Part 5

Leült a ház előtti padra. Azt gondolta, hogy nincs hon senki, hát várni fog. Eszébe jutott, hogy milyen régen nem járt ő már erre. Gyula nem akarta. Mindig a másik végen mentek ki a hársfasorba, karöltve, boldogan. Látja az epedő tekintetét, a csókszomjas ajkát, a tüzben égő szemeit s érzi a lázat.

Fátyol borult a világosságra, mind sötétebb. A lámpagyujtogató meggyujtotta az utczamécsest s lángja ott pislogott a pad előtt, ahol Katicza várt, vajjon mire? Azt tudta, hogy elment, vissza se jő többé. Akkor hát ő elveszett. Az öreg néni akarta, akarja hát, hogy visszajőjjön, mert különben… nincs, nincs semmi fegyvere, csak a szive, azzal pedig meg nem hatja, tudja azt ő jól, meg nem hatja a fukar öreget.

A vonat most robog Pest felé a sötétben. Ha megállithatná, ha megkérhetné! »Ne ölj meg, édes… mondaná. Oly szép volt ez a nyár, oly édes volt a hangod, oly bájos volt a jövő képe… Ne ölj meg, édes…!«

Zokogott.

A kapu zára csikorgott s kijött az öreg néni.

– Te vagy?

Katicza zokogva mondta:

– Ne ölj meg, édes…

Az öreg néni összébb huzta a keszkenőjét a vállán, aztán fogatlan száján kisziszegte a kegyetlen szavakat:

– Megmondta Gyula. Tudok mindent. A te hibád! Hát tisztességes lány az ilyen? Most idejársz sirni, az ablakom alá, éjszaka, hát az édesanyád? Hol van, hogy csavarogni enged? Hát azt hiszed, ilyen lány való az én Gyulámnak? Én neveltettem, az enyém. Az én pénzemen tanult, nekem engedelmeskedjék. Megtiltottam neki, nem fogadott szót, felkergettem Pestre. Itt csak lopta a napot s éjszaka veled csatangolt, hát szép volt tőle? Szerelmeskedhet a vizsga előtt komoly ember? Te is szép madár vagy. Most már késő, előbb sirtál volna. Menj haza.

Aztán becsapta a kaput, ráforditotta a kulcsot és a csöndes éjszakában hallatszott a csoszogása egy darabig. Aztán csönd lőn.

Katicza hangtalanul kelt fel. Elindult, nem tudta, hová, csak ment, ki az országutra, ment egyenest, órákon át, gondolat, érzés nélkül. Már pitymallott, mikorra beért a városba. Felkereste a cselédszerzőt, leült a bolt előtt és várta, mig kinyitják.

Nem érezte a fáradtságot, az érzései, a fájdalmas érzései megdermedtek a nagy ut után, az éjszakai gyaloglás fáradságában. Tudta, hogy élnie kell, az anyjáért, tudta, hogy dolgoznia kell, a gyermekeért. El van szánva, a szive fájt, de a paraszti józan esze uralkodott rajta.

A bolt kinyilt.

– Na Katicza…

– Szeretnék helybe menni…

A vonat pedig ezenközben közeledett Pest felé, prüszszögve, fujva, halálos gyorsasággal. Gyula álmatlanul, fáradtan, mereven bámult ki a világosodni kezdő reggeli ködbe, lázasan gondolva Katicza csókjaira, s félve a jövőt.

Jobb lesz igy, tudta. Az öreg néninek igaza van, de tudta azt is, hogy fekete a lelke. A fény, amely behatolt a kocsiba, bántotta. Magára ösmert és megutálta a lelkét. Gyülölte ezt a rohanó vasutat, érzései kinozták, szeretett volna kiugrani belőle, visszafordulni, s – ellágyult.

Behunyta a szemét s látta Katiczát. Mosolyogva és boldogan. Nem, nem ilyen Katicza. Katicza sir s ő fájdalmat érzett, ami nyugtalanitotta. A vonat fütyülni kezdett, hosszan s ott robogott el a kerepesi-uti temető előtt.

Felejtenie kell! Összeszedte uti bőröndjeit s odaállott a folyosóra. Mikor a vonat megállott, szeretett volna átszállani a másikra, amelyik visszamegy, az édeshez, a jóhoz, az ártatlanhoz s szeretett volna elébe állani, bünbánóan, megtörve, és kérni, sirva.

Aztán kikiáltott:

– Hordár, egylovashoz.

A kocsisnak pedig azt mondá:

– Kigyó-utcza 38.

Katicza-bombon.

Mindössze annyi változott meg, hogy a czimtáblán odatették a Hortoványi József név mellé a Dr.-t. Az özvegy édes mama szivósan ragaszkodott e kapott czimerhez, az aranyozása vedlett felirathoz: »Gyógyszertár az arany sashoz«. A tégelyek, skatulyák, ibrikek, mérleg, mühelyasztal, vedrek, törőrudak mind-mind megmaradtak, úgy, mint a boldogult tekintetes ur idejében. Hogy a fiatal doktor ur hazajött, nos hát azért csak nem szükséges mindennek felfordulni?

A doktor ur nem is bánta. Kirakta a sok vegyi müszert, a melyeket magával hozott, a belső kis szobában; az iróasztal köré odaállitotta a tenger sok könyvet, ő maga pedig folytatta a tanulmányait ott, a hol a párisi laboratóriumban abbahagyta.

Az édes anyja pedig ott ült a zöld zsalukáter mellett s olvasta továbbra is a _Pester Journál_-t, a világért sem akarva tudomásul venni, hogy magyar ujságok is vannak. Oh nagy magyar asszony volt ő, ez csak amolyan gyöngéje. Hogyha ujság – akkor Journál… igy látta az öreg anyjánál, már csak annál marad ő is.

Dr. Hortoványi József pedig jó fiu, gyöngéd fiu s nem szól belé az édes anyja dolgaiba. Hát jó, legyen, maradjon minden ugy, mint régen. Pedig ő, hej pedig ő már egészen más szellemben nevekedett. Telve van reformtervvel, ujitó vágygyal, s ha rajta állana, felforgatná az egész világot. De nem rajta áll, az édes anyja ugy kivánta, s a mit a mama mond, én Istenem, a mit a mama mond, az mind olyan jól van mondva.

Szenzitiv lelke csak befelé fordult az érzéseivel, de hiányzott belőle az akaraterő, mely cselekvésben is nyilvánul. Olyan volt, mint az apja, a megboldogult finomlelkü, érzékenyszivü, lágy kedélyü tekintetes ur, az Isten nyugosztalja szegényt.

Hanem a városban az is szenzáczió volt, hogy az a két bötü odakerült a czimtáblára.

– Hát hazajött a Jóska… Doktor lett! Lám, lám… ha azt az öreg megérte volna?!

– Hát doktor?… Hát akkor minek patyikus?

– Hiszen nem olyan doktor, csak patyikusdoktor.

– Csak? Hiszen akkor nem is doktor.

A kávéház zöld asztalánál folyt aztán a vita, hogy doktor-e a doktor? Várták is oda nap-nap a fiatal urat, hadd magyarázza meg ő maga. Mindcsak nem jött. Mert hát a doktor ur bebujt a műszerei közé, s folytatta a tanulmányait ott, a hol a párisi laboratoriumban abbahagyta. Csak néha, a déli órákban ment be a patikába, oda állott a nagy üvegablak elé, s nézte a járókelőket, az élénk kisvárosi korzót. Elmerengett, mialatt lassan eregette a füstkarikákat.

Ugy esett, hogy az ismétlő iskola növendékei ebben az időtájban mind ott haladtak el az ablak előtt. Ez az ismétlő iskola nagyon divatos volt. A város nagy leányai mind odajártak kézimunkára, himzésre s pletykára. A mi városunkban akkor még nem járta a jour, az ismétlő iskola pótolta azt és jól. Tizenkét órakor ott állott a fiatalság a nagy zöld kapu előtt és öt órakor délután szintén. Nagy mulatság volt az!

Odajárt Nagy Katicza is, a szép Nagy Katicza, a kinek azonban nem volt egy fia udvarlója sem. Nagy oka volt annak. Nagy Katiczi olyan gazdag leány volt, hogy nem mert annak udvarolni a városból senki. Özvegy anyja egyre hangoztatta, hogy Bécsből hoz ő a lányának férjet. Nagy Katicza? Nagy Katiczának Bécsben lakik a jövendőbelije. Nagy Katicza Bécsbe megy. Nagy Katicza? Olyan szép ő, olyan gazdag, csak három emeletes ház van a városban, mind a három az övé, a nevére irva, az anyja csak a jövedelmét élvezheti, mert az öreg Nagy Kálmán minden vagyonát a leányának hagyta. Hjah, Nagy Katiczát Bécsbe viszik!

Hogyhogy nem, Nagy Katicza odaszólt egyszer a barátnőjének, a szőke Herminnek, hogy menjenek be a patikába – czukrot venni. Hermin okos leány volt, nem volt párja az egész lányság közt, ugy járt a szeme, mint a kilőtt golyó, gyorsan, egyenesen belelátott Nagy Katicza szivébe:

– A doktor?

Nagy Katicza elpirult, hirtelen. Aztán a vállát vonogatta:

– Az.

– Hát a jövendőbélid, Bécsben?

– Az csak a mama fejében él.

– Hát jól van, gyerünk.

A doktor ott ült az ablak előtt, most is, mint máskor, letette a szivarját, de nem szólt egy szót sem. Csak belenézett Nagy Katicza iruló-piruló arczába. A szőke Hermin nagy hangon beszélt, járt-kelt, kérdezősködött, feleletre sem várva. Bele akart kötni a doktorba, de az mind csak ült, hagyta, hogy feleljenek a segédek. Csak nézett, nézett a Nagy Katicza iruló-piruló arczára…

De azért ott voltak másnap is, harmadnap is, a doktor is ott volt, s nézett, nézett a Nagy Katicza arczába. Már nem irult-pirult, beszélt ő is, tréfásan, jókedvvel. A fiatal segéd előzékenyen hadart, ügyesen csomagolt, s verte a szelet. Hanem a doktor nem szólt egy szót se.

Nagy Katicza olyan boldog volt, valahányszor a patikából kilépett. Egész érzésvilágát felzavarta ez az izgalom. A finom, hallgatag ember, a mint hirtelen leteszi a szivarját, ránéz, merően, csak nézi, nézi, őt nézi hallgatag, szótlan, merően. Tréfálhat Hermin, a doktor el sem mosolyodik. A legfurfangosabb oldal-kérdésekkel ostromolják, a doktor hallgat. A legnagyobb müvészkedéssel szólingatják, a doktor nem veszi észre. Mintha bübáj fogná el, hallgat, merően nézi, s lelkes szeméből égő, perzselő varázs sugárzik.

– Szeret, azt látom, hanem gyáva…

– De Hermin…

– Fél a bécsi mumustól… Haha! Szép fiatalság!

Nagy Katicza szeme könnybe lábad s izgatottan rágja a bombont. Annyi bombonja van már, hogy valósággal boldog, ha valakire rásózhat belőle. Amde azért alig várja, hogy elteljék a délelőtt, szólaljon meg a Szent László templom harangja s mehessenek ki, a korzón végig, a patikába, bombonért.

A fiatalság körében egyébről sem beszélnek immár, csak az arany sas bombonjairól, azokat rágja és szopja az egész fiatalság, mert a lányok, különösen Hermin, pazar bőséggel osztogatják köztük. Oda-oda szólanak Herminhez:

– Nos, ösmeri már?

– Dehogy ösmeri. Ott ül az a bamba az ablak előtt, izgatottan, remegve várva, hogy jöjjünk, hiszen halálosan szerelmes Katiba, azt látjuk, de nem mer megszólitani bennünket. Pompás mulatság! Isten önnel, sietünk a patyikába… Pá…

A doktor ur nem is szólitotta meg őket, csak nézett Nagy Katicza bübájos szemeibe. A lány meg ragyogó szemekkel nézett ő reá. Ugy érezte, hogy elbódult, szemeire fátyol borult, s láz fogta el.

A szőke Hermin hirtelen melléje állott:

– Kérem, princzipális ur – bocsánat, hogy igy szólitom, de a segédjétől tanultam, – kialszik a szivarja. Csak szivja, bennünket nem bánt a füst.

– Oh köszönöm, kisasszony… de hiszen várhatok… nem vagyok szenvedélyes szivaros.

A szőke Hermin diadalittasan nézett Katiczára, s csodálkozva látta, hogy Katicza arcza elborult. Vörös lett a homloka, s a szemöldökei megrezzentek. Nem értette meg. Hogyan? Haragszik, a helyett, hogy örvendezne, hogy megszólaltattam a kis portici-it? – gondolá.

Pedig akkor csoda történt.

A doktor felállott, odament Katiczához és bemutatta magát, bocsánatot kérve, hogy visszaél a helyzettel, de hát ő megkisérlette a diszkrét tartózkodást, most már – ugy érzi – udvariatlanság volna, ha ezentul is… szóval a porticii néma megszólalt.

Tudta azt már egy óra mulva az egész város. A fiatalság megoszlott, ez egyik rész a mellett volt, hogy sok ennyi szerencse egy patyikusnak, még ha doktor is, a másik részben kitört a lokálpatriotizmus, s kaczagtak a bécsi jövendőbelin…

Csak a szegény doktor szivében hullámzott a szenvedély. Nem tudta azt ő maga sem, hogy hogyan, mikép, de a vegyiszerei untatták, a könyveitől irtózott, az anyja szobájában félelem szorongatta, a patikában kiállhatatlan volt a levegő, mi bántja? Lázas remegéssel várta, hogy reggel legyen, mikor Katicza iskolába megy, várta, hogy dél legyen, a mikor Katicza hazamegy, bejön a patikába, elbeszélgetnek, látja, megfogja a kezét, a remegő, forró, puha kezét. Igy tartott ez sokáig, az egész nyáron. Aztán az ismétlő-iskola megszünt s Katiczát hasztalan leste-várta, csak ritkán, ha arra ment, akkor is az anyjával, a büszke, dölyfös anyjával. Lázas remegéssel keresett a szemében valamit, megtalálta? A leány arcza egy tüz, ha ránéz. Oda szeretett volna rohanni hozzá, szivéhez szoritani és szenvedélylyel sugni a fülébe:

– Katicza, szeretlek, szeretlek…

Igen, szereti. De az idő telt s ő szerelemmel szivében állott egyedül, delenként, az ablak előtt s nem látta Katiczát, pedig minden, az ajtó, a bombonosüveg, a bársonyszék, minden-minden Katiczáról beszélt hozzá.

– Ha bátorságom lenne – gondolá – hiszen szeret… érzem, hogy szeret…

De nem volt bátorsága, hogy felmenjen hozzájuk és egyszerüen megkérdezze a lánytól, szereti-e?

A szőke Hermin kocsizott ekkor arra és néki hirtelen az az ötlete támadt, hogy megkérdezi Hermintől.

Fel is csengetett másnap.

– Hermin kisasszonynak ugyan itt van a barátnője, de azért csak tessék bemenni a szalonba – szólt a szobaleány.

A szalon kaczér berendezésére ügyet sem vetett, elfoglalta őt egészen a szive. Hermin belépett s nagyon szivélyesen fogadta.

– Oh, kedves doktor ur… minek köszönhetem ezt a kitüntetést?

– Kedves kisasszony… szüleink régi ismeretsége bátoritott fel arra, hogy egy rám nézve életkérdésben forduljak önhöz.

Hermin meglepetve nézett reá. Életkérdés… hozzám fordul… Csak nem akarja megkérni a kezemet? Végig száguldott agyában egy pillanat alatt ezer gondolat. A nagy patika… a fényes és kényelmes jövő… Katicza szerelme… barátságuk… Heroikus leszek! – gondolá s hidegen felelte:

– Parancsoljon helyet foglalni.

– Kisasszony, én szeretek…

– Ne mondja. Szeret? Nos és ez kellemes vagy kellemetlen? Mert én nem szeretek.

De a doktor nem értette meg.

– Szeretni fog… Oh, szeretni fog maga is…

– Olyan biztos ön ebben?

– Kivánom legalább… De kivánom azt is, hogy ne jusson az én sorsomra.

– Ah, milyen szentimentális ön, – felelte gunyosan.

– Szentimentális? Több annál…

– Ah, ne mondja. Több? Mi az a több?

– Szeretek egy leányt s nem tudom, hogy szeret-e viszont. Önhöz jöttem, segitsen meg ebben. Megteszi?

– Én? S én azt tudhatom? Ha az, a kire én gondolok, akkor ime ez a válaszom: Sajnálom önt, kedves barátom, de az a leány önt nem szereti.

A szalon üvegajtajában megjelent Katicza. Egyikük sem vette észre, a beszélgetésük egészen elfoglalta őket. A szobalány megmondta neki is, hogy ki a vendég, s nem tudott ellenállani a kiváncsiságnak, megtudni, hogy mit is akar a doktor?

Halotthalovány lett ő is, miként a doktor, mikor Hermin válaszát hallotta.

– Nem szeret? Pedig ön tudhatja a legjobban. Megmondta önnek? Hát beszélgettek rólam?

A szőke Hermin ijedten rezzent össze. Érezte, hogy bolondot beszélt. Hiszen ez az ember nem őt szereti, hanem Katiczát.

– Ah, kedves doktor ur – bocsásson meg rossz tréfa volt – nagyon, nagyon szereti magát Katicza, tudom, nagyon szereti…

– Nem igaz, nem szeretem – szólalt meg Katicza.

– Ah hát itt vagy kis bünös? – Oda futott Katiczához, átkarolta és odavezette a doktorhoz.

– Na, legyenek boldogak. Én megáldom magukat!…

A boldogságtól alig tudtak beszélni. Csak a szemük ragyogása mondott édes meséket.

– Nos ezentul nem fog a mama haragudni a bombonokért, – lesz ingyen bombon elég! – tréfálkozott Hermin.

– Parancsolnak? – kérdé a doktor s elővett egy dobozzal, melyre aranyos betükkel rá volt irva: _Katicza bombon_.

Felment a klubba!

Iszonyuan bántotta szobájának némasága. Az óra egyhanguan ketyegett, a távoli kocsizörej halk melódiába veszett, s a járó-kelők léptei szinte zizenéssé váltan hatoltak fel. Ott fetrengett széles, puha divánján, mely tele volt a legédesebb emlékekkel. Ezek az emlékek fel-felelevenedtek s kisértetekké váltak. A kisértetek kinozták. Fejszaggatást érzett s már-már phenacetint akart szedni, pedig undorodott az izétől, az izetlen izétől. Fel s alá járt aztán a szobában, s mentő eszmét keresett. E közben az a hite erősbödött meg, hogy kimehet, ah oly hamar felejtenek az emberek.

Sokat gondolt arra, az egyedülvalóság lázas óráiban, hogy mit fog tenni, ha eljő ez a pillanat. Most a pillanat ime itt van. Nagy idő két hónap, elfeledték őt is, ez esetét is, elfeledtek mindent. Mit is határozott? Ah igen, tehát elsőben is felmegy a klubba. Este a szinházba. Másnap a régi asztaltársaságával ebédel. Aztán kimegy a korzóra, ah oly hamar felejtenek az emberek.

Hogy az utczára kilépett, átköszönt a dohánytözsdébe, a kisasszonynak.

– Jó napot! Beteg volt?

– Nem én.

– Egy hete, hogy itthon van s nem láttam, azt hittem…

– Nem, csak sok volt a dolgom.

– Hol utazott?

– Tanulmányuton voltam…

Csakugyan, ez jó lesz. Azt fogja mondani, hogy tanulmányuton volt. Mi köze az embereknek lázas álmaihoz? Éjjeli kisérteteihez? Fájó szivének kinjaihoz? Csak kikaczagnák. Eh, tanulmányuton volt. Ez mindent megmagyaráz.

Az uton a szembejövő ösmerősök mind megállitották.

– Mi baja, hogy oly halvány? Beteg volt? Nagy ideje, hogy nem láttam!

– Dehogy! Tanulmányuton voltam…

A klubbhoz ért. A liften felsiklott a második emeletre s belépett az előszobába.

– Ah a nagyságos ur… De rég nem láttuk – fogadja a szolga.

– Mi ujság Károly?

– Hát kérem semmi, mint rendesen.

– Nem kerestek?

– Nem. Csak az urak beszéltek sokat a nagyságos urról, ugy hallám, hogy párbajozott is… Hál’Isten semmi baja.

– Semmi, Károly, semmi.

– Már én azt hittem: fekszik.

Az olvasótermen átsuhant s a kis társalgóba lépett. A régi ösmerősök rámeresztették a szemüket.

– Mikor jöttél meg?

– A napokban.

– Hol voltál?

– Tanulmányuton.

– Ugy? Hát a karod begyógyult.

– A karom? Nem volt annak semmi baja.

– De hisz verekedtél.

– Mindennap, de csak iskolát.

– Hát az a mende-monda…

– Nem tudok róla semmit.

Lapot vett elő s olvasni kezdett.

A kártyaszobában, osztás közt, suttogták.

– Te, hazajött.

– Hát az asszony?

– Asszony?… Azt mondja tanulmányuton volt.

– Hát persze… azt mondja.

Az egyik pajtása hozzálépett.

– Szervusz. Már megjöttél? Sok-e a tanulmányutad eredménye.

– Na, megjárja.

– Mert hát a férj még fekszik, én kezelem.

– Micsoda férj?

– Hát a Laura férje.

Elsápadt.

– Hát beteg?

– Micsoda, nem is tudod? Párbaja volt. Ugy hallottam, hogy veled, hát nem igaz?

– Azt beszélték? Érdekes. Hát miért lett volna vélem párbaja?

– Tudom is én? Beszélték.

– Na, mondd el. Hadd halljam.

– Azt monják, hogy féltette tőled a feleségét, sőt, hogy – – Hanem tudod, rossz szája van ám a világnak. Egyébiránt csak homályosan emlékszem. Az idétt egész sereg részletet is elmondtak.

– Lám, lám. Te, tudod, hogy ez érdekes? Ha az asszony is meghallaná…

– Ej, még is csak hejre legény vagy te, Ábri!

Aztán olvasni kezdtek ismét. A körülállók ellestek egyetmást a párbeszédből s adták tovább.

– Hallod-e nem is tudta, hogy Laura férjének párbaja volt. Micsoda szerencséje van ennek az embernek.

– Hogyan, szerencséje?

– Meg se verekszik és hőst csinál belőle a legenda.

– Erőss doktortól tudom, hogy a férj még most is fekszik. Párbajsebe van.

– De hát vajjon kivel vivott meg?

– Te meg hiszesz neki? Csak tagadja.

– Tagadja? ugy-e? A milyen stréber… Bezzeg…

– Igaz is. Ki tagad el egy párbajt?

Ezen nevettek egyet, s aztán egy érdekes kártya-helyzet kötötte le a figyelmüket.

Ő csak olvasott tovább. De a gondolatai másutt jártak. Tehát még fekszik! Sajnálta azt az embert, igazán. S az asszony? Szeretett volna az asszonyról is hallani valamit. Csodálatos, hogy felejtenek az emberek! Annak idején – alig két hónapja – egész hasábos hireket közöltek a párbajról. Ma már alig hogy tud valaki róla, szinte elhiszik, hogy az egész merő blague volt. Még talán jobb tette volna, ha itthon marad?

Hjah, az élet nagyon változatos, az események kergetik egymást, a tegnapot megöli a ma, a mát a holnap! Micsoda banális dolog, de ugy van. Nem hitte eddig, de most látja. Valami homályos emlék ha marad, a história vázlatos körvonala, ezt is eltemeti az idő.

Egy másik barátja lépett hozzá.

– Nos, mikor adod ki a tanulmányutad eredményeit?

– Nem sokára.

– Sokat dolgoztál?

– Eleget.

– Kiváncsian várom.

Szinte boszankodni kezdett. Hogy csalódott! Azt hitte, ezek az emberek agyon fogják őt kinozni a kérdezősködéseikkel, pedig, lám, lám, miről sem tudnak. Tulbecsülte a report értékét, nagyon is tulbecsülte. Azt nem hiszi, hogy mindez merő kimélet. Nem olyannak ösmerte meg ő a pajtásait. Bizony ezek elfeledtek mindent!

Nem tud neki örülni, pedig éppen ezt sóvárogta. A hiusága bántja? Vagy a lelkiismerete? Na ez utóbbi nem. Neki jussa volt ahhoz az asszonyhoz, több jussa, mint akár a férjnek. Mikor Laura még gyermekleány volt, az ő ajkáról hallotta először a szerelem, a sóvárgó, epedő, égő szerelem szavát, mely izgalomba hozta a szivét. A szivéhez hát neki volt joga, elsőbbségi joga, s csak e jogát érvényesitette.

Szerette ezt a leányt, talán csak ezt a leányt szerette igazán.

Langyos nyári estéken, azok a puha, nyugodalmas séták a hársfa sorban, meg az első lopott csók a szekrény előtt, mikor a leány lehajlott, hogy a teritéshez való evőeszközöket szedje elő, s őt a ragyogó fényes nyaka elbájolta… Ezeket nem fogja elfeledni soha. Laura sem feledte. Hasztalan mondta néki a kapualjban, akkor este, mikor jegybe lépett a vén medvéjével.

– Elfeledem. Feledjen el maga is. Igy kellett ennek történni. Csak nem hagyhatom, hogy annyit nélkülözzön a családom? Feláldozom magam.

Sirni akart, de mosolygott. Buzavirágcsokrából odaadott egy szálat, s azt susogta:

– Maradjon ez meg emléknek, a többit…

– Nem feledem el soha!

Nem is feledte. Ki tud elfeledni egy szép asszonyt? Eleinte kerülték egymást, mert féltek egymástól, az asszonynak született egy kis leánya, s annak élt. De attól a pillanattól fogva, hogy a szinházban egymás mellé kerültek, mindketten érezték, hogy veszve vannak – a társadalomnak, s megnyerték egymást. Lázas este volt, s az a láz nem szünt meg. Most is tart. A szivébe nyilallik, valahányszor arra az estére gondol, a kör estélyén mikor a czigánynyal huzatta, hogy »altatgatom a szivemet« s Laura is, ő is könnyes szemekkel néztek egymásra.

Mikor másnap délután felment hozzá, az asszony, mint az álomkóros, odaborult a nyakába.

Aztán… Ebbe beleremeg. Pokoli düh fogja el, ha elgondolja, hogy ebből a boldogságból egy bamba hordár ügyetlensége zavarta ki. Meg az a gyalázatos valami, a minek véletlenség a neve. Meg az irigy istenek, kik ép a férjet küldték haza, mikor az a buta közszolga belépett a levelével. Ah, az a szegény ember most fekszik, megbocsátott a feleségének, ki ápolja s az asszony a lemondó, a bűnbánó Magdolnát játsza…

A csontjáig ég a gyülölet lángja, ha minderre gondol. Aztán ez a sok hidegen leskelődő ember, kik szeretnének tudni valamit, s lesik ez elejtett szavát. De nem tudnak meg semmit. Oly kimért nyugalommal forgatja az ujságlapot, mintha a külügyminiszter válasza érdekelné őt a legjobban e világon. Ez kissé megnyugtatja, arra gondol, hogy nincs vesztve semmi. A nép vak, s ő folytatni fogja a játekot.

Ah, mily jó, hogy felment a klubba!

Szinte fellélegzik. Sajnálni kezdi az elvesztegetett két hónapot, mely alatt – igaz – irt egy regényt, de merő nyugtalanság közt élt. Pedig erre számitania kellett volna. A világ olyan feledékeny, mint a macska.

Magában kéjeleg az örömön. Nincs veszitve semmi, nem tudnak semmit, s Lauráról nem kell még végleg lemondania. Pir festi meg az arczát, s hirtelen feláll, hogy menjen. Ekkor a kiadójával találkozik szembe.

– Hogyan, megjött?

– Regénynyel.

– Pompás! Kiadjuk azonnal. A párbaja olyan botrányos volt, hogy –

– De hisz itt nem tudnak róla semmit.

– De tudnak az asszonyok. S kik olvasnak manapság regényt? Az asszonyok…

A látszat öl.

A szent-györgytéri czukrászatban kevés a vendég. Ma este bál lesz a Hattyuban, a vendégek oda készülnek. Az egyik asztalnál a kandalló közelében, két fiatal ember ül, már báli öltözékben. Az illatos fekete kávéba lassan, csöppenként öntik a cognacot s szürcsölik szótlanul. Az egyik csak nem rég jött haza hosszabb utazásából, a másik most készül utra.

– Irigyellek Kari.

– Gyere velem, nagyon jól esnék. Te már ösmered ott künn a járást…

– Nem lehet, megnyitottam az irodámat. Most már belekezdek az életbe.

Vendégek jöttek be, szintén báli öltözékben, kik – megszokásból – itt isszák ki a fekete kávéjukat. Mindnyájan oda telepedtek a fiatal emberek mellé.

– Tehát megyünk… Ideje van…

– Dehogy! csak fél kilencz.

– Nálunk már kilenczkor javában tánczolnak. A mi lányaink szenvedélyesen szeretik a tánczot.

– Na, az asszonyok sem irtóznak tőle…

A bálban már nagyban ujráztak, mikorra megjöttek. A fiatal ügyvéd csupa ösmerős és jóbarát társaságában találta magát. Mindenki leste, hogy kivel mulat. Ő volt a legérdekesebb parthie. Talentumos, sokat utazott, kiválóan müvelt, gazdag és előkelő. Mind oly tulajdonság, melyeket mifelénk meg tudnak becsülni – a mamák!