Part 13
Ėcczör a királné tehörbe esött; szomorúan panaszkodik a napának, hogy ű úgy érzi, hogy nem maga van mög nem is ėgy van. Aszongya a napa: „Nem baj, lányom! maj segítök én a bajon!“ Űk osztán hét gyermökre készítötték a ruhájukat. No, asztán ideért az üdő, hogy elgyütt az órája, hogy mök köl neki szaporonni. Hát csakugyan is az aszszon ėgy különös szobába bezárkózott a mönyivê, a hová sönki nem juthatott. Akkor látták, mikor a királné lėszaporodott, hogy csakugyan hét gyermöke van. Akkor a királné eszin kívül vôt, akkor emléközött viszsza a kuldúsaszszonra. De aszongya a napa: „No, nem baj, lányom! maj segítünk a bajon. Nem tugygya mög a világ, hogy neköd 7 gyermököd van, nem mutatunk csak ėgygyet. Ez csakugyan szégyön is vôna ėgy királcsaládon, hogy a királné hét gyermököt szülne a világra“. A hat gyermököt szépen fölkészítve, veszszőkosárba a vízön eleresztötték, a királatyának ėgy gyermököt mutattak be és a hat gyermök felűl sėnki sė tudott sėmmit. Itt oszt korán röggel ėgy halász kimén a vízre, ott lát a bukorba ėgy nagyon csillámló kosarat. Mikor odamén, akkor láti, hogy a kosárba hat szép csecsemő gyermök van. Nagy örömmel fogja a feleséginek bemutatni és a felesége nagy sivalkodva aszongya: „Jaj, Istenöm! mi csinájjak? itt hat, neköm hét!“ Aszongya a férje: „Nem baj! a jó Isten maj mögsegít: ha gyerököt ad, ad kinyeret is“. Itt osztán az aszszon csakúgy nevelgette űket tejjel és zsömlével, mint a többit. De itt jelöntést töttek, hogy mi csinájjanak? mer nagyon szögén sorba vôtak, nem bírják kinevelni. A kösség asztán segítötte ėgygyik is, másik is; ki mivel bírta. Osztán mikor möglátták, hogy nem valami szögén származású gyermökök, papnak tanították mind a hatot. Azután a királi palotába nagy vendégség támatt; mindön felűrű mindönféle úri nemzetök kerűtek elő; itt vôt a hat pap is. Mikor ezök a papok mögérkösztek, a királfijú nagyon mögütközött, hogy nagyon hasonlítanak éppen ű rá; monta az anynyának: „Nészd, anyám! ez a hat pap nagyon hasonlít én rám, éppen ojanok, mind én!“
Akkor a vendégség után fölkérte űket, hogy beszélje el mindėgyik az élete sorsát. Elkeszte a hat pap mesélni, hogy ojan szögénségbe nevelőttek föl Mikor a hat pap eszt elbeszélte, a királyné ezön nagyon mögütközött; mert űk aszt beszélték, hogy űk tizėnhároman nevelőttek föl szögén sorsba. A királné azután nem tutta magát tájékozni, monta, hogy vezessék el űtet az anynyukhon. Mikor odaértek, az öreg halászné elkeszte mondani, hogy ű hogy nevelte föl eszt a _tizėnháromat_. Akkor monta hogy az ű ura úgy fokta eszt a hat gyermököt a vízön ekkor és ekkor. „Én ugyan mögijettem azon, hogy neköm hét, itt mög hat; node! aszonta az uram: jó az Isten, nė féjjé, maj mögsegít, maj lösz gongya ránk, majd ád mindėgygyiknek ėgy darab kinyeret! Úgy osztán fölneveltük, a kösség is segítött; így bírtuk osztán fölnevelni“. Akkor a királné asz követölte, hogy mutassa mög neki, hogy möjen az a kosár, a mölikbe a hat gyermököt mögtanálták. Mikor a halászné a kosarat lėhoszta a hat gyerök ruhájával, a királné röttön elszédült. Mikor möglátta a hat kis gyerök ruháját, fölkijátott: „Jaj, Istenöm! ez az én szülött gyermökejim! csak add neköm; mer a szívem möghasad értük!“ „Nem adom, mer a tijed vôt, de tė elvetötted, én keservessen neveltem űket!“ „Jaj, add neköm! inkáb tégödet is magammal viszlek!“
Mivelhogy a halászné szögénségbe vôt, odatta a hat gyerököt. A királné a hét gyermöknek, a halászné hét gyermökinek ėgy-ėgy birtokot adott; a halászt mög a halásznét elvitte magával. Ott úgy élősköttek, mintha édöstestvérök löttek vôna.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
(Mátyás királyról.)
24. Mátyás király és a fiatal bíró.
Mikor Mátyás királ az országba járt, kelt, ėgy faluba nagy röndetlenségöt látott, kérdöszte, hogy ki itt a bíró? Monták, hogy: „Az öreg bírónak a fiját választottuk mög bírónak“. „Hát mé nem az öregöt?“ kérdöszte Mátyás kirá. „Öreg embör bírónak nem való“, monták az embörök. Bemönt osztán a kösségházáhon, hát itt fijatal, gálánt (rátarti) bíró van, aszongya Mátyás kirá: „Nem bírónakvaló ijen fijatal embör, nem tudom: mögtud-ė felelni a biróságnak?“ Aszongya a fijatal bíró: mögfelel ű mindönnek. „No, ha mög tud felelni, mikor én viszszagyüvök, akkor hozzon ide neköm a kösségházára: 30 farkast, 40 okost, 60 bolondot!“
Itt osztán mikor hazamönt a fijatal bíró, nagyon szomorú lött, nem köllött neki sė innivaló, sė önnivaló. Az apja nem álhatta mán, kérdözi tűle: mér ojan szomorú? Hát, – aszongya – azé vagyok szomorú, aszonta Mátyás királ, mikor itt vôt, hogy mikorára viszszagyün, akkorára vigyek föl a kösségházára harmincz farkast, negyven okost mög hatvan bolondot; mer ha nem viszök, kidob a bíróságbul“. Aszongya az apja: „Ó, fijam! azon is töröd a fejedet, hiszėn az sömmi!“ De azé az öreg nem monta mög a fijának, gondolta: hogy törje a fejit rajta, úgyis bíró akart lönni. De itt azé az öreg embör csak öszszeszödött ojan harmincz embört, a ki éppen harmincz éves, negyven ojan embört, a ki éppen negyven éves, hatvan ojan embört, a ki éppen hatvan éves. Akkor monta a fijának: „Maj mögfelelök én!“
Mikor ideér Mátyás királ, mögijett a fijatal bíró, hogy minek gyün ez a sok embör, talán űtet akarik nézni, hogy mos kidobi a bíróságbul Mátyás királ? pedig az apja röndölte űket a kösségházáhon. Mikor osztán odaértek, hogy mög köl felelni, Mátyás királ kérdöszte: „Itt van a harmincz farkas, negyven okos mög a hatvan bolond?“ A fijatal bíró elsápatt, sömmit sė tudott felelni; akkor az öreg fölált és aszonta: „Igön is itt van!“ Mögmutatta Mátyás királnak a harmincz fijatal embört, erőssek vôtak, mind a farkas; a negyven okost, ezök is negyvenen vôtak, negyven esztendős vôt mindėgyik mög a hatvan bolondot, ezök is hatvanan vôtak, hatvan esztendős vôt mindėgygyik. „No, lássák! – monta Mátyás királ – az öregnek csak több esze van, mint a fijatalnak“. Aszonta az öregnek: „Mos tė löszöl itt a bíró!“ A fiját pedig csak elkergette, mert nem bírt mögfelelni, kilükte a bíróságbul, akkor monta Mátyás királ: „Látom, apád okossab embör most is, a való birónak, nem tė!“
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
25. Mátyás király és a czigány béres.
Vôt ėgy gazdaczigány, aszt írta a háza végire: „Nincs sömmire sömmi gondom“. Mátyás királ möglátta, hogy mi van a cigán házán kiírva, elővötte a czigánt: „Hogy merté ijet kiírni ijen szűk esztendőbe?“ monta Mátyás királ. „Ha nincs gondod, majd adok én!“ gondolta magába. Akkor atta föl: „No, czigán, ha ki nem tanálod, még én viszszagyüvök, hogy hun a világ közepe? akkô vége az életödnek! Mög hogy én mit gondolok? Hogy én mijön állok?“ A czigán nagy goncságba esött, sė inni, sė önni nem tudott a nagy gondtû. Aszt möglátta a czigán bérösse, aszongya: „Urȧm, mí búsulsz tė?“ „Ús sė segícs tė ȧzon!“ „Dėhogy nem? – aszongya – segítėk ín!“ „No, hȧ segícs tė ȧ bȧjon, nekėd ȧdom a lányomȧt felesígül, mög ha mėkhȧlok, nekėd ȧdom ȧz egísz vȧgyomomȧt!“
Viszszaérközött Mátyás királ, akkor a cigán bérös kilépött a czigán elébe, asz kérdözi a czigántul Mátyás királ: „No, hát czigán! kitanátad-ė mán, hogy _hun a világ közepe?_“ Aszongya a czigán, – mögverte a lábával a fődet – aszongya: „Itt vȧn, urȧm, itt!“ „Hát a másikat, hogy _mit gondolok én?_“ „Ȧzs gondójja kiráj ífilsíge, hogy a gȧzsdájávȧl beszíl, pedig csȧk ȧ bírėssivel“. Akkô monta: „No, ha ki nem tanálod, hogy én _mijön állok_, vége az életödnek!“ „Ȧ czipő tȧlpán urȧm, ȧ czipő tȧlpán!“ Igaza vôt, azon ált! Igy a czigán bérös feleségül kapta a gazdaczigán lányát oszt későb elkapta az egész vagyomját.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
26. Hogy vígasztalta mög Mátyás királ az öregöket és hogy szomorította mög a fijatalokat?
Mikô Mátyás királ járt falurul falura, ėgy házba látott ėgypár fijatal cselédöt mög ėgypár nagyon öreg cselédöt. Most Mátyás királ elgondolta magába, hogy êlopi az öreg embört, mikor alszik, odafekteti a fijatal aszszon mellé, a fijatal embört pedig az öreg aszszon mellé. Hát osztán el is lopta. Röggel, mikor fölébrettek, az öreg embör nagyon mögörűtt, hogy mijön szép fijatal felesége van, de a fijatal aszszon mögijett, hogy az ura mijen öreg embör lött röggelre. Emitt pedig az öreg aszszon örűtt mög, hogy az ura mijön szép fijatal embör lött röggêre, a fijatal embör ijett mög, hogy a felesíge mijön öreg lött röggêre. Ezön Mátyás királ nagyon jót nevetött, hogy a két öregöt hogy mögvígasztalhatta.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
27. Mátyás király vöröshagymán kapáltat.
Mikor Mátyás királ uralkodott, vendégségöt csinát, möghítta az urakat, jó bort tötetött elébük. Az urak áldották a bornak mindön részit, csak a munkássát nem. Asz monta Mátyás királ nekik: „Hát az nem jô van! Hát aszt a szögén munkást nem is álgyuk, a ki asztat munkájja?“ Aszonták az urak: „A sėmmi sė!“ „No, hát ha a sėmmi sė, – aszongya – gyertök ki hônap kapáni! és maj kapálunk úgy, mint a szögén munkás szokott.
Itt oszt kimöntek másnap, csak vöröshajmán és kinyérön kapáltak egész frustukig. Mikor mögvôt a frustuk, mögén hajtották a dôgot délig; délbe ėgy órakor ebéd vôt, vöröshajma mög csak kinyér. Akkor elig várták mán az urak az estét, akkor monták Mátyás királnak: „A szögén embör érdemli mög a bort mög a jó ételt, aki a szőlőt munkáli“.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Kópéságok.
28. Világimirmió.
Ennekelőtte, mikor a katonák szabadultak, elkapták mindön risztongjukat, a ki az idejit kitőtötte. Ėgy katona mikô mögszabadult, mönt hazafelé, rátanát ėgy falura, látta: hogy abba a faluba igön buták laknak. Ű neki vôt ėgy kulacscsa, aszt oszt elkészítötte: hoszszú spárgát kötött rá oszt kinthatta a falu szélihön közel. Mikor osztán bemönt a faluba, czibilruhába mönt be, asz monta a falusi népnek, hogy: „Vigyázzanak, nė mönynyenek êre mög êre az úton, mert ott van ėgy olan álat, hogy a ki âra mén, min mögöszi!“ Ettül a falusi nép nagyon félt, ű pedig másnap katonaruhába őtözött, bemönt a kösségházára. A kösségházán asz kérdöszték tűle, hogy mőrül gyütt? Monta, hogy êrül; kérdöszték, hogy nem látott âra ijen mög ijen álatot? Aszongya: „Nem láttam, én is halottam a czibilöktül, de az énneköm sėmmi sė, mer el tudom én az ojan állatokat fődelni!“ Mingyá monták neki, hogy ha êfődeli, annak neki háromszáz forintot mög ėgy szamarat, hogy nė mönynyön gyalog, mer mögérdemli.
Mingyá főkészült, mönt puskával, a kösség (lakosa) mög kiált a faluszélire és onnan nészte, nem mertek kimönni oda. Akkor ű ârû kerűtt a mőrű tutta, van a spárgának a vége. Akkor mögfokta a madzdzagnak a végit, elkeszte húzni magafelé, az embörök mög csak nészték. Mikor odahúszta közel magáhon, fölkapta a szájáhon (a kulacsot), mintha öszszevesztek vôna, ivott belüle, akkor elhajította, űs elvágódott, az embör hánkolódzott, hun a kulacs vôt fölül, hun az embör. Mikor mind kiitta belüle (a bort), akkor (a kulacsot) főthönvákta, belelűtt, elkeszte a bajnéttal szurkálni. Mikor mán darabokra szétverte, öszszeszötte oszt elásta. Mönt a falu felé nagyizgatottan, hogy most hogy mögvívott vele, el is ásta, de nė merjék fölásni, hogy baj nė lögyön, csak hagygyák ott, hagy rothagygyon el! A kösség ennek nagyon mögörült, hogy mögmöneködött attul a szörnyű állattul, mögatták neki a háromszáz forintot mög a szamarat, a kit ígértek, hogy nė mönynyön gyalog. Êmönt haza.
Mikor hazaért, az ű falujába mög az a szokás vôt: hogy nagyon sok robotot köllött tőteni mindön embörnek. Űtet is hamardossan robotba keszték hajtani, de ű aszt monta: űtet nė hajcsák robotba, mer van neki ėgy _világmirmiója_, ha ű aszt kiereszti, az mögöszi az egész kösségi elöljárókat. Mikor hazamönt a kisbíró, monta a jedzőnek, de eszt a jedző nem hitte. Abba a faluba még sosė látták, hogy möjen a szamár, még nem is hallották a hírit sė. A jedző nem hitte a mit a kisbíró mondott, hanem ű maga elmönt lóháton, hagy lássa, hogy möjen az a világimirmijó? Mikor odamönt a jedző, aszonta: de muszaj neki mönni robotba! Aszonta a katona: „No, ha éngömet nem híttak vôna ijen erőssen, nem bántottam vôna sönkit sė, de mer ijen erőssen híttak, mos mán – hogy a kösségbű sönkit sė híjanak – a világimirmijómmal mögötetöm az egész kösségi elöljárókat!“ Az embör röktön kieresztötte a szamarat az istállóbul, a szamár mikô möglátta a lovat, elordította magát, a jedző mögijett tűle, elkeszdött a faluháza felé nyargalni, a szamár pedig a ló után szalatt. Az egész falu kitódult az úcczára, mikor a mirmijó kergette a jedzőt lóháton. Mikor a jedző a faluházáhon ért, beszalatt a szobába, az ajtókat bezárták, hogy a mirmijó be nė möhessön, a lovat bevezették az istállóba, akkor monta a jedző: „Mos mán nė híjjanak sönkit sė robotba, mer ha a lovam futóssabb nem lött vôna, mint a mirmijó, akkor mögövött vôna“.
Itt osztán a faluba eltörűték a robotot.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
29. A czigán ügyvígy.
Ėcczör ėgy úr útrakelt, bemönt ėgy vendéglőbe, kért ebédöt. Nem tuttak mást anni, hamardossan fősztek neki _tíz_ tojást. Az úri embörnek igön nagypéze vôt, a kibül a kocsmáros nem tudott viszszaanni, aszonta az útas: „Maj hamardossan viszsza fogok én gyünni, maj ki fogom én fizetni!“
Itt az útasnak sok dôga vôt, belegyütt ėgypár év, mikor viszszakerűtt. Nem felejtközött el arrul, hogy ű 10 tojást mögövött, asz monta a kocsmárosnak: „Emlékszik-ė, mikor ű itt járt és mögövött tíz tojást?“ Az embör mögén nagypészt adott a kocsmárosnak, nem bírtak viszszaanni; akkor mongya a kocsmáros: „Hó, hó, hó! ez a péz kevés is, mer abbul a tíz tojásbul csirkék löttek vôna, mögnyöltek vôna, tojtak vôna enynyit mög enynyit. Azokbul a tojásokbul mögén csirkék löttek vôna!“ Pörre száltak. Már anynyira möntek, hogy az úr elszögényödik, mer akarmijen ügyvédöt fogadott, mindég az ügyvégye bukik.
Mögláti a czigán mikor az úr nagyon szomorkodik, asz kérdözi tűle: „Mér szomorkodik?“ „Ó, czigán! ús sė segícz tė azon“. „Mongya urȧm, háthȧ segíthetök!“ „Hát czigán így és így jártam, hogy néhány esztendővel itt jártam és öttem tíz tojást, az egész vagyomom rááldozom és még sė futytya!“ „Ó, urȧm ȧzs lekkiseb bȧj! fogȧgygyon mög ügyvígynek, kidulgozom, hogy mȧgȧ nyer!“
Itt osztán bemönt az úr a törvénszékre, hogy fogadott ėgy ügyvédöt, új pört indít. Asz mongyák az urak: „Az urat is befogjuk hínni mög az ügyvégyöt is!“ Ėcczör hívatyák az új ügyvégyöt a törvénszék elébe. Az új ügyvégyöt nem győszték várni. Ėcczör osztán sokára odaérközött a czigánügyvégy is. Asz kérdözik a czigántul, hogy: „Hun vôtál ijen sokájig?“ „Mėgmondom, urȧjim! hȧnem mongyák mėg, hogy mé fizet ez az embör ȧnynyit azé a tíz tojásé?“ „Azért czigán, ha mög akarod tunni, ha az a tíz tojás kikelt vôna, mind főnevelődött vôna, és csak ėgy tízet tojt vôna, annak a tíz csirkéje mönynyit szaporitott vôna, de nem ėgy tojást övött mög ez az embör, hanem tízet, hát oszt czigán! azé kerül ennek az embörnek anynyi pézibe! Hát tė oszt hun vôtá ijen sokájig, hogy nem győsztünk várni?“ „Hát ín, urȧjim ėgy kis kölest fȧkȧdosztȧttȧm ki!“ „Minek az a köles?“ „El ȧkȧrom, urȧjim, vetni!“ Akkor monták az urak: „Óh, te: szamár czigán! a főt köles nem kel ki!“ Aszongya a czigán: „Óh, okos urȧk! hát ȧ főt tojás kikel?“ Akkor gyüttek az urak észhön, hogy az úr nyert, mert a főtt tojás nem kel ki! a kocsmáros maga főszte mög a tojást neki. Igy az úr viszszakapta az egész pénzt.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
30. Kôbászeső.
Ėgy embörnek ojan felesége vôt, hogy magukat is elárulta; az embörnek nagyon köllött vigyázni, hogy mit mongyon az aszszonnak, mer a felesége másnak is elárulta.
Hát az embör ėcczör tanát ėgy nagy csomó pészt. Azon gondoskodott, hogy mit tanájon el, hogy a felesége ha kibeszéli is, nė higygyék el! Az embör kitanáta, hogy jó lösz, ha pár kôbászt öszszedarabol oszt a ház véginé kiönti, hogy mos kôbászeső esik. Úgy is tött. Mikor lėöntötte a kôbászos vizet a pallásrul, akkor monta mög a feleséginek, hogy ű pészt tanát. A felesége mingyár elmönt bejelönteni, hogy az ű ura pészt tanát. A kösségi előjáróság kérdöszte, hogy mikô tanáta a pészt? „Mikor a kôbászeső esött!“ monta az aszszon. Akkor a kösségi előjáróság az aszszont öszszeszitta, hogy bolondá akari űket tönni, elkergette: „Mit gondolsz – monták neki – mikor esött kôbászeső? a még sosė esött! êmöny innet még szépen vagy!“
Igy boldogult az embör, hogy az aszszon nem tutta elárulni.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
31. Ha tė ütöd az én gazdámat…
Vôt két zsidó, a kire nagyon haragudott a bérösse, mer roszszul bánt velük. Node! hát nem bírhatták a gazdájukat mögverni, mer bezárik űket. A két kocsis tanálkozott ėgymással, panaszkottak ėgymásnak, kikérdöszték ėgymástul, hogy mijen a tė gazdád? Monta, hogy nagyon roszul bán vele; aszongya: „Az enyím is ojan, hanem verjük mög ėgymás gazdáját! mer ha mindėgygyik a magájét veri mög, bezárnak bennünket; hanem tudod mit? maj ha ėcczör mögyünk ėgymássâ szömköszt, sė tė nė térjé ki, sė én nem térök ki, maj öszszeakasztunk, akkor csak jô verjé az én gazdám nyaka közé, én mög maj a tė gazdád nyaka közé verök, akkô nem zárnak be bennünket“.
Ėcczör csakugyanis úgy is tötték: mikor möntek ėgymásra szömköszt, annál büszkébben hajtott az ėgygyik is, a másik is és ėgygyik sė tért ki. A két zsidó jis haragudott ėgymásra. Mikor öszszeakasztottak, akkor mingyá az ėgygyik kocsis a másik kocsis zsidójának a nyaka közé vágott, amaz pedig az ű gazdáját ütötte, aszonta: „Ha tė ütöd az én gazdámat, én is ütöm a tė gazdádat“. Itt oszt jô êverték ėgymás gazdáját. Mikor látták, hogy mos mán ölég lösz eszt nekik kiheverni, kitértek ėgymás elül. Mikor elmönt az ėgygyik ėd darabon, aszonta a kocsisnak; „Ugy-ė, tė jobban mögverted!“ „Jobban én, mer jobban a nyaka közé váktam“. „No, hát azér jó borravalót adok“. A másik zsidó is aszongya: „Ugy-ė, tė jobban mögverted!“ „Jobban én – aszongya a kocsis – mer jobban a nyaka közé váktam, mög nagyobbakat!“ „No – aszongya – jó borravalót adok ezé“. Az is jó borravalót adott a kocsissának.
Mikor a két kocsis tanákozik, akkor monták: „No, mos jô möktanítottuk űket! még jó borravalót is kaptunk“.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
32. A szögén embör hogy atta el az emelgetős tehenet 300 forinté?
A szögén embörnek vôt ėgy ojan tehene, hogy mindég a szomszéd hírivel köllött fölemelni. Utôvégre ráunt a szögén embör mindég a szomszédhon járni segícségé – mer mán szégyölt is – így gondolta el magába, hogy maj elvezeti a vágóhídhon, majd ott a mészároskutyák mögöszik! Ezalatt így gondolta el magába: maj becsapom én a kösségi előljárókat is evel! Ki is mönt az embör harmadnapra a vágóhídhon, akkô láti, hogy a teheninek még a csontyábul sincsen. Itt oszt bemönt a szögén embör a kösségházáhon és jelöntötte, hogy a mészároslegén vött tűle ėgy tehenet és nem akar fizetni! Kérdözi a kösségi előljáróság, hogy hát hogy hîják aszt a mészároslegínt? Aszongya az embör: „Én nem tudom, hogy hîják!“ „No, hát ha nem tugygya, hogy hîják, hîja föl a kösségházáhon!“ Akkor mongya a szögén embör: „Én mán híttam, de nem akar főgyünni, hanem gyűjenek ki a vágóhídhon és nézzék mög!“ Mikô kimén az előjáróság, akkô láti, hogy ez nem mészároslegén, csak nagy szölindök kutya. Itt oszt a kösségi elöljáróság, hogy szégyönbe hajtotta a szögén embör, elítélték, kétszáz botot kapott a szögén embör; még akkô botoltak.
A szögén embör mögijett a bottul, úgy gondolta, hogy elmén oszt elagygya valamölik zsidónak. Hát el is mönt a zsidó bôtoshon, aszongya: „Téjis úr! van énnéköm kétszáz mogyorófa páczám, eladom, nem vöszi mög?“ „De mögvöszöm!“ Elatta forinté darabját, tíz forint foglalót is adott. Mikor a szögén embört behítták, hogy ráverik a kétszáz botot, aszongya: „Urajim! én elattam“. „Hát kinek atta?“ „Ennek mög ennek a bôtosnak“. Fölhívatták a bôtost, kérdözik, hogy vött ė ettül az embörtül kétszáz botot? „Igönis vöttem, attam mán neki tíz forint foglalót“. „No, hát tessék neki a többit is kifizetni! akkor elkapi a kétszáz botot“. Kifizette a többit is, akkor a zsidóra verték rá a botot. Itt a szolgabíró is adott száz forintot, mert akkor _nevette el_ magát _először, azelőtt soha sė nevetött_. Így atta el az emelgetős tehenet a szögén embör háromszáz forinté.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
33. Hogy lopta el a juhásztul két embör a szamarát?
Mikor a juhász vezette a szamarát az úton, két embör mönt rá szömköszt, oszt aszongya az ėgygyik: „Lopjuk el ettül a juhásztul a szamarát!“ Aszongya a másik: „Hol lopod el, mikor vezeti?“ „Hon nė lopnám el? mikor so sė néz hátra!“ „No! – aszongya – maj êlopom én, tė csak hajcsd el“. Itt oszt az ėgyik szép csöndessen odamönt, lėhúszta a szamár fejirül a kötőféköt és az ű fejire húszta, a másik mög elhajtotta a szamarat.
Mikor mán anynyira elhajtotta a társa a szamarat, hogy nem lácczott, az embör mögált és mögrántotta a juhász kezibe a kötőféköt; akkor a juhász hátratekint, akkor látytya, hogy nem szamár van a kötőfékön, hanem embör, akkor kérdöszte tűle: „Hogy kerűté tė ide: a kötőfékömbe?“ Asz mongya, hogy:
„_Hét esztendeje_, mikô _elátkozott_ engöm az anyám _szamárnak_, mos lėtelt a hét esztendő, mos _viszszaváltoztam_ embörnek!“ „No, hát ha lėtelt a hét esztendő, eregy! énneköm nem köllesz“. Itt oszt az embör elmönt âra, a mőre a másik embör hajtotta a szamarat.
A legközelebbi vásárba az ėgyik embör, nem a ki lopta, a másik, elhajtotta a szamarat, de a juhásznak is el köllött mönni, mer nem vôt neki szamara. Mikor odamönt a vásárra, láti, hogy ott van az ű szamara, oda sompojog mellé, a fülibe súgi, hogy: „Mögén elátkozott mán az édösanyád?“ A szamár mögrászta a fejit, aszongya a juhász: „Hijába rázod a fejed, nem vöszlek mög többet, mer mögén elvesz a pézöm, a kit érted attam!“
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
34. A hamis vak.
Vôt ėgy embör, a kit a felesége nem nagyon szeretött, eszt az embör látta: hogy a felesége még mást is szeret; akkor így gondolta az embör: „Agyon nem ütöm, hogy bezárjanak, sėm el nem kergethetöm, hogy asztán is lögyön vele bajom, máskép köl evel csinálni!“ Az embör osztán elgondolta, asz mongya a feleséginek: „Úgy vöszöm észre, ha énneköm mindönnap ėgy hétig tiszta _fekete csirkét_ vágná, mög vörös bort hozná, hogy én aszt ihatnék, akkor mögvakulnék!“
Az aszszon osztán mindön nap fekete csirkét vágott, oszt vörös bort vitt mellé. Az embör oszt úgy tötte magát, mintha mindönnap kevesebbet látna. Mikor a hét eltelt, akkor aszonta az embör: „Mos mán vak vagyok!“ Az aszszon asztán bátrabban ereszgette be a kurafit. Asz mongya ėcczör az embör: „No, hé! nem sokat ér, látom, az életöm! hanem vigyél lė a Tiszára, oda, a hun legmagassab ba partya és lükjél bele!“
Az aszszon oszt kapott rajta, lė jis vezette a Tiszára, odaálította a Tiszapart ôdalába; azután asz monta neki az embör: „No, hát eregy föl a partra és onnan szalagy neköm, hogy jô belelükj a Tiszába, hogy ki nė birjak gyünni!“ Mikor az aszszon főmönt a partra és elkeszdött szalanni, az embör még jobban látott, mind azelőtt, mikor az aszszon odaért, a hun ű ált, féreugrott, elkapta az asszon karját, jô belódította a Tiszába.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Oktató példák.
35. A gyakorlat töszi a mestörségöt.
Vôt ėgy királ, a királ hűtlen lött a feleségihön, elhajtotta magátul. Az aszszon bánatába kimönt az erdőbe, ott sírdogált mindég. Az aszszonnak vôt ėgy csecsemője, oszt elhalt az erdőbe a kicsikéje. Nagyon sok teje vôt mán, nem tudott vele mi csinálni!? Tanát ėgy kis kecskét, elkeszte szoptatni. Az erdő mellett vôt ėgy nad darab gyöp, odajárt virágot szönni, a virágbul koszorút kötött a kis lán sírjára. A hogy járt ki az erdőbül virágot szödögetni, a kecskét magával vitte. De több idejig a hogy hordoszta magával, a kis kecske naprul-napra növeködött, anynyira mögnyőtt, mint ėgy öreg kecske. Az aszszon észre sė vötte, hogy a kecske nehéz vôna, mer hozzá vôt szokva.