Part 11

Mikor a másik faluba értek, ėgy kocsmárostul kértek szálást; a kocsmáros adott is nekik ėgy jónagy istállót, a hun űk möghálhassanak és a lovukat bekössék. Itt osztán a herczegfijú mög a bárófijú mögén azon gondoskottak, hogy csapják be Tréfát? Itt oszt az ėgygyik kitanáta, hogy (ha) a Tréfa elalszik: „Kössük oda a lovának a farkát a jászolnak a karikájáhon, a fejit pedig az ajtófélfáhon!“ „Jó lösz a!“ monta a másik. Odakötötték osztán a lófarkát a jászolnak a karikájáhon, a fejit pedig az ajtófélfáhon. Mikor écczaka a Tréfa fölébrett, láti, hogy a lova farka a jászolnak a karikájáhon van kötve, a feje mög az ajtófélfáhon; akkor nem szólt sömmit, csak fölkelt és kivötte a zsebibül a bicskáját, a két lónak kihasigatta fülig a száját és mögnyúszta a pampuláját (szájszéle) alul, fölül és két fapöczökkel kipöczkőtte az ėgygyiket is, a másikat is, aval osztán a Tréfa lėfekütt, de nem alutt el, csak leste, hogy micsinál a herczegfijú mög a bárófijú. Mikor azok fölébrennek, nem is néznek széjjel, hogy az ű lovukat mi lelte? csak szólnak a Tréfának: „Kêj föl Tréfa! a tė lovad mán új jô lakott, hogy (a farával) öszik!“ Mikor a Tréfa főkel, aszongya: „Látom, hogy az én lovam (a farával) öszik, a tijetök mög neveti!“ Akkor látta a herczegfijú mög a bárófijú, hogy űk magukat csapták be mögén. Itt oszt a hercegfijúnak mög a bárófijúnak röttön el köllött anni a lovakat a czigányoknak és másikat vönni, a kivel tovább möhettek.

Itt oszt a harmadik nap, mikô útnak indultak, oda jis értek délután ėgy órakkor a királyi palotáhon. Mán akkô vôtak is: Herczegök, grófok, Nagyülepű tótok, Válogatott czigán gyerökök; de a ki ki nem tanáta, hogy mi van a kirájkisaszszonyon, hatvan botot kapott. Itt oszt űk azon tanácskosztak, hogy mönynyenek be? A herczegfijú bemönt legelsőbb maga. Mikor a herczegfijú kigyütt – nem tanáta ki, hát – hatvan botot kapott.

Azután a bárófijú mongya: jó lösz, ketten mönnek be ėcczöre a Tréfával, hátha a Tréfa kitanáli, így maj nem kap botot! Hogy bemöntek, a Tréfa mönt előre és a Tréfa aszongya: „A kishasán süt a hold sugara!“ Aszongyák rá: „Igaz!“ Akkor monta a bárófijú: „Minek montad? én is aszt akartam mondani!“ Aszongya Tréfa: „A két mejje köszt süt a napnak a sugara és a hajnalicsillagnak a sugara“. Asz monták rá: „Igaz!“ Aszongya a bárófijú: „Minek montad? én is aszt akartam mondani!“ Mos azon tanácskosztak: hogy möliké lögyön a lán? mer mindakettő kitanáta, ugyanaszt akarta mondani a bárófijú jis; êre asz felelte a kiráj: „Öszsze köll hîni a _tizėnkét_ tanácsadót és tájékozzák ki, hogy meliké lögyön a lán?“

Öszsze is mönt a tizėnkét tanácsadó, a legöregebb aszonta a királnak, hogy: „Ėgy külömös szobába fektessék lė a bárófijút mög a Tréfát mög a lánt, a lán fekügygyön közébet oszt a mölik felé lösz fordulva, azé lösz a lán“. Lė jis feküttek és a bárófijú felé fordûtt a lán. [A Tréfának pedig eszibe jutott, hogy a zsebibe sok czúkor és sütemény van, elkeszte ropogtatni és asz kérdöszte a bárófijú mikor fölébrett: „Mit ösző Tréfa?“ „Hát mit önnék? lėvetöttem a czizmám, lėvöttem a sarkát, aszt öszöm, vödd lė tés, oszt ögyél!“ A bárófijú csakugyan lėugrott az ágyrul, lėszakajtotta a csizmája sarkát, elkeszte önni és aszongya a lánnak: „Ne, szivem! ögyé tė jis“. A lán hogy nem bírta elrágni a csizma sarkát, mögharagudott, lėrukta oszt Tréfa felé fordût, Tréfa mög czúkort, sütemént adott neki. Mikor röggel benyitik az ajtót, látik, hogy ėgygyik vitéz van az ágyon, a másik pedig szégyölletibe az ágy alá bût. Akkor előhítták a bárófijút, a királán panaszkodik, hogy möjen étellel akarta űtet mögvendégölni! Itten hatvan botot kapott a bárófijú a mé ott hált oszt úgy bánt a királkisaszszonynyal: csizmasarokkal étette, hatvan botot pedig azé, a mé nem tanáta ki: mi van a kirájkisaszszonyon; ű csak aszonta: hogy én is aszt akartam mondani.] Nagyszomorújan ballagott a herczegfijú után a százhúsz bottal. Itt osztán a Tréfának feleségül atták a királlánt. Lött nagy lakodalom, hogy _hétmögyére_ szólt, szögén, boldog ott löhetött, a ki csak akart.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

17. A napkeleti királfijú és a napnyugoti királlėján.

Azelőtt, mikor a fijú mög a lán _tizönhárom_ esztendősek vôtak, akkor keszték ėgymást szeretni a fijatalok. Akkor a napkeleti királ írt a napnyugoti királnak, hogy ű neki van ėgy fija, a napnyugoti királnak mög ėgy lánya, hát agygya oda a lányát, lögyön az ű fijának a felesége. A napnyugoti királ viszszaírta, hogy kűgygye el a fijának az arczképit. El is kűtte a királ a fijának az arczképit; de mikor möglátta a napnyugoti királlėján, asz felelte, hogy még a sáros czipőjit sė türüli hozzá. Êre nagyon mögszégyölte magát a napkeleti királfijú, asz monta az atytyának: „Agygyál neköm anynyi kőcségöt, hogy _húszéves_ koromig mög nė lögyek szorulva!“ Adott is az édösatytya anynyi kőcségöt, oszt útnak indult a királfijú. Elmönt legislegelsőb aranművességöt tanulni. Asz monta az aranművesnek, hogy űtet a legfinomabb aranművesnek tanícscsa ki! Ki is tanította olan aranművesnek, hogy több a kerek ég alatt nem vôt. Mökköszönte az aranművesnek a jóságát; aval továb indult. Elmönt ės susztėrhon; asz monta a susztėrnak, hogy űtet ojan susztėrnak tanícscsa ki, hogy ojan töb ba kerek ég alatt nė lögyön! Mög is tanította a susztėr ojanra, hogy töb ba kerek ég alatt nem vôt. Mög is köszönte szépen; aval továb bindult. Elmönt osztán a virágkertészhön. Asz monta a virágkertésznek, hogy űtet a legfinomab virágkertésznek tanícscsa ki! Kis is tanította olan virágkertésznek, hogy töb ba kerek ég alatt nem vôt. Mökköszönte a virágkertésznek a jóságát, aval továbmönt.

Elmönt osztán a napnyugoti királ kertyibe, kérdöszte: „Köl-lė, kertészlegén?“ Aszonták: „Éppen mos köl ėgy!“ Be jis fogatták. Hát a kert nagyon el vôt hanyagolva, ű osztán a kertöt nagyon szépen röndbe hoszta. Itt osztán asz _mongya_ a kertészlegén a _főkertésztül_, hogy: „Itt lán nem szokott járni?“ Aszongya a főkertész: „Dehogy nem, szokott itt!“ „Hogy van az, hogy én nem látok ėgygyet sė?“ Itt oszt a főkertész fölmönt és mögsukta a királlán két komornyikjának, hogy szép kertészlegén van itt, a kertöt is szépen röndbe hoszta. Az ėgyik komornyikja lėszökött, mögnészte a kertészfijút. Aval kötötte oda magát, hogy tunna-jė neki kötni ėsz szép pukétát? A kertészlegén asz monta, hogy: „Tunnék! Mönynyön csak ėgy kicsit sétálni! addig én mögfogom kötni“. Még a komornyik sétált, addig a kertészlegén nagyon szép pár _czipőt_ csinát. Mikor viszszamönt a komornyik a pukétájé, kezibe atta a pukétát és mikor mönt főfelé, a szömibe tünt neki a szép párczipő. A komornyik hítta a kiskertészt: „Gyűjön csak! nézze micsoda ez a kiskapu tetejin?“ Asz mongya a kiskertész: „Ez ėgypár czipő“. Asz mongya a lėján: „Pipő?“ Akkô még nem tutták âra, hogy mi az a czipő, mert âra csak mamuszba (= szőrczipő) jártak. A kiskertész asztán monta: „Nem pipő, hanem czipő“. „Mi annak az ára?“ kérdöszte a komornyik. „Pézé nem adom, hanem gyűjön lė estére hozzám!“ monta a kiskertész. „Aszt én nem töhetöm, hanem pézé mögfizetöm!“ „No, én aszt pézé nem adom“. Hogy a komornyik még ojat nem látott, asz monta: „No, maj estére, mikor nem lát sėnki, lėgyüvök“. Itt osztán a kiskertész odatta a czipőt. Mikor főkészült a komornyik, asztat a királkisaszszon nagyon nészte, hogy mi jaz a lábán; kérdöszte, hogy: „Mi jez?“ Aszongya: „Czipő“. „Pipő?“ „Nem pipő, hanem czipő“. „Hun vötted?“ kérdöszte. „A kiskertész atta“. „Hát ijet is tud csináni?“ A másik komornyik hogy hallotta, mingyá lėszökött a kertészfijúhon, űs aval kötötte oda magát, hogy tunna-jė neki kötni ėsz szép pukétát? A másik komornyik is úgy járt. Mos mán mind a két komornyiknak van czipője. Másnap sétálni möntek mind a hároman: a két komornyik czipőbe sétált, a királkisaszszon pedig csak mamuszba (szőrczipő) sétált. Szégyölte a királkisaszszon, hogy neki csak mamuszsza van, ű is mögnészte a kertészlegént, ű is aval kötötte oda magát, hogy tunna jė a kertészlegén neki kötni ėsz szép pukétát? A kertészlegén asz monta: „Mönynyön csak ėgy kicsit sétálni! addig én mög fogom kötni a pukétát“. Még a királkisaszszon sétált, addig a kertészlegén neki ol nagyon szép párczipőt csinált, hogy a fejit aranbötűvel kirakta oszt főtötte a kiskapu tetejire. Mikor a királkisaszszon viszszamönt a pukétájé, neki is a kezibe atta a pukétát. Mikor mönt főfelé, neki is a szömibe tünt a szép párczipő; a feje aranbötűvel vôt kirakva. A királlánnak nagyon möktecczött a czipő, mingyá kérdöszte: „Mi annak az ára?“ „Pézé nem adom, hanem gyűjön lė estére hozzám!“ „Mé beszél maga ojan gorombákat, én asztat nem töhetöm, ha mögtugygya atyám, vége az életömnek“, monta a királkisaszszon. „Nohát én pedig pézé nem adom!“ A királkisaszszonnak nagyon möktecczött a czipő, külömb vôt, mint a komornyikoké, a feje aranbötűkkel ki vôt rakva, ráált, asz monta a kertészlegénnek: „Atyámék elmönnek sétálni, maj lėgyüvök, estére nem gyühetök“. A kiskertész odatta a királlánnak a czipőt. A királlán mikor az atytya mög az anynya elmönt sétálni, lėszökött a kertészlegénhön. A királlán asz mongya ėcczör a kiskertésznek: „Baj van! hanem szökjünk mög! Atyám, ha mögtugygya, agyonüt mind a kettőnket!“ Mögszöktek, mündönütt gyalog möntek, hogy a kiskertész mögmutassa: nė hogy a czipőjit sė türüli hozzá, hanem még gyalog is elmén vele. Itt osztán anynyira möntek, hogy a napkeleti királ határjába értek. A napkeleti királnak vôt ėgy falka gujája, a gujásoktul asz kérdöszték, hogy kaphatnának-ė ott szálást? A gujások a kiskertészt fölüsmerték; ű kiatta a gujásoknak, hogy nė szôjjanak, hogy ű a napkeleti királnak a fija! Aszonta a gulásoknak, hogy asz mongyák: hogy úgy kapnak szálást, ha a gulát écczaka űk őrzik. Itt osztán a kiskertész mög a királlán őrzötték a gulát: az ėgyik az ėgyik oldalán, a másik a másik oldalán ült.

Röggel, mikor mögviratt, úgy indultak továb ba napkeleti királ várossa felé. A napkeleti királ várossa szélin csinált ėgy dėszkabódét, abba mérték az italt. A kiskertész ott hatta a királlánt, bemönt az édösatytyáhon, asz monta az édösatytyának, hogy kűgygye ki a katonákat mulatni és anynyira kérjék az italt, nė kérdözzék, hogy mit kóstál, csak hánynyák a pészt, hogy (a királykisasszony) nė győzze elrakni! Az atytya kikűtte a katonákat a bódéba mulatni, pészt is adott nekik öleget, hagy kőcscsék, kiatta parancsba, hogy nem szabad mökkérdözni: mit kóstál az ital? csak hányni köl a pészt! Este hazamén a kiskertész, asz kérdözi tűle, hogy mén a kereset? Asz monta a királlán: „Ha így mén a kereset, itt mög fogunk gazdulni, mer anynyi vôt a péz, hogy nem győztem elrakni“. Másnap röggel asz mongya a kiskertész: „Tė csak itt lögyél, én mög maj bemögyök a városba italt röndölni!“ Mögén bemönt a kiskertész, asz monta az atytyának: „Kűgygye ki a katonákat mulatni és nė fizessenek, ha kéri (a királyleány) a pészt, a bódét verjék öszsze mög űtet is verjék mög jô!“ A napkeleti királ kiatta parancsba, hogy most nem kő fizetni, ha pészt kérnek, öszsze köl törni a bódét mög a ki pészt kér, mög köl verni jô! A katonák mög is tötték, a bódét is öszszetörték, a királlánt is elverték jô. Este, mikor hazamén a kiskertész, kérdözi: „Nohát! hogy mén a sor?“ Aszongya: „Nem a legjobban, hanem jó lösz innen elszökni!“ „No, ha mán nem jó mén a seft, gyerünk be, maj más álást keresünk!“

Bemöntek a városba, asz mongya a kiskertész: „No, majd én beállok a napkeleti királhon kocsisnak, tė mög ájj be szobalánnak!“ Úgy is csinátak, a kiskertész bejált a napkeleti királhon kocsisnak, ű mög bejált szobalánnak. Asz mongya a kiskertész a napkeleti királnak: „Csinájjunk lakodalmat, majd én mögházasodok, hanem nem köl mondani sėnkinek!“ Itt hallották, hogy nal lakodalom lösz, a napkeleti királ házasíti a fiját. Szerette vôna a királlán möglátni, hogy möjen a napkeleti királ fija? A királ kiatta, hogy mündön szobalánnak bent köl ülni az asztalná sorba. A napnyugoti királlán, hogy nem látta a kiskertészt sėhun a lakodalomba, a kötője alá kötött ėgy nagy szélkét (= bögre), abba rakott a kiskertésznek mindönfélét, hogy kapjon űs. Mikor begyütt a napkeleti királfijú, keszte a lányokat sorra tánczoltatni. Itt először a napnyugoti királlánra került a sor tánczolni; nagyon szabatkozott, hogy ű nem tánczol, de itt muszaj vôt neki. Mikor látta, hogy muszaj, aszonta: engegygyék ki ėgypár perczre! De hogy észrevötték, hogy a kötője alatt van a szélke, azé sė engette ki a királfi. Elkesztek tánczolni, öszszetört a szélke. Akkor elkeszte a napkeleti királ kijabálni, a többi mög utánna: „E lösz a királfi felesége, mer az urát szereti, _e sömmibül sė akari_ az urát _mökcsalni!_“ Akkor üsmerte mög, hogy a kiskertész a napkeleti királfi, akor röstelte mög, hogy aszt írta, hogy a sáros czipőjit sė türülí hozzá, mikor el is mönt utánna.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

18. A két ėtesvér.

Vôt a világon két ėtesvér, az ėgygyik nagyon zsugori embör vôt, szerette vôna még a testvérijét is eltulajdonítani, a tesvérje pedig szögén embör vôt, csak három láncz fődecskéje vôt; de nem vôt sėmmi jószága, a mivel munkálja, elmönt a tesvérjihön: agygyon neki négy ökröt mög ėgy ekét, a mivel mögszánti az ű fölgyit! Aszongya: „Én hétköznap nem athatok, mer neköm is köl, hanem erigy ki vasárnap!“ De aszongya neki a tesvérje: „Ó! hogy kévánhatod, hogy én vasárnap mönynyek ki, mikor a többi embör misén van, én mög száncsak?“ Aszongya neki a bátytya: „Eregy ki röggelhajnalon, osz gyere haza esthajnalon, akkor sönki sė látytya!“ Itt a szögén embörnek nem vôt mit tönni, mer szögén vôt, így is tött. A hogy kint szántogatott, a főd végin mögált ėgy _Öregkuldús_: itt az embör mögröstelte, hogy ű maj fölüsmeri űtet, mögált a főd közepin, babrált az ekéjin, hogy majd elhalad a főd végirül. Nem győszte a szögén embör várni, hogy a Kuldús továb mönynyön, aval szántott továb. Mikor kiér a főd végire, asz kérdöszte az Öregkuldús: „Hát tė máma jis szántasz, még más a misén van?“ Akkor a szögén embör elsorolta, hogy ű mi végűl szánt, szögén sorsba van, a bátytya máskor nem agygya oda az igát. Akkor asz kérdöszte az Öregkuldús: „Mit akar? hogy a négy ökre mögdögöjjön, vagy a bátytya két szöme kiugorjon?“ Aszonta: „Ėgygyiket sė!“ Aszonta az Öregkuldús: „De muszaj az ėgygyiket elválalni, valamöliket!“ Igy gondolta a szögén embör, hogy inkáb a négy ökröt veszícscse el a bátytya, mint a két szöme világát.

Mikor a négy ökör mögdöglött, hazamönt és a bátytyának panaszkodott, hogy járt! De itt a bátytya nem hitte, hanem aszt álította, hogy: „Tė mögszakajtottad az ökrejimet, mer sijettél szántani, hogy ki lögyön; hanem mos mind elvöszöm a három láncz földedet!“ Itt osztán a két tesvér pörbe száltak. Mikor a szögén embört hívatik a bíróhon, az úton mönt ėgy embör, vezetött ėl lovat, látta, hogy elesött a lova, segíteni akart rajta; mögfokta a ló farkát, húszta föl, kiszakatt a ló farka; ez is bepörölte, hogy mé szakajtotta ki a lovának a farkát? Itt osztán a szögén embört bezárták a kösségházába. A szögén embör hogy nagyon éhös vôt, a kösségházán kívül nagyonszép epörfák vôtak, átmönt a kerítésön eprözni, mikor viszszagyütt, möglátta a portás felesége, hogy nagyonszép epör van nála, kért tűle epröt. Aszongya: „Nem adok! hanem agygyon kinyeret, adok epröt“. Az aszszon nem adott kinyeret, ű sė adott neki epröt. Az aszszonnak êmönt a gyeröke és itt a portás is bepörőte a szögén embört. Itt a szögén embör mögijett, lėugrott az emeletrű, ráugrott a püspökre, – mert a püspök ott prédikált a népeknek, – a püspök röttön möghalt. Ezök a népek, a kik halgatták a prédikácziót, bepörölték a szögén embört.

Itt oszt a szögén embör az ítélőbíró elébe fogott mönni és ott elsorolta, hogy járt a bátyával. Aszonta az ítélőbíró a szögén embör bátytyának: „Itt vannak az istállóba nagyonszép ökrök, _válaszszá ki négyet_, lögyön a tijed, vid haza! osztán _kiszúrom a szömödet_“. Asz monta a szögén embörnek a bátytya: „Inkáb nem köl a négy ökör!“ Azután gyütt az az embör, a kinek a lovának elszakatt a farka, annak asz monta az ítélőbiró, hogy agygya oda aszt a lovat a szögén embörnek, még _ki nem nyől a farka!_ „Én a lovat nem adom! köll, dôgozni akarok!“ „No, hát akkor elmöhecz haza, nincs továb törvén! Segíteni akart a szögén embör, nem a károdat akarta!“ Mos gyütt a portás. A portás aszongya: hogy ű neki a feleséginek elmönt a gyeröke, mer nem adott epröt néki. „No, hát ad oda a feleségödet a szögén embörnek oszt majd, ha az aszszon úgy lösz, a hogy vôt, mikô el nem mönt még a gyeröke, viszszaagygya“. Aszonta: _Ű a feleségit nem agygya_ sėnkinek oda! „Akkor tís elmöhecz haza!“ Akkor azok gyüttek, a kiknek prédikált a püspök oszt bepörölték. Azoknak mög aszonta az ítélőbíró: „A _szögén embör odaál_, a hun a püspök möghalt, tė mög a szögén embörre _ugorjá rá_, hogy hajjon mög!“ „Hát ha a szögén embör elugrik onnét?“ Aszongya az ítélőbíró: „Mér nem ugrott el a püspök is onnét?“ Igy mönekült mög a szögén embör a sok pörtű.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

19. A bocskordi kiráj kitutta a ludamėnti kirájt.

Vôt két katona, bemöntek ėgy gazdáhon hálásra, hát ott osztán babot attak nekik vacsorára, de a két katonának nem nagyon tecczött a vacsora, nem is öttek, mer látták, hogy a gazdaszszony a ludat betötte a kemönczébe. A katonák észrevötték, hogy itt kôbász is van. Écczaka, mikor a gazda alutt mög a felesége, mögrakták a tarisnyát kôbászszâ, mögtanáták a hájat is, aszt is beletötték a tarisznyába, a ludat pedig kivötték a kemönczébül és a helire belegyuktak ėgy bocskordarabot a fazékba. Mikor evvel készen vôtak, êkesztek önni az esteli maradékbul a babbul, hogy majd osztán indulnak.

Az ėgygyik a hogy övött, – de nem mert lámpást gyûtani, hogy világosság lögyön – hát a sütétbe nem tutta, hogy hun fekszik a czimborája, odavitte a babot a gazda ágyáhon, odatötte (a farukhoz), hogy ögyenek. Sütétbe asz gondolta, hogy a cimborája van ott. Az aszszon mög éppen akkô (szellentett), aszongya a katona: „Nė fúdd, nem meleg!“ Mikor osztán nem halgatott a szóra, csak fújta, mögharagudott, közéjük vákta. Akkô tutta mög, hogy nem a czimborájáhon vákta, mer a gazda fölérzött, mögéröszte, hogy a bab ott van, aszongya a feleséginek: „Kêj fő! ide (szükségeltél)“. A felesége tapogat, aszongya: „Ken (szükségelt) ide!“ Itt oszt nem mert ėgygyik sė főkelni, a katonák pedig készültek, hogy mönnek, a gaszda, hogy nem mert főkelni, az ágybul marasztalta, hogy maragygyanak még! Aszongya a katona: „Hajj, háj! el köl mönni masírozni, mer a bocskordi kiráj kitutta a ludamėnti kirájt a fazékdi várábul!“ Aval oszt a két katona mikor elmén, főkel a gazda mög a gazdaszszon, akkor látik, hogy a hunczut katonák a babot tötték közéjük. Mikor frustukolni akarnak, akkor látytyák, hogy a fazékba csak bocskor van, nem a lúdczomb! Szétnéznek, nincs a háj, a kôbász, azé monta a katona: „Hajj, háj! el köl mönni masírozni, mer a bocskordi kiráj kitutta a ludamėnti kirájt a fazékdi várábul, annak köl segíteni!“

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

20. Tillinkó.

Vôt ėgy embörnek 3 fija, kivezette az erdőbe űket, hogy miféle mestörök lösznek? Odavezette a legöregebbet ėgy nagy fáhon oszt aszt kérdöszte: „Ugyan, fijam! miféle szörszám lönne ebbül a fábul?“ „Ebbül édösapám – aszongya – szép dėszkák lönnének: asztal mög ez, az“. Aszonta neki az apja: „No, fijam! tė asztalos lösző“. Akkô odavezeti a középsőt, aszt oszt kérdöszte: „Ugyan, fijam! miféle szörszám lönne ebbül a fábul?“ „Ebbül, édösapám! szekérôdal, nyûjtó mög rúd“. „No – aszongya – fijam! tė bognár lösző“. Akkor a lekkisebbet odavezeti oszt kérdözi: „Ugyan, fijam! miféle szörszám lönne ebbül a fábul?“ „Ebbül – aszongya – lösz ėgy kétágú akasztófa, az ėgyik mögbírná kendet, a másik ėngömet“. „No, tė, fijam! akasztófáravaló lösző“. Akkor kidoboltatta az apja: van neki ėgy akasztófáravaló fija, de vigyázzanak, mer a mit a két szöme möglát, a két keze ott nem hagyi.

A királ is möghalotta, mit dobolnak, aszt üzente neki: ha a csődörit el nem lopi, akkor vége az életinek! Ez alatt az üdő alatt oda röndölt a királ sok katonát: ėgygyet ráültetött a lóra, négygyel a négy lábát fogatta, ėgy a farkát fokta, kettő pedig kétfelül a kantárszárat, ėgy pedig a kötőféköt fokta, kettő pedig kétfelül az ajtóba ált. Itt oszt Tillinkó fölőtözött kufaaszszony ruhába és mindönféle szöröket árût: szappant, czipőkenyőt, pálinkát. Este odaköszön: „Jó estét, fijajim! kapnék-ė itten valami szálást?“ Asz mongyák: „Nem löhet, szülém! mer itt nagy baj van, mer az écczaka a Tillinkó el akari a csődört lopni, azér nem löhet itt szálást kapni“. „Ó, fijajim! – aszongya – nė féjjetök én tűlem, mer ús sė birok alunni, maj szólok nektök, ha êgyün“. „Nem – aszongya az ėgygyik katona – ken az a Tillinkó?“ „Ó, fijam! hogy gondolhacz ojat, mikor a hírit sė hallottam Tillinkónak“. Akkor a többi katona köszt aszongya ėgy: „Agygyunk ennek az öregaszszonnak szálást, vagyunk mink ölegen, ha valamit akar!“ Itt oszt attak is szálást az öregaszszonnak. Az öregaszszon osztán el keszte sorolni a katonáknak, hogy ű mit árul. Aval osztán mikor az öregaszszon lėfekütt, aszonta ėgy katona: „Igyuk mög az öregaszszonnak a pálinkáját, maj röggel kilükjük“. Az öregaszszon pedig jô látta, nem alutt, hogy a pálinkát min mögitták. Mikor látta, hogy mán kezdenek ėgyik êre, másik âra dűlni, mer a pálinkába _álompor_ vôt; akkor ű röttön főkelt és a ki föntült a lovon, fölkötötte a gėrėndába; a ki pedig a négy lábát fokta, négy fát adott a kezibe; a ki pedig a farkát fokta, ėgy kôczot adott a kezibe; a ki pedig a kötelet fokta, annak ėgy kötélt; a ki két felül a kantárszíjat fokta, ėgy nagy darab szíjat adott a kezibe. Tillinkó pedig a lovat kivezette és röttön elmönt vele. Röggel, mikor keszdött világosonni, a királ röttön mönt nézni, hogy mögvan-ė a csődöre? Mikor bemönt a királ az istálóba, akkor láti, hogy nincs a csődör; asz kijáti: „Hun a csődör?“ A ki föl vôt kötve, elkijátotta magát: „Ülök rajta!“ akkor lėesött. Emez a négy pedig asz kijátotta: „Fogom a lábát!“ A ki a kôczot fokta, asz kijátotta: „Fogom a farkát!“ A kettő pedig: „Fogom a kantárszárát!“ Itten pedig kipattant a szömükbül az álom, akkor látik, hogy ki fát, ki kötelet, ki kôczot fog a kezibe, Tillinkó pedig elvitte a lovat.

A királ szégyölte, hogy Tillinkó anynyi katonátul _elvitte a csődört_, hívati Tillinkót, hogy neki van 12 fogat ökre, mind a tizėnkettőnek az elejin csöngő lösz, ha eszt el nem lopi, vége az életinek. Itt osz Tillinkó kimönt a pijaczra, vött ėgy falka, kis csírkét, mindėgygyiknek a hátát bearanporoszta és a mőre möntek a bérösök az erdőbe, eleresztötte űket. A bérösök mikor eszt möglátták, lėugráltak a szekérrű és elkesztek az erdőbe utánnuk szaladozni. Még a bérösök az erdőbe szaladosztak, Tillinkó pár csöngőt fölakasztott a fára és a többi csöngőt begyukdosta, hogy né szôjjanak. Akkor elébe vötte a tizėnkét szekeret és elhajtotta. Még a bérösök a csirkéket kergelészték, ėgy aszongya: „Gyerünk! mer maj Tillinkó elhajti az ökröket!“ A másik aszongya: „Áh! még szólnak a csöngők“. Aval osz továb kergelészték a csirkéket; de sűrű vôt az erdőbe, a csirkék beszalattak a surnyók (a ki kihajt a fatüvibül) közé; de itt már ráúntak a bérösök, akkor látik, hogy mán fán szól csak a csöngő, Tillinkó _elhajtotta az ökröket_. A bérösök rémülten mönnek hazafelé ökrök nékű. A királ ezön nagyon mögharagudott a bérösökre, de még a Tillinkóra jobban.