Part 7

Mindenkit meglepett vele, csak az apját nem.

– Sebaj, sebaj, Riza… Igyál egy pohárral! Riza mindig sir, ha meg van hatva.

Ivott. Aztán elfojtotta a könyeit, de a mulatság megszakadt. Mentek haza. A kapuban végigcsókolta a rokonait, az uj rokonokat is, a vőlegényét is. Aztán apja karján felment a lépcsőkön, hirtelen levetkezett, bebujt az ágyába s mig máskor órákig elábrándozott, most rögtön elaludt.

Hjah, a mámor, a boldogság kora.

Kegyelem.

Az igazgató ur csengetett. Azután felugrott az iróasztala mellől és nyugtalanul járt-kelt a szobában.

– Ez lehetetlen helyzet!… Egy bank ilyen ügyvéddel!… Lehetetlen!…

A komptoarista szerényen besuhant a szobába.

– Parancsol, igazgató ur…?

Az igazgató ur nem vette észre; a halk, suttogó hangra nem ügyelt. Csak járt föl s alá a szőnyeg egyazon sávján izgatottan.

– Ez lehetetlen helyzet… Hiába a vejem, ez lehetetlen, tarthatatlan helyzet.

Aztán ujra csengetett. A komptoarista még halkabban suttogá:

– Parancsol, igazgató ur…?

Az igazgató ur nem hallotta a hangot, csak járt fel s alá a szobában, miglen beleütközött a fiatal emberbe.

– Parancsol, igazgató ur…

– Maga az?… Hát nem hallja, ha csengetek?

– Bocsánat, igazgató ur, már rég itt állok…

– Itt áll és nem szól?… Hát néma lett? Hát süket lett? Hát mi? Miért nem beszél? Hallgasson! Mit ümget? Miért nem jelentkezik? Mi? Miért? Hallgasson. Feleljen, ha kérdem. Mi?

– Bocsánat, igazgató ur?

– Hát itt van már? Küldje hát be! Mit áll itt? Nem érti? Itt-van-már-az-ügy-véd-ur? Érti? Na!

– Nincs itt, igazga…

– Nincs? Még nincs itt? Hány óra? Tiz óra? S nincs itt?

– Az ügyvéd ur tegnapelőtt elutazott… Gondolom tárgyalása van.

– Tárgyalása? Elmehet! Várjon csak! Ha megjön, küldje be. Na, mit áll itt? Mehet!

A komptoarista eltünt. Egy pillanat alatt végig suhant az irodákon a hir: »Az igazgató ur dühös.« Csönd lett. A tollak perczegése is hallatszott.

Az igazgató ur pedig föl s alá járt a szobában.

– Ez lehetetlen helyzet…

Ekkor a szobaleány jött az irodába s benyitott egyenest az igazgató urhoz.

– Nagyságos ur, a nagysága kéreti… Méltóztassék egy pillanatra feljönni…

– Most? Lehetetlen… Most hivatalos órám van.

– A nagysága sir… Itt van a fiatal nagysága. Ő is sir…

– Megyek.

A fiatal nagysága csakugyan sir s fetreng a divánon, zokogva. Anyja átölelve tartja s zokog vele.

– Szegény Irénke… Ó szerencsétlen leányom! Látod, látod. Miért nem vallottál be mindent az anyádnak. Óh ne sirj, édes leányom. Kell konyak? Itt van. Igyál egy kortyot. Kell kalács? Itt van, egyél egy harapást. Látod, látod. Édes Irénkém…

– No mi baj?

Ezt az igazgató ur mondotta, a ki egy pár pillanat óta áll a felesége háta mögött és összevont szemöldökkel hallgatta végig az asszonyok zokogását.

A fiatal asszony apja hangjának hallatára még erősebb sirásba kezdett. A felesége pedig kétségbeesve sikoltott fel:

– Elemészti magát… Egész éjjel sirt, zokogott!… Ilyen csapás!… Segitség! Segitség!

– No, mi baj? Beszélj hát érthetően…

– A férje az oka… Miért hanyagolta el… Igen, az ügyvéd az oka… Látod, látod, ugy-e megmondtam előre… sikoltozott az asszony.

A fiatal asszony pedig ismétlé:

– Segitség! Segitség! Meghalok!

Az igazgató ur dühbe jött és kiabálni kezdett:

– Mi az? Mi baj? Miért nem beszéltek? Hát meg akartok ölni? Mi az? Mi történt? Hol az a gazember? Keritsétek elő azt a gazembert… Tele van adóssággal… Most már árverezni fogják…

A fiatal asszony egyre sikoltozott:

– Meghalok!… Nem élem tul ezt a szégyent! Meghalok!

– Persze… Megmondtam én is… Az szeret téged? Igen, te szereted, de ő csak a pénzedet szerette… Annyi volt az adóssága, hogy majd megfuladt benne…

– Bár fuladt volna!… nyögte keserüen az anya.

– Nos mi lesz? Mi történt?

– Irént letartóztatták az éjjel!

– Letartóztatták? Ki?

– Egy buta éjjeli őr, a ki nem ismerte…

– Hát hol volt?

Egy pillanatra csönd állott be. Az asszonyok zokogtak, de nem feleltek.

– Ismétlem, hol volt az éjjel?

A fiatal asszony lecsuszott a divánról s oda kuszott az apja elé, a szőnyegen, a lába elé:

– Ölj meg… Apa, ölj meg!

– Nem tehet róla… zokogott az anyja.

– Beszélj… kérlelte az apja, könybe lábadt szemmel.

De az asszony csak zokogott.

– Ölj meg!… Bocsáss meg!…

Az anyja kinosan vergődve beszélte el:

– Elcsalta… Mindig féltem, hogy ez lesz a vége!… Mindig egyedül volt, hát elcsalta… Szegény Irén! Szegény gyermekem!

– Hát hol történt a szerencsétlenség?

– Még az éjjel… Egyedül volt, immár napok óta… Hát elkergette hazulról az egyedülvalóság… Künn a ligetben, a laktanya felé… Az éjjeli őr nem ösmerte s bekisérte a városházára…

Az öreg emberben megfagyott a vér, aztán hideg izzadtság gyöngyözött ki a homlokán, s rekedten suttogta;

– Végünk van! Ez a szégyen! Végünk van!

A szobaleány hirtelen benyitott.

– Itt az ügyvéd ur!

Erre a szóra sikoltva rohant be a fiatal asszony a másik szobába, s az anyja utána.

– Itt a feleségem?… Mi történt?

Az igazgató hidegen felelte:

– Ülj le…

Az ügyvéd csak bámult.

– Nos, hát ide jutottál!… Tele voltál adóssággal, mikor elbolonditottad a leányom fejét. Azt mondtad: »Szeretem Irént… boldoggá fogom tenni!« Jól van… Egyetlen gyermekem, neked adtam. Kifizettem az adósságaidat. Nem fogsz pazarolni, nem fogsz lovakat, kutyákat és asszonyokat tartani. Becsületes ember lész… Jól van… Aztán behoztalak a bankba… Volt állásod. Mikor láttalak ott? Este. Mikor kellett volna ott lenned? Délelőtt. Mit csináltál ilyenkor? Aludtál. Hát az éjszaka mire való? Kártyázni, asszonyok után futkosni? Hát ez a férj kötelessége? Hát szeretted Irént? Hát megbecsülted? Meg… Azért jártál annyit Pestre… Ki fizette ki ott a frajlák számláit? Persze, hogy te; de kinek a pénzéből? Az enyémből. Ki fizette háztartásod költségeit? Persze, hogy én. Hallgatsz? Mit is felelhetnél… Most itt a vég… A kérlelhetetlen vég. A biztos vég…

Az ügyvéd megdöbbenve szólt:

– Mi történt?

– Amit kerestél, Foglalkoztál a feleségeddel? Nem, hanem ahelyett felvitted magadhoz a sok lajdinántot, kapitányt, és uracsot; ott konyakoztattad őket éjfélig, itattad őket reggelig, s a feleségednek kurizáltattál velük. Persze, kik zsirálták volna különben a váltóidat? Hát itt a vég… A kérlelhetetlen vég. A biztos vég.

Az ügyvéd türelmetlenül kérdi:

– De hát mi történt?

– Hát ami természetes. A feleséged fejét elbolonditotta a czimborád, aki édesgette, hizelgett neki s kizsákmányolta a mellőzött asszony elkeseredését. Igen, igen, kiforgatta az eszéből a szerencsétlent a kedves czimborád, akinek te ezalatt viszont a szeretője után nyargalásztál. El sem tagadhatod: csak nemrég kellett kifizetnem helyetted a selyemruhákat. De most már kifizeti meg a te szégyened árát? És ki fogja kifizetni a te adósságaidat, amelyekért pár nap mulva megütik a dobot a házadnál? Na nem felelsz? Hol jártál tegnap? Pesten, ugy-e? Az orfeumban. Mit csinál a frájlád? Egészséges? Kell neki tavaszi öltözet? Nos hát tudd meg, a te feleséged is sétálni indult az éjjel a ligetbe, a laktanya felé. Rendez-vous-ra csalta a czimborád. De az éjjeli őr még elég jókor bekisérte a kapitánysághoz, hogy igazolja magát. Igen, igen, a feleségedet bekisérték és – igazolta magát. Eddig bizonyosan a fél város tudja… S most itt van… Menj be, öld meg, vagy válj el tőle… Ő a hibás… Meg akarta becsteleniteni a nevedet! Keresd rajta a becsületedet.

Az ügyvéd ott állott mereven, mintha odaszögezték volna. Nem tudott gondolkozni, mintha vaskapcsok szoritanák össze az agyát, egy hang se jött ki belőle.

– Menj be… öld meg… keresd a becsületedet!…

De meg se tudott mozdulni.

– Nagy csapás!… dadogta aztán.

Az igazgató ur egy darabig fel s alá járt a szobában. Aztán hirtelen az ügyvéd elé állott.

– Nem téged nézlek… A lányomat sajnálom… Nem érdemelte meg, hogy ez legyen a sorsa… Hát megmentem. Érted; meg akarom menteni. Hallod, meg fogod menteni! Hát mentsd meg…

– Hogyan?

– Én megmentlek még egyszer az árveréstől s visszaadlak a becsületes életnek, ha te is akarod. Te pedig visszaadod a leányom nyugalmát. Te először teszed és utoljára. Én nem először teszem, de jegyezd meg jól, hogy én is – utoljára. Érted? Utoljára. Hallottad?

Az igazgató ur ujból fel s alá járt a szobában egy darabig.

Benn a mellékszobában egyre fel-felhangzott a zokogás. Hirtelen benyitott.

– Irén jerr ki!… Kérd meg az uradat!…

A megtört fiatal asszony kétségbeesve rohant ki s odarogyott a férje elébe.

– Sándor, bocsáss meg!… Sándor, Isten látja lelkemet, hüséges feleséged leszek. Hüséges örökké… Hibáztam, vétkeztem, keservesen bünhödtem. Sándor, te szent, te nagy, te hatalmas, Sándor, csak most az egyszer bocsáss meg, egész életemen át hálás, engedelmes szolgád leszek! Csak ne vess el, csak ne dobj el, csak ne üldözzél! Sándor, légy jóságos! légy kegyelmes!…

Sándor szomoruan fölemelte.

Egy válópör oka.

– Nagyon meglepte a látogatásom, ügyvéd ur?

– Ah, nagyságos asszony, parancsoljon helyet foglalni, valóban meglepett. Kedves férjéhez gyakran van szerencsém itt is, az irodámban, valahányszor valamelyik novelláját akarja kibogozni, különösen, ha jogi alapból indult ki…

– Én is egy novellát akarok kibogozni, a magam novelláját. Jogi tanácsot kérek hozzá.

– Rendelkezésére állok, nagyságos asszony.

– Ne értsen félre! Nem irott novelláról van szó, az irodalmat meggyülöltem…

– Kegyed? Iró felesége?

– Épen azért. Ez az én tragédiám. El akarok a férjemtől válni. Keresse ki a hozzá illő czikkelyt.

– Nem is sejthetem… Hiszen olyan boldognak látszott!

– Én vagyok a világ legboldogtalanak asszonya…

– Bocsánat, rózsás arcza nem igen beszél boldogtalanságról…

– Oh, hagyja, kérem, a bókokat! A lelkem beteg… Nagy csapás ért. Csalódtam a férjemben. Vége… vége… mindennek!

– Beszélje el az esetet, nagyságos asszony, hátha találunk kiutat. Igazán nagy kár volna, ha holmi futó felhőcske miatt valami meggondolatlanságot követne el.

– Meglátja, ügyvéd ur, itt csak a válás segit… Sokat gondolkoztam rajta… Álmatlan éjjeleken át, kétségtől, kintól és szégyentől gyötörtetve… Hogy ennek velem kellett megesnie! De igyekszem rövid lenni.

A szép asszony egy oldalpillantást vetett a tükörbe, megigazgatta ragyogó szőke haját és fájdalmas mosolylyal ajkai körül, igy beszélt, nagyot sóhajtva:

– Férjemmel Párisban ösmerkedtem meg, Madame Dubois szalonjában. Szüleim kitünő ösmerettségben voltak Dubois asszonynyal, a kinek szalonjában megfordult az előkelő irodalom, különösen sok idegen iró. Mi francziák nem igen szeretjük az idegeneket, csak érdeklődünk irántuk. Megfigyeljük hibás kiejtésüket és mosolygunk szellemességeiken. Férjem első pillanatban igen kellemes benyomást gyakorolt rám. Jobban tudott francziául, mint a többi idegen és műveltsége is különb volt, mondhatnám párisi. Semmiségekről épp olyan könnyedén el tudott csevegni, mint bárki ösmerőseim közül, épp olyan szarkazmussal beszélt a nagy dolgokról s csak egyetlen egyben hitt: önmagában. Ez hatott. Nem merte senki sem kétségbe vonni jövőjét. Mint idegen iró – kit nem ösmertek, csak elösmernek – járt-kelt a párisi társaságban. Az asszonyokat különösségei, kiejtésének furcsasága és fel-fellobbanó keleti tüze megfélemlitette és lebilincselte. Észrevettem, hogy érdeklődik irántam.

– És kegyed?

– Megvallom őszintén, kaczérkodtam véle. Vesztemre tettem, mert egy szép napon rájöttem, hogy szeretem. Szeretek egy idegent, a kinek nyelvét nem ösmerem, a kinek lelke ösmeretlen maradt előttem, ösmeretlen sokáig. Mert a nyelv, az anyanyelv fejezi csak ki a lélek árnyalatait, a finomságokat, a belső vonásokat. Az idegen nyelv csak a durva körvonalakat. Megszerettem egy embert, a kinek szivébe nem nézhettem, a ki, ha szerelemről beszélt velem, nagy általánosságokon kivül mit sem mondhatott, a ki, ha gondolatait fejezte ki, mindent csak körvonalakban, szinte csak vázolt, odadobott, sejtetett, de nem tudott kiszinezni semmit. A mi a dolgok illata: az hiányzott, azt nem ismertem meg, az rejtély maradt előttem. Eleinte ez oly szép s oly érdekes volt. Oh nagyon érdekes! Képzelje, egy egész ábrándvilágot épitettem fel magamban. Elsőben is vonzott az idegen világ, a hová kerülök, az idegen élet, a sok idegen ember. Nem féltem tőlük, ellenkezőleg, sóvárogtam utánuk. Férjem mellett csodaszépnek képzeltem mindent. Az a tisztelet, melylyel Párisban körülvette magát, – ebben nagy mester volt! – azt képzeltem, otthon még nagyobb mértékben osztályosa. Csodáltam őt! Ügyvéd ur, kénytelen vagyok bevallani, hogy én voltam a világ legboldogabb mennyasszonya.

– Ezt a körülményt feljegyzem, uagyságos asszony! Kérem, folytassa.

– Rajongással gondolok vissza ma is arra a csodás utra, Páristól – hazáig, át Nizzán, Bécsen… Oly udvarias, gyöngéd, finom volt, csak valami, egyetlen egy dolog, szinte kifejezhetetlen, a mi hiányzott boldogságomból. Bántani kezdett az, hogy férjem nyelve nagyon banális. Én árnyalatokat, édes, illatos, szineket játszó árnyalatokat kerestem. Ő az ismert társalgási nyelv határai közül nem tudott kibontakozni. Mézes heteink boldogságát utszélivé, köznapivá tette ez a körülmény. Valami árnyék borult a lelkemre, mely epesztett. Ábrándképeimet sajnáltam és féltettem ettől az árnyéktól, ettől a fátyoltól, mely elveszi a ragyogását. Nem tudott kárpótolni a társaság sem, melybe kerültem. Mindenütt ugyanez a banalitás, a nyelvvel folytatott küzdelem, a szellem ragyogásának harcza a kifejezés sötétségével. Szinte kétségbeestem. Mindenütt csak törték az én édes anyanyelvemet s éppen azért hiányzott az, a mit elhagytam s nem tudtam feledni.

– Ha ekkor hozzám fordul tanácsért, ezt mondtam volna: tanuljon meg magyarul. Ha csak keveset ért is, megtalálta volna a társalgásban környezetének szellemét.

– Ezt tettem, s mint látja, nem minden siker nélkül. A hangulatom ekkor nagy változáson ment át, mondhatom, igen kellemes változáson. Megösmertem egy csomó érdekes embert és megtudtam egy csomó érdekes dolgot. Megösmertem…

Az ügyvéd közelebb tolta a széket az asszonyhoz, feltette csiptetőjét s igy gondolkozott: »Beszélj, beszélj… tudok én már mindent! Csodálatos jószág a nő! Micsoda feneket kerit a legközönségesebb szeretkezésnek! Megösmerkedett egy másikkal, abba is beleszeretett, szeretője lett, férje megtudta és most a válást akarja kikerülni vagy a válást akarja elősegiteni. De mire való volt ez a sok szó?«

Mindez csak egy pillanatig tartott. Az asszony megérezte, hogy az ügyvéd szórakozott és másra gondol. Abbahagyta elbeszélését és ezt kérdezte:

– Mire gondol, ügyvéd ur?

– Az ön esetére, nagyságos asszonyom… Figyelem a fejlődést. Tehát megismerkedett valakivel. Szükséges tudnom, hogy ki az a valaki?

– Nem értem önt, ügyvéd ur…

– Nagyságos asszony méltóztatott mondani, hogy mikor megtanult magyarul, megismerkedett egy csomó érdekes emberrel, s ezek között… Nos, ki az az érdekes ember?

– De miért soroljam én fel egész ismeretségemet. Nincs senki, a ki az én esetemben szerepet játszott volna… Ügyvéd ur, ne értsen félre…

– De bocsánat, asszonyom…

– Kétségtelen, hogy eleinte nagyon érdekes volt megfigyelni, minő mássá változnak át előttem az emberek, mihelyt a nyelv segélyével beláthattam a lelkükbe. A franczia nyelv galantériái kitünő leplezők, az anyanyelv mindenkit leleplez. Egész csodák történtek! Hallgatag vendégeink szinte bőbeszédüekké váltak, dadogók ékesszólókká és a csöndes visszavonultságban élők mozgékony, eleven higany-emberekké! Az élet elviselhetőbbé, kellemesebbé változott előttem, szebbnek láttam mindent-mindent, s az emberek is jobbak, közlékenyebbek és szeretetre méltóbbak lettek egyszerre. A nyelvük megoldódott és ez uj életet öntött beléjük…

Az ügyvéd konstatálta magában, hogy ez a tétel igaz. Ime, itt ez az asszony, már egy félórája, hogy beszél és még mindig a bevezetésnél tart. Hát mi köze egy válópörnek mindehhez? Hiszen világosan megmondta, hogy jogi tanácsot jött kérni… boldogtalan asszony… Hej, nagy baj ez a nyelvtanulás.

Az asszony hirtelen elkomorodott. Visszahanyatlott székébe és két könycsepp gördült le az arczán. Az ügyvéd szeme felvillant, s alig tudta leplezni örömét. Csakhogy végre elérkeztünk a forduló ponthoz, – gondolá.

– Ügyvéd ur, hallgassa meg az én szerencsétlenségemet! Még menyasszony koromban, egy szép őszi délután, lenn ültem a kis kertünkben a rózsapadon. Vőlegényemre gondoltam, álmodozva. Szépnek, nagynak, hirnevesnek, szeretetreméltónak, szellemesnek képzeltem. Bayard és Göthe volt a szememben egyszerre! E pillanatban megnyilik a rácsos kis kapu és ő jön felém, kezében egy csomó diszkötésü könyvvel. A művei voltak. Akkor nem tudtam őket elolvasni, de büszkén tartottam kezeim között. Ezek a könyvek teszik őt halhatatlanná! Ezeknek a könyveknek köszönheti hirnevét! Boldog, büszke voltam… Aztán! Oh ügyvéd ur, keserü ez a csalódás!

Zokogni kezdett. Az ügyvéd várva várta a – forduló pontot, idegesen izgett-mozgott a helyén, leejtette csiptetőjét és ismét feltette s mohón leste a szavakat.

– Minő csalódás, asszonyom?

– Elolvastam a müveit, most már értem. Ügyvéd ur, ezek oly közönséges, silány, olyan utszéli, olyan semmi könyvek! Ügyvéd ur, én olyan boldogtalan asszony vagyok! Ügyvéd ur, keresse ki a megfelelő czikkelyt. Kiábrándultam a férjemből s válni akarok. Most már tudom, hogy nagyon tehetségtelen iró. Ügyvéd ur, válni akarok!

Lepkefogó kisasszony.

I.

Kaczagva futott fel a hegyoldali sétányon, bájosan felfogva halavány rózsaszinü, könnyü selyemszoknyáját, mely ránczokba szedve hullott le.

Anyja utána ment a fiatal tanárral. Irodalomról beszéltek. Arról is tudott beszélni. Csudálatosan sokat tudott beszélni az asszony, gyorsan, lihegve, selypitve kissé. Ideges volt, legalább a doktor-professzor ugy mondta. A idegessége abban állott, hogy…

A barátnői bizonyára közbekiáltottak volna:

… hogy sokat beszél.

Ő azonban ezt a sok beszédet másnak nevezte: _mulat_, igy szokta mondani, ha áldozatra lelt.

A fiatal tanárral tehát irodalomról beszéltek, már úgy, a hogy az asszonyok szoktak irodalomról beszélni. Az ismert irók szokásairól, elmondva, hogy kiki mit szeret ebédre, ebéd után, irás előtt, irás után, irás közben. Mindenkit ösmert, mindent tudott. Szerette – néha-néha – belesodorni a beszédbe a férje nevét is, a hatás kedvéért. »Mi irók és művészek hitvesei…« Nagyon illet a szájába.

A férje csodálatosan szótlan ember volt. Hires művész, már inkább a hiréből, mint az alkotásaiból élt. Ezt a felesége is jól tudta.

Ferike kisasszony kaczagva állott meg a hegyoldali sétány felső csücskén.

– Mama… Mama! Én már fenn vagyok.

– Jól van, jól Ferkó, csak menj előre.

– Hát gyerünk, – szólott aztán Ferike a lepkéihez.

A főhadnagy, a megyei aljegyző, a fiatal német báró s a magas patyikus egyszerre indultak a nyomába.

– Ki fog el? – kérdi Ferike s futni kezd.

Tulajdonképp azt akarta kérdezni: kit fogok én meg?

Az anyja utána kiáltott:

– Ferike, komolyabb légy!

II.

Ferike kisasszonynak csodás jókedve volt mindig. Ez pedig nehéz feladat, mikor a napok úgy folynak és a lepkefogás oly nehéz.

Tulajdonképp nem talált kedvére valót egyet sem. A főhadnagy szép szál legény, de a mikor dölyfös a családja… A harcz nehéz lenne s neki nincs vesztegetni való ideje. Ösmerte az atyját. Keveset beszél, de a mit mond: nyomós.

Mikor a tanitónői vizsgán elbukott, ránézett sötéten:

– Ferike. Én már ugysem birom a sok munkát. Akkor neked is keresned kell. Adok egy évet. Ha azalatt férjhez mégy – jó. Ha nem, leteszed a vizsgát és állást foglalsz el. Megértettél?

Már három hónap mult el, de hol a férj?

A patyikus nagyon magas és sovány legény és kevés a pénze. Legfeljebb, ha egy vidéki patikát kap. Falun élni? Brrr!

A báró nem számit, legfeljebb az aljegyző. De micsoda csekély a fizetése? – Eh, ez lesz a legutolsó.

Ferike pedig futott előre s a lepkéi repültek utánna. Ő volt a tüz, mely vonzott.

Az anyja ekkor már a nagy emberek szokásait letárgyalta és áttért arra a kétheti párisi kirándulás elmesélésére, melyet soha sem mond el két óránál hamarább. A fiatal komoly tanárnak volt ideje elmerengeni a Quartier latin-jén, a hol még ő is kaczagott.

Ferike eközben odaért a meredek hegyoldalhoz és elfogatta magát az aljegyzővel.

– Jól van, jól leányom – szólt az anyja.

Hanem mikor meglátta a meredek hegyet, felsikoltott:

– Jesszus Mária, hogy lehet ezen felmenni?

– Könnyen, nagyságos asszonyom, csak fogadja meg, hogy az uton nem szól egy szót sem, – szólt a tanár.

A többiek mosolyogtak.

– Hát meglehet azt állani? – sopánkodott az asszony.

III.

Az Anna-bálon az aljegyző kiegyenesedett. Ferike nem ösmert rá. Olyan csodásan fénylő szeme, egyenes tartása és hangos járása volt. Megdobbant a szive, mikor feléje közeledett.

– Ferike kisasszony, – második négyesét kérem, ha nekem adja… _(jelentősen)_ de szivesen. Ne nevessen most, ne. Egy pillanatig ne. Nékem adja? Szivesen?

Ferike bódultan dőlt az ablakhoz. Ah, itt van az a pillanat, itt van…

Odakerült az anyjához.

– Mama, a jegyző kérte a…

– Kezedet?

– Nem a második négyest.

Az anyja csalódva biggyesztette le az ajkát.

– Csak?

– De a négyes alatt megkéri a kezemet, ha akarom.

– Akard…

– Mikor olyan kevés a fizetése.

– De képviselő lesz. A nagybátyja alispán.

– Hiszed?

Ferike tehát a hatodik figuránál igy szólott a jegyzőhöz:

– És elhagy?

– A rendező akaratából.

– S ha a rendező nem parancsolná.

– Itt maradnék… önnel…

Ferike megszoritotta a karját.

– … Akár egész életemen!

– De jegyző ur!

És elpirult. A jegyző erre visszaemlékezett az önkéntes iskolákra, a kapitányra s arra a tanácsra, hogy bajban-zavarban legjobb, ha bemutatja magát. Odaállott hát a leány elé s rákezdte:

– Melde gehor… (eh, mit, magyarul!! – gondolta). Kisasszony Babocsay Kázmér a nevem s van szerencsém megkérni a kezét.

Ferike e pillanatban két dologra gondolt. Örömtől repeső szivvel arra, hogy nem kell tanulni a vizsgára! De arra is, hogy – mint olvasta – a Gyurkovics-lányok ilyenkor azt felelik:

– Beszéljen az édes mamával!

IV.

Asztalról-asztalra ment másnap délben az anyja a nagy ujsággal.

– Képzeld a kis buksi… bizony még nincsen tizenhét éves sem. Egyébként a tizenhetedik születésnapomat én is Velenczében ünnepeltem. A férjemmel. Bizony, a Ferkó is követ, a buksi.

Az asszonyok csodálkoztak és örömöt tetettek.

– Meglepő… Ügyes…

– Aztán hol az uj pár?

– Ferkó öltözik és Kázmér várja az ajtaja előtt, akár csak egy szerelmes deák, a ki…

– Meglepő… Ügyes…

A levest mindenki sósnak érezte. Szerelemmel volt-e tele a levegő is, nem tudom, de hogy nagyon meleg volt, az bizonyos igaz.

Végre bejött az ifju-pár. A lány arczán győzelemmosoly! Ah, édes szabadság, most hát elfogtalak. Nem kell tehát vizsgára magolni!… A fiu félénken nézett a lányra. Az örömét félremagyarázta, mint a szerelmesek, önzően.

– Apus…

Az anyja végigfutott az asztalok mellett:

– Vigyázzatok, az apja még nem tud semmit. Meglepjük véle.

Ferike ott állott az apja előtt, a ki a tányérjába mélyedt.

– Apus…

Végre felpillantott.

– Engedd meg, hogy bemutassam neked Babocsy Kázmér urat.

Az öreg hümmögetett egyet, mintha mondaná: Ki ez? Hisz ösmerem!

Ferike művészi szünetet tartott és folytatá:

– Vőlegényemet.

A szótalan ember ránézett és igy szólt:

– Örvendek.

Aztán visszahajolt a tányérjára,

Ferike odahajlott a fülébe:

– Látod papsi, papsi, nem kell, ugy-e, vizsgára magolni, ugy-e édes papuskám?!

De ez csak evett tovább.

V.

A vőlegénye egyre sürgette, hogy határozzák meg az esküvő napját. Felment az alispán nagybátyja is, de ez sem vitt biztos igéretet. No bizony! Mikor olyan szép menyasszonynak lenni. Hát ki kerget? Vagy mi? Ferike nem szerelmes, mint valami süldő kis gyermekleány. – Csak férjhez akart menni, mert ki nem állhatja a nevelés elméletét és unalmasnak találja Rousseau _Emil_-jét. Ő – tudja Isten – Bourget-ért rajong. Ösmeri a _Hazugságok_-at s már most befejezte a művelődését. A vidéken tetszeni fog ő igy is…

Egyébiránt az volt az egyetlen pont, melyet sajnált. Vidéki fiatal emberhez nőül menni, – na, ez kissé meggondolatlanság volt. De Kázmér ambicziózus ember és az alispán is protegálja. Hátha csakugyan képviselő lesz? Pótválasztások mindig akadnak.