Part 10

A mint möntek hetedhét ország ellen, elébük mönt ėgy Öregkuldús, alamizsnát kérögetött, a gyerökök attak neki ėgy-ėgy pogácsát. Igy mönt ez a második, harmadik napon is, de a negyedik napon mán nekik sė vôt, nė hogy az Öregkuldúsnak agygyanak. Az Öregkûdús asztán adott nekik ėgy sípot, a kit ha mögfûnak, az Öregkûdús mingyá a segícségire mén. Möntek, möndögéltek hetedhét ország ellen, ėcczör csak nem tutták mőre mönynyenek: mögtėmpultak. Eszükbe jutott osztán, hogy az Öregkuldústul űk ėgy sípot kaptak, a kit ha mögfûnak, az Öregkuldús mingyá a segícségükre mén. Mikor a sípot mögfútták, mingyá gyütt a segícség, el is jutott a két aranhajúgyermök szöröncséssen oda, a hovávaló vôt az édösapjuk. Itt oszt a két aranhajúgyermök a templomba járt. A gazdájuk mögmonta nekik, hogy a királpalotája véginél tanának ėgy bivajbűrbe vart aszszont, a két csöcsit két kopókutyakölök szopi oszt a ki mellette elmén, annak háromat rá köl vágni aval a veszszővel, mög rá köl köpni, de űk rá nė vágjanak, mög rá nė köpjenek, hanem a kendőjükkel türűjék mög a képit osztán csókojják mög. A templomba mög legutojjára mönynyenek be és legelőször gyűjenek ki. A templomba az ajtóba kétfelé ájjanak: az ėgygyik jobrul, a másik balrul. A fejükrül a hójagot lė nė vögyék, hogy az aranhajuk nė lácczon! A királ osztán a templomig elkísérte szömmel űket, mikor mán möghallotta, hogy ez a két gyerök mi csinál? és elmönt a királ a templomba is, hogy mögnézi, hogy a két gyerök a bivajbűrbe vart aszszont mögtörüli a zsebkendőjivel, azután mögcsókoli.

Mikor Jankovics ideért a mesével, akkor mán az Öregaszszon élt a gyanús dologgal, hogy ebbül baj lösz, monta a lányának, hogy tögye magát beteggé, oszt mönynyenek haza, a lánya nagyon betegnek is tötte magát és hítta haza a királt, hogy mönynyenek haza, mer ű mán nem bir továb maranni, mer ojan beteg, de a királ nem mönt. Itt mán a királ észrevötte, hogy baj van a dologba. Könyörgött a felesége, hogyha ű nem mén is, űtet engegygye, maj talán otthun jobban lösz! de a királ nem engette, aszonta Jankovicsnak: „Meséjön továb! nagyon szép mese, csak meséjje továb!“ A királ osztán möghítta a két aranhajúgyermököt hozzá ebédre, de a két aranhajúgyermök asz felelte: „Mink nem möhetünk sėhova sė, mer van nekünk ėgy nevelőatyánk, még az mög nem engegygye nekünk“. Itt oszt a két aranhajúgyermök elmönt ahon az ű gazdájukhon, monta, hogy mit mondott a királ. A gazdájuk aszonta, hogy ha még ėcczör ebédre híjja űket a királ, csak mongyák: „Êmögyünk, ha mögengedi, hogy a gazdánk is êgyühessön, és anynyi fődet ád, a kit az ėn nap behány czigánykerékkel“. A királ nagyon szívessen mögengette. Mikor osztán êre a fődre a gazdájuk nagyonszép kastélt csináltatott, möghítta vendékségbe az egész királcsaládot, de az Öregaszszon aszonta, hogy addig ű nem mén vendékségbe, még a kastél körül nem lösz muzsikálófával ültetve. Az Öregaszszon: a királnak a napa nem hatta helyösnek a kastélt, még muzsikálófával körül nem kerítik a kastélt. Mikor eszt a két gyermök mögtötte, akkor mög az vôt a baj, hogy királ őfölsége kastélátul a gazda kastélájig nem vôt aranhíd. Mikor ez is mögvôt, akkor mög hogy az aranhídnak gyémántkarja lögyön. Mikor a két gyermök eszt is mögtötte, akkor a királ napának nem vôt sömmi szava sė: mert akkor mán el köllött mönni a vendégségbe. El is möntek, de itt a vendégség után a két gyeröknek a gyámolója ėgy véka magyarót röndölt oda, hogy mire eszt mögtörik, akkorra majd ű mesél ėgyet. El is mesélte, hogy:

„Vôt ojan aszszon, a kinek a lánya aszonta, ha űtet elvönné a kirájfi, szülne neki ojan két aranhajúgyerököt, hogy sė azelőtt, sė azután ojat többet nem látott. Itt eszt el is vötte a kiráj, szült is, ha nem hiszi, nézze mög aszt a két aranhajúgyermököt, mert éppen itt vannak.

Akkor a két aranhajúgyermök _lėhúszta a fejirül a sapkát_, akkor látta a kiráj, hogy csakugyan két aranhajúgyermök, mintha talán színösaranbû vôna a hajuk! Ekkor pedig az Ördöngősvénaszszon sė hôt, sė eleven nem vôt a lányával ėgygyütt. A kiráj pedig úgy mögörűlt, hogy as sė tutta, micsinájjon! hun az ėgyik gyerököt ölelte, csókolta, hun a másikat. Röttön a feleségit fölvitette és a legnagyob kögyelömbe vötte. Az Ördöngősvénaszszont a lányával ėgygyütt nagy fatűzön mögégettette eleventön. Az első feleségivel azután boldogul éltek, élnek még ma is, ha mög nem haltak.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

15. Erzsék aszszony és a 2 lánya.

Erzsék aszszonnak vôt 2 lánya: Julcsa és Örzse; az erdőbe lakosztak mindég. Mikor Erzsék aszszon bemönt a faluba, akkor Örzse lányát mindég magával vitte, mer eszt jobb szerette, mint a Julcsát, pedig Julcsa dôgos lán vôt mög szilíd.

Ėcczör, mikor bemöntek a faluba, hát a Julcsát magát hatták otthun a házná, a Julcsa pedig a kis nádtetejes házikóba fonyogatott. Ez alatt az üdő alatt ėgy kirájfi vadászatot tartott az erdőbe, ėcczör rátanát ėgy őzre, az _őz_ a hogy elkeszdött _szalanni_, ű pedig utánna szalatt, akkor _rátanát_ âra a kis _házra_. Itt, hogy nagyon êszomjazott, benézött az ablakon, hogy lakik-ė itt valaki? Akkor látta: hogy ėgy nagyon szép lán a szobába. Mikor benézött az ablakon, a lán nagyon mögszégyölte magát, mer _még férfit sosė látott_. Itt a kirájfi, mikô möglátta, hogy a lán ojan nagy möglepetésbe lött, bemönt a szobába, vizet kérni tűlle. Mikor adott neki vizet, a kiráfi nagyon mögszerette a lánt, a lán is mögszerette a kiráfit. Mikor mán el akartak válni ėgymástul, mögcsókolták ėgymást. Ez alatt az üdő alatt a királfi ėgy _acskó ezüstpészt_ oda _gyugott_ a szoknyagallérjáhon. Aval a királfi elmönt.

Mikor az anynyájék hazagyüttek, akkor mán a lán újfönt a dologhon fogott és nem monta az anynyának, hogy itt ki vôt, a királfi; pedig a lánnak mögmonta, hogy ű királyfi. Este, mikor lė akarnak fekünni, a lán vetkőzik, akkor kiesött a szoknya gallérjábul az acskópéz, az anynya möghallotta ennek a csördülésit, de a lány is akkor tutta mög, mer annak előtte ű sė tutta. Itt osztán a lán akkor monta mög az anynyának, hogy a királfi járt itten, muszaj, hogy a gyukta oda. Itt az aszszon ėgypár nap mulva elmönt a városra vásárolni, mer mán akkô vôt péz; elvitte magával az Örzse lányát is, csak a Julcsát hatta otthun. De ezön a napon ugyan kigyütt a királfi mögén és hozott a lánnak pészt, mos mán elhozi feleségül, hanem ezön a pézön vögyön esküdőruhát magának és sijessön möntül hamarabb elkészíteni, aszt nézzék, hogy möntül hamarabb elkészíjjék. Itt oszt mikor az anynya hazagyütt a városrul, mingyá mongya neki a Julcsa lánya, hogy: „Itt vôt mögén a királfi: hogy elvösz feleségül, hogy hozzámék-ė? és hozzámöntem“. Ennek az anynya nagyon mögörűtt, mongya a Julcsa lánya, hogy: „Hagyott itt pészt, hogy esküdőruhát vögyön és möntül előbb mög is varassa!“ Itt oszt el is mönt az anynya újfönt a városra, vött neki nagyon szép esküdőruhát és mög is varatta. Aval oszt a királfi elmönt, elvitte, mögesküttek. Mikor möglött a lakodalom, a királfi elvitte Julcsának az anynyát mög a húgát is.

Nem sokára ű neki be köllött rukkolni, mer nagy háború követközött. Még ű odajárt a háborúba – jobb szerette vôna Erzsék aszszon, ha az Örzse lánya lött vôna a királfi felesége: – mos mán azon töprenköttek a lányával, hogy tudnák Julcsát êfődelni? akkor így gondolta el az aszszon, hogy maj _kiszúrik a szömit_ mög _elvágik_ mind a _két kezit_ és mind a _két lábát, kiviszik az erdőbe_, hogy rá nė gyűjjenek.

De itten a _Tündérökkirája_ mingyá rátanát, aval elvitte onnan és az ű kastéla körül lėtötte ėgy _bukorba_ és röttön ėgygyet _fütytyentött_ és ott termött _ėgyszellem_ és csak asz monta a _szellemnek_: „Ne ez az _aranrokka_ és _eregy be a városba_ röttön és a királnak az ablakja alatt _áruld_ és ha kérik, csak két szömé ad oda, másé sėmmijé sė!“ Az aszszon az Örzse lányát a Julcsa ruhájába öltösztette föl oszt Örzse lött a királné A hogy ott ült az Örzse az emeletön, möglátta, hogy mijen szép rokkát árulnak, mingyá kijátott az anynyának: „Gyűjön csak! mijen szép rokkát árulnak!“ Mikor odamén az anynya, aszongya: „Mönynyön anyám! vögye mög!“ Lėmén az anynya, kérdözi: „Mönynyijé anná aszt a rokkát?“ „_Pézé nem adom! csak két szömé_“, mongya a _szellem_. Aval fölmén, mongya a lányának: „Hát lányom! eszt hogy vögyük mög? mikor eszt nem agygya pézé, csak két szömé!“ Aszongya az Örzse: „Nem baj, anyám! csak vögye mög! ott van a Julcsa szöme, csak vögye mög!“ De itt az anya aszt felelte: „De itt, lányom! baj lösz“. Aszongya az Örzse: „Nem lösz anyám! csak vögye mög!“ Aval az aszszon lėvitte a két szömet és mögvötte. Mikor hazaért a _szellem_, röttön a _Tündérökkirája mögmosogatta_ nagyon szépen a szömet és a lánnak az _arczát is_ és helire igazgatta, _mögkenyögette_ aszt a _fôrasztókűvel_, csak ojan lött a szöme, mint azelőtt.

Itt osztán mögén ėgygyet _fütytyentött_, mögén ott termött a _szellem_, aszongya: „Ne ez az _aranorsó_ és eregy be a városba röttön és a királnak az ablakja alatt áruld és ha kérik, csak _két kézé_ ad oda, másé sėmmijé sė!“ Az Örzse a hogy ült ott az emeletön, möglátta, hogy mijen szép aranorsót árulnak, mingyá kijátott az anynyának, hogy: „Gyűjön csak! hogy mijen szép _aranorsót_ árulnak!“ Mikor odamén az anynya, aszongya: „Mönynyön, anyám! vögye mög!“ Lėmén oszt az anynya kérdözi hogy: „Mönynyijé anná?“ „Aszt pézé nem adom – mongya a _szellem_ – csak _két kézé_“. „Hát lányom! eszt hogy vögyük mög? mikor eszt nem agygya pézé, csak két kézé!“ Aszongya az Örzse: „Nem baj, anyám! csak vögye mög! ott van a Julcsa keze, csak vögye mög!“ De itt az anynya asz felelte: „De itt, lányom! baj lösz!“ Aszongya az Örzse: „Nem lösz, anyám! csak vögye mög!“ Az aszszon lėvitte a két kezet, mögvötte. Aval oszt viszszasijetött a szellem és a Tündérökkirája röttön _mögmosogatta a karjajit_ és a _helejit_ és a _fórrasztókűvel mögkenyögette_ és odafôrt.

Akkor mögén ėgygyet fütytyentött, mögén ott termött a _szellem_, aszongya neki a Tündérökkirája: „Ne ez az _aranszálfonál_ és eregy be a városba röttön és a királnak az ablakja alatt áruld és ha kérik, csak _két lábé_ ad oda, másé sėmmijé sė!“ Az Örzse a hogy ült ott az emeletön, lėnézött, möglátta, hogy mijen szép _aranszálfonalat_ árulnak, mingyá kijátott az anynyának, hogy gyűjön csak! hogy mijen szép _aranszálfonalat_ árulnak! Mikor odamén az anynya, aszongya: „Mönynyön anyám! vögye mög!“ Lėmén az anynya, kérdözi, hogy: „Mönynyijé anná?“ „Pézé nem adom – mongya a _szellem_ – csak _két lábé_“. „Hát, lányom! eszt hogy vögyük mög? mikor eszt nem agygya pézé, csak két lábé!“ Aszongya az Örzse: „Nem baj, anyám! csak vögye mög! itt van a Julcsa lába, csak vögye mög!“ De itt az anya aszt felelte: „De itt, lányom! baj lösz, nagy baj lösz!“ Aszongya az Örzse: „Nem lösz, anyám! csak vögye mög!“ Az aszszon lėvitte a két lábat, mögvötte. Aval oszt viszszasijetött a szellem és a Tündérökkirája röttön _mögmosogatta a lábat és a hejit és fôrasztókűvel mögkenyögette_ és odafôrt. Itt osztán _hécczörte_ szöb lött, mind azelőtt vôt és asz monta neki a Tündérökkirája: „Csak lögyél itt! maj gyün a tė urad nem soká érted“.

Aval a kirá hazaérközött a háborúbul és a felesége nagy örömmel fokta. Mingyá hízelködött neki, hogy mijen szép rokkát vött. De itt a királynak mintha súkta vôna valaki, hogy ez itt nem az ű felesége! No, de azé hítta ki a feleségit: „Hal látom ezön a szép rokkán mit tanultá fonni?“ De itt nem akart a kirának a felesége, mer nem is tudott; de mivel a királ eröltette, csak hozzáfogott fonni és a legelső keszdésnél a rokka mingyá igy szól: „Nė hidd, kirá! a mit mond, nem a tė feleségöddel beszélsz!“ Akkor itten nem akart mán továb fonyni. Itt oszt a kirá _kihúszta a kargyát:_ „No! ha nem fonsz, vége az életödnek!“ Aval elkeszd továb fonni, akkor mongya a rokka: „Esztet a rokkát is a tė feleségödnek a két szömijé vötték! az orsóját pedig a két kezijé vötték! a fonalát pedig a két lábájé vötték! hanem csak eregy! a Tündérökkirája visel rá gondot még kimégy érte“. Itt oszt a kirá röttön a két legjobb lovat fogatta be ja hintóba oszt a hogy csak möhetött, úgy mönt érte. A feleségit mög is tanáta a bukorba, még hécczörte szöbb aszszon, mind azelőtt vôt. Ezalatt az üdő alatt a _Tündérökkirája_ bemönt a kastélba és a Gonoszaszszont a lányával ėgygyütt _hollójé változtatta_. A királfi mikor beért az udvarába, akkor jutott az eszibe, hogy lė nem zárta űket, vagy ê nem fődelte, de mán akkô későn vôt: mer éppen akkô hollóképibe repültek föl a kastél tetejirül. Mikor a hollók eltüntek, _eltünt az aranrokka is_. Boldogul éltek osztán.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

(Furfangosok.)

16. Tréfa.

Hun vôt, hun nem vôt a nagyvilágon ėsz szögén embör, a ki ojan szögén vôt, hogy a kinyérbül sė övött eleget; az ű jósága miatt nagy boldokságra jutott valamikor. Azon kérte az Istent, hogy mé nem ád nekik családot, ha mán nagyon szögényök, hogy abba gyönyörkögygyenek. Itt oszt ėcczör anynyira möhettek űk, hogy kis malaczot bírtak vönni.

Mikor oszt a kis malaczot mögvötték, abba vôt mindön gyönyörűségük, nagyon szépen nevelgették. Ez alatt az üdő alatt aszongya a felesége az urának: „Halod-ė, hé! én úgy érzöm magam, mintha máskép vônék!“ „Hát – aszongya az embör – talán csak úgy gondolod asztat?“ Ėcczör az embör is nagy örömmê mönt be: „Halod-ė, hé! úgy látom, mintha a kis malacz hasas vôna“. Aszongya az aszszon: „Hát! asz csak tė gondolod, jôlakott az nagyon“. De az embör mögén bemén, mongya, hogy nem tréfál, csakugyan hasas a malacz. Itt az embörnek a malaczba van az öröme, az aszszonnak abba, hogy ű úgy érzi, hogy máskép vôna. Itt oszt anynyira halattak a napok, hogy mikor ėcczör lėfeküttek, az aszszonnak baja támatt, mög is lött a kis gyermök, fijút születött. Az embör el is felejtközött az ű kis malaczárul, mer mos má abba vôt az öröme, hogy az aszszon fijút születött. Mikor az embör abba az örömbe ételt vitt a kis malacznak, akkor láti, hogy a kis malaczcza _három_ kis malaczot fijadzdzott. Az embör nagy örömmel szalatt be: „Jaj, hé! möjen nagy gazdaságot adott az Isten, mer kétfelűl is szaporodunk! a kis malacz is mögfijadzdzott!“ Az aszszon mikô mán fő bírt az ágybul kelni, nagy örömmel mönt ki mögnézni a kis malaczokat, akkor látta, hogy három kis malacz vôt az ólba.

Anynyira nyőttek a kis malaczok mög a gyerök, hogy a kis malaczokat legelgetni hajtotta a kirájnak a kertye lábjába. Itt osztán ėcczör a kirájlán möglátta, hogy ez a _háromkismalacz_ möjen szépen _tánczol_ a kiskanásznál! Vôt a kis gyeröknek ėgy kis _muzsikája_, a möjen nótát fújt, úgy tánczoltak a kis malaczok. Igy gondolta a kirájlán: möjen szép vôna ez a kirájpalotán! möjen szépen tánczolnak ezök a kis malaczok! möjen jó vôna ėgygyet mögvönni! Oda jis mönt a kirájlán és kérdöszte: „Mönynyijé acz tė neköm ėgy kis malaczot?“ Asz monta a kiskanász: „Nem adok pézé sėmönynyijé sė, hanem ha főhúzod térgyig a zubonyodat, akkor adok“, mer még kis lán vôt. A kirájlán aszongya neki: „Óh, te kis szamár! mi hasznod vôna néköd abba? többet ér – mer tė szögén vagy – ha adok ėgy tarisznya aranyat!“ De a kis gyerök aszonta: ű neki aran nem köll. Mivel a lán nagyon szerette vôna esztet a királi palotára, asz gondolta: mit ű neki a zubonyát főrántani?! Főrántotta, aval a kiskanász odadott neki ėgy kis malaczot. Itt a királlány nagy örömmel viszi a kis malaczot a palotára, a kiskanász pedig hajt hazafelé. Mikor este hazaér, aszongya az apja: „Hun van, fijam! ėgy kis malacz?“ „Elvitte a farkas, aszonta: maj mögfizet érte“. Aszongya az apja: „Ó, fijam! hogy fizetne mög a farkas? mikor a farkasnak magának sincsen péze!“ „Ó, édösapám! – mongya a kiskanász – van annak“. Aszongya neki másnap az apja: „Ó, fijam! nė oda hajcsá, a hová tėnnap hajtottá legêni, mer a töbit is elviszi a farkas, elvisz a tégöd is!“ Másnap a gyerök csak odahajt a kiráj kertye lábjába, nem halgatott az apja szavára.

Másnap mikô möglátta a királán, hogy a gyerök odamönt legeltetni, mögén lėmönt, aszongya neki: „Te, kiskanász! mönynyijé acz neköm még ėgy kis malaczot? mer ez maga nem tánczol!“ Asz mongya a gyerök: „Pézé sėmönynyijé sė adok! hanem ha főhúzod kötöszködésig az ubonyodat, akkor adok még ėgy kis malaczot“, mer a lán még kislán vôt. A kirájlán aszongya a kiskanásznak: „Ó, tė, kis szamár! mi hasznod vôna néköd abba? többet ér – mer tė szögén vagy – ha adok ėgy tarisznya aranyat!“ De a kiskanász aszonta: ű neki aran nem köll. Mivel a lán nagyon szerette vôna, hogy ez a királi palotán möjen szép lösz; mit neki főrántani az ubonyát, főrántotta kötöszködésig. Aval osztán odatta a kis malaczot. A királlán nagy örömmel vitte haza a királi palotára, a kiskanász pedig estefelé hajtotta haza az ėgy kis malaczot az anynyával. Mikor este hazaér, aszongya az apja neki: „Hun van, fijam! a másik kis malacz is?“ Aszonta a gyerök: „Elvitte, édösapám! a farkas, asz monta: maj jô mögfizet érte“. „Ó, fijam! – mongya az apja – honnan fizetne mög? nem montam neköd! mikor a farkasnak nincsen pénze“. Aszongya a gyerök: „Dehogy nincs, édösapám! hon nė vôna a farkasnak péze?“ Itt oszt az embör ráparancsolt, hogy nė hajcson oda az erdőbe „mert a harmadikat is elviszi, osztán elvisz tégödet is“. De itt a gyerök röggel csak szinte odahajtott a kirájnak a kertye lábjába.

A királlán elig várta, hogy a kiskanászt möglássa. Röttön odamén, mögén aszongya: „Te, kiskanász! mönynyijé adnád ide neköm eszt a kis malaczot? mer kettő nem tánczol“. Aszongya a kiskanász: „Ha főhúzod nyakig az ubonyodat“. Aszongya a királlán: „Ó, te, kis szamár! mi jóságod vôna néköd abba? többet ér – mer tė szögén vagy – ha adok ėgy tarisznya aranyat!“ De a kiskanász aszonta, hogy neki aran nem köll. Mivel a lán nagyon szerette vôna, főrántotta az ubonyát. Mikor főrántotta az ubonyt, a kiskanász odagygya neki a kis malaczot mög a muzsikát is. A királlán nagy örömmel vitte haza a kis malaczot mög a muzsikát is. A hogy a királlán muzsikált, a kis malaczok úgy tánczoltak. A kiskanász pedig hazahajt este, akkor láti az apja: hogy nincs ėgy malacz sė. Asz mongya az apja: „Hun van, fijam! a harmadik malacz?“ „Elvitte, édösapám! a farkas, asz monta: maj jô mögfizet érte“. „Hát hunnan fizetne a farkas; mikor nincs annak péze?“

„Dehogy nincs, édösapám! van annak sok péze! hanem édösanyám, mos mán varjon ėgy nat tarisznyát, a kivel elmögyök az első malacz árájé!“ De az anynya nem akart nat tarisznyát varni, mert félt, hogy a farkas mögfogi, ha a nagy tarisznyával szalanni nem bír oszt mögöszi maj a fiját is. Itt osztán a gyerök elszökött az anynyátul aval a tarisznyával, a kivel azelőtt hordott kinyeret. Mikor a gyermök odamén a királi palotára, odamén a kapushon, odaköszön; aszongya a kapus: „Mit akarsz tė? kis gyermök!“ Aszongya: „Êgyüttem a királkisaszszonhon az első malacz árájé“.

A kapus êmönt, jelönti a királkisaszszonnak, hogy itt van ėgy gyermök ėgy tarisznyával az első malacz árájé. Asz mongya a királkisaszszon az udvarosnak: „Tőcsétök a tarisznyát tele aranynyal és hagy mönynyön!“ A gyermök nagy örömmel mén haza az apjáhon, hogy mijen jô mögfizetött neki a farkas! Mikor hazamén, kidűti az asztâra, láti az apja: mijen röngetög sok pészt hozott az ű fija. Itt oszt nagy örömmel vôt az édösapja és az édösanynya. Másnap röggel, mikor főkelnek, asz mongya a gyermök: „Édösapám! elmék a másik malacz árájé is!“ „Nė möny, édösfijam! mer addig csal, hogy mögösz tégöd is!“ És mivel a gyermököt nem akarják a szüleji ereszteni, elszökött, hogy a szüleji nem is tutták. Mikor odamén a királi palotára, odamén a kapushon, odaköszön, aszongya a kapus: „Mi bajod? kis fijam!“ Aszongya: „Êgyüttem a királkisaszszonhon a másik malacz árájé“. A kapus jelönti a királkisaszszonnak, hogy a gyerök elgyütt a másik malacz árájé tarisznyával. Asz mongya a királkisaszszon a kapusnak: „Tőcsétök a tarisznyát tele aranynyal és hagy mönynyön!“ A gyermök nagy örömmel viszi haza az aranyat az apjáhon, hogy möjen jô mögfizetött a farkas! Mikor hazamén, kidűti az asztâra, láti az apja: möjen röngeteg sok pészt hozott haza az ű fija. Itt oszt nagy örömmel vôt az édösapja és az édösanynya. Itt harmadik nap mögén êmönt a harmadik malacz árájé, az apja mögén nem akarta elereszteni, hogy maj mögöszi a farkas, mögén elszökött. Mikor a gyermök odamén a kirájpalotára, odaköszön a kapushon, aszongya a kapus: „Mi bajod? kis fijam!“ Aszongya: „Êgyüttem a királkisaszszonhon a harmadik malacz árájé“. A kapus jelönti, a királkisaszszon aszongya a kapusnak: „Tőcsétök a tarisznyát tele aranynyal és hagy mönynyön!“ A gyerök nagy örömmel viszi haza az aranyat az apjáhon, hogy möjen jô mögfizetött a farkas! Mikor hazavitte a harmadik malacz árát, itt annyi vôt a péz, hogy az apja és az anynya nem tudott vele micsináni.

De itt asz monta az apjának mög az anynyának: „No, édösapám! mos mán mönynyünk el más vidékre és vögyünk ki ėgy nagy bírtokot!“ Elmöntek más vidékre osztán nagy uraság löttek.

Az alatt az üdő alatt a királ kidoboltatta, hogy az ű lányán van _három jegy_ és a ki kitanáli, annak agygyák feleségül, ha szögén, ha boldog; de ha nem tanáli ki, _hatvan botot_ kap. Mikor eszt itt möghallották, aszongya a fijú: „No, édösapám! mönynyön kê el a vásárra és aszt a lovat vögye ken mög, a mölik a legszöbb a vásáron úgy, a hogy kimongyák, ken _nė alkugygya_, csak fizesse, és aszt a nyergöt, a mölik rávaló mög aszt a kantárt mög énneköm ruhát, a mölik a lekszöb mög kardot, de nė alkugygyon, csak fizesse ki!“ Mikor osztán az apja hazavitte a mindönfélét, a gyerök főkészült és fölnyergölte a szép paripát, útnak indult. Elmönt ű is a királlánhon möghalgatni, hogy möjen példával agygyák a lėánt férhön?

A hogy mönt, tanákozott ėgy herczegfijúval mög ėgy bárófijúval, asz kérdöszte tűle a herczegfijú mög a bárófijú: „Vitéz úr! maga hova mögy?“ „Mit kérdözik, hogy én hova mögyök? – aszongya – mönynyenek az útytyukon, én is êmék az útamon!“ Asz kérdözi a herczegfijú mög a bárófijú: „Magát hogy hîvik?“ „Mit kérdözi, hogy engöm hogy hînak? a hogy hînak, úgy hînak“. Hogy nem monta mög a nevit, a herczegfijú mög a bárófijú elneveszte Tréfának és aszongya a herczegfijú a bárófijúnak: „Halod-ė! evel jô lösz mönni, mer nagyon tréfás, hátha kitanáli, hogy möjen jegy van a királlányon?“ Itt oszt monták: „Gyűjön velünk! mönynyünk ėgyütt!“ Mind a hároman möndögéltek, rájuk estelödött ėgy nagy víz szélin. Fák is vôtak a víz szélin, oda mökkötöszték a lovukat, lėfeküttek a fák alá. Mikor a Tréfa elalutt, a herczegfijú mög a bárófijú azon gondoskottak, hogy csapnák be a Tréfát? Az ėgygyik kitanáta: „Halod! vezessük be a víz közepire a lovát, verjünk lė ėgy nagy karót és kössük oda!“ A másik mög aszonta: „No, az jó lösz!“ Úgy is csináták. Mikor a Tréfa fölébrett, akkor láti, hogy két ló van a fa alatt, az üvé pedig nincs ottan. Szétnéz, akkor láti, hogy az ű lova a víz közepin van ėgy nagy karóhon mökkötve. Itt a Tréfa nem szólt sömmit, csak kivötte a bicskát és a két lónak a négy-négy lábán a bűrt a bokába körülvákta, mögnyúszta oszt fölgyűrte térgyig, aval oszt lėfekütt, de nem alutt el, lesi, hogy mire mén a herczegfijú mög a bárófijú? Mikor röggel főkel a herczegfijú mög a bárófijú, nem is nézik az ű lovukat, csak a Tréfának szólnak, hogy: „Kêj föl, Tréfa! de elaluttál? az este sė itattad a lovadat, nészd! bemönt a víz közepire inni!“ Mikor Tréfa főkelt, nézi, elneveti magát: „He, he, he! tik asz csak nevetitök, hogy az én lovam bemönt inni, a tijetök mög főgyürekösztek, be akarnak érte mönni, kivezetni!“ Akkor ijett mög a herczegfijú mög a bárófijú a lovukon, hogy űmagukbul csináltak komégyát. Itt oszt legközelebb a faluba el köllött anni czigányoknak és másikat vönni és úgy indultak továb.