Part 4

Mikor hazaértek, a kis Margitka futott az apja elé. Béla benyitott az ebédlőbe. Az asszony ott állott, suttogva mondá:

– Tud mindent?… Ma reggel kaptam meg a levelét.

Fellélegzett. Milyen is a sors! – gondolta, s a tegnapi éjjelre gondolt, a lázra, a szenvedéseire, s a vágyódásaira a tisztaság után. Egész este borult volt a kedélye, szomoruság ült az asztal fölött. Sándort meghatotta a baráti rokonszenvével. Még ő vigasztalta.

– Elkisérlek egy darabig! – mondotta az előszobában, mikor bucsuzott. Ezzel visszasietett, hogy magára kapjon valamit. Egyedül maradt az asszonynyal. Az hozzá simult, mint a macska.

– Látom még?… Lejön hozzám?

– Talán.

– Gyakran?

Gyöngéden megfogta a kezét, a szemébe nézett és susogá:

– Nem! Jobb igy… jó éjt nagyságos asszonyom.

Aztán Sándor karjába kapaszkodott s dudorászva lefelé haladt a lépcsőn.

Párbaj.

Alig-alig lengett egyet a pompás hajó a warnemündeni part mellett. Teljes szélcsend volt. A kékszin uralkodott, a viz és az ég kékje, még a fehérre mázolt hajófedélzetet is kék reflexbe vonva.

Lassan, nagyokat lengve, indult meg a hajó. A tengeri sirályok követték, ott karikázva, fehér, czikk – czakkos szárnyaikkal, játszva, könnyedén. A tiszta levegő-égben ragyogtak a napsugarak. A biztonság tudatában mosolygott a hajó.

Az étteremben cognac-ot ittam; egy erős dán leány szolgált fel. Szőke haja leeresztve, a fényét megtörte az étterem félhomálya. Az első dán volt, kivel szembekerültem, s mert Kopenhágába készültem, meg akartam tudni hazudott-e a grammatika?

– Kopenhágai?

– Igen. Ott születtem, de Gjedserben lakom rég óta…

– Egyedül?

– Nem, Hjalmarral.

Azt akartam most tőle kérdezni, hogy kicsoda hát ez a Hjalmar, mikor valaki elibém lépett.

– Ön itt? – szólit meg francziául.

Meglepetve kiáltottam fel. Régi, Quartier latin-béli pajtásom, René Dubois állott előtten.

– Hogyan, ön is utazik? Norvégiába?

– Igen, fel, a fjord-okra.

– Nos, ez pompás. Természetesen Kopenhágában kiszáll?

– Igen, egy-két napra. Viszem Marie-Anne-t.

Az arcza elkomorult. Kérdőleg néztem rá. Mi baja van a nővérének? A szép Marie-Anne-nak?

– Marie-Anne itt van?

– Lenn van, a teremben, pihen. Ah, szegény, ő egyre pihen.

Éreztem, hogy a derék Renééket valami nagy csapás érte.

– Ah, s én azt gondoltam, hogy már rég megvolt a lakodalma.

– Nem, a vőlegénye meghalt. Párbajban… Iszonyu párbajban. Aztán hozzátette: Ha már befejezte reggelijét… Igen?… Ön nem ösmeri az esetet? Az egész világ ösmeri. Benne volt minden lapban. Jó, elmondom. Gyerünk fel a fedélzetre.

I.

– Ah, gyerekek, találjátok csak ki, hová megyünk a nyáron?

A gyerekek az öreg Dubois köré csoportosultak. Egy fiu, meg egy leány. A leány, Marie-Anne, felvetette fekete selymes szempilláját s mosolygó arczával, nevető szemeivel, kaczagó gödröcskéivel az arczán, felkiáltott:

– Ostende-ba?

– Oda.

– Ah, milyen jó vagy te apa! Hisz az olyan előkelő.

Marie-Anne imádta azt, a mi olyan előkelő. Termete, arcza, kifejezése – csupa naiv báj, – de ő gyülölte azt, a mi egyszerü, s egyszerü volt gyülölete ellenére.

Ostende nagyon szép. Marie-Anne imádta a reggeli sétát a digue-n, ah, az olyan előkelő. A szembe jövők mosolyogtak, ha mosolygó arczára néztek, s ő gyülölte a mosolygást s imádta a tiszteletteljes tekintetet, ah, mert az olyan előkelő.

Elragadó volt, mikor az esplanadeon sétálva, a tenger hatalmas bömbölését bámulva, felkiáltott: ah, milyen előkelő!

Bájos volt, mikor a kursalon gazdag népét végig tekintve, a tömeghatás iránt fogékony franczia lelkesülésével suttogá: ah, milyen előkelő…

Egy angol család lakott a szomszéd lakosztályban, az erkélyük közös volt. Családi ügyekről csevegtek, s Marie-Anne átszólt hozzájuk.

– Bocsánat, asszonyom, én értek angolul.

Az öreg angol meglepetve nézett rá s mosolyogni kezdett. Az asszonyt elragadta Marie-Anne kaczagó szeme. A szőke leány felvetette magas, óválalaku szemöldökét s ránézett vizszemeivel.

– Milyen kedves ön, kisasszony – szólt az angol nő. Hisz akkor cseveghetünk, ha ugy tetszik.

Marie-Anne mindennapos vendég lett az angol családnál, hol mindenki imádta.

– Ha francziául tudnék, megmondanám a papájának, hogy milyen drága kincse van – szokta mondani az öreg ur.

Az öreg Dubois örült az ösmeretségnek. Nem volt felesége, szegény asszony, rég ott nyugszik a Montmartre-temetőben, hát az angol család igazán szivességet tett, hogy gondjaiba vette Marie-Anne-t. A fiu is örült neki, a bátyja, René, mert szabad lett, szabad. S Ostende olyan szép.

Marie-Anne jól érezte magát közöttük.

– Ah, mert, olyan előkelő… suttogá.

Philipps kapitány és Shepherd hadnagy egy szép, juliusi napon beállitottak a szalonba.

– Bravo, katonák, bravo! – kiáltott az öreg angol.

– Hurrah! – ujjongott a szőke leány.

– Meddig maradtok?

– Szeptemberig. Aztán Indiába!

– Jó. Hát labdázzatok sokat. No, menjetek. Ah, pardon, van egy franczia leányunk is, tud angolul. Philipps kapitány, Stepherd hadnagy – derék katonák, Dubois kisasszony, a legszebb leány a világon. Ugy-e fiuk, szép?!

A két katona szótlanul nézett a leányra. Marie-Anne előkelő akart lenni s meghajtá magát. Ah, vége, a katonák elmosolyodtak, s bátran, mintha csak évek óta ösmernék, szoritották meg a kezét.

– Ah, hisz ez a kis leány csupa báj!

– Valóban, csupa báj!

A szalon mosolyogni kezdett, s Marie-Anne szomoruan nézett körül. A szomorusága is kaczagó jó kedv volt, legalább a két katona kaczagott. A kaczagásuk megfinomitá a vonásaikat s Marie-Anne önkénytelenül, mintegy magában suttogá: milyen előkelő!

Mostantól fogva folyton együtt voltak. Lawn-tennis a tengerparton, táncz a kisteremben, bál a Hôtel de Ville-ben, reggeli séta a diguen, esti séta az esplanade-on, – ah, ugy teltek a napok. A két katona mosolygott, ha rájuk nézett, akkor is mosolyogtak, ha nem nézett reájuk. A tenger pompás volt, az ég kék, s Marie-Anne boldog volt.

– Ah, milyen előkelő! – gondolta magában.

Hogy hogy nem, egy napon azt kérdezte magától: _melyik?_ Elpirult s hirtelen másra akart gondolni. De nem tudott. A kérdés kinozta, ingerelte. Akkor is, mikor eltelt az augusztus s haza indultak. Az egész uton visszafelé, egyre ez a kérdés forgott az agyában, de nem tudott válaszolni rá, vagy nem mert, de minek is?

A kanári madarát etette, hátat forditva az ajtónak. Azt gondolta magában: Vajjon melyik? A hadnagy… oh, olyan előkelő! karcsu, magas, szőke, élczes, jókedvü, vig. A kapitány… ah, ő is olyan előkelő! széles vállu, barna, tüzben égő szemekkel, olajbarna arczczal, s lázas, forró a keze. Nem, a hadnagy… De mégsem, igen, igen, a kapitány, a kapitány, a kapi…

A kapitány állott előtte.

Marie-Anne felkiáltott örömében s kaczagott.

– Tudja, hogy szeretem?

Ugy volt, hogy tavaszszal visszajön s aztán elmennek együtt, együtt örökre. Marie-Anne kaczagott, kaczagott, s véle kaczagott az egész ház. Az öreg Dubois nem tudott ellentállani ennek a kaczagásnak. Az igaz, idegen, idegen, de ha Marie-Anne kaczag?

S a hadnagy belépett.

Marie-Anne meglepetve nézett reá. A hadnagyot ez a tekintet megrémiti. Sejtelemtől áthatva, suttogá:

– Késő?

– Nem értem, feleli Marie-Anne, menyasszonya vagyok a kapitánynak.

II.

A sáncz közt, a forró homokban, szembe kerültek. A hadnagy vérben forgó szemekkel nézett reá.

– Nagyon gyülöllek. Meghalsz.

A kapitány kirántotta a revolverét.

– Meg kell halnod. Neked – vagy nekem.

– Jó.

– Kigyót keritek.

– Jó.

Erősen megrázták egymás kezét. A kapitány büszkén, megvetőleg forditott hátat. A hadnagy revolverét rántá ki, czélzott… s aztán leeresztette a karját.

– Kigyót… suttogá.

Hetekig tartott, mig a katonák a tőr mellett, lesben, várták a kigyót.

Marie-Anne boldog volt. Mindennap levelet kapott a távol Indiából.

»… Találkoztál édes szerelmem a hadnagygyal? Szólott valamit…?…«

A kapitány válaszolt.

»Találkoztam a hadnagygyal, mit szólott volna? Hát mi történt? Ő hallgat. Te megirod nekem.«

Marie-Anne válaszolt:

»Itt volt, azt mondtam neki, hogy a menyasszonyod vagyok. Ah, ugy szeretlek téged, ugy szeretlek…«

A kapitány felorditott.

– Meg kell halnod! Meg kell halnod!

Kiadta a parancsot, hogy állitsanak fel egy uj tőrt, s vigyázzanak jól, de jól, mert kell a kigyó. A barátjai csititották. Mit gondolsz? Olyan jó barátok voltatok.

A hadnagy segédei igy szólottak:

– Olyan jó barátod volt. S vőlegény.

A hadnagy arcza eltorzult. Ettől az arcztól megrémültek a segédek s mindent megértettek.

A katonák, jókor reggel, jelentették, hogy tőrben van a kigyó.

– Vigyétek fel a barakk termébe, szedjetek ki ám előbb mindent a szobából, el kell sötétiteni egészen, pokoli sötétté. Érted, James?

– Igenis, értem, kapitány.

– Elmehetsz…

Mikor aztán mindent elrendeztek, ugy dél felé, megérkeztek a barakkhoz. Két szomszéd teremben állott a két katona. A termeket besötétitették, hogy a kigyóhoz belépve, ne hatoljon sugár a szobába.

Olvasták a perczeket. Tizenkét óra tiz perczkor lép be a két katona a kigyóhoz, a mérges kigyóhoz. Tizenkét óra. A segédek arczán kiütött a verejték. A kapitány fogát vicsoritotta s szitkozódott.

Nyolcz percz. Oda csuszott az ajtóhoz, s rátette kezét a kilincsre. Kilencz percz. Hallotta a szive dobogását. Tiz percz. Benyitott.

E pillanatban a hadnagy is belépett. A láz kiütött mindkettőn. Ájulástól környékezve, halkan, csuszva, gyengén, erőtlenül tettek egy lépést. Visszafojtották a lélegzetüket, s majd megfulladtak. Nyelniök kellett. Hallották a torkuk risszanását a nagy csendben. A kietlen sötét ráfeküdt az agyukra. Az izzadtság végig ömlött az arczukon, s a homlokról lecsorgott a szemükre, de nem merték letörülni. Nem is volt erejük. Ugy érezték… Sejtették… Hallották a kigyó csuszását. Mindegyik azt hitte, hogy feléje jön. Megszünt a szivek dobogása, s erőtlenül leesett volna mindkettő, de, most, ebben a pillanatban, felorditott – a kapitány.

Velőt rázó sikoly. Éles, átható, rémes.

A hadnagy lezuhant. Azt hiszi, elveszti eszméletét, s a zajra jön feléje a kigyó. Pokoli kin, idegei remegnek, szive lázasan dobog, susog, bubog, fuj s tapogatódzik, csúszva falat ér, tovább tapogat, ah, itt az ajtó, késő, a kigyó jön, s az ajtó kinyilik, ő kiesik, s végig omlik a padlón.

A segédek lámpással rohantak be. A kigyót összevagdalják. A kapitány magához tér és ordit. Felvágják a sebét, mossák, égetik, az orvos vág, egyre vág, nem segithet, a méreg terjed, iszonyu gyorsan terjed, a kapitány hörög, szája tajtékzik egyre-egyre, hatalmas erővel, borzasztó görcsök kinozzák, s aztán kimerülve, hirtelen egyet rug s – meghal.

A hadnagy pedig egyre ájultan, ott fekszik a földön, csuron verejték, szája habzik, s – megőszült.

*

Marie-Anne lépett a fedélzetre. Merő gyász. A mosolygó arczára kétségbeejtő szomoruság borult.

Végig siklott szeme a sima vizen.

– Ah, olyan fáradt vagyok – suttogta szomoruan.

Liliomillat.

_La Reine a fait faire un bouquet_[**format] _De belles fleurs de lyse_ _Et la senteur de ce bouquet_ _A fait mourir marquise…_

Honnét veszem meséimet, – kérded.

– A szemedből olvasom, – feleltem.

Hitetlenül mosolyogsz.

Hát hallga csak, mit mesél nékem a te kék szemed.

*

A király unatkozva, busan hajolt ki az ablakon. Pompás, májusi reggel volt. A georginák és rózsák illata felcsapott hozzá, s megkapta a lelkét.

– Boldog Orondates! – sóhajtott, miközben egy kis maroquin-kötésü könyvhöz nyult. Ismét olvasni kezdett. Szivét bűbáj töltötte el, megrészegült a kifejezések varázsától, az ékeskedő nyelv hosszas mondásaitól, melyek nagyon tetszettek néki. Olvasta:

»… És Orondates igy szóla Sisigambisnak: Asszonyom, nem lehetne hibámat, melyet az éjszaka okozott, hogy ellenetek tettem, megbocsátani, ha annak setétsége nem mentené előttetek…«

A király elábrándozott. Statira képe lebegett előtte. A félig meztelen vállak, a ragyogó szem, a sötét fekete omló hajfürt, melyeket az éjjeli mécs pislogó fénye borit be… S Orondates mindezt látta. Hogy berontott a szépség sátorába, előtte állott üde félmeztelenségében a megrémült leány… Bübájos!

És olvasta tovább, remegve:

»Esküszöm minden Istenemre, hogy ha esmértem volna nemeket és állapotjokat azoknak, valakik ellen halálosan vétkeztem, inkább magam végeztem volna életemet, hogy sem őket nyugodalmukban megháboritsam. Ha vétkemnek reményelhetném bocsánatját, nem kiméleném sem véremet, sem pedig életemet…«

A szolgálattevő testőr jelentkezett:

– Marquis da la Tour D’Haussonville…

– Jöhet.

A király elibe ment, s barátságosan kezet nyujtott a marquisnak. Az mélyen meghajolva fogadta.

– Hogy aludt, Sir?

– Elég jól.

– Szomoru.

– Hát ne legyek az? Élek, egyedül, annyi bübáj, oly sok engem kerülő boldogság közepett. Lelkem telve a boldogság fantomjával s az udvar hideg levegő-egében kell fuldoklanom. Mily szép ez a kert, mily illatosak a fakadó rózsák, mily mámoritó a tavaszi regg… Irigyelem ezt az Orondatest, ki Statirája kecseit láthatta. Irigyelem a szolgámat, ki boldogan néz felesége szemébe. Irigyelem az őrültet, mert képzelődése zavaros képeiben nyugalmat lel. Engem kerül, mert üres a szivem.

A marquis ajkain lebegett egy név. A király leolvasta.

– Kín, kín, kín!… Talán népem java… Lehet… De szivem érzés nélkül marad. Oly szép, de gyülöl… hidd el Guy, gyülöl. Szemében nincs tűz, csókjaiban nincs szenvedély, hideg minden, mint szobájának butora. Királyné, de nem a kedvesem.

A marquis ajkán gonosz mosoly játszott. Hirtelen eszébe villant: Guy, itt az alkalom! Jővel marchallbot… Igy szólott:

– Hát keresse meg Statiráját, Sir.

– Hol?

– Megfogja találni. E lugasok telvék nimfákkal. Csak bujocskát játszanak. Kergesse őket. Megfogja találni Cloé-ját…

– Tréfálsz, marquis.

– Adjon rá engedelmet, Sir, s bebizonyitom. Az udvar mindmaig oly sivár, csöndes, mintha fátyol borult volna rá. Hadd szaggassam fel a bübájos fágyolt. Muzsika fog szólani, s tánczra fog perdülni, egy intésére, minden, minden. Elvész a hypkondrikus fájdalom, az értelmetlen melankolia, elvész a szivéből. Mosoly fakad majd az ajkán, hol fájdalom borongott mindenha. Miért is? A felesége…? Majd eljön a kaczaj korszaka. A gyászét eltemetjük…

És megperdült a dob, s felhangzott a trombita. A csodás szökőkutak vigan ontották a vizet, fel a magasba, játszva a labdáikkal, mosolyogva, kaczagva. A széles lépcsőkön, a kerti utakon, a Ceres, Herkules és Bacchus szobrok között omlott az udvari nép, mindenek arczán kaczaj, melyet a hirtelen felszabadulás mámorrá fejlesztett. A zöld rétegen kergetőzdit játszottak az udvarhölgyek, selyemharisnyájuk fénye bóditott. A zenekar andalitó dallamokat zengett, s a dal, a napsugár, a pompa, az arany, a gyémánt mámorba ringatott mindenkit.

A király, fönn, a tükörerkélyen állott, mosolyogva, vig udvari népe s jó embereinek boldogsága szivéhez szólott. Tapsolt, ha játék közben elesett valaki, gyermeki, naiv örömben. A zene dallama elragadta, a fény és jókedv kaczajra ingerlé.

Csak a királyné ült egyedül, duzzogva.

A marquis boldog volt, királya jókedvének láttán.

– Nem sétálna egyet, Sir?

Lementek a terassera, a lépcsőkön le, a kerti utra. A király mosolyogva tekintett körül. Mennyi boldogság, mennyi szép asszony, s ő egyedül siránkozott, politikai házasságának fagyában. Eh, jöjjön a kaczaj s a mámor korszaka. A gyászét eltemetjük!

Az Ámor szobor mellett állott egy nő. Szőke volt, s piros ajku. Sóvárgó, kéjt igérő mámor ragyogott az arczán. A király végigremegett láttán.

– Statira… Statira… susogja. Aztán odafordult a marquishoz. Marquis, – susogta félhangon – ösméred-é? ki ez a szép nő?…

– Sir, – mondá a marquis, – Sir, ez a feleségem.

*

Mért mosolyog hamiskásan kék szemed?

*

A királyt láz fogta el. Szeme vad fényben ragyogott. Mint Orondatesé azon a bübájos éjjelen.

– Boldogabb vagy, mint én, marquis, százszor boldogabb. Mily szép a feleséged… Mily szép a feleséged… s elborult.

S mentek tovább. A király arczán gondredők ültek ki. A nap mintha leszállott volna, a dallam mintha megszünt volna, a kaczaj mintha zokogásba veszne. A szökőkut csak erőltetve ontotta a vizsugarakat, s homályba borult minden. A király arczán gondredők ültek ki. Hogy egy lugas elé értek, intett, s helyet foglaltak. Ketten, ő és a marquis.

Hirtelen felállott, s királyi méltóság ömlött el rajta.

– Ha nékem adnád… Megbizlak azzal…

A marquis kardjához kapott, aztán összeesett.

– Sir, ha nem lennél királyom…

– Marquis, ne vedd zokon. Francziaország marchallja vagy!

És visszamentek. A király derülten, fiatalsága egész szépségében, ragyogva. A marquis vad fájdalommal, mely tépte-marczangolta a lelkét.

Az egybegyült udvar előtt igy szólott a király:

– Marquis de la Tour d’Haussonville… Francziaország marchallja, lépjen elő.

Az egész udvar, a nők és az udvarnokok, félszemmel, a király pedig, tekintete egész szenvedélyével, a marquisnőre nézett. A kitüntetett marquis ugy állott ott, mint egy halálraitélt. A marchallbot égette a kezét. Gyülölte királyát, ki kitünteté. És a királyné is megértett mindent.

*

Mért borult el szép kék szemed fénye?

*

Leszállott az éj. Az uj marchall végig esett szobája puha szőnyegdivánján és zokogott. Vesztett boldogságát siratta. A felesége ott állott előtte, némán remegve.

– Isten veled szivem, isten veled lelkem, álmaim álma, isten veled. Öltözzél fel szépen, leeresztett hajjal, kivágott ruhában, selyem harisnyában. Vidd el az éltemet, boldogságom emlékét, nagy reménységemet. Már mi csak egymás mellett élünk, de együtt többé soha.

Arra gondolt, hogy ez a Nemezis. Ő adott tanácsot, az ő szivét sebzé meg a nyil. Am önzése fellázadt.

– De nem, nem, ez nem lehet…

Az órára nézett. Csak egy pár pillanata van még, itt tennie kell, különben elveszett.

A marquisné ott állott előtte némán, remegve.

A királynéhoz futott. Az kikaczagta. Ő adta a tanácsot, hát viselje sorsát. Eh, különben is ez csak komédia. Rút gondolatok között adta már a tanácsot is, hát sikert aratott. Marchall lett, kaczagjon. Czélt ért, hát mit akar?

– Ugy-e, te a király legjobb barátja vagy?

– Én Francziaország legboldogtalanabb embere vagyok.

– Ugy-e, te a király meghittje vagy?

– Én a föld legboldogtalanabb embere vagyok.

A marquis zokogása meghatotta.

– Királyné, segitsen rajtam, hű szolgája leszek… éltemre esküszöm…

– Segitek. Jól van. De hogyan?

– Menjen a királyhoz.

– Én? Hozzá? Ezt nem engedi meg női büszkeségem.

– Két életet ment meg e lépésével. Az égre kérem, királynőm…

A királynőben a hiúság és a közöny vad tusát vivott. A vetélytársnőt gyülölte, a marquis-t sajnálta, bosszut is akart volna állani a királyon. Hogyan? Hogyan?

– Jól van, most elmehet. Megmentem önt!

Oh mily hálásan csókolt neki kezet a marquis!

– Szolgája leszek, uram királynő!

*

Édes, hogy felkaczagott a ragyogó kék szemed.

*

Azután hivatta a kamarásnőt. Liliomcsokrát kivette a virágtartóból, s elküldte marquisnőnek.

– A marchallnőt üdvözli királynője – irta.

A marquisné meghatva vette át a csokrot. A király testőre is e pillanatban jelentkezett.

– Ő felsége, a király, óhajtja tiszteletét tenni.

A marquisné meghajlott:

– Nagy kitüntetés, szolgálójára…

Aztán virágtartóba tette a liliomcsokrot, s megszagolta.

– Mily édes pézsma illat, – mondá s szédülni kezdett.

Mire a király belépett a szobába – a marquisnő meghalt.

Szünidőben.

Ott ült a himzőráma mellett s mialatt gonddal, vigyázattal szőtte egymás mellé a finom szálakat, nyugtalanul vetett egy-egy pillantást az ablak felé.

Az édesanyja kötött. A nyitva hagyott ajtón át beözönlött a kerti rózsák átható, édes illata. Künn forrón sütött a nyári nap, éles világitásba vonva az utczát, átszürődve az eperfa lombjain.

Nem járt errefelé senki. Csöndes vasárnap délután volt s az utcza cselédlányai is bementek a piacz felé, a sétatérre. Katicza és az édesanyja dolgoztak tovább, szótlanul.

Tudta, hogy még jókor van, még nem jöhet, ilyenkor az öreg nagynénjénél kell lennie; ah, ugy szerette őt ez az öreg asszony. Egyébként őt mindenki szereti. Mert jó, szorgalmas s olyan édes a hangja. Megrázkódik, hogy eszébe jut, s eszébe jut minden, a csókja, a szava, az esdő pillantása. Látta, amint ott ül a zöld, kopottas divánon a nagynénjével szemben és beszél neki kedves történeteket a diákéveiből, a hivataláról s talán róla. Nem, nem, róla még nem beszélhet, még nincs itt az ideje, még csak ügyvédsegéd. Várnia kell. Majd csak tavaszszal… Oh tavasz, be sovárogva várlak! Most még csak nyár van, oh mikor lesz itt az ősz… a tél…?

– Gyula… susogja magában.

Az édesanyja pedig kötött ott a sarokban, nagy ókuláréval a szemén, szótlanul. Számolgatja a szemeket, nagyokat sóhajtva.

– Mit sóhajt, édes?

– Hogyne sóhajtanék… Nem tetszik nekem a te nagy némaságod…

– De édes…

– Bizonyosan megint arra gondolsz…

– De édes, ne kinozzon…

– Jobban kinzasz te engem, kedves leányom, mert én féltelek, mert én anyai szemekkel nézlek. Hej, tudom én, hogy nem lesz ennek jó vége. Tegnap is erre járt… láttam… azt is, hogy integettetek egymásnak. Hát hasztalan az okos szó… Katicza, nem lesz ennek jó vége!

– Már miért, jó anyám!

– Már csak kimondom… Nem akarsz te az intésre hallgatni, meglásd, csak bolondit, aztán itt hagy.

Katicza felugrott. A himzőráma nagy robajjal hullott le a földre.

– De anyám… Ne mondd ezt… Nem tudom hallgatni…

– Oh, édes lányom, vajha ne ugy lenne… De igy lesz. Megálmodtam.

– Édes anyám mindig ilyeneket álmodik… duzzogott.

Csengettek. Az öreg asszony kikoczogott, kinyitotta a kaput, s beeresztette a vendéget. Hallani lehetett a selypitő beszédet, a csók czuppanását. Egy öreg asszony jött be a szobába, piros viganóban és fekete fejdiszben. Csupa életkedv volt, az örök fiatalság viritott vörös foltos arczán.

– Hogy vagy, Katicza lelkem, adjon Isten.

– Hozta Isten, Sári néni. Honnét jön?

– A piacz felől, lelkecském, a piacz felől. Annyi nép jár most az utczán… Nem kell egy kis czukor, hoztam, nesze…

Ki is hullottak már a fogai Sári néninek a sok czukorszopogatásban. De törődik is ő véle? Bent a városban csináltak helyettük vadonat ujjat. Nagy ma már a tudomány!

– Elment hát a Gyula… Örült is neki az öreg asszony.

Az édesanyja kiejtette a kezéből a kötést, Katicza mereven nézett Sári nénire.

– Elment?

– El biz a, Pestre. Azt mondta az öreg asszony, hogy nem is jön vissza.

– Nem jön? Látod, Katiczám… Tudja-e, Sári lelkem, biz én megálmodtam. Meg én, az éjjel. Nem jön az vissza.

– Jobb is, hidd el, Katicza lelkem… Az öreg asszony ugy sem egyezett volna bele soha. Ismerem én a nemzetségét. A fiuból prókátort csinál, annak nagyuri kisasszonyt szánt. Jár is gyakran a báróékhoz, minden szombaton ott udvarol a méltsás asszonynak, hogy nem sül ki a szeme! Mert, hej, nagyravágyó, büszke az az asszony…

Katicza nem hallotta mi mindent beszél még Sári néni. Csak egy, ami világos előtte. Gyula elment – elment örökre… Tegnap erre járt. Beszélni akart vele. De az anyja tiltotta, igy hát csak integetett neki. Aztán elment. Nem látja többé… De hát elmehet-e? Az édes séták után, a hársfa sorban, a boldogság után? Mindenét elrabolta, s most elmegy, csak ugy, bucsuszó nélkül, elmegy Pestre… Miért? Az öreg nénje szavára, a nagyravágyásától vezérelve… Hát ő? Hát az ő szive, az ő szerelme, az ő becsülete?

Villámgyorsan gondolta át ezeket. Nem tudott sirni, csak felkiáltott:

– Anyám!…

A sikoltása megdermesztette az anyját. Hozzácsoszogott, melléje ült, Katicza az ölébe hajtotta a fejét, s megeredt a fuldokló zokogása.

– Ne sirj, édes, ne sirj… Lám, megálmodtam én ezt…

Sári néni vöröses arczán megfagyott a mosoly.

– Ne sirj, lányom… Nesze, egyél egy kis czukrot… Gombház…

De Katicza még keservesebben zokogott.

– Nem lett volna szabad elmennie… Már most mi lesz velem?

– Ne sirj, lányom… látod… megálmodtam én ezt…

Katicza abbahagyta a sirást, kendőt kapott és elment, szótlanul. A két asszony nem merte visszatartani.

Katicza pedig elindult az öreg nagynénihez. A kapu be volt zárva és ő csengetett. Nem nyilt ki. Hallotta, hogy megzörrent a zsalu s ő isn ét csengetett. Semmi nesz. Várt… várt… reménységgel. Közben lement a nap, egy-egy szomszéd köszöntötte, ő pedig csak ott állott a kapu előtt, amely nem nyilt ki, hasztalan zörgetett.