az én dedukczióm! Abba tessék belemenni.)