Part 9

Ezalatt az üdő alatt a két _aranhajúgyermökbül kétszépdijófa_ nyőlt. Az Ördöngősvénaszszon élt a gyanúpörrel, hogy a _dijófábul_ valami _baj lösz_, asz monta a lányának: „Töd magad beteggé és mongyad a királnak, ha eszt a kétdijófát ki nem vágati: vége az életödnek, mer nem birom a szagát szívelni!“ Mivelhogy nagyon betegnek tötte magát, _kivágatta_ a kétdijófát, pedig nagyon sajnálta. A _kétdijófábul_ nagyon _szépkétnyoszoját_ csináltak. Mikor a kétnyoszoja készen lött, az ėgygyikbe fekütt a királ, a másikba a felesége. Itt oszt az Ördöngősvénaszszon élt a gyanupörrel, hogy maj valami baj lösz, écczaka bebût az ėgygyik _nyoszoja_ alá. Asz _kérdöszte_ az ėgygyik _nyoszoja_ a másiktul: „Nehéz ė, _tesvér?_“ A másik aszt felelte: „Néköm nem nehéz, mer édösapámat tartom, hát neköd nehéz ė?“ Aszongya a másik: „Néköm szörnyen nehéz, mer édösanyám gyilkossát tartom!“ Itt az Ördöngősvénaszszon kihalgatta eszt, addig bisztatta a lányát, hogy mos má tögye magát még betegebbnek, mint azelőtt vót. Mongyad a királnak: „Ha eszt a kétnyoszoját föl nem tüzelteti, vége az életömnek!“ A kirá nagyon szomorú lött, hogy mos mán a _nyoszolát_ tüzeltesse föl, kiatta parancsba, hogy eszt a kétnyoszolát tüzejjék föl. Az Ördöngősvénaszszon kiatta parancsba, hogy mikor tüzelik, úgy vigyázzanak, hogy mindön porczikája hamujé vájjon!

Mikor tüzelték, kiesött ėgy parázs, vôt a kirájudvaron ėgy _koczafeketebárán_ (= a ki nem szopja az anynya tejit, hanem úgy nevelődik föl, hogy másik ju tejit szopi) ez _fölkapott_ ėgy _parazsat_, elnyelte, osztán lácczott a koczabárányon, mintha hasas vôna. Az Ördöngősvénaszszon mögén élt a gyanúpörrel, hogy a feketebáránbul baj lösz, mongya a királnénak: „Töd magadat beteggé, mongyad a királnak: ha a feketebáránnak a _szívibül_ nem öhetök, vége az életömnek!“ A kirá nagyon szomorú lött, hogy mos mög a koczabáránt pusztícscsa el. Kiatta parancsba, hogy a koczabáránt lė köl vágni, a szívibül mög a májábul mög a bélibül a királnénak paprikást köl főzni. Az Ördöngősvénaszszon, mikor a koczabáránt lėvákták, a bélit lėkűtte a Dunára, ráparancsolt a szolgálókra, hogy úgy vigyázzanak a bélre, mikor mosik, hogy a bélnek ėgy híja sė lögyön, máskép vége lösz az életüknek.

A szolgálók, mikor mosták a _belet_, ėgyet elszalajtottak. Nagyon mögijettek, aszongyák: „Mi csinájunk? az Ördöngősvénaszszon elfődel bennünket, mert ėgy belet elszalajtottunk!“ Az ėgygyik osztán aszongya: „Hiszėn nem tugygya, hogy mijen hoszszú vôt, csak hány vôt, maj ėgyet kétfelé vágunk, a többit hozzá darabojjuk“. Úgy is csináta a két lán, úgy vitték a belet haza. Az Ördöngősvénaszszon örömmel fogatta, hogy nincs a bélnek híja ės sė. Itt, a kit a _czöthal êlopott_, abbul _ikráteresztött_, lött _belüle két aranhajúgyermök_.

Az aranhajúgyermököt _vitte a víz_ a Dunán. Vôt ėgy öreg halász, a ki mindég a Dunán halászgatott. Möglátta az öreg halász, korán röggel hogy valami csillámlik a vízön, a feleséginek hírt sė adott fokta a csónakját, kifokta. Nagyon mögörült, mert soha nem vôt ėgy csalágyuk sė, most az Úristen möjen szép két gyerököt adott. A felesége mögláti, hogy möjen örömmel gyün haza az ura, kiszalatt elébe, akkor láti, hogy möjen szép két gyermököt hozott: „Jaj, hé! nem vötte ken?“ „No, hé! az Isten nekünk röndölte“. Aval bevitték, nevelgették. A gyerökök mikô nyőltek, elkeszték iskolásztatni. Mikor tizėnkét évesek vôtak, az öreg halász beteg lött, akkor az ėgyiket kifokták az iskolábul oszt használták a ház körül mindönféle dologra. Akkor écczaka ólomeső esött, lėkűtték a Dunára két kantával; mikor gyütt föl a Dunárul: elcsúszott és mind a két kantát öszszetörte, azé az öregaszszon mögverte és aszonta: „Tudod mit! ha szülötte gyerököm vôná, még hécczörte jobban mögvertelek vôna“. Másnap mögén lėkűtték a Dunára két kantával, mikor gyütt föl a Dunárul: mögén elcsúszott, mögén mind a két kantát öszszetörte, akkor az öregaszszon nagyon mögverte és aszonta neki: „Tudod mit! ha szülötte gyerököm vôná, még hécczörte jobban mögvertelek vôna“. A hogy ėcczör a testvérje gyütt haza, möglátta, hogy a testvérjit mögverte az anynya, igenyöst csak mönt a testvérjihön, kérdöszte tűle: „Ugyan, testvér! mé rísz?“ Aszongya: „Mögvert nevelőanyám! aszt is monta, ha az ű gyeröke vônék, még hécczörte jobban mögvert vôna; hanem aszt tanáltam el, hogy jó lösz nekünk innen elmönni és valami szolgálatot keresni, ús sė édösanyánk ű! hátha mögtanájuk az édösanyánk!“ A két gyermök aszongya osztán: „Süssön ken tarisznyát, varjon ken pogácsát, majd elmögyünk szolgálatot keresni!“

Az öregaszszon sütött osztán tarisznyát, vart nekik pogácsát. A két gyermök útnak indult. Mökköszönték nevelőanynyuknak, hogy gongyukat viselte. Az öreg halászné nagyon sajnálta, hogy elmönt a két gyermök; hogy anyiszor mögverte, de mán nem vôt mit tönni, mer mán későn vôt, mer mán akkor a két gyermök elútazott. Mén oszt a két gyerök hetedhét ország ellen, sėhun sė falura, sė városra nem akattak és elébük mönt ėgy Öregkuldús, alamizsnát kérögetött. A két gyermök kivött _ėgy ėgy pogácsát, odatták neki;_ aval oszt az_ Öregkuldús_ elmönt, űk pedig továb halattak. Más napra kelve a dolog, ugyan elébük mönt ėgy Öregkuldús, színte kérögetött alamizsnájé. Itt osztán kivött a két gyerök ėgy-ėgy pogácsát, odatta neki. A Kuldús halatt az útytyán, a két gyerök mög mönt továb. Harmadik napra kelve a dolog, ugyancsak elébük mönt ėgy Öregkuldús, alamizsnájé könyörgött. A két gyermök kivött a tarisznyábul ėgy-ėgy pogácsát, odatta neki. A Kuldús elmönt az útytyán, a két gyerök mög mönt továb. Negyedik napra kelve a dolog, színte elébük mönt ėgy Öregkuldús, alamizsnájé kérögetött. A két gyermök így szólt: „Édös bácsikám! nem athatunk sömmit, mer nekünk sincs sömmi, mer még a kinyérmorzsát is öszszeszöttük mán!“ Aszongya az Öregkuldús: „No, fijajim! itt van ez a _síp_, ha bajotok lösz, akkor eszt mögfujjátok, maj ott lösz nektök segícség“.

A mint möntek a gyerökök, ėcczör csak a két gyerök mögtėmpût, nem tuttak sömőre sė menni, eszükbe jutott, hogy adott az Öregkuldús nekik ės _sípot_, kivötték, _mögfûták_, azonnal ott _termött Jankovics_, asz kérdöszte tűlük: „Mi bajotok, két kirájfi?“ A két kirájfi csak asz felelte: „Mögtėmpultunk, nem tudunk sömőre sė mönni, vigyél el bennünket valamőre!“ Itt oszt Jankovics _körösztülbuksengölt a fejin, lött belüle ló_. A két királfi fölült a hátára, elkeszte vinni, de űk as sė tutták lė-ė, vagy föl? Jankovics odavitte űket, a hovavaló vôt az édösapjuk. Itt oszt Jankovics mögált, a két királfi lėszál rúla, Jankovics mögén _körösztülbukott a fejin, lött belüle embör_. Ott, a város szélin csinátak ės sátort. Itt oszt Jankovics aszonta a két gyeröknek: „Mos mán jártok a templomba; a mit én parancsolok nektök, asz fogitok csinálni, ki nė hágjatok rajta!“ Jankovics mögparancsolta nekik, a templomba âra mönynyenek a királpalota felé: „Ott láttok a palota véginél ėgy aszszont _bivajbűrbe varva_, a két csöcsit két kopókutya szopja, ottvan mellette kétszálveszsző, evel muszáj háromat rávágni, a ki âra mén; de tik nė vágjatok rá, hanem vögyétök ki a kendőtöket, türűjétök mög a képit, csókojjátok mög! A templomba legutôjára mönynyetök be és legelsőb gyűjetök ki! Mindég kétfelė ájjatok a templomajtóba: az ėgygyik ėgyikfelül, a másik másikfelül!“ Elmöntek osztán a templomba. Mikor az édösanynyukhon értek, kivötték a kendőjüket, mögtörűték az anynyuk képit, oszt mögcsókolták. Itt oszt möglátta a kapus, mingyá jelöntést tött a királnak, hogy êre mönt két gyerök, nem hogy végigvákták vôna, hanem kivötték a zsebkendőjüket, mögtörűték, mögcsókolták. Mikor a templomhon értek, mögvárták mikor mindönki bemönt mán, akkor möntek be oszt a templom ajtóba kétfelé áltak, legelsők vôtak osztán kigyünni. Eszt a királ szömmeltartotta, mikor a kapus monta neki. De itt a kétaranhajúgyermöknek a _fejin_ ėgy-ėgy _hójag vôt_, hogy az _aranhajuk nė lácczon_. Mikor a templombul möntek hazafelé, ugyancsak aszt az aszszont, a ki _bivajbűrbe vôt varva_, mögtörűték és mögcsókolták, eszt a kiráj pedig leste. A királnak nagyon föltűnő vôt, hogy ez a két gyerök eszt az aszszont nė hogy végigvágja, inkább mögcsókoli.

A királ nem bírt egész écczaka alunni, alig várta a másnap röggelt, hogy a két gyerök mönynyön a templomba. Mikor másnap röggel mönt a két gyerök a templomba, ugyanúgy mögtörűték a bivajbűrbe vart aszszon képit és mögcsókolták. A király mögén csak nészte, szöget ütött a fejibe: mi oka löhet, hogy a két gyerök így tösz, a két kutyakölköt pedig odébbhajigálták. Ezön a királ nagyonnagy gondbaesött. Mikor a két gyerök a templombû gyütt ki, aszonta neki a királ, mönynyenek el hozzá ebédre, de a két gyerök asz felelte: „Mink nem möhetünk sėhova sė, mer van nekünk ėgy nevelőatyánk, még az mög nem engegygye nekünk“. De mikor az Ördöngősvénaszszon mögtutta, nagyon élt a gyanúpörrel, hogy rájönnek a hamisságra. Mikor a két gyermök hazamönt, akkor kérdöszte Jankovics: „Nem-ė beszéltetök valakivel?“ Akkor monta a két gyerök: „De beszéltünk, a király hítt ebédre, montuk neki: Mink nem möhetünk sėhova sė, mer van nekünk ėgy nevelőatyánk, még az mög nem engegygye nekünk“. Aszonta Jankovics: „Jô van! ha hônap templomba möntök, csak úgy tögyetök, mint eddig, ha ebédre hîn, mongyátok neki: „Mink elmögyünk, ha mögengedi, hogy a gyámolónk is elgyühet és anynyi fődet ád, a kit az _behány czigánkerékkel_ ėgy nap“. Mikor röggel mönt a két gyerök a templomba, csakúgy mögtörűték a kendővel az édösanynyuk képit és mögcsókolták, mint mászszor, a két kopókutyakölköt pedig odébb hajingálták. A királ akkor is nészte, hogy a két gyerök mi csinál? ezön a királ nagyonnagy gondbaesött. Mikor osztán a királ látta, hogy a két gyerök gyün ki a templombul, odamönt, aszonta, hogy mönynyenek el hozzá ebédre! A két gyerök mingyá monta: „Mink elmögyünk, ha mögengedi, hogy a nevelőatyánk is elgyühet és anynyi fődet ád, a kit az ėnnap behány czigánkerékkel“. A királ nagyon szívessen mögengette, aszonta: „Csak gyűjenek hônap dére!“ Mikor eszt otthun elmondták, Jankovics aszonta: „Êmögyünk!“

Mikor êmöntek a királhon ebédre, Jankovics mingyá kérte, hogy aszt a fődet agygya neki, a kit ėnnap behány czigánkerékkel. A király neki atta. Itt oszt Jankovics nagyobb darab fődet bekerítött czigánkerékkel, mint a királnak a főgygye.

Êre Jankovics ėn nagyon szép kastélt csináltatott, körülültette rúzsafával, a kastélba mög szöbnél szöb virágok vôtak. Akkor osztán asz gondolta: jó lösz, ha vendégségbe az egész királcsaládot möghíjja, de a Vénaszszon élt a gyanúpörrel, nem akart elmönni, aszonta: „Il darab főd és szép kastél van rajta, de még azé nem kész; addig mink nem möhetünk vendégségbe, még a kastél körül nem lösz _muzsikálófával_ ültetve“.

Itt osztán Jankovics aszongya az ėgygyik fijúnak: „Gyerünk! hanem ha odaérünk ėgy nagyon _Csúnyaembörnek_ a határjába, akkor én elváltóczok oszt ha odaérünk ahhon a nagyon Csúnyaembörhön, aszt a nagyon Csúnyaembört jô mög köl ám dícsérni! mert ha mög nem dícséröd: vége az életödnek, de még az enyimnek is!“ Itt osztán Jankovics _körösztülbuksengölt_ a fejin, lött belüle _ėszszépparipa_, a királfijú fölült a hátára és mönnek. Mikor odaértek a határjába, már egész estefelé lött az idő, akkor aszonta neki Jankovics: „Most körösztülbuksengölök a fejemön, lösz belülem ėgy _kásaszöm_, ha az Öreghön érsz, kérdözi Jankovicsot nem láttad-ė? aszt mond: még hírit sė hallottam. Mikor elbúcsúzol az Öregtül oszt kiérsz a határjábul, _möggurítod_ a kásaszömet, _mögén ló_ löszök“. Jankovics osztán _körösztülbuksengölt_ a fejin, _lött_ belüle ėgy _kásaszöm_, beletötte a zsebibe, úgy ballagott az Öreg háza felé. Mikor odaértek, odaköszönt az Öreghön: „Jó estét agyon Isten, Öreg apám! No, – aszongya – il szép, őszbecsavarodott embört sohamég az életömbe nem láttam!“ „Agyon Isten neköd is! szöröncséd, hogy úgy montad: Öreg apám, mer máskép vége lött vôna az életödnek! hun jársz, hun kelsz?“ mongya az Öreg. Aszongya a királfijú: „Járok, kelök, hajt a nyomorúság, mer asz hatta az anyám, hogyha möghal: a sírját muzsikálófával ültessem körül; nem-ė halotta hírit, hogy mőre löhetne asz tanálni?“ „De hallottam, fijam! de oda bajossan bírsz odajutni, mer esztet tizėnkétfejű Sárkán őrzi, hanem mivelhogy ijen szépen ideköszönté, én mögmondom, hogy bírsz abbul szönni! Éppen a _Sárkán_ délbe tizėnkét órakor lėfekszik és két órájig szokott alunni és azalatt az idő alatt szögygyél! Hanem, fijam! nem láttad âra tėfelétök Jankovicsot?“ „Még hírit sė hallottam, nė hogy láttam vôna!“ mongya a királfi. Elbúcsúzott a királfi az Öregtül, mikor az Öreg határjábul kiért, kivötte a kásaszömet a zsebibül, möggurította, akkor Jankovics _ló_ lött, úgy mönt mind a legsebösseb forgószél. Itt osztán elmönt ahon az _erdőhön_ a hun a _muzsikálófa muzsikál_, bemönt az erdőbe a legszöb muzsikálófákat kiválogatta és csak möntül előb szödött belülük, aval osztán elindúlt. A Sárkán akkor vötte észre, mikor mán a határjábul kiértek, mönt is utánnuk, de mán akkô nem vôt ereje. Szöröncséssen hazaért a muzsikálófákkal. Az Öregaszszon alig várta a röggelt, hogy kinészhessön az ablakon, hogy az új kastélnál mögvannak-ė mán a muzsikálófák? A hogy kinézött, halli ám, hogy a muzsikálófáknak mindön ága muzsikál, nagyon szomorú lött. Jankovics oszt möghîtta vendégségbe az egész királcsaládot, mer mán kész a _muzsikálókerítés_: „Hanem gyűjenek ebédre!“ Aszongya az Öregaszszon: „Még a mi kastélunktul a tijetökig _aranhíd_ nem lösz, addig nem mék, mer én aranhídon akarok odamönni vendégségbe“.

Aszonta Jankovics a másik királfijúnak: „Nohát, gyerünk! hanem majd ha odaérünk ėgy nagyon Csúnyaembörnek a határjába, akkor én elváltóczok, oszt ha odaérünk, akkor aszt a nagyon Csúnyaembört jó mög köll ám dícsérni! mert ha eszt mög nem dícséröd: vége az életödnek, de még az enyimnek is!“ Jankovics osztán körösztülbuksengölt a fejin, lött belüle ėszszépparipa, a királfijú fölült a hátára, möntek. Mikor odaértek a határjába, aszonta Jankovics: „Most körösztülbuksengölök a fejemön, lösz belülem ėgy kásaszöm, tögyél a zsebödbe! Ha az Öreghön érsz, kérdözi Jankovicsot, asz mond: még hírit sė hallottam. Mikor pedig kiérsz a határjábul, möggurítod a kásaszömet, mögén ló löszök“. Jankovics osztán körösztülbuksengölt a fejin, lött belüle ėgy kásaszöm, beletötte a zsebibe, úgy ballagott az Öreg háza felé. Mikor odaértek, odaköszönt az Öreghön: „Jó estét agyon Isten, Öreg apám! Il szép, őszbecsavarodott embört sohamég az életömbe nem láttam!“ „Agyon Isten neköd is! szöröncséd, hogy úgy montad: Öreg apám, mer máskép vége lött vôna az életödnek! hun jársz, hun kelsz itten?“ Aszongya a királfijú: „Járok, kelök, hajt a nyomorúság, mer asz hatta az édösanyám, hogy ha möghal: aranhíd lögyön a sírjátul a kastélájig; nem-ė hallotta hírit, hogy mőre löhetne asz tanálni?“ Aszongya az Öreg: „De hallottam, fijam! de oda bajossan birsz odajutni, mer eszt _Tündérök őrzik_, hanem a mé ijen szépen ideköszönté, én mögmondom mőre van mög hogy birod elhozni! Még a nap fő nem gyün, addig sijessél; mer ha a Tündérök főkelnek, elhozni nem birod, mer anynyi Tündér őrzi, a hány szög van benne; hanem ne ez a _szálveszsző_, evel a szálveszszővel ha végigvágod, abbul a hídbul lösz ėgy dijó, annak a belsejibe lösz a _híd_, mintha a béle vôna annak a dijónak. Hanem, fijam! nem láttad valamőre jártodba-keltödbe Jankovicsot?“ „Nė hogy láttam vôna, még hírit sė hallottam!“ mongya a királfijú. Elbúcsúzott az Öregtül, mikor kiért a határjábul, kivötte a kásaszömet a zsebibül, möggurította, akkor Jankovicsbul ló lött, úgy mönt mint a legsebösseb forgószél, mer mán nem sok idejük vôt. Csak lėugrott hirtelen Jankovicsrul (a lóról) és gyöngéssen a hídat végigvákta, lött belüle ojan _dijó_, möjennek az Öreg monta, aval osztán mönt hazafelé. A Tündérök akkor vötték észre, mikor mán kiért a királfi a határjukbul, möntek is utánna, de mán ott nem vôt erejük. Az Öregaszszon elig várta a röggelt, hogy kinézhessön az ablakon, hogy mögvan-ė mán az aranhíd? Nagyon szomorú lött, mikor möglátta, hogy ott van. Jankovics oszt möghítta vendégségbe az egész királcsaládot: „Mer mán mögvan az aranhíd is, gyűjenek ebédre!“ Aszongya az Öregaszszon: „Az aranhídnak gyémántkarja szokott lönni! Addig nem mögyök a vendégségbe, még _gyémántkarja nem lösz!_“

Aszonta Jankovics annak a királfijúnak, a ki _másocczor_ vôt vele: „Nohát, gyerünk! hanem majd ha odaérünk ėgy nagyon Csúnyaembörnek a határjába, akkor én elváltóczok; ha odaérünk, aszt a nagyon Csúnyaembört jó mög köll ám dícsérni! mert ha eszt mög nem dícséröd: vége az életödnek, de még az enyimnek is!“ Jankovics asztán körösztülbuksengölt a fejin, lött belüle ėszszépparipa, a királfi fölült a hátára, möntek. Mikor odaértek a határjába, aszonta Jankovics: „Mos körösztülbuksengölök a fejemön, lösz belülem kásaszöm, tögyél a zsebödbe. Ha az Öreghön érsz, kérdözi Jankovicsot, asz mond: még hírit sė hallottam. Mikor pedig kiérsz a határjábul, möggurítod a kásaszömet, mögén ló löszök“. Jankovics osztán körösztülbuksengölt a fejin, lött belüle ėgy kásaszöm, beletötte a zsebibe, úgy ballagott az Öreg háza felé. Mikor odaértek, odaköszönt az Öreghön: „Jó estét agyon Isten, Öreg apám! Il szép, őszbecsavarodott embört sohamég az életömbe nem láttam!“ „Agyon Isten neköd is, – mongya az Öreg – szöröncséd, hogy úgy montad: Öreg apám, mer máskép vége lött vôna az életödnek! hun jársz, hun kelsz itten?“ Aszongya a királfijú: „Járok, kelök, hajt a nyomorúság, mer asz hatta az édösanyám, hogy ha möghal: az aranhídnak gyémántkarját csináltassak, nem hallotta, hogy mőre csinálik aszt?“ Aszongya az Öreg: „Hallottam én, fijam! a Tündérök-tündérjinek a palotája előtt van, hanem tė oda bajossan birsz êjutni! mer eszt _Tündérök őrzik_, hanem a mé ijen szépen ideköszönté, mögmondom, hogy birod êhozni! Épen écczaka 12 órátul fekszik _ėgy órájig a Tündérök tündérje_, hát úgy möny oda. Aval a _veszszővel_ mög vág mög, abbul lösz ėgy nagyonszép _aranalma_. Hanem, fijam! nem láttad valamőre Jankovicsot?“ „Nė hogy láttam vôna, még hírit sė hallottam!“ mongya a királfijú. Elbúcsúzott az Öregtül, mikor kiért a határjábul, kivötte a kásaszömet a zsebibül, möggurította, akkor Jankovicsbul ló lött, úgy mönt, mint a legsebösseb forgószél, mer mán nem sok üdejük vôt. Mikor odaért, tizėnkét ôra êmult mán, hát éppen aval a _veszszővel_ mögvákta csöndessen, ebbül lött ėgy nagyonszép aranalma, aval oszt mönt hazafelé. Mikor a Tündérök-tündérje észrevötte, akkor mán a királfijú kiért a határjábul, mönt is utánna, de mán ott nem vôt ereje. Mikor hazaért, elkészítötte, rárakta a gyémántkarokat az aranhídra. Az Öregaszszon asz gondolta, hogy röggel van, szalad az ablakhon, hát a híd karjátul van ojan nagyon világos, osz nem vôt az Öregaszszonnak mit tönni, elmöntek. Mikor ált a vendégség, Jankovics aszonta: „Hozok ėgy _véka magyarót_, még aszt mögtörik, akkorra, – van néköm ėgy mesém, – elmondom!“ Elkeszte:

„Hun vôt, hun nem vôt a világon ėgy özvegyaszszon, annak vôt három lánya, a kik mindég széksót szöttek, abbul élősköttek. Ėcczör a királfija âra mönt hintóval, hallotta, hogy a lányok mit beszélnek. A legöregebb lán aszonta: hotyha űtet elvönné a királfi, ėgy szöm búzábul annyi könyeret sütne, hogy az egész királcsalád sė fogyasztaná el. A középső lán aszonta: hotyha űtet elvönné a királfi, ėsz szálkendörbül fonna anynyi vásznot, hogy az egész királcsalád sė tunná elszagatni. A legkissebb lán aszonta: hotyha űtet elvönné a királfi, szülne neki ėgy hassal ojan két aranhajúgyerököt, hogy sė azelőtt, sė azután ojat többet nem látna. A királfi mikor eszt möghallotta, csináltatott nagyon szép ruhát a lánnak, föltötte a hintóba és elmönt a három lánhon. „A ki aszonta neki – mongya a királfi – hogy szülne neki két ojan aranhajúgyerököt ėgy hassal, hogy sė azelőtt, sė azután ojat többet nem látna, itt az új ruha, készűjön föl bele és eszt a piszkos ruhát vesse lė magárul, osztán gyűjön vele!“ Hintóba möntek osztán a királpalotájába, a királfi el is vötte feleséginek. A felesége a fogadását nem tötte mög, mer mikor két gyerököt szült, két kopókutyakölköt töttek oda a két gyerök hejibe; a királ ekkor a csatába vôt, elköllött neki mönni a csatába. A két gyerököt osztán betötték a disznóhizlalóba, hogy majd mögöszik a disznók, a királnak pedig mögírták, hogy nem két aranhajúgyerököt, hanem két kopókutyakölköt születött a felesége. A királ víszszaírta, hogy nyúzzanak mög ėgy bivajt, annak a bűribe varják be a királnét, a két csöcsit hagygyák ki, hogy a két kopókutyakölök szophassa, de az aszszonra úgy vigyázzanak, hogy sömmi baja sė lögyön, még ű haza nem mén. Tögyenek oda _kétszálaranveszszőt_, mindönkinek osztán, a ki âra mén, ėgygyet-ėgygyet rá köl vágni mög rá köl köpni! A két aranhajúgyerököt nem ötték mög a disznók, hanem úgy őrzötték, hogy oda nem szabad vôt sėnkinek sė mönni. Mikor osztán aszt írta a királ, hogy hazagyün a csatábul, a két aranhajúgyerököt kilopták a disznók közül osztán lėásták kétfelül a kapuoszlop mellé.

Hazagyütt osztán a királ a csatábul, mikor möglátta, hogy a királné két kopókutyakölköt születött, aszonta: „Hagy szenvegygyön, még mög nem hal! Nem pusztítom el, hanem hagy szenvegygyön!“ A királ osztán elvötte feleségül ėgy Ördöngősvénaszszonnak a bóczéros lányát. A két aranhajúgyerökbül kétszépdijófa nyőlt, de az Ördöngősvénaszszon élt a gyanúpörrel, hogy a _dijófábul_ valami baj lösz, asz monta a lányának: tögye magát beteggé, mongya a királnak, ha ki nem vágati a kétszépdijófát, akkor ű möghal, mer nem biri a szagát szívelni. A királ osztán kivágatta a kétdijófát, pedig nagyon sajnálta. A kétdijófábul nagyon szépkétnyoszoját csináltak, az ėgygyikbe fekütt a királ, a másikba a királné. Az Ördöngősvénaszszon élt a gyanúpörrel, hogy a _nyoszojákbul_ valami _baj lösz_, écczaka bebût az ėgygyik _nyoszoja_ alá, kihalgatta, hogy mit mond az ėgygyik _nyoszoja_ a másikának, hogy az a _nyoszoja_, a mölikbe a királné fekütt, aszonta: hogy neki nagyon nehéz tartani, mer ű az édösanynya gyilkossát tarti. Az Ördöngősvénaszszon mögén monta a lányának: tögye magát beteggé, mongya a királnak, ha föl nem tüzelteti eszt a két _nyoszolát_, vége az életinek! A királ osztán kiatta parancsba, hogy tüzeljék föl eszt a kétnyoszolát! pedig nagyon sajnálta. Mikor tüzelték, kiesött ėgy parázs, ėgy koczafeketebárán fölkapta a _parazsat_, ênyelte, _hasas lött tűle_. Az Ördöngősvénaszszon élt a gyanúpörrel, hogy a koczafeketebáránbul valami baj lösz, asz monta a lányának: tögye magát beteggé, mongya a királnak, ha a koczafeketebáránnak a _szívibül_ nem öhetik, vége az életinek! A király osztán kiatta parancsba, hogy a koczafeketebáránt lė köl vágni, a _szívibül_, _májábul_ mög a _bélibül_ a királnénak paprikást köl főzni! pedig nagyon sajnálta. Az Ördöngősvénaszszon lėkűtte a szôgálókat a Dunára, hogy a bélit mossák mög, itt oszt a szôgálók ėsz szálbélt êszalajtottak, aszt oszt mögötte a czöthal. A czöthal abbul ikráteresztött, lött belüle két aranhajúgyerök. A két aranhajúgyerököt kifokta a Dunábul az öreg halász, föl is nevelte addig, hogy mán iskolába jártak. Mikor az iskolábul az ėgyiket kifokták, oszt használták a ház körül mindönféle dologra, akkor écczaka ólomeső esött, lėkűtték a Dunára két kantával; mikor gyütt föl a Dunárul, elcsúszott és mindakét kantát öszszetörte, azé az öregaszszon nagyon mögverte a gyerököt és aszonta neki: „Tudod mit? ha szülötte gyerököm vôná, még jobban mögvernélek!“ Másnap mögén öszszetört két kantát, az öregaszszon mögén nagyon mögverte és csak asz monta: „Tudod mit? ha szülötte gyerököm vôná, még jobban mögvernélek!“ Akkô mán aszonta a testvérjinek, hogy ű nem marad, mer mindég ütik, verik: „Elmögyök szöröncsét tróbálni, úgy is aszongya a szülénk, hogy nem vagyok szülötte gyeröke, hátha mögtanálom az édösanyámat“. A kétaranhajúgyerök osztán elbúcsúzott, elmönt szöröncsét tróbálni.