Part 6

A fiatal ügyvéd üdvözölte jó ismerőseit, ám nem hivta fel tánczra Sebők Elizt, pedig negyvenezer forint a hozománya, sem Weisz Malvint, pedig csak ugy ragyogott rajta a sok brillant, még Kondor Stefiet sem, pedig szép leány, s a nagybátya 20 ezer forintot ad rögtön, ha kedvére való fiatal ember kéri meg. Nem, dr. Várnai Sándor hirtelen oda fordult egy rendezőhöz s arra kérte, mutassa be őt Werner Gizinek.

A rendező meghökkent. A feladat kissé kényes volt. De sebaj! Elmondhatja majd mindenfelé, hogy ő, igen is, ő mutatta be Werner Gizinek dr. Várnai Sándort.

– Kisasszony… ime bemutatom kegyednek dr. Várnai Sándort.

A bálteremben finom, halk zugás támadt. A mamák összesuttogtak.

– Micsoda izléstelenség.

– Hallatlan, azzal az uzsorásivadékkal tánczol.

– De szép…

– Persze, hogy szép. Az anyja is szép volt, ördögien szép.

– Te, még megbabonázza.

– Fel kell világositani.

– Persze, persze, hiszen nem is tudhatja, micsoda familia.

De dr. Várnai Sándorhoz aznap este nem jutott senki. Folyton Wernerék társaságában volt és udvarolt Gizinek szenvedélyes tüzzel.

Mióta az ügyvéd oda haza volt, lehetett ugy két hete, csak Werner Gizi szép szeme foglalkoztatta a képzeletét. Most csillagkévének, majd indus gyémántnak látta. Emlékezett a Palais Royal egy gyémántjára… Pedig csak egyszer látta a lányt, egy esti korzón. Akkor ám ugy a szivébe lövelt. Égett a vágytól.

A tudakozódások nagyon kétes eredményre vezettek. Az öreg Werner némelyek szerint aljas uzsorás, mások szerint békés tőkepénzes volt. Voltak, kik azt állitották, hogy csalárd bukás miatt hat hónapi tömlöczöt élt át, mások ezt kereken tagadván, a nagy trafik bérletből meggazdagodottnak vélték. Irt hát az öreg Wernernek egy levelet s kérte, hogy látogassa meg.

Az öreg Werner igen ravasz ember volt.

– Mit akarhat tőlem ez a kis fiskális?… Csak nincs tán pénzre szüksége?

Nem, a fiatal fiskális egész naivul azt kérdezte tőle:

– Igaz, hogy maga hat hónapig tömlöczben ült?

Az öreg Wernert ez a kérdés nem hozta ki a sodrából.

– Magának sok pénz kell – felelte rá.

– Nem kell semmi. Válaszoljon a kérdésemre.

– Hisz jó parthie, minek kell a pénz?

– Mondottam, hogy nem kell. Válaszoljon.

– Hát mit akar?

– Választ akarok.

– Előbb mondja, hogy hány perczentre?…

Másnap a bálon bemutatkozott Gizinek.

*

Egy májusi este künn volt az egész társaság a kórház előtti sétányon. Gizi az ügyvéddel, az öreg Werner trabukóját szivta, nagyokat füstölve, az egyik padon. A leány oda fordult az apjához.

– Jól ülsz apó?

– Jól… Csak sétáljatok.

A gazdag Sebők család érkezett meg. Hidegen köszöntek, s elhaladtak mellettük. A kis sétány minden padja le volt már foglalva, visszajövet oda ültek hát az öreg Werner mellé. Egy ideig hallgattak. Majd Sebőkné megszólalt:

– Hát mikor lesz az eljegyzés? Már unalmas ez a sok séta.

– Kinek? Maguknak tán? – felelte az öreg Werner.

– Werner ur, hallja, ne gorombáskodjék, mert itt hagyom.

– Nini, hát azt hiszi, hogy én hivtam magukat ide?

Elhallgattak.

Az ügyvéd jött vissza a sétából Gizivel.

Sebőkné felállott s tüntetően fogadta.

– Hozta isten, hát maga is künn van. Ugy-e, milyen langyos a levegő…

De Gizit észre sem vette egyikük sem. Az ügyvéd igen kinosnak találta a helyzetet és megkérdé:

– Nagyságos asszonyom, nem ösmeri talán Werner Gizi kisasszonyt?

Sebőkné, mint a prédára leső hiúz, felorditott magában. Tüntető hidegséggel nézte végig a leányt, aztán kimért czeremoniával felelte:

– Nem – nincsen sze–ren–csém…

– Ugyan, ne hazudjék asszonyom, – vágott közbe a leány. Gyerek korom óta ismer…

Az ügyvéd sokáig nem értette, hogy miért is gyülölik ezt a leányt városszerte?

*

Nem is volt ennek semmi oka. Csak egy. A város ugy hitte, ugy akarta, hogy Várnai dr. vagy Sebők Elizt vagy Weisz Malvint, vagy legalább is Kondor Stefiet vegye nőül. Sebőkék is, Weiszék is, Kondorék is jogot formáltak hozzá. A mig ő künn a nagyvilágban utazott, tanult, megfigyelt, otthon három család versengett érette titkon. A külföldi levelei kedveért, melyeket a helyi lapban közölt, három család járatta a helyi lapot. Három nagy, széles kiterjedésü család. Mindegyiknek van husz tagja. Ez hatvan előfizetőt jelentett Hatvan előfizető kedveért személyiséggé fujta fel őt a lap, mielőtt még doktori diplomája lett volna. Ha megjött és elutazott, ha Párisból Londonba, vagy Firenzéből Velenczébe ment, a lap a hirt garmond ritkitva közölte. A hir hatvan előfizetőjét érdekli, tudta.

S most végre haza jött, (Személyi hir.) Irodát nyitott. (Nyilvános gratuláczió.) Közölte ezt a város intelligencziájával. (Nagy szenzáczió.)

– Na végre! – sohajtottak fel három nagy, széles kiterjedésü családban.

Eljött a várva várt bál, melyen jelen volt a hatvan előfizető, lesve a jelenetet, mikor az ügyvéd, a fiatal, talentumos, sokat utazott, kiválóan müvelt, előkelő és – gazdag ügyvéd megösmerkedik Sebők Elizzel, Weisz Malvinnal és Kondor Stefivel.

Ah, milyen felséges jelenet lesz ez! S vajjon ki fogja őt lebilincselni?!

És ekkor… ekkor az ügyvéd bemutatkozik egy Werner leánynak, ah, Werner Gizinek, s véle tölti el az egész báléjszakát, meg a második, harmadik, negyedik báléjszakát, látogatást tesz nála minden nap, véle sétál a korzón, este a sétányon…

Hogyan?! Hát nem elég világos, hogy ez a lány gyülöletre méltó egy teremtés?

*

Csak az ügyvéd nem értette. Ő megszerette ezt a lányt, egyenes gondolkozásáért, nagy műveltségeért, csodás szépségeért. A szeme… Igen, igen, emlékszik, a Palais Royalban már látott ilyen gyémántot.

Az ügyvédi irodája fellendült, s komolyan gondolkozott azon, hogy megkéri a leányt, nőül veszi a nyári szünet előtt s elutaznak Ostendeba. Igen, oda, a digue-ja nagyon tetszett neki egyidőben, szép lesz, sétálni ott kettesben, estende.

Giziéknél nagy társaságot talált. Egy katonaorvost a családjával, Gizi nagybátyját. Az orvost áthelyezték a városba. Hogy örült ezen az öreg Werner, hát még Gizi. A lakodalmon legalább ott lesznek a katonadoktorék is!… Nem kell szégyenkeznie azon, hogy olyan kevés számu családtag kiséri a menyezethez…

Az uj család megérkezte uj életrendet szült. Gizi délután ott volt a nagybátyjánál mindennap s az űgyvéd is vele járt el. Ez neki ugyan eleintén kéjelmetlenül esett, ugy megszokta azt a kis japáni szegletet a nagy szobában, a zongora mellett, Giziéknél. De beletörődött hamar, a katonadoktor igen szeretetreméltó ember volt, a felesége is kedves asszony s a kis kilencz éves Mártha csókolni való apróság.

Majd együtt lesznek Gizivel a nyáron, Ostendeben, a diguen, estende.

*

Kis idő mulva, Sebőkék egy hétfői jourján, azt mondotta Weisz Malvin asszony-nővére Kondor Stefienek:

– Láttad tegnap délután a katonadoktornét a porontyával az utczán?… Képzeld, Gizi azalatt ott volt náluk, a doktorral együtt…

– És az ügyvéd?

– Azzal az utczán találkoztam.

– Köszönt?

– Merészkedett…

Weisz Malvin erre oda fordult Sebőékhez:

– Most már értem.

– Mit?

– Hogy mért jár Gizi olyan sokat a doktornagybátyjához.

– Hát persze… A doktornak is tetszik nagyon…

*

Az ügyvédet másnap felkereste egy jó barátja:

– Sándor, tegnap érdekes dolgokat mondtak a katonadoktorról.

– Mit?

– Hogy udvarol Werner Gizinek.

Az ügyvéd elsápadt.

– Eh, bolondság!

– Én is azt hiszem. De beszélik.

Beszélték is. Az egész város leste őket. Az ügyvéd mindenki arczáról leolvasta ezt a kérdőjelt. A mi annyit tett:

– Hiszed?

– Mit?

Azt nem lehetett szavakba foglalni. Nem tudott senki semmit, csak találgattak. A levegő ezzel telt meg. Valami gyalázatos skepticzizmus ült mindenek lelkén. Semmit sem láttak, de mindenki észrevett valamit. Mit? Semmit. Csak valamit.

Az a valami az volt, hogy Gizi minden nap ott volt a nagybátyjánál. Akkor is… Igen, minden, nap. Oda várta az ügyvédet. Az ügyvéd el is jött oda minden nap. Ott találta Gizit, gyakran az asszonynyal, többször a kis Márthával, néha a doktorral.

A doktorral is. Gizi himzett az ablakban s a doktor ott ült mellette a hintaszékben. Mikor az ügyvéd belépett, hirtelen elhallgattak. Miért? Miről beszélgettek? A leány arcza égett, a keze forró volt, hogy megérinté.

Az ügyvéd pokoli kinokat állott ki. Kezdte gyülölni ezt a doktort, s valami furcsa érzés kerekedett felül a lelkén. A leány észrevette. Valami hidegség lopózott közéjük. Valami árnyék s egy kérdés égett ajkukon. De nem beszélhettek, sohasem maradtak magukra, a doktor ott volt mellettük… az ügyvéd ugy érezte, hogy közöttük. A szive sajgott és a kétség beleetette magát a lelkébe. Napról napra jobban. Minden csekélység bántotta. Gizi mosolya, pirja, szeme ragyogása. Eh, elviselhetetlen sors.

Eközben beállott a nyári szünet, de ő még nem nyilatkozott. Halasztotta napról-napra. Egész nap kétségeivel vivódott. Ekkor, egy délután, elég erősnek érezte magát arra, hogy szakit a sok sanda látszatokkal, s elindult Gizihez. Az uton szembekerült a doktornéval és a kis Márthával, kik a czukrászatnak tartottak. Elöntötte lelkét a féltés. Gyors léptekkel ment végig az utczán, befordult a Széchenyi-téren, mely e foró délután egészen üres volt. Futni kezdett. Kimerülten, lihegve, ért a házhoz, s kopogtatás nélkül nyitott be.

Nem látott semmit tulajdonkép. Csak valamit. A doktor ott állott a lány mellett, komoly beszélgetésbe merülve. Hogy ő belépett, hirtelen elhallgattak. Elöntötte a szenvedély s oda lépett a lányhoz:

– Gizi, miről beszéltek most, mondja meg…

A lány meglepetve nézett rá. Hidegen fordult el tőle.

– Mi lelte? – szólott aztán. Térjen magához…

De őt ez a válasz csak ingerelte.

– Bocsánat, hogy zavartam a tête-a-tête-jét, szólott hidegen s elment.

*

Mikor egy esztendő mulva haza jött, jókedvüen, feledve mindent, az ösmerősei kitüntetően fogadták. Mindenki igazat adott neki. Jól tette, hogy idejekorán észre tért. Az a lány…

Ő mohón kapott a hirek után. Nos, az a lány?

– Hát semmi. Nem ment még férjhez, nem is fog ez férjhez menni egykönnyen. Az után a dolog után…

Egy este, hogy az átalakitott, ujonnan berendezett irodájában hevert, hát belépett az a lány. Meglepetve ugrott fel, s kinosan babogott:

– Kisasszony…

– Hallottam volt, hogy haza jött. Önnek kötelessége nekem szemtől szembe egy kérdésemre felelnie: _Mit gondol ön rólam?_

Az ügyvéd halotthaloványan bámult a lányra. Nem szólt semmit. Kinos csend.

– Nem felel? Valami gonoszat, olyasmit, mint a város? Ugy-e, mondja csak ki, ugy-e, hitt a sugás-bugásnak?…

Aztán zokogva borult az asztalra. Csak egy pillanatig. Az ügyvédnek ideje sem volt, hogy közelébe lépjen. Már eltünt.

Mikor pedig haza ért, meglőtte magát.

*

Lehet, hogy az ügyvéd a szegény Werner Gizire gondolt, s lelkében vivódott még a kétség akkor is, mikor Sebők Eliznek mondta el az oltár előtt, hogy – szeretlek, örökké.

Mert ebben a pillanatban az ügyvéd végigborzongott és halottszagot érzett.

Egy hatnapos asszony.

A kora felkeléstől mámorosan, tele tüdővel szivtam be a levegőt, a friss, üde, májusi levegőt, hogy kiléptem az utczára. Akkor nyitották ki a szemközti szatócsboltot. A szatócsné csodálkozó szemeket vetett rám és meg nem állta, hogy ne szólitson meg.

– Hogyan? Már fönn? Mi lelte, hogy nem tudott aludni?

– Hát csak fölébredtem. Hjah, a május?!

Ő szegény a férjére gondolt, a kártyás, lányos férjére, a ki annyi szégyent hoz rá, a csúf vasárnap délutánjaival. Órák hosszán el tud panaszkodni. Mondom neki:

– Váljon el!

– Ah, maga is az ellenségeimmel tart?

– De ha megcsalja, ha pazarol, játszik…

– Jobb utra téritem, addig sirok, mig magához tér.

– Kár magát emészteni.

– Ugy-e? De ha ő nem hiszi…

Már untat a sok sirása. Megyek tovább. A szegleten nyitva már a trafik.

– Mi ujság, kisasszony?

– Reggel van.

– Még pedig jókor reggel.

– Jókor magának, én már egy órája gubbasztok.

A kávéház csakugy ragyog a fénytől s arany napsugártól. Lapozgatok az ujságok közt, – de csak immel-ámmal. A napsugár elragadt. Olyan fényes, csillogó, friss. Édes, édes napsugár!

Ekkor gerlemadár hangján csendül meg a nevem. Hátra nézek, hát csak ott áll előttem a kis bogár szemü Ella. Vadonatuj fekete selyemruhában. Aranyláncz a dereka körül s gyémánt fülönfüggő a füleiben, majdnem ugy ragyognak, mint szemei.

– Jó reggelt, megérkeztünk.

– Hát üljön ide mellém.

– Nem lehet, amott az asztalunk.

– Sebaj, maga itt is elfér.

– Mit gondol, egyedül vagyok itt?

– Azt én.

– Hát a férjem?

– ?

– Biz ugy! Hatnapos asszony vagyok! Odaültem hát az asztaluk mellé.

– Nos, hol a férje?

– Átment a borbélyhoz, gyün a vissza menten.

Majd megölt a csoda. Ha nem volt itt, soha sem gondoltam rá, de ha láttam, ett a vágy. Olyan volt, mint az illatos tearózsa, szép, alig kinyilt, csábitó és ingerlő. A félig lehunyt szempillái alól babonásan tudott nézni. És hatnapos asszony.

– Hát beszéljen a férjéről.

– Mit beszéljek. A férjem.

– Hat napja.

– Hat hosszu napja.

– Tréfál.

– Nem én. Hisz, édes istenkém, olyan jó volt férjhez menni, az után a sok herczehurcza után, de már unom.

– Már?

– Már. Látja, itt kell ülnöm, várnom őt. Ez sért. Minden sért. Hogy ő fizet, hogy az ő nevét viselem, igaz is, mért nem veszik fel a férfiak a nőnek a nevét?

Mosolyogtam.

– Látja, maga is olyan, mint a többi. Ezen mosolyog. Nekem fáj. S mégis, ha lányom lesz, férjhez fogom adni. A lányság sokkal rosszabb. Sokkal. Egyébiránt ép hat napja, hogy férjhez mentem. Az egész abból áll, hogy megesküdtünk. Eltartott a czeremonia tizenöt perczig. Aztán kihajtattunk a vasuthoz és feljöttünk ide. Ugy délután 2 óra lehetett, mikor megjöttünk. A férjem… látja azt ott la, most jött ki a borbélytól, na mindjárt megösmerheti.

A férj – lehetett ugy 33 éves – bejött. Megösmerkedtünk. Ella folytatta a beszédet.

– A férjem… Maga olvashat ujságot, mi majd beszélgetünk. Gyerekkori barátom, mi majd csak elfecsegünk. Magával ugy se tudok semmiről sem beszélni, mindig olyan okos.

Aztán hozzám fordult:

– Ki nem állhatom az okosságát.

– Köszönöm a bókját.

– Na, ha ön ösmerné, bóknak is venné.

– De hát akkor…

– Értem. Mert muszáj volt.

És nagy komolyan, tágra nyilott szemekkel fordult felém:

– Tudja: én érdekházasságot kötöttem.

Csókolni való volt.

A férje nyugodtan olvasott tovább. Az izgatott idegei ki voltak elégitve, s mint egy nagy állat, megpihent a lapja mellett.

– Mondja csak: mi az az érdekházasság?

– Kevés volt a pénzem. A férjem jól keres. Tehát, hozzá mentem. Ez, azt hiszem, érdekházasság.

– S a szive?

– Temesvárott van. Tudja, mit mondott nekem egyszer?

– Nem én…

– Az Ázrákról. Hiszi?

– Igen, igen. Hiszem ma is. A szeméből olvasom. Tudja már?

– Tudja. Gratulált.

– Szamár.

– Az.

– No, majd megjön az esze, csak lássa ujra. Most még szebb, mint valaha.

Kegyetlenűl mosolygott. A férjére nézett s pajkosan felkaczagott.

– A télen nálunk lesz, visszahelyezik, irta.

– Na, lesz is akkor hadd el hadd.

– Megkinzom.

– Maga nem fogja tudni. Nincs hozzá szive.

– Van. Kérdezze meg csak a férjemet.

A férj felrebbent.

– Mi az? Mivel szolgálhatok?

Az asszonyra néztem, a hatnapos asszonyra. Azt mondták a szemei:

– Na, beszélj hát most, hadd lássam, ügyes vagy-e?

– Ella nagysám azzal hivalkodott, hogy nagyon meg tudja őt becsülni…

A férj száján lustán vonult végig egy mosoly.

– Na, majd csak megkisértjük…

Aztán önelégülten visszadült a lapjához.

Az asszony gúnyosan mosolygott s azt sugta felém:

– Politikáról beszéljen vele, abba nagyon okos.

– Beszéljen vele a rézgaras, mit törődöm a politikával?… Hát a télen otthon lesz ő is? Tud róla a férje?

– Nem, majd meglepem vele.

Erre már harsogó kaczajra fakadtam, s társam volt benne az asszony, a hatnapos asszony, a mézeshetek mámorában élő, szerelmes kis gerle.

Azután elbeszélgettünk a többiekről, az otthonlevőkről, de én gyülölködtem a szivemben a számkivetettre, arra az inczi-finczi hadnagyra, a kit a télen vissza fognak helyezni a pátriámba, a hol majd meglepnek véle egy férjet.

Arra gondoltam, hogy ennek a szerelemnek a Mefistója lennék tulajdonkép. Ott nevekedett ez a szerelem a mi házunkban, a mi fedelünk alatt, s ah, télen, majd meglepnek véle egy férjet.

A hadnagy az édesanyám házában lakott, s Ella gyakran járt hozzánk. Igy ösmerkedett meg a hadnagygyal, a ki a kis gyerekleánynyal el-elcsevegett, s ime, majd a télen, meglepnek egy férjet!

Csak én tudtam róla, hogy Ella meg a hadnagy miért szeretik a szombat délutáni térzenét, a Széchenyi-téren a kioszkot és a Rhédey-kertben a vendéglőt; olyan jól el lehetett ott beszélgetni a tömegben. A tömeg mind csak arra való! Na, lesz hát a télen meglepetés!

Mikor a hadnagynak el kellett menni, be szivesen ment volna Ella is, véle, utána, érette. De maradnia kellett. A hadnagy eleinte irt nekem leveleket, tulajdonkép Ellának, de én meguntam ezt a haszontalan komédiát s azt mondtam Ellának, a kis Ellának:

– Az Azrák vére van benned, a kik meghalnak, ha szeretnek.

Mert Ella csakugyan rossz szinben volt.

Aztán elkerültem hazulról… Na, a télen visszajön a hadnagy s lesz ott aztán meglepetés!

A hat napos asszonyka immár kifáradt a sok titok felsorolásában s a férjéhez fordult:

– Mennénk talán?

– Mindjárt, kedves, csak még ezt a pár sort olvasom el, igen fontos dolgok… az angol képviselőház _speaker_ választása…

– Jól van, de siess!

– Nagyon izgatott… sugtam az asszonynak. Várja a telet?!

Mosolygott.

Kergetődző csillagok.

Tiz óra volt, hogy lementek a _Rózsabokorba_. Tikkadt, lomha meleg az este. A vőlegényébe kapaszkodott s lustán vonszoltatta magát. A bor a fejébe szállott, mert nem szokta volt meg. Különösen nyáron sohasem ivott. De ma este? Az eljegyzése estéjén? Ivott a vacsoránál, hadd legyen kicsapongó jókedve.

Az apja ugyan firtató szemeket vetett reá, de gyorsan megnyugtatta.

– Sohasem halunk meg, apám! – kiáltá s koczintott vele.

– Isten éltessen, Rizus, légy boldog!

– Az leszek, ha mondom… Aztán a fülébe sugta: Gyulának elég tizenötezer forint is!

Az apja elmosolyodott s koczintott vele ismét. Kiitta fenékig.

A _Rózsabokorban_ még nagy társaság volt együtt, sőt a szinkörökből csak később jött a közönség.

Riza elől ment, utána a rokonság.

– Ide, a nagy asztalhoz! – kiáltott s a pinczérek sürögtek-forogtak közöttük. Nagynehezen elhelyezkedtek. A czigány menten ott termett. De a leány elborult.

Arra gondolt, hogy ő most hát menyasszony. Ügyvédné lesz tehát. Lesz brilliáns fülbevalója, nagy lakása, csakhogy nem az lesz a férje, a kit szeret. Ez ugyan mindennapi történet, Gizinek sem a Vidor-fiu lett a férje, Stefinek sem Bartos Géza, mégis boldogok. Stefi még meg is hizott, de hogy! Eh, hátha ez az élet?

A vőlegénye hozzáhajolt:

– Mire gondol édes?

– Magára kedves, – mondá kaczéran; s a pohárhoz nyult.

– Az egézségére!…

Mikor a poharát letette, azt látta, hogy Dési Zoltán jött be, a menyasszonyával.

– Ide czigány! – kiáltott fel hirtelen, hangos jó kedvében. A czigány odasomfordált.

– Mi a nagyságos kisasszony nótája?

– Hát huzzad moré:

Gombház, ha leszakad, lesz más!…

Patyolatkedve kerekedett, a vőlegényét átkarolta, s a czigányhoz hajolt.

Dési Zoltán oda ült egy távoli asztalhoz, a menyasszonya családjával. Riza jól látta minden mozdulatát, hideg, udvarias mosolyát, hallotta a bókot, melylyel a lányhoz fordult, s elpirult, mikor az a lány feléje mutatott, s bizonyosan azt mondá.

– Milyen izléstelen!…

Jó, legyen izléstelen.

– More, csak azért is! Huzzad csak, huzzadd csak, ha a szivem is belé szakad:

Lehullott a rezgő nyárfa…

Dési Zoltán e pillanatban az ajtó felé nézett és elhalaványult. Riza észrevette ezt is. Tudta már, hogy ki jött be. Tarnóczy Eszti, s véle van bizonyára az egész udvara. Végtelen elkeseredés fogta el. Sajnálta magát, Zoltánt, az egész világot. Csak két lényt gyülölt. Zoltánt és magát. Ez az érzés sokszor háborgatta.

Akkor is, mikor esti hat órakor kihajolt az ablakán, s várta Zoltánt, a kórházból jövet. Csakugyan ott jön. Fölnéz az ablakára, s köszönt. Tudta, hogy a kávéházba megy, elolvassa a lapokat, onnét hazamegy vacsorálni, s ugy nyolcztájt benéz a szinkörbe. De este a hársfasorban, okvetlenül találkoznak. A fiu Esztire gondol ugyan még mindig. Látja ő azt az arczából. Sohasem fogja elfeledni. Dési Zoltán szive csak egyszer nyilhat meg.

Ám hibás-e Eszti?

Ha nem szerette? Ki tehet róla? Más az izlése. Oh érezte ő azt mindig, hogy Dési Zoltán nem feledi el azt a lányt soha. Hogy hasztalan kisérlet meghóditani őt. Próbálta sokáig. Ugy járt vele, mint Zoltán Esztivel. Igaza van Zoltánnak abban is, ha nem őt veszi el. Ha már nem szerelmes, legalább jól nősüljön. De vajjon szeretni fogja-e őt a menyasszonya? Ugy, mint a hogy ő szereti – soha.

Eh, most már késő.

Ma hát ő is menyasszony lett. Kaczagó jókedve támadt, s felugrott helyéről. Azt akarta ugyan megnézni, hol ülnek Esztiék. Ahá, ott a szegletasztalnál. Jó.

– Na hát czigány, el ne fáradj!

Pezsgős poharát fenékig kiitta. A szomszéd asztaloknál suttogni kezdtek. Azzal tisztába volt mindenki, az apja is, a vőlegénye is, hogy Riza illetlen. De senki sem merte elrontani a kedvét. Sebaj! Holnap beszélni fognak róla, holnapután elfeledik. Rízának illik minden.

Riza végig borult az asztalon. Ugy érezte, hogy a szive tele van fájdalommal, de elfojtotta és kaczagott. A völegénye azt gondolta, hogy »be helyre egy leány!« Nem volt szerelmes belé, egyáltalán nem volt szerelmes soha. Most, hogy eljött az ideje, megnősül. A Zoltán menyasszonyát ugyan ő is szivesebben vette volna nőül, (huszonöt több mint tizenöt), de tizenötezer forint is szép pénz.

Tarnóczy Eszti ugy tőn, mintha csak most vette volna észre Rizát. Odafordult a Tamássy-fiuhoz s kérdé:

– Nézze csak, a kis Rizus, hogy siratja Zoltánt!

– Van is mit! – felelt a fiu s monokliját szeméhez illesztve, gunyosan fordult Dési Zoltán asztalához.

– De csak különb ember mégis, mint az az ökörszemü fiskális, a kivel jegybe lépett.

– Egyformák…

Dési Zoltán megérezte, hogy Eszti most róla beszélt. Zavartan hajolt a menyasszonyához s bort töltött a poharába.

– Szeretnék haza menni, – mondta neki a lány, de nem megyek. Tarnóczy Eszti azt gondolná, hogy boszant.

Dési Zoltán ugy tett, mintha nem értené.

– Ha ugy tetszik, mehetünk.

– Nem. Maradjunk még.

A helyzet kinos volt mindenkire. Az asztaloknál az esetet beszélték meg. Ime három pár, mindegyik másért érdeklődik. Csak Esztiről nem tudták bizonysággal, hogy kiért. Csak nem Tamássy Ferkó? Ugy látszik az. Tamássy Ferkó nagyokat nevet s Eszti ráfigyel. Az igaz, hogy gazdag fiu, de mi az Esztinek? Elkölti ő Dárius kincsét is.

Riza már-már könyezett, ugy megsajdult a szive. Átfogta két kezével a vőlegénye fejét s belebámult a szeme közé. Nagy, kerek szemeibe, nem volt annak a tekintetében egyéb, csak valami végtelen nyugalom. Mint mikor tulesett az ügyvédin.

Hirtelen eleresztette s mosolygott. Azt gondolta magában: Na ez az ember meg fog becsülni, ha jó lesz a leves. Ki tudja, hátha ez a boldogság? Eközben végtelenül fájt a szive.

Egyedül neki. A többi talált egy-egy vigasztaló gondolatra. Dési Zoltán megtalálta a menyasszonya hullámos szőke haját és pénzét. Láthatja Eszti, – gondolta, – nem haltam meg. Szép is, gazdag is a leány, s szeret. Tarnóczy Eszti hiuságát legyezgette Tamássy Ferkó rajongása. Csak Riza szive sajgott.

E közben a pezsgős palaczkok dörögtek, az egész család magas kedvre kapott. Egymást érték a felköszöntések. Az asztalhoz kerültek a szomszéd ösmerősök és éltették a fiatalokat. Riza koczintott, később dalolt, aztán a vőlegénye vállára hajtotta a fejét s merengve nézte, mint segiti fel Zoltán a finom fehér gallért a menyasszonya vállaira; mennek el, csendben; mint keresi Eszti nagy zajjal a keztyüjét s kaczagva, trillázva távozik udvarával.

Elmentek mindnyájan, csak ők maradtak együtt. A vőlegénye szemei csodálatosan ragyogtak. Riza hirtelen kijózanodott.

– Adja rám a galléromat, – mondta a vőlegényének – s aztán gyerünk haza.

– Nem, maradjunk még… Hangos jókedvem van, édes.

A czigány odahajolt hozzájuk s a család férfiai, női rágyujtottak a dalra, karban. Olyan vig volt ez az eljegyzés, mintha a legboldogabb szerelem füzte volna őket egymáshoz. A vőlegénye átkarolta, Riza meg vállaira hajolt.

– Ha most Zoltán látna – gondolá.

Aztán gunyosra forditá:

– S ha?… Nevetséges, most már nem is szeretem.

És hirtelen zokogni kezdett.