Part 12

Röggel oszt mögén főhívati Tillinkót, aszongya: „Van ėgy falka gulám, ha tė eszt az écczaka el nem lopod, vége az életödnek!“ A királ a falka gula mellé anynyi gulást álított, a mönynyi marha vôt a falkába. Tillinkó este âra mönt két szamáron és ėgy akóshordó vôt a kocsin, tele vôt borral. Odaköszön hozzájuk: „Jó estét atyafijak! ugy-ė, nem tunnák kentök, hogy mőre löhetne ebbe a faluba elmönni, mer ê vagyok tévedve. Sürgős a dôgom, a fijamat mos házasítom, eltévettem. Hotyha valahogy útbaigazitanának kentök!“ Ėgy gulás êtanáta: „Jó vôna, ha az öreg itt hálna! maj az écczaka jô mögszínnánk (a borát)!“ Aszongya neki ėgy gulás: „Atyafi! jó lösz, ha ken itt möghál, mer ús sė tud ken most elmönni“. Tillinkó oszt ott hált, de a bor tele vôt _álomporral_. Tillinkó mihánt lėfekütt, út tötte magát, mintha mingyá elalutt vôna; a gulások pedig odamöntek sorba, jô möghúszták a hordót. Elaluttak minynyájan, Tillinkó pedig mindön kutyának adott ėgy-ėgy darab _álomporos kinyeret_, a kutyák is elaluttak. A gulásoknak a botytyukat lėszurkálta a fődbe, a kutyákat pedig ráhúszgálta a botra. Aval Tillinkó elébe fokta a marhát és hajtotta. A marhák köszt vôt ėgy fekete, léterítötte fehér lepedővel. Mikor röggel fölébrennek a gulások, látik, hogy nicsen marha; fütytyentenek a kutyáknak, aszt látik, hogy a kutyák a bot tetejin sivalkonnak; ârul tutták mög a gulások, hogy a hunczut Tillinkó vôt, mer más nem tötte vôna esztet. Szalattak osztán a falka után, utol is érték Tillinkót, de hát a fekete marhát nem tanáták a többi köszt, így osztán nem válalták az üvéknek. Aval osztán nasz szomorújan möntek viszsza, hogy nincsen marha. A királ osztán nagyon mögdorgálta űket, hogy anynyijójuktul _eltutta_ Tillinkó _hajtani a marhákat_.

Mingyá hívatta föl Tillinkót, asz monta neki: „Ha el nem hozod a rácz papot mög a kántort, harangozót, fölakasztatlak“. Tillinkó hazamönt és elmönt a rácz templomba, écczaka kiásta az ajtóküszöb ajját belülrül és odatött ėzs zsákot, azután vött ėgy kotlóajjacsirkét, bearanyporoszta ezöknek is a hátukat, minynyájinak kötözött a hátára ojan kis gyėrtyákat piros pántlikával, mindön gyėrtyát möggyûtott, a csirkéket elereszgette a templomba és elkeszdött harangozni és énekölte: hogy mingyá elvesz a világ. Mikor eszt möghallotta a harangozó, röttön szalatt, hogy mijé harangoznak? Mikô bemén, hajja: hogy mingyá elvesz a világ; szalad a rácz paphon, hogy gyűjön, mer a templomba (hallani már) hogy mingyá elvesz a világ. Szalad a rácz pap a harangozóval mög a kántorral; möghallotta az is. Mikô odaérnek, hajják, hogy mingyá elvesz a világ, a ki mög akar mönekülni, az bújon a küszöb alá“. Itten a rácz pap nagyon könyörög, hogy: „Uram! csak engöm vigyél el!“ „No, hát ki vagy?“ Akkor mongya: „Én vagyok a rácz pap“. „No, ha tė vagy a rácz pap, hát buj ide a küszöb alá! de mesztelen, mer oda ruhába nem löhet bemönni!“ Mikor ez bebújt, könyörög a kántor mög a harangozó, hogy űket is vigye el! Asztán űk is _belebujtak a zsákba_. Akkor a zsákot ló után kötötte, úgy húzatta űket, mer háton nem bírta vinni. Mikor möntek, asz kérdöszte a rácz pap – nem győszte mán várni –: „Meszsze van-ė, mönyország ajtaja?“ Aszonta Tillinkó neki: „Nem meszszi van, csak még két grádics, hanem tudod-ė, mé van e? Mikô szögén möghalt, nagyon keveset prédikáltá, mikô gazdag halt mög, akkô mög nagyon sokat prédikáltá“. Ėcczör mán nem győszte a kántor sė várni, űs kérdöszte: „Meszszi van-ė még mönyország ajtaja?“ Aszongya Tillinkó: „Nem meszszi van már, csak még ėgy grádics. Hanem tudod-ė, mé van e? mer mikor szögént temetté, keveset énekölté, mikor gazdag vôt a halott, akkor mög sokat énekölté“. A harangozó jis mögúnta mán, kérdözi: „Meszszi van-ė még a mönyország ajtaja?“ „Nem meszszi van, hanem tudod-ė, mé van e? mer mikor szögén halt mög, rövidet harangoztál, ha gazdag vôt a halott, akkor mög hoszszút harangoztál“. Odaért Tillinkó a királnak az ablakjáhon, odaálította a nazs zsákot. A királ elig várta, hogy röggel lögyön, kimén, hogy ott van-ė _a rácz pap, kántor mög a harangozó_, mer ha nincsen, akkor Tillinkót êfődeli. Mikor a királ möglátta, hogy _ott vannak_ mind a hároman, elkeszte korbácsal mind a háromat verni: a zsákot verte kivül, de űk benne vôtak. Mikor ráúnt verni, aszonta: „No! a ki elsőb bujt bele, bûjon ki!“ Mikor oszt bujt ki, akkor is oszt ėgyre a korbácsal! Akkor oszt nem bánta a rácz pap, örűtt, hogy kiszabadult a zsákbul, látta, hogy nem mönyországba van. Akkor aszongya a királ: „A ki másocczor bût bele, bújjon ki!“ Akkor bût ki a kántor, de aszt is elkeszte ám rakni. As sė bánta mán, csakhogy kiszabadult a zsákbul, látta, hogy nem mönyországba van. Akkor aszonta a királ: „A ki harmacczor bût bele, bújjon ki!“ A harangozó bût ki. „Tés itt vagy?“ Aszt is mögverte, as sė bánta mán, csakhogy kiszabadult a zsákbul. Ėgymás után szalattak a faluba.

A királ mingyá hívati Tillinkót, kiatta neki parancsba: hogy ha a feleséginek az arangyűrűjit el nem lopi, vége az életinek. A felesége az úján viselte akkor, hogy Tillinkó el nė vigye. Akkor Tillinkó hamardossan kispėkulálta, hogy kimén a temetőbe, kiás ėgy halottat, odaviszi a királ szobája faláhon, oda jis vitte, kiásta hátul a szobafalát és ott elkeszte: hun begyukta, hun viszszahúszta a mögholtnak a fejit. Itt oszt, hogy sok őr vôt, möglátta, odaszalatt a királhon, hogy: „Gyűjön, mê itt a Tillinkó!“ Itt oszt a királ kimén, Tillinkó pedig addig êre, addig âra (csellent) bemönt a hálószobába, asz monta a királ feleséginek: „No, szívem! agyonvertük Tillinkót, hanem mos mán ad dide az arangyűrűt, hagy töszöm el, nė félcsd, hogy elviszi Tillinkó!“ A királné odatta neki az arangyűrűt, elvitte az arangyűrűt. Mikô Tillinkó látta, hogy feléje gyünnek az őrök, belükte a halottat közébük, az őrök osztán asz gondolták: Tillinkó, nekiestek, verték. Mikor mán látták hogy nem mozdul, a királ bemönt a feleségihön, aszongya: „No, szívem! ad dide az arangyűrűt, mos mán agyonvertük Tillinkót!“ „Most attam oda!“ mongya a királné. „Dehogy attad!“ „Hát nem mos kérted?“ Akkor tutta a királ, hogy nem Tillinkót ütötték agyon, hogy Tillinkó _elvitte az arangyűrűt_. A királ ezön nagyon mögharagudott, de nem mert (Tillinkónak) többet mondani, mer mindönit êlopott vôna. Akkor főhívatta a királ Tillinkót, aszonta neki: „No, nem gondoltam, hogy ilen akasztófáravaló lögyé, mos mán hiszöm, hogy nem birok veled, hanem sömmi jószágomat el nė lopjál!“ Itt oszt Tillinkóbul nagyon gazdag embör lött.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

(Ostobák.)

21. Bohó Misi.

Vôt ėgy embörnek ėgy fija, mikor mán főnyölt, elkűtte az embör szôgálni. Akkor _három nap vôt ėgy esztendő_. Beált ėgy gazdáhon. Mikor kitőtötte az esztendőt, a legiselső esztendőre kapott ėgy _tűt_. Nagy örömmel mönt haza a szolgálatbul; hogy mén az úton, mönt előtte ėgy szénás szekér, beleszúrta a tűt. Mikor odaértek, hogy neki másik útra köllött mönni, akkor aszongya az embörnek: „Mögájjon kend! mer beleszúrtam a szénába a mijé szôgáltam és nem tanálom“. Anynyira keresik, hogy mán a szénát is mind lėhányik, még sė tanálik; akkor kérdözi az embör: „Ugyan, mi löhetött az a szolgálati béröd?“ „Én nem tudom, hogy hîják“. „No, – aszongya – evel a kereséssel még a tűt is mögtanálnátok!“ Aszongya: „Az az, a vôt: tű!“ Itt oszt nagyszomorújan mönt haza Bohó Misi az apjáhon, hogy nem tutta bemutatni, hogy abba az esztendőbe mit szôgát. Mongya az apja neki: „No, hazagyütté, mér vagy ojan szomorú?“ Aszongya: „Hogy nė vônék szomorú, a mit szôgáltam, beleszúrtam a szénás szekérbe oszt nem tanátam mög“. „Mi vôt, a mit szôgáltá?“ kérdözi az apja. „Én nem tudom, pedig anynyira kerestük, hogy még a szénát is mind lėhánta az embör a szekérrül, aszonta oszt az embör, hogy ojan kereséssel még a tűt is mög löhetne tanáni! a vôt a, tű vôt“. „Ó, te: szamár! – mongya az apja – aszt nem oda köllött vôna tönni, hanem a kalapodhon szúrni“.

Elmönt mögén szôgálni, ugyanahon a gazdáhon ált be. Mikor kitelt a másik esztendője, szôgált ėgy _ekevasat_, a kalapjáhon szúrta, úgy mönt hazafelé. Úgy férehúszta a nyakát, hogy elig bírta hazavinni. Mikor hazaért, kérdözi az apja: „Mit szôgáltá? fijam!“ „Szôgáltam ėgy ekevasat, osztán a kalapomhon tűsztem, elig bírtam hazahozni“. „Ó, te: szamár! – mongya az apja – aszt nem oda köllött vôna szúrni“. „Hát hová?“ „A váladra vönni, oszt úgy hazahozni“.

Elmönt mögén szôgálni, ugyanahon a gazdáhon ált be. Mikor kitelt a harmadik esztendője, szôgált ėgy _bornyút_, aszt mög fővötte a válára, úgy vitte haza. Mikor hazaért, kérdözi az apja: „Mit szôgáltá? fijam!“ „Szôgáltam ėgy bornyút, osztán fővöttem a válamra, ojan nehéz vôt, maj mögszakattam bele“. „Ó, te: szamár! – mongya az apja – aszt nem a váladra köllött vôna vönni, kötélre kötni oszt vezetni!“

Elmönt mögén szôgálni, ugyanahon a gazdáhon ált be. Mikor kitelt a negyedik esztendője, szôgált ėl _lánt_, kötélre kötötte, úgy vezette utánna. Mikor hazavezette, bekötötte az istálóba, adott neki szénát. Bemén a házba, kérdözi az apja: „Mit szôgáltá? fijam!“ „Szôgáltam ėl lánt, kötélre kötöttem oszt hazavezettem“. „Hát hun van?“ „Bekötöttem az istálóba, attam neki szénát“. „Ó, te: szamár! nem úgy köllött vôna, fijam! hanem ölelni, csókolni, karszűgyön hazavezetni; hoszd be a házba!“ Bevitte a házba.

Elmönt mögén szôgálni, ugyanahon a gazdáhon ált be. Mikor kitelt az ötödik esztendője, szôgált ėgy nagy, bojhos _kutyát_, karszűgyön vezette, ölelte, csókolta, a kutya mindönit öszszeharabdosta. Mikor hazaért, bevitte a házba, látytya az apja, hogy öszsze van harabdosva, aszongya: „Ó, te: szamár! Nem így köllött vôna eszt hozni, hanem kinyérrel csalogatni!“

Elmönt mögén szôgálni, ugyanahon a gazdáhon ált be. Mikor kitelt a hatodik esztendője, akkor szôgált ėgy _vasvėllát_, asz mög lėszúrta a fődvégin, kinyérrel csalogatta, a vasvėlla nem mönt utánna, mögharagudott, hazamönt. Kérdöszte az apja: „Mit szôgáltá? fijam!“ „Szôgáltam ėgy vasvėllát“. „Hát, hun van?“ mongya az apja „Lėszúrtam a fődvégin, oszt kinyérrel csalogattam, nem gyütt, mögharaguttam, ott hattam“. „Ó, te: szamár! Nem úgy köllött vôna, hanem utánnad húzni!“

Êmönt mögén szôgálni, szôgált ėgy nagy _tőkét_, aszt mög elkeszte húzni maga után. Mikor hazaért, úgy kiált, elig bírt mönni. Kérdöszte az apja: „Mit szôgáltá? fijam!“ „Szôgáltam ėgy tőkét, úgy kiáltam, mire hazahosztam, hogy elig birok mönni“. „Ó, te: szamár! szóltá vôna, êmöntünk vôna érte kocsival“. „Hát, ha tuttam vôna!“ Az apja nem eresztötte továb szôgálni, hanem a lánynyal mögesküttek, azután ėgy pár napra elmöntek vendégségbe a lának az apjájékhon.

A mönyecske mikor möntek, ráparancsolt, hogy sokat nė ögyön, mer nagyöhető vôt: „Vigyázzá magadra ottan, mer tė tudod, hogy nagyon sokat ösző! hanem ha mögnyomom a lábodat, akkor többet nė ögyé, akarhogy kínálnak, még ha én mondom, sė ögyé“. Mikor odaértek, éppen êkészült a vacsora. Mikor még a levest sė ötték mög, vôt ėn nagy _macska_, ráugrott az asztal alatt a Bohó Misi lábára, asztán nem övött. Hasztalan monták, hogy ögyön, csak nem övött. A felesége is monta neki, éhön maratt Bohó Misi. Écczaka osztán hogy éhös vôt Bohó Misi, panaszkodott a feleséginek, hogy éhös. „Hát, mé nem ötté? kénáltalak én is!“ „Hát asz montad, ha a lábomat mögnyomod nė ögyek, mikor osztán mögnyomtad, nem is öttem“. „Bizonyossan a nagy macska ugrott a lábodra, hanem van a kemöncze tetejin pecsönynye, ögyé! van ott rétes is“.

A macska éppen akkor mögfijadzdzott hetet, ű mög a sütétbe a _macskákat_ ėgyenkint _behánta_. Mikor fekszik, kérdözi a felesége, hogy övött-ė? „Öttem én; ojan szőrös rétesse van a tė anyátoknak, hogy alig akart lėmönni“. „Tán csak nem a kis macskákat ötted mög?“ „Elig ha nem, mer nyávoktak is! de szomjas vagyok“. „Ott van a pinczébe – mongya a mönyecske – hordóba a bor, van ott kancsó is, ereszd tele borral!“ Lėmönt Bohó Misi a pinczébe, a _rostába eresztötte a bort_, sė hogy sė akart tele lönni, főmönt a feleséginek mögmondani, hogy nem biri teliereszteni a kancsót, aszongya: „Ejnye! de lukas ez a tė anyátok korsója, a bor mint kifojt, ha eresztöttem, ėcs csöp sė maratt benne“. „No, – aszongya – nem tom, nem-ė a rostába eresztötted be?“ „A löhet, hé! mer nagyon lukas vôt, sok luk vôt rajta“. „Hogy mög nė tugygyák, ott van pörnye a konyhába, oszt szórd rá, hagy igya föl“. A konyha sarokba vôt ėgy _zsáklüszt_, lėviszi a pinczébe, _rászórta_, mikor főgyütt, aszongya: „Ejnye, hé! de fehér pörnyéje van a tė anyátoknak, mer nagyon fehér vôt“. „Tán csak nem a lüsztöt szórtad rá?“ „Möglöhet, mer nagyon fehér vôt“.

Ėcczör osztán kimöhetnékje vôt, mongya a feleséginek: „Ott van a sarokba a bidli“. A konyha ablakba vôt ėgy mézesfazék (aszt használta), mikor bemönt aszongya: „Ejnye, de ragadós bidlije van a tė anyátoknak“. „Tán csak nem a _mézesfazékot bántottad_“. „Löhet, mer nagyon ragadós vôt“. „A ház előtt van ėgy vastag fa, vágd hozzá, hogy mög nė tugygyák“. Kimönt Bohó Misi, a mézesfazékot a mönyecske _öreganynyáhon vákta_, mikor bemönt, aszongya: „Ejnye! de jajgatós fájuk van a tė anyádéknak!“ „Tán csak nem az öreganyámhon váktad? mer az kin szokott ülni; hanem gyerünk, nė várjuk a röggelt, mert sok kárt csináltunk!“ Öszszepakoltak röttön és möntek.

Mikor elmöntek ėd darabon, aszongya a mönyecske: „Az ajtót becsuktad-ė?“ „Biz én nem csuktam“ monta Bohó Misi. „Möny viszsza, oszt csukd be!“ Bohó Misi mög fővötte a hátára és vitte. Mikor möglátta a mönyecske, akkor mán az erdőszélin vôtak, nem kűthette viszsza az ajtóval, főmöntek osztán ėgy fára, hogy ha mönnek is utánnuk, nė tanájják mög űket. A fa alatt haramiják tanyásztak, aszongya ėcczör Bohó Misi: „Én, hé! (vizelhetném.“ „Hát vizeljél!“ Bohó Misi azután vizelt) ráesött a haramijákra, a haramiják ėgyre hajtogatták: „De jó meleg eső! de jó meleg eső!“ Bohó Misi addig fészkelődött, hogy lėesött az ajtó, ráesött ėgy haramijára, a haramija elharapta a nyelvit, oszt kijabálta: „Embör lót, _embör lót!_“ Aszt akarta mondani a többinek, hogy nė szalagygyanak, embör vôt, de azok annál jobban szalattak, még most is szalannak, ha mög nem áltak.

Mondák és rokonneműek.

22. A 7 bölcs.

Vôt ėgy királ, ennek a királnak möghalt a felesége, maratt ėgy csalágyuk; aszt hatta a királné, hogy aszt az ėgy gyermököt bölcsnek tanítassa a királ, hogy más – mustoha – keze alatt nė szorujjon. Mikor a királ mögházasodott, elvött ėgy királlánt feleségül, az is valami királszármazásbul való vôt. No! de mivel a királ öreg vôt, nem nagyon szerette a királt. Aszt is észrevötte, hogy a királnak van ėgy csalágygya; azon faggatta a királt: mőre van a csalágygya? szerette vôna tunni. Addig faggatta a királt, hogy a királ kimonta, hogy a fija ott van a bölcsekné. Eszt az aszszon mivel fijatal vôt, a királ mög öreg, nem akarta, hogy bölcsnek tanuljon, mer _az ű hamisságát ki tugygya tanálni!_ Itt oszt az aszszon azon faggatta a királt, hogy hozza haza a fiját, hogy nė tanuljon bölcsnek. Itt a királ ráhalgatott a fijatal aszszon szavára, írt a bölcsekhön, hogy a fiját kűgygyék haza. A hét bölcs ezön mögütközött, hogy mi az oka annak, hogy a királ a fiját haza viteti? Kimönt a hét bölcs écczaka nézni a csillagokat, hogy mi okrul, végrül vitetik haza? A hét bölcs aszt olvasta ki a csillagokbul: hoty ha a fija hazamén, mög fog halni. Aszonta a hét bölcs, mikô bemönt: „No, fijú! haza foksz mönni, de mög is foksz halni!“ Utánna való este a gyerök kimönt, mögvizsgálta a csillagokat, asz monta: „Ha hét napig nem szólok, akkor nem halok mög“. A hét bölcs asz monta: „_Ha tė hét nap nem szólsz, mink hécczör mögváltunk a haláltul!_“

Mikor a gyerök hazamönt, némának tötte magát. Aszongya a felesége a királnak: „Hé! odattad a gyeröködet bölcsnek tanulni, most némává maratt a gyerök“. Most az aszszon abba sántikált, hogy fődejje el a gyerököt? asz mongya az urának: „Add be neköm eszt a gyerököt külömös szobába! maj mögtanítom beszélni“. A királ beleėgygyezött, odatta a gyerököt, hogy a fijatal aszszon tanícsa mög külömös szobába beszélni! Itt az aszszon roszra kérelmezte a gyermököt. A gyermök nem beszélt, hanem lėírta az asztalra, hogy: „Atyám előtt ojat nem követök el!“ Mikor eszt az aszszon möglátta, el keszte a ruhát magárul szaggatni és a testyét öszszerákta a möddig elérte, elkeszdött kijabálni: „Segícscség! segícscség!“ A királpalotárul rémülten szalattak, hogy mi ja? hogy az aszszony rémülten kijabál odabe? Mikor odaszalattak, látik, hogy az aszszon tépi a ruhát magárul, – akkor monta az aszszon: „Jaj, Istenöm! a fijú erőszakot akart vönni rajtam!“ A kirájnak mingyá jelöntés mönt, hogy gyűjön, mer a fijú így és így cselekszik a feleségivel. Az aszszon rémülten szalatt az ura elébe: panaszkonni, panaszkonni az urának, hogy mit csinált a gyermöke. „Lád! a fijad akartad tanítani, oszt mit csinál, hanem hônap akasztasd föl!“

A kiráj kűtte a közönségnek, hogy hônap tíz órakor fölakasztik a fiját. Itt tíz órakor a látványság gyüleközött a városbul: a kirájfijút viszik akasztani! De ezalatt az üdő alatt odaérközött ėgy bölcs, asz mongya a királnak: „Királatyám, várjá! adok ėgy példát és azután akasztasd föl a fijadat!“ Asz mongya a bölcs a királnak: „Vôt ėgy grófnak ėgy hűségös kutyája, de a grófnak vôt ėgy csalágygya is; de ez a kutya ojan hűségös vôt, hogy az egész csalágygyát, a grófot anynyira szerette, hogy ê nem hatta a világé sė. Itt osztán a gróféknak vôt ėgy kis cselégygyük és eszt a kis cselédöt magát hatták a szobába aval a hűségös kutyával. Ez alatt az üdő alatt ėgy nagy órijáskígyó előkeverödött valahogy a szobába, fölmászott a kis gyermökhön a bőcsőbe, eszt a hűségös kutya möglátta és elkapta a kígyót, anynyira czimbálta, hogy fölfordût a bőcső. Nagyon vérös lött a kutya, hogy küzdött a kígyóval, de a kis gyeröknek sömmi baja sė lött. Ez alatt az üdő alatt bemönt a grófné a szobába, möglátta, hogy a kutya nagyon vérös, rémülten szalatt ki, elkeszdött sivalkonni, hogy: „Jaj, Istenöm! gyere! – az urának monta – jaj, Istenöm! lűd agyon a kutyát, mer mögötte a kis gyermököt! Aval az ura beszalatt és agyonlűtte a hű kutyát. Mikor agyonlűtte a kutyát, főfordították a bőcsőt és alatta tanáták a kis gyerököt. Sajnálta a gazdája holtig a hű kutyáját“. Mikor eszt fölatta kirájnak, a fiját nem akasztotta föl, hanem börtönre zárta.

Mikor möglátta a felesége, hogy a fiját az akasztófa alól késérték viszsza, az ura nyakába borult: „Ugyan, mit töttél? eszt a királpalotát mér töszöd ijen szégyönbe!“ Akkor az aszszon addig hízelködött, anynyira kérelmeszte az urát, hogy másnap a fiját ugyan az akasztófa alá késértette. Ezalatt az üdő alatt mögén odaért ėgy bölcs és a királnak aszt a föladatot atta, hogy: „_Kétholló_ ėgy királnak mindig az ablakába száldogált; a mőre mönt a királ, âra möntek a hollók: mindég a feje fölött röbdöstek a hollók; a királ fejcse mög, hogy mé röbdöstek a hollók a feje fölött?“ A királ nem tutta mögfejteni, aszonta a bölcs: ha a fiját hazaviszi az akasztófa alul, maj mögfejti neki. Igy osztán a királ csakugyan hazavitette az akasztófa alul.

Mikor az aszszon möglátta, addig kérelmeszte az urát, hogy mögén rávötte az urát, hogy akaszsza föl a fiját. Másnapra kelve mögén kivitték a fiját az akasztófa alá, de mögén csak odaérközött a bölcs, asz mongya a királnak: „Királatyám! ha most még ėcczör hazaviszöd a fijad, mögmondom, hogy a kétholló mér röpdösött a gróf feje fölött?“ A királ a fiját hazavitte és a bölcs akkor elmonta, hogy:

„A kétholló azé röpdösött a gróf feje fölött, mer ekkor nagyonszűk esztendő vôt és az anyaholló ott hatta a fiját, mer nem bírta tartani, az apaholló tartotta el a fiját; azé röbdöstek, hogy a gróf mongya mög: hogy möliket illeti a fijúholló az apát-ė, vagy az anyát? Aszonta az apahollót illeti, nem az anyát, mer az apaholló nem nevelte volna föl, elpusztult volna, azé az apahollót illeti. Mikor a gróf eszt monta nekik, akkor a hollók elrepültek, hogy többet tájára sė gyüttek“.

Mikor a királfijú mönt hazafelé, a legnagyob börömmel mönt az akasztófa alul hazafelé, mündönütt, a mőre csak mönt, éjenöszték. Az egész város fölzajdult, hogy micsoda ez, hogy ez most ijen nagy öröm, vigadalom van az egész városba? Ekkor tutták, hogy a királ fija mögszabadult az akasztófátul és mögszólalt. Ez a királnak is nagyon föltünt, hogy ijen nagy vigadalommal fogagygyák a fiját a városba. Mikor hazaért, asz mongya: „Lád, atyám! hécczör az akasztófa alá késértetté és mégis viszszagyüttem; hanem az örömire csinájjá ėgy nagy vendégségöt, akkor majd mög fogod látni, hogy mér akartá fölakasztatni?“ Itt oszt a királ mögcsinálta a nagy vendégségöt, de ezalatt az üdő alatt a királfijú möghítta a hét bölcset is. Mikor ált a legnagyob vendégség, âra kérelmeszte az atytyát: „Királatyám! én mögtöttem hécczör a tė kívánságodat, hát most neköm is van ėgy kérésöm, töd mög az én kérésömet!“ Akkor monta a fijú az atytyának, hogy: „Most hídd be a feleségöd komornyikját és vetkőztesd lé!“ Akkor monta a királ: „Ó, fijam! mé kívánsz ojat enynyi látvánság előtt: nőt lėvetkőztetni?“ Aszongya neki: „Atyám, tödd mög a kérésömet! akkor látod, hogy mé akartál elföldelni engömet?“ Itt, hogy a királ nem akari ėgyetlen fijának a szavát mögszegni, csakugyan is behítta a felesége komornikját és lėvetköztette, akkor látta az egész látvánság: hogy a komornik férfi, akkor monta a fijú: „Lád, atyám! ugy-ė jó vôt, hogy nem beszéltem, asz gondolták: néma vagyok, mindönt csinálhatnak előttem. Elsőbb engömet akartál fölakasztani, azután pedig tė gyüttél vôna sorba! Ezé (az aszszonyért) akartad a bölcseket is êfődelni!“ Ekkor nézött még a 7 bölcs is öszsze: hogy möjen okos fijú! Mán maj csak többet tudott, mint a 7 bölcs. Ekkor a látvánság elkeszdött kijabálni, hogy: „Éjjön a királfijú! éjjön a királfijú!“ A komornikot és a királnét _4 felé vágatták_ és a _város 4 sarkára szögelték_. Itt oszt a királ annak az örömire még hécczörte nagyobb vendégségöt adott.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

23. Az árva aszszon.

Vôt a világon ėgy kiráj, annak a felesége nagyon bölcs aszszon vôt; a szögényöket ki nem álhatta. Odamönt ėsz szögén kuldúsaszszon kettős gyerökejivel alamizsnát kérni. Aszongya a királné: „Ho’ löhet ėgy aszszonnak ėgy hassal ėcczörre két gyeröke?“ Hogy evel lėpiszkolta a kuldúsaszszont, a kuldúsaszszon sírva fakatt, akkor elmönt fére és lėtérbetyült, úgy könyörgött a Boldokságosszűznek, hogy agygyon neki (a királynénak) 7 gyermököt ėcczörre! A kirájné errű sėmmit sė tudott, csak azután hallotta.