Part 3

– A népünnepélyen, – ugy-e, – megteszed, fiam… Légy az ifjusági elnök, – ugy szeretném.

Hát a népünnepély elnöke lett, s mig lelkében zsongott ezer álom, ő, gépiesen, megtette bemutatkozó látogatásait.

III.

Tudja az ég, olyan üdének, olyan fiatalnak érezte magát ezen a vasárnap délután. Szeptember vége, a napsugár ereje hanyatlóban, a Rhédey-kert fasorában meg-megzörren a lehulló falevél, de az ég fényesen kék, a mező ragyogóan zöld és mindenek arczán mosoly.

Az egyik társaságból a másikba került, ösmert immár mindenkit, de csak ösmerte őket, idegen volt közöttük, érezte, hogy idegen. A czélzásaikat nem értette, a tréfáikon nem nevetett és a mosolyuk nem ragadt reája. S mégis, olyan üdének, olyan fiatalnak érezte magát, különösen akkor, ha Kelemen Ilus szólott hozzá.

Ilus pedig gyakran szólott hozzá. Ilus volt az ünnepély lelke, itt volt, ott volt, Ilus mindenütt volt, a sátrakban, a nép között, az uraknál, a hölgyek társaságában, egyik pillanatban ennek, a másik pillanatban annak a rendezőnek adott utasitást, jó szót, kedves mosolyt, és Viktor gróf, mikéntha álomban, egyre kisérte a tekintetével.

Mikor este felgyultak a lövölde lámpásai, a fiatalság tánczra perdült, s Viktor kérte Ilust:

– Szeret tánczolni?

– Szeretek.

– Nagyon?

– Mért kérdi?

– Nem tudom, elbóditott az a sok minden, szeretnék magával elcsevegni, akarja?

Kelemen Pál, ügyvéd, szigoru pillantással mérte végig Viktort, de az egyenesen, becsületes őszinteséggel nézett vissza mereven a szemébe. Az ügyvédnek, mint a bank képviselőjének, városszerte nagy volt a tekintélye, a tartózkodó modorával, a szellemi fensőbbségével elnyomott minden irigykedő kicsinylést, ő volt az erősebb, s igy a hatalmas.

– Hát sétáljatok egyet a gróffal, – mondotta az ügyvéd.

A lövölde végén, a kerités mellett, rozoga padon foglaltak helyet. A tánczosok kurjongatása elnyomta a zenét, ide már csak elfojtva szállt a zaj is.

Viktor pedig hallgatta, hallgatta ennek a szépséges szép leánynak a szavait, a pergő, omló beszédét, mely – miként az ékes gyöngyszemek, – csillámlott, hullámzott az ajkai között s mámorba ringatta a szivét.

Aztán álmairól kezdett beszélni, a csodás álmairól, a lelke virágai – mint tavasz jöttén – kinyiltak, s mig lejebb egypár száz lépésnyire, a gondtalan fiatalság tobzodó lelkesedéssel áldozott a fiatalság istenének, ők egymás szavainak mákonyától elbódulva, remegő ajakkal és ragyogó szemekkel, egymás lelkétől elragadtatva, egy uj tavasz, az igazi, a szines, a pompázó tavasz érzéseit élvezték, élvezték.

A hársfák illata körüllengte őket, nem is szabadultak meg tőle többé soha. Ott volt, valahányszor az Ilus szemébe nézett, az estélyeken, a jourokon, a vasárnap délelőtti misén, a délutáni találkozásokon a jegen, a megyebálon, a jogászbálon, mindig, ezt az estét, künn a lövöldében, ezt a hársfa-illatot nem feledték el soha, soha.

Milyen édes napok, milyen mámoros esték, milyen fényes, illatos levegő…

Szállingózott a hó, süvitett a szél, tombolt a vihar, mindegy, ők, ketten, Ilus és Viktor, nem látták, nem vették észre. Álomvilágban éltek! Ha kezük találkozott zongorajáték közben, ha felöltő feladásnál megérintette az ujjait, biborpir ömlött a lány arczán végig és szédület fogta el az ifjut. Ah, milyen öröm az élet!

A barátai ujjongtak, mert hát Viktor az övék volt, az övék egészen. A tanára hallgatott, mert belelátott a szivébe, s megérezte, hogy abban egy vulkán háborog.

És ez a vulkán egyszer csak kitört. Az utolsó estén, a tisztikör piknikjén történt, a második négyes után, a mikor Ilusnak leszakadt egy alsó fodra. Megvárta az öltöző szoba ajtaja előtt, mig fölvarrták, hogy bevezesse, a melléktermen keresztül.

A leány hozzáhajolt, s Viktort szédület fogta el. Heves, vad, durva erővel ölelte magához, s összecsókolta az ajkát, a szemét, a fülét, az arczát, a nyakát, csókolta lázban, remegve.

– Szeretlek, Ilus, szeretlek, őrülten szeretlek…

A leány kiszabaditotta magát a fiu karjaiból és egyenesen, férfias bátorsággal nézett a szemibe s lihegve szólott:

– Viktor… én is szeretem… de egy Kelemen leányt csak akkor szabad büntetlenül megcsókolni…

– Ha a menyasszonya, szólott Viktor. Nos, hát az.

IV.

Kinos csend állott be. A gróf vörös nyakán kidagadtak az erek, a grófnő szemei könybe lábbadtak, csak Viktor állott a szalon közepén, hallgatag.

– Ezt nem hittem volna, – mondta a gróf rekedtes hangon.

– Viktor, Viktor… sopánkodott az anyja.

– Nem, ezt nem hittem volna… Ez a Gaitano-család végzete. Mindnyájan egykép kezdjük: bizakodással s mindnyájan egykép végezzük: lemondással. Csak én voltam balgatag: hittem benned.

– Apám… nem tehetek máskép.

– Tudom. Én is azonkép cselekedtem. Elvettem az anyádat, s aztán, a mi reám esett, elvertük azt is. Milyen fényes emlékek… A firenzei palotánkat, melynek csak egy harmadrésze volt az enyém, elmulattuk… Hogy ragyogott szépségében anyád… Milyen édes dallamai voltak a velenczei serenádoknak… Milyen bohó jó kedvünk volt azokon a nizzai carneválokon… Egyszerre aztán megperdült a dob… Emlékszel még reá, ugy-e, ma mie?…

Felkaczagott.

Ettől a kaczajtól felszáradtak a grófné könyei és vérzett Viktor szive.

– Apám… nem tehetek máskép.

– Igazad van… Én is ezt mondtam az apámnak! Jól van, másolni fogom az árvák betétösszegeit tovább… Az anyád is, hadd járjon tovább gyalog, a Fő-utczán, a kis piaczon, sárban és piszokban, félselyemben… Persze, nem tehetsz máskép. Szerelmes vagy… persze!

Az inas belépett, leszedte a reggeli üres evőeszközeit, s odarakta a gróf elé az ujságokat. Az idegesen lapozni kezdett bennük, keserü mosolylyal, homályos szemekkel…

Mikor az inas kiment, ismételte, gunyosan, epésen…

– Persze, szerelmes vagy!… Na jó. Akkor hát vége, mindennek vége. Nem vagy immár Gaitano majoreskó, fiam! Tudod-e? Majd betesznek a vidékre segédszolgabirónak, hjah, Kelemen Pál fiskális igen befolyásos ember… De mi ez? Olvasd csak… olvasd… Kelemen Pálról szól… Hogyan? Elfogták az éjjel, a bálból hazatérve, a detektiv várt reá… váltót hamisitott… Na, barátom, rosszul választottad meg az apósodat!

Viktor gyorsan, lihegve olvasta el a rettentő hirt. Lesujtotta. Az első pillanatban nem is tudott gondolkozni. Csak aztán, keserü fájdalom között, került elibe Ilus arcza, elképzelte ezt a kinos éjszakát, ezt a keserves, gyötrő, ölő, borzadalmakkal, szörnyüségekkel teli éjszakát, melyet ez a lány végig szenvedett. Eszeveszetten futott hozzá.

A lány még báli ruhájában volt, s ott térdelt az ágya előtt. Könyei kiszáradtak és hangja torkába fult.

– Ilus… én vagyok…

A leány meg se mozdult.

– Ilus… édes menyasszonyom… nézz reám… mindenki elfordulhat tőled, de én a tied vagyok… a tied örökre.

V.

A zaj felébresztette. A conduttore végigfutott a vonat lépcsőjén, minden kocsiszakaszba bekiáltva:

– Róma! Róma!

A facchinók beözönlöttek s az ambulantik éktelen zsibongása még jobban elkábitotta.

Felüdült, mikor végre kocsijában ülhetett s élvezte a gyönyörü kora tavaszi reggelt, a kinos-keserves vasuti éjszakák után. Lelkében harmonia támadt, a kinzó kétségek után az elszántság nyugalma. Jőjjön, a mi reá vár. Megkisérli a nagy lépést, de ha nem használ, követi sorsát.

A kocsi végig robogott a Via nazionalén s a fordulónál reggeli napsugárban fürdött előtte Traján oszlopa. Diadal jele ez? Vagy keserü gúny, mely arczába vigyorog? A nagy Corso már felélénkült, az emberek hajszolták a szerencsét, sürü csoportokban. A szálloda ablakából végigláthatott a széles utczán, elkábult a remek látványtól, a tarka, hullámzó, festői tömegtől, s nyugalomra tért.

Agyában kergetőztek a gondolatok. Nem ilyennek képzelte azelőtt a visszatérést! Nem lóhalálban, lopva, titkon, lélekszakadva, kétségek között, évődve és töprengések közepett, nem, nem! Milyen fáradt… De igy kell cselekednie… nem lehet máskép… Aztán elaludt.

Dél felé járt az idő, mikor fölébredt. Felüdülten ugrott fel s átöltözött. Odakünn egész pompájában ragyott a tavaszi nap, ezer szinbe vonva a tarka világot.

Végigsétált a corson s az Altieri palotába belépett.

– Sua Eminenza ma nem fogad, uram! – mondotta a portás.

– Engem talán igen. Jelentse be, hogy Gaitani Viktor gróf megérkezett és…

– Ah, ezer bocsánat… A majoreskó?… Rögtön szólok a titkár urnak… Méltóztassék követni, gróf ur.

A titkár bizalmatlanul nézte végig Viktort, de némán engedelmeskedett. Egypár pillanat mulva visszajött és jelenté:

– Sua Eminenza várja önt, gróf ur.

Belépett a terembe. A hatalmas ablak előtt, magas emelvényen, kényelmes, nagy támláju bársonyszéken ült a bibornok.

Egészen Gaitano arcz. Ugyanaz a sas orr, szikrázó tekintet, mely parancsra volt teremtve.

– Viktor…

– Nagybátyám…

Odaült a bibornok mellé, egy alacsony kis puha székre és meghatva csókolta a kezét.

– Vágyódtál hozzám?

– A szivem hozott ide.

A bibornok arczizma megrándult. Jól esett néki a tiszta olaszos kiejtés. Latinul szólott aztán hozzá:

– Jó hireket kaptam rólad mindig. Szeretted a tudományt és igazságait. A szived is tiszta maradt.

– Tiszta maradt, nagybátyám.

– A hited rendületlen-e?

– Rendületlen és ép. Ez a hitem vezérelt most is hozzád.

– Nem fogsz bennem csalatkozni… Milyen fiatal vagy s egészen Gaitano! Azt hiszem, távol a római élet ezer csábjaitól és hiuságaitól, egy magyarországi jeles intézetünkben nevelkedve, az édes szülei ház meleg fészkében megerősödve, ment lész nagyobb gyarlóságoktól. Megőrizted családunk erényeit. Vissza fogod állitani régi fényét. És én ebben segiteni foglak… Tetszel nekem.

Megsimogatta a fiu homlokát.

– Terveim vannak véled. Sokszor elgondoltam már, mikor igy végig néztem ezen a hullámzó tömegen, ott, a corson, s láttam itt előttem a Jezsuita templomot, egyszerüségével és hatalmával: ilyennek képzelem én a Gaitano herczeget is. Eszedre és kardodra lesz szükségünk. Belépsz a testőrségbe s kiképzed magad… tanúlsz… úgy-e akarod?

– Nagybátyám…

– S még egy! Viktor… tudod-e?… Borgia herczegnőt – nézd, a falon van az arczképe, megfestettem, hogy ő legyen az első női arcz, a kit megpillantasz Rómában. Feleségül fogod venni.

– Nem tehetem nagybátyám.

A bibornok felemelkedett székében és ránézett, merev, szigorú szemekkel. Bele akart látni a szívébe. Viktor kiállotta a tekintetét. Ettől a büszke szemvillanástól megdöbbenve, a bibornok visszaesett.

Viktor folytatá:

– Kivánj bármit, engedelmes öcséd leszek. De mondottam, most a szivem hozott hozzám. Nagybátyám! Megszerettem egy leányt, szép, jó és nemes. Azt mondták, te engem ezért meg fogsz gyűlölni. Nem hittem el. Tőled akartam megtudni: meggyülölsz-e azért, mert a szivem megszólalt? Meggyülölsz-e azért, mert egy szerelmes asszonynyal együtt akarom az életemet a legnagyobb eszmények szolgálatában tölteni? Nagybátyám! Álmok között éltem eddig… Gyönyörű, nemes, bűbájos álmok között…

A bibornok homlokán vörös folt támadt.

– Megölted az én álmaimat…

E pillanatban a titkár lépett be.

– Eminenza, bocsánat, de e sürgönyt be kell mutatnom. Gaitano gróftól jött és így szól: »Ne engedj Viktor kérésének. Annak a lánynak atyja váltót hamisított, elsülyedt ember. Ki kell ábrándulnia.«

A bibornok intett a kezével és a titkár távozott. Néma csend állott be, a bibornok homlokáról eltünt az a folt, jóságosan tekintett Viktorra, s remegő hangon kérdezte:

– Tudtad?

– Tudtam, nagybátyám. De én szeretem.

A bibornok felemelkedett, magához vonta a fiut és kezét áldólag fejére téve, mondotta:

– Értelek… Legyen hát a tied… Szereted…

Szabadság!…

– Ezek alapján kérem a tekintetes törvényszéket a válást kimondani. Igy la!

Az ügyvéd ur lecsapta a tollat s csengetett.

– Parancsolsz valamit? – kérdé a fiatal ügyvédjelölt, belépve a szobába.

– Kérlek, add át ezeket az iratokat Gosztolány urnak, másolja le – s odaadott neki egy paksaméta iratot. Most pedig gyerünk. Ugy örvendek, hogy kész lettem vele idejében. Az eset igen érdekes. Az asszony javára fognak dönteni, pedig…

Mindketten mosolyogtak.

Ekkor már a kilincsen volt a keze az ügyvédnek, kezet szoritott segédjével és kisietett.

Lenn, az utczán hullámzott a nép. Az üzletek ragyogtak s a hó is elállott. Szép, száraz hideg este volt.

Az ügyvéd, Balla Béla felszállott egy lóvasutra s azon gondolkozott, hogy mit vegyen a kis Margitnak a karácsonyfára? Nagy bábut és egy éneklő madarat, elfogja ugyan törni a bábut még az este, de örvendeni fog, tapsolni örömében. A Hatvani-utcza előtt leugrott és bement egy üzletbe. Összevásárolta a játékokat, kocsira ült s elhajtatott a József-körutra, a 38. szám elé.

A második emeleten csengetett. A kis pesztra ajtót nyitott s átvette a csomagot.

– Tegye a Margitka karácsonyfájára. Itthon van ő nagysága?

– Igen.

Benyitott az ebédlőbe. Az ablaknál, egy kis asztal mellett, egyetlen egy gyertya gyér világánál ült az asszony. Derengő félhomály boritotta árnyékba.

– Jó estét Iza.

Az asszony meg sem mozdult.

– Iza…

Csend.

– Mi baj, édes Iza! Megkapta ma reggel a levelemet?

Az asszony, mintha villamos ütés érte volna, felugrott. A félhomályban, mint egy sötét árnyék, állott ott, a kis asztalba fogózva.

– A levelét? Hát levelet irt?… Most már értek mindent…

– Iza! Mi történt?

– Végünk van… A levelet férjem kapta meg. – Oh most már értek mindent… Elvesztem.

Zokogni kezdett.

– Iza…

Nem tudott többet mondani, ugy érezte, hogy vaskarikával szoritják a homlokát, s elkábult.

– Sándor tegnap este megjött… Reggel ő vette át a levelet, s elolvasta. Aztán hiába szólitgattam, dult arczczal, szótlanul, elrohant. Most hát mindent tud.

Béla ott állott, némán.

– Siessen… könyörgött az asszony, mozdulatlan kétségbeeséssel.

– Nem megyek.

– Hát el akar veszteni?

– Iza…

– Ne szóljon, mert ezzel még jobban kinoz. Tudom, hogy maga nem tebet róla, de én sem, higyje el Béla…

Fuldoklott.

– Iza, szeretem… Iza, ne sirjon.

Közelebb lépett hozzá és megsimogatta a haját.

– Bizzék bennem, csak menjen, menjen…

Bélában a józan érzéke felébredt. A nagy jeleneteket nem szerette. Most hát elmegy.

– Oh micsoda karácsony estém lesz… zokogott az asszony.

– S nekem?

– Menjen…

A lépcsőn lefelé azt mormogta:

– No ez aztán szép karácsony este lesz!

Kocsija lenn várta, beleült, s haza hajtatott. A Kerepesi-uton hirtelen kiszállott, kifizette a kocsit, s megnézte az óráját.

– Fél hét… Mit csináljak most? – mormogá félhangon. Elindult, egy sötét mellékutczán, a magányba.

Olyan szépnek képzelte el ezt az estét. Margitka örömét, az asszony mosolyát, a szeme ragyogását és a csókokat, ha a cseléd kimegy s befuthatnak a mellékszobába a gyerek elől. Most pedig megy, megy, megy.

Mi fog történni? Végtelen gyülöletet érzett a férj iránt. Elkezdett fel- és alájárni a néptelen kis utczában, majd megindult tovább, ki a köruton gondolatok nélkül. Csak a szivét szorongatta valami s a fogait csikorgatta.

Futott tovább. A körut néptelen lett, csak a házak ablakai ragyogtak. Elgondolta, hogy ha ez nem jön közbe, milyen szépen, nyugodtan ült volna az asztalnál. Margitka kaczagott volna, az asszony szeme ragyogott volna, Sándor pedig kinálgatta volna a borából. Bizonyosan virágos jókedvük támadt volna. Erre megkérte volna Izát, hogy zongorázzék. Az ő nótáit játszaná s titokban megszoritotta volna a kezét… Iza szemei ragyognának, boldogan.

Most pedig fut az éjszakába, a hidegben, egyedül. Hol is van? A József-köruton, mindjárt a ház elé ér, vajjon fenn vannak-e? Átment a tuloldalra s felnézett. Fenn vannak, az ablak előtt áll a hosszu árny, a férfi, nyugodtan, meg se mozdul.

Milyen csönd van, mindenütt. Ő csak nézi azokat a kivilágitott ablakokat, azt az árnyat, mely most ép ugy szenvedhet, mint ő. Talán jobban. De… Nem érzi bünösnek magát, mert… Az asszony sem bünös… őt szerette; Sándor tudhatta; miért is vette el, hiszen megmondta neki az asszony, akkor is, azóta is, hallotta maga is, mikor elbeszélte az apja akaratoskodásait! Hozzá kényszeritették, miért vett el olyan leányt, a kiről tudta, hogy nem szereti?

Igaz, akkor azt mondta Sándor:

– De hisz mást se szerettél. Azt hittem összeszokunk.

– Hát hiszen összeszoktunk.

– És én olyan boldog vagyok.

Az asszony pedig ekkor megszoritotta az ő kezét az asztal alatt és elpirult…

Hát bünös-e ő? Szerették egymást, szeretni is fogják egymást.

Ekkor olyan nagy józanság fogta el s megborzadt. Megindult, lassu léptekben, haza.

A jövő? Mit fog most csinálni? Ha ezek elválnak? Mert most már kétségtelen, Sándor fogja akarni. Az igaz, hogy az ő karriérje megsinyli, de most már… Nem fog kiszabadulni ebből a hinárból máskép. És ugy félt.

Akkor is érezte-e ezt a félelmet, mikor lefelé haladt a lépcsőn, óh jól emlékszik reá, el is határozta magát, hogy nem megy el többé Izához. Ahhoz is gyáva volt. Elment.

De ha a csókjaira gondol, a forró, lázas, lihegő csókjaira – ez csak mentség? Haza kisérte, Margitnak vettek volt őszi kabátot a váczi-utczán, mikor pedig haza mentek, Margitka beszaladt a szomszédba, megmutatni az uj kabátot. Egyedül maradtak. A szobára rászakadt a félhomály. Az asszony lekapta kabátját és lerángatta a kesztyüjét. Aztán elébe állott. Némán, feléje nyujtotta a kezét s megszoritotta. Mindketten megremegtek. Az asszony vonaglott egyet, reáborult s ő kábultan csókolta meg az ajkát, az égő szemü asszony forró lihegő ajkát. Remegve olvadtak össze ajkaik, hosszu, kéjes csók-tengerbe fulva, sietve, lopva, gyorsan, szakgatott, apró, sietős csókokban… Aztán Margitka zörgetett.

– Eljösz holnap?

Akkor lefelé haladva a lépcsőn, ép ilyen józanság fogta el. Nem megy el, mondogatta egész este, másnap is, de a csókjaira gondolt. És elment. Másnap is, mindennap. Végigremeg most is, ha azokra a titkos-kéjes találkozókra gondol. A csókokra a hosszu séták alatt, a csókokra a kocsi belsejében! A láz óráira és a józanság óráira. A vágyakozásaira a bün után és az epedéseire a tisztaság után. A lánczokra és a szabadságra. A béklyókra és az egyedülvalóságra. Igen, igen, emléks, a gyakori szabadulás vágyaira. Ó drága tisztaság…

Nos hát itt van az alkalom.

A józansága uralkodott rajta ismét. Hódolt neki és megalázkodott. És futott tovább, tovább a néma éjben.

Ha azok békén megegyeznek az elválásban: el kell vennie az asszonyt. És ép most, mikor megindult az irodája. A pályája kezdetén, hisz ez elvágja a haladás utját?

Aztán, jön-e majd boldogság a nyomába? Megcsalta Sándort is, igaz, őt szerette; de ha majd megint mást szeret? Talán?… Az asszony… eh az asszony csak asszony!

Aztán megutálta magát ezekért a gondolataiért, pedig jól látott a lelkébe, tudta, igy, a magányban bevallotta magának, hogy ő ez, ilyen ő, egészen ilyen. A siker csábitja, a siker, a taps, a fény, a pompa, de ezekért dolgoznia kell s igy dolgozik. Nem munkakedvből. Azt ő gyülölte. Ő a fényt szerette, a pénzt és a fényt. Mindent, mi utjába áll, eltipor, ha képes rá. És bár a mámor megborzongatja, fázik a gyülölettől, melyet a mámor iránt érez, mert az most akadály, de vajjon legyőzhetetlen akadály?

Megállott, oly fáradt volt már, hogy alig tudott volna tovább vánszorogni. Körülnézett, hogy tájékozza magát. A király-utczában volt, a körut felé igyekezett, kávéházat keresve.

Leült egy márványasztal mellé, fekete kávét hozatott és kivette a czeruzáját, melylyel alakokat firkált a márványlapra.

Törte a fejét, hogy mitevő legyen? És egyszerre női kaczajt hallott, Iza zengzetes kaczaját. Körülnézett. A kávéházban két öreges ur volt, más senki. Nő nem volt sehol. A pénztárnál a tulajdonos ült, s neki mégis ugy tetszett, mintha női kaczajt hallott volna, az Iza zengzetes kaczaját.

Annyi bizonyos, hogy ez aztán átkozott komisz karácsony-este! Fázott és mégis lázban égett. Belső remegés fogta el s egyszerre csak valami szánalomérzés. Szegény Iza és szegény Sándor! Az a mozdulatlan árny… Az asszony bizonyosan zokog egész éjjel. Eszébe jut kliensnőjének az elbeszélése, mennyire félt és remegett a férjétől is, a kedvesétől is egész éjjeleken át, micsoda deliriumos élete volt. Akkor kaczagott rajta s vigasztalta:

– Kis bohó asszony, elválnak, nincs abban semmi. Még boldog lesz.

– Oh, doktor ur, most már… inkább a halál, mint a bizonytalanság! – mondta az az asszony. – Inkább a halál, mint a folytonos remegés!… Ugy vágytam ki abból a káprázatos világból… Tisztaságra vágytam!

Szegény Iza, bizonyosan igy érez ő is. A kliensnőjét ártatlanra mosta s a férj pört veszit bizonyosan, de ő tudja, ő, az ügyvéd tudja, hogy inkább a bizonyitás, mint az igazság győz. Ugy sajnálta azt a szegény férjet, ugy sajnálta… Szegény Sándor!…

Összeesett a székén, s nézett maga elé, meredten. Azt a fekete pontot nézte a márványlapon. Nézte, nézte, mereven. Azt a fekete pontot, amely egy feketefürtös fejet ábrázol, kinai frizurát, a milyen az Izáé volt, a kerületi kör estélyén. Hogy ragyogott a szeme, az az égő, csodás szem, milyen mélyen merült el a titkaiba, s most már többé nem fogja látni, soha, soha többé? A hullámos fekete fürtjeit sem? Soha, soha többé?

Gyülölte a józanságát, amely megtiltja neki, hogy a szivére hallgasson, egyedül a szivére. Megutálta az életét, melyen a józan elméje uralkodott, egész életét, sikereivel és fáradalmaival.

Ah, olyan fáradt. Fizetett és indult haza. Támolyogva ment végig az utczákon, keresve egy kocsit, de hasztalan. Mint a részeg ember, tapogatózva ment végig az uton. Végre hazaért. Csengetett. A házmesternek is feltünt, hogy oly nehezen csoszog fel a lépcsőkön. Feljebb tartotta a lámpását.

– Beteg az ügyvéd ur?

Nem felelt, nem is hallotta, öntudat nélkül ment be a hálószobájába, gyorsan levetkezett és bedőlt az ágyba, aztán aludt, aludt mélyen.

Hirtelen felriadt, még sötét volt, hát gyufát gyujtott s megnézte az óráját. Hat óra volt s a fényczikázás mellett egész ijesztő valójában eszébe jutottak a történtek. A gyufa elaludt, s ő visszahanyatlott ágyába. Érezte, hogy egy tüz. Aztán hirtelen egy sötét árnyat látott, mely kibontakozik s közeledik feléje. Majd világosság támadt, az irodának mind a négy lámpája, s a hálószobának függő lámpása is égett, égett nagy egyenletes lánggal, de az árny eltünt. Aztán nem látott semmit, a nagy fényben csak a butorok, a könyvszekrény, s az üvegajtó ragyogtak. Hangokat hallott, zajos, lármás hangokat, »két lépés előre – légy nélkül – kendőrángás« Puff! – Ez lövés zaja: mi történt? Kiugrott az ágyból s sötétség vette körül, hideg fogta el, s magához tért. Visszabujt az ágyba s elaludt ismét, nagyokat lélegzelve, szakgatottan.

Kilencz óra volt, mikor felébredt. Oly fáradtnak érezte magát, hanem azért felöltözködött, s bement az irodába.

– Hogy töltötte el a karácsony estét, főnök ur? – kérdezte a vén Gosztolány, az irnok.

Nem felelt, csak morgott egyet.

– Nem kerestek tegnap este?

– Kliens nem, de itt volt az a szőke magas ur, a kinek olyan szép a felesége…

Meredten bámult az öreg Gosztolányra.

– Tudja, főnök ur, a kivel gyakran láttam együtt az utczán.

Igen, igen, itt volt Sándor. Végre kibökte:

– Mit üzent?

– Egy szót sem szólott.

Visszament a szobájába, s várta a postát. Gépiesen dolgozott, de agyában nem fordult meg egy gondolat sem. Minden ajtónyilásra megremegett. Most jön, gondolta. Nem? Mi lehet az? Aztán elment ebédelni, de nem tudott egy falatot sem lenyelni. Hazament, várt tovább. De szinte beesteledett, s nem jött senki.

A szobára ráesett a félhomály s ő odabujt a kályha elé, háttal az ajtónak. Hirtelen zajt hallott, s ijedten rezzent fel. Az ajtó megnyilt, s egy férfi lépett be.

Felugrott s a karosszék támlájába fogózott.

– Te vagy az, Béla?

Mormogott valamit. Szemei meredten tapadtak a férfira.

– Miért nem jöttél el tegnap, ugy vártunk…

A homlokerei kidagadtak, csillapitgatta magát.

– Nagy szomoruság ért. Tegnap reggel levelet kaptam.

A szája is nyitva maradt, ugy figyelte.

– Az igazgatóságtól jött. A szolgálat érdekében áthelyeztek a kolozsvári üzletvezetőséghez. Már reggel indulok…

Béla hörgött egyet. Azt kiértette, hogy nem az ő levelét kapta meg.

– Jöjj hozzánk, töltsük együtt az estét, az utolsót. Kitudja mikor látlak megint?

De mi történt az ő levelével? Nem tudott megnyugodni, csak a remegése szünt meg.

– Kedves jó barátom vagy, látom… szólott a férfi s megszoritotta a kezét. – Már minálunk ilyen a szokás!