Part 8

A másik királnak is, a kinek vôtak a halászaji, akkor születött ėgy kis fija, mikor ez a lány (nagy lett), a királ házasította a fiját és elvötte ennek a királnak a lányát. Mikor esküdőre möntek, az a királfi akkor látta, mikor esküdőre möntek, hogy gyöngy hul a szömibül, mikor nevet: rúzsa hullik a szájábul, rozmaring nyíl utánna. A királnénak a _Szakácsnéja_ jis könyörgött a királnak, hogy âra a kocsira űjjön, a kin a mönyaszszon ül, de a királ nem engette. Itt oszt az aszszon azon gondoskodott, hogy bírná a királlánnak a szömit kivönni? Másképpen nem fért hozzá, hanem mikor gyüttek viszsza az esküdőrül, az erdő mellett mögálitotta a híntókat, hogy ájjanak mög! maj mögigazítik az ülést. Itt oszt lėszált a hintórúl a Szakácsné a lányával, lėcsalták a királnét is, bevezették az erdőbe, a hun nem látta űket sönki, ott osztán a királlánrul a ruhát ráatta az ű lányára, _kiszötte a szömit, belerakta az ű lánya szöme helire_. Hát mikor hazamönnek, akkor látytya a királ: mikor rí a királkisaszszon, nem hul gyöngy a szömibül; ha nevet: nem hul rúzsa a szájábul; ha mén: nem nyíl rozmaring utánna. Itt a királ nagy gondbaesött, pofonvákta a királkisaszszont, hogy sírjon jobban, azután pedig mögnevettette, hogy hullik-ė rúzsa a szájábul? Mikor látta, hogy nem hult rúzsa a szájábul, mögsétáltatta, hogy nyílik-ė rozmaring utánna? A királ nagy gondbaesett, még jobban pofonvákta és bemönt ėgy külömös szobába.

A királnak vôt ėgy kanászsza, mögtanáta a királkisaszszont, de szöme nékű vôt, hazavezette. Este mikor hazamönt, hazavezette, aval asztán bemönt az _Ördöngősvénaszszonhon_, hogy nem tunna neki szömet anni, mer kivákta ėgy kan a másiknak a szömit – hogy mög nė tugygyák! Akkor asz monta az Ördöngősvénaszszon: „No, itt van ėgy, hanem vigyázz rá, a macska el nė vigye!“ A kiskanász oszt nagyon szépen _mögmosogatta_ és a _helire tötte_. Mögén bemönt az Ördöngősvénaszszonhon, hogy agygyon másikat, mer a macska elkapta tűlle. Aszongya: „Még ėgygyet tudok anni, de vigyázz rá, hogy ê nė vigye a macska!“ Eszt is a kiskanász szépen mögmosogatta és a helire tötte a királkisaszszonnak.

Mikor helire tötte a két szömit, bevezette a királnak a kertyibe, oda ėgy szép rúzsafa alá ültette, bemönt a királhon, aszongya: „Gyűjjön ki, ollan szép rúzsa nyítt a virágoskerbe, hogy ojat még nem látott!“ Asz monta neki a királ: „Eregy ki! mer ha ki nem mész, mingyá agyonlűlek!“ Asz mongya a kiskanász: „Nem bánom királatyám, ha mingyá agyonlűsz sė mék ki, még nem gyüsz velem!“ Itt oszt a királ kimönt a nagy könyörgésre, akkor látytya, hogy ott van az ű kedvesse. A királ anynyira mögörűtt, hogy as sė tutta, hogy vezesse be. A lán osztán elmonta a királnak, hoj járt. A királ nagy tüzet rakatott, az Ördöngősvénaszszont a lányával elevenen a tűzbe vettette. Az a Szakácsné az vôt az Ördöngősvénaszszon. A kiskanászt pedig mögjutalmaszták, hogy boldog embör lött belüle.

Nagy lakodalmat csináltak, éltek boldogul, még most is élnek, ha mög nem haltak.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

(Segítő felsőbbek.)

11. Pétör halász.

Vôt a világon ėsz szögén halászembör, a ki nasz szögénséggel élte át a világot. A mölik napon halat övött, azon a napon kinyeret nem tudott önni, anynyi mögelőzése vôt; a mölik napon pedig kinyeret övött, azon a napon nem tudott halat önni.

Itt osztán az Úristen mög Szentpétör a földön járt, bemönnek hálást kérni a halásztul. És azon a napon éppen nem atták el a halat, fősztek vacsorára, szégyölték bevinni, mivelhogy ismeretlen vendégök vóltak, hogy nincs kinyerük. És itt az embör kihítta a feleségit, azon tanácskosztak, hogy agygyák be a halat, ha mán nincsen kinyerük? Aszongya az ura: „Ó, hé! ha minket így áldott mög az Isten, ârû mink nem töhetünk!“ Aval bevitték a halat; asz mongya az aszszon: „Szögényök vagyunk, nincsen kinyerünk, mink így élünk a világba: a mölik napon halat öszünk, kinyeret nem birunk önni!“ Aszongya az ėgyik útas: „Mönynyön ki csak, néni! nézze mög, talán van ėgy darab a pôczon?“ Aszongya az aszszon: „Nincsen, mer a mi fijunk öszszeszötte még a morzsát is!“ „Csak mönynyön, mégis nézze mög!“ Kimönt az aszszon, mögnészte és _három naty kinyér vôt a pôczon_. Az aszszon röstelte is esztet, hogy talán el akarta taganni; hogy nincsen kinyerük aszonta; de hát eszt nagyon jô tutta Jézuskrisztus. Az aszszon bevitte, aszongya: „Nézzék! talán az Úristen is eszt nekünk röndölte, hogy vendégjeink vannak!“ Aval továb beszélgettek. Röggel, mikor mögviratt, aval Jézuskrisztus és Szentpétör útnak indúlt.

Mikor elhalattak ėd darabon, akkor mongya Szentpétör: „Uram, teremtőm! möjen ajándékot agygyunk ennek a szögén halászembörnek, a mé így mögvendégölt bennünket és hálást adott?“ Asz mongya az Úristen: „Ó, Pétör! maj teremtök ennek a fijúnak ėgy _Lánt feleségül_, a kivel fogik a halat és ėgy _szamarat_, a kivel hordik elanni!“ A Pétör, a halász fija azonnal kivitte a hálót a vízre mögtróbálni. Pétör a hálót csakugyan mikô a vízhön értette, anynyi vôt a hal, hogy a háló után is pattogott a hal. Azután Pétör horta a halat elanni; de mán Pétör anynyira möggazdult, hogy anynyi a kincse, hogy maga sė tutta a számját. Ez alatt az üdő alatt elhaltak Pétörnek a szüleji; Pétör úgy gondolta magába, hoty hát jó lösz nekik a városba mönni lakni! Monta a Feleséginek: „Hallod, hé! job lösz nekünk a városba lakni, fijatalok vagyunk, mögélünk mink a városba is, ha nem halászgatunk is!“ Asz mongya az aszszon: „Csak lakjunk mink kint! job lösz nekünk kint lakni, mint a városba, mert a városbalakás siralmadra esik neköd, Pétör!“ Aszongya Pétör: „Nem a, hé! csak gyerünk be!“

Itt oszt Pétör bemönt, vött a városba házhejet, êre Pétör nagyon szép palotát csináltatott. Mikor pedig bekerűltek a palotába, asz monta Pétör: „Ė’ szép vendégségöt csinájunk, hogy evel az úri társasággâ ismerecscségöt csapjunk!“ „Nė csapjunk mink Pétör vendégségöt, mer az Pétör neköd siralmadra esik! – aszonta a Felesége – no, hát nem bánom ha csapunk is vendégségöt, hanem én maj elkészítök mindönt, tė pedig beadod az ételt, én pedig elmék valamőre, hogy engömet nė lássanak!“ Mikor elgyüttek a vendégök, Pétör mint gazdaszszony, ű atta be az ételt. Akkor mongyák az urak: „Itt szép kastél! kár hogy nincs benne ėgy szép gazdaszszon“; êre Pétör asz feleli: „Van itt szép gazdaszszon is!“ „No, hát ha van, ugyan hîja be!“ Mikor kimönt Pétör, aszongya a Felesége: „Ugy-ė montam, hogy nė ad delő, hogy én is vagyok! csak tė magadat“. Pétörnek nem akarta a Felesége mögszegni a kedvit, ű előmönt. Itt az urak köszt nagyon föltűnő vôt, hogy Pétörnek nagyon _szép Felesége_ van. A vendégök köszt a királfijú is ott vôt és a királfijúnak nagyon möktecczött a Felesége. Másnap röggel elhívatta a királfijú Pétört, asz monta neki: „Pétör, ha hônap röggel a tė kastéjodtû az enyimig arangyalogút nem lösz, vége az életödnek!“ Itt Pétör ríva mönt hazafelé, akkor kérdözi a Felesége: „No, hé! mi bajod?“ „Nem ögyéb, hanem asz parancsolta a királfi, ha hônap röggê aranyútat nem csinálok a palotámtû a királ palotájájig, vége az életömnek!“ Akkor monta a Felesége: „Lád-ė? montam nė csinájjunk vendégségöt? de mos mán mindėgy! hanem űj föl a _szamárra, ereszd el a kötelet_, majd elvisz az tégöd a hová köl!“ Pétör fölült a szamárra, útnak ereszti a szamarat. A szamár mönt, mönt, a mint mönt ėcczör csak _mögdobbant a szamár_; ott ėgy kis ajtó nyît, Pétör lėszált a szamárû, bemönt a nyíláson, ott tanáta az Úristent és Szenpétört. Kérdözi az Úristen Pétört: „Mi bajod, Pétör? mé gyütté?“ Akkor monta Pétör: „Nem ögyéb, hanem a királfi aszonta, hogy ha nem csinálok ėgy _aranútat az én palotámtû a királ palotájájig_, akkor vége az életömnek!“ Aszonta az Úristen: „Eregy Pétör haza, fekügy lė, nem lösz sömmi baj!“ Pétör hazamönt, lėfekütt, alutt. Elig várta a királfi hogy mögviragygyon, möglássa az aranyútat, mögvan-ė? Mögvôt. A királfi mögén főhívatta Pétört, aszonta neki: „Pétör, ha hônap röggel ennek az aranyútnak két _gyémántkarja nem lösz_, vége az életödnek!“

Pétör mögén ríva mönt hazafelé, akkor kérdözi a Felesége: „No, mos mög mán mi bajod?“ „Nem ögyéb, hanem asz parancsolta a királfi, ha hônap röggelre ennek az aranyútnak két gyémántkarja nem lösz, vége az életömnek“. Akkô monta a Felesége: „Csak űj föl a szamárra, majd elvisz a tégöd a hová köl, de a kötelet elereszd!“ A szamár mögén elvitte Pétört ahhon a nyíláshon, a hun az Úristen mög Szenpétör vôt. Mikor odaért, mögdobbant a szamár, Pétör lėszált a szamárû, bemönt a nyíláson, ott tanáta az Úristent és Szenpétört. Kérdöszte az Úristen Pétört: „Mi bajod, Pétör! mé gyütté?“ „Nem ögyéb, hanem a királfi aszonta: Ha hônap röggelre az aranyútnak két gyémántkarja nem lösz, vége az életömnek!“ „Eregy Pétör haza, fekügy lė, nem lösz sömmi baj!“ Pétör hazamönt, lėfekütt, alutt. Elig várta a királfi, hogy mögviragygyon, möglássa az aranyútnak a két gyémántkarját, mögvan-ė?“ Mögvôt. A királfi mögén hívatta Pétört, aszonta neki: „Neköm van _12 láncz erdőfődem mög van 12 tehenem, az a 12 tehén mind ökörbornyút ejjön és aval a fődet fő nem szántod és kölessê be nem vetöd, hogy köleskását ögyek nálad hônap röggel_, akkô vége az életödnek!“

Pétör mögén ríva mönt hazafelé, akkor kérdözi a Felesége: „No, mos mög mán mi bajod?“ „Nem ögyéb, hanem asz parancsolta a királfi, hogy tizėnkét láncz főgyit aval a tizėnkét ökörbornyúval száncsam föl, a möjiket az ű tizėnkét tehene ejjön, kölessel vessem be, hogy hônap röggel nálam köleskását ögyön, ha én eszt mög nem töszöm, vége az életömnek!“ Akkor monta a Felesége: „Csak űj föl a szamárra, majd elvisz tégöd a hová köl, de a kötelet elereszd!“ A szamár mögén elvitte Pétört ahhon a nyíláshon, a hun az Úristen mög Szenpétör vôt. Mikor odaért a nyíláshon, mögdobbant a szamár, Pétör lėszált a szamárrû, bemönt a nyíláson, ott tanáta az Úristent mög Szentpétört. Kérdözi az Úristen Pétört: „Mi bajod, Pétör, mé gyütté!“ „Nem ögyéb, hanem a királfi asz parancsolta, hogy tizėnkét láncz főgyit aval a tizėnkét ökörbornyúval száncsam föl, a möjiket az ű tizėnkét tehene ejjön, kölessel vessem be, hogy hônap röggel nálam köleskását ögyön belüle, ha én eszt mög nem töszöm, vége az életömnek!“ „Nem baj, Pétör! hanem eregy el a királfihon, mongyad: Möglösz! Mongyad a királfinak: hogy a kölesfődet ültesse be gyümölcsfával és ez mind gyümölcsöt terömjön, mer hônap után dére én (= Péter) akarok királ űfölséginél ebédölni!“ Pétör elmönt a királfihon, monta neki, hogy a mit parancsolt, möglösz! hanem a kölesfődet ültesse be gyümölcsfával, az a gyümölcsfa mind terömjön gyümölcsöt, mer hônap után délre királ űfölséginél akarok ebédölni!“

„No, Pétör! nincs irgalom, kögyelöm, mer tė néköm merté föladatot anni, ezé jis fölakasztanak!“

Itt oszt Pétört viszik akasztani. Mikor Pétört kikésérik az akasztófa alá, sok látvánság öszszegyütt, az _Úristen_ ott jelönt ėgy _koldús ruhába_, asz kérdözi: „Mit akartok Pétörrê?“ Aszongya a királfi: „Föl akarjuk akasztani!“ „Hát mé akaritok Pétört fölakasztani?“ „Azér, mer aszt hatta, hogy én gyümölcsfát ültessek a kölesfődembe királ létömre, mer ű hônap dére nálam akar ebédölni!“ Asz kérdözi az Úristen, kûdús ruhába van: „_Ki vagy tė?_“ „Én vagyok a királ!“ „No, hát, ha tė vagy a királ, én mög vagyok az Úristen, a királt köl fölakasztani!“ Itt a királt fölakasztották, Pétör mögmönekült és nagy köszönettel fogatta az Úristennek, hogy hát az ű életit mögmöntötte.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

12. Az öreg katona.

Vôt a világon ėgy katona, a ki ezelőtt még régente harmincz esztendeig katonáskodott. De hogy mögöregödött, szabacscságra eresztötték, hogy mönynyön mán, mer öreg: katonának. A mi ruhája vôt, katonaruhája, odatták neki, mê emijen ruhája nem vôt, mög úgy gondolták: mögérdemli, mer nagyon sokájig katonáskodott.

Aval osztán mikor útnak indult, nem vôt csak 3 krajczárja. A mint mönt, möndögélt, betért ėgy erdőbe; itt osztán igy gondôkodik magába: „No, ha ėgy faluba bemöhetök, mingyá vöszök ėgygyé: _pipát_, ėgygyé: _dohánt_, ėgygyé: _masinát_“. Mikor ű eszt elszámolta, akkorra odaért ėgy öreg _Őszembör_, imátkozott, adott neki ėgy krajczárt alamizsnájúl. Akkor oszt gondoskodott: „Hogy ha most mán pipát vöszök mög dohánt, nem jut masinára; vagy ha dohánt vöszök mög masinát, nem jut pipára“. Mikor eszt êszámolta, akkor mögén odaér az öreg _Őszembör_, mögén imátkozott, mögén odadott neki ėgy krajczárt. „No! – aszongya az öregkatona – mos mán nem vöszök sėmmit sė, mer ezön az ėgy krajczáron nem löhet vönni“. Mire eszt elgondolta magába, mögén odaért az öreg Őszembör, harmacczor êkeszdött imátkozni, odatta neki a harmadik krajczárt is. Akkor kérdöszte tűle az öreg Őszembör, hogy mit kéván ezé a három alamizsnájé? Aszonta: „Én nem kévánok ögyebet, csak ojan pipát: a kibül a _dohán sosė alszik ki_ (= a tűz), mög ojan tarisznyát: a kibül a _czipó sosė fogygyon ki_, mög ojan kulacsot: hogy a _bor sosė fogygyon ki_“. Aszongya az Öreg: „A lelköd üdvösségit kévánod?“ „Aszt majd utojjára hagyom!“ mongya a katona. Aval oszt az _Öreg eltünt_. A hogy mönt a katona, látytya, hogy ėgy fán ott csüng a _kulacs_ és a _tarisznya_ mög a _pipa_, mingyá lėakasztotta, elkeszdött önni, mer ügön éhös vôt, ivott rá bort és mingyá fővöszi a pipát, hát ég benne a dohán, csak szíjja.

Eszt pedig az Ördögök möglátták, kérték tűle, de ű nem atta. Itt oszt az _Ördögök elvötték_ tűle, oszt űtet is jól elverték. Nojsz, itten szomorúan mönt tovább az öreg katona. A mint mén, möndögél, elébe mén az Öregkûdús, asz kérdözi tűle: „Mit kévánsz azé a három alamizsnádé? ha mán ojan szöröncsétlenül jártál“. Aszongya: „Nem ögyebet, csak ėgy ojan _furkóst_, a ki _addig üsse, még én aszt nem mondom:_ hogy nė üsse!“ Mögkapta a _furkóst_, ott termött, avval oszt odamén az Ördögöknek a lakásukra az erdőbe, kéri tűlük, hogy agygyák viszsza a _pipát_ mög a _kulacsot_ mög a _tarisznyát!_ Az Ördögök nem atták, még mög akarták jô verni; ű sė vôt ám röst! mingyá monta: „_Üssed furkócskám!_ nem apád“. Avval osztán elővötte ám a _furkó_ űket, anynyira _verte űket_, hogy könyörgésre fokták, hogy nė báncsa, viszszaagygyák a _pipáját_, a _kulacsát_, mög a _tarisznyát!_ Mikor viszszaatták, akkor monta az öreg katona: „_No, furkócskám, nė bánd űket!_“

_Nem is bántotta_ osztán a _furkós_, ű osztán ivott, övött, mikor jôlakott elkeszdött pipálni, _akkor is égött_ a dohán, _nem is köllött tőteni_, osztán tovább útazott az erdöbe. Mikor az erdő szélihön ért, látott meszszirül ėgy nagy sütécscségöt, mikor közeleb halatt hozzá, akkor láti, hogy ėgy kis gyėrtyavilág lácczik ki belüle, itt oszt ű annak tartott igenyössen oda. Mikor bemén a kapu alatt, akkor láti, hogy az egész város ojan _sütécscségbe_ van: hogy a világon sėmmit nem látni, de ojan nagy csönd van: hogy a világon sėmmi zajt, vagy szót sė löhet hallani. Ű oszt a hogy őgyelög, hát rátanál a kapusra és kérdözi a kapust: „Ugy-ė! – aszongya – mér van ez a város ijen na sütécscségbe?“ „Ez a város – aszongya – azé van ijen na sütécscségbe: mer az _Ördögökkirája_ el akari vinni a mi kirájunk lányát feleséginek, de a mi kirájunk nem atta és asz monta: hogy ha nem agygya, ojan sütécségöt ád rá a mi királunkra, hogy többet ki nem tud mönni, a lányát pedig úgyis elviszi; – aszongya a kapus – a ki a lányát mögmönti az Ördögökkirájuktul mög a várost mögvilágosíti, annak agygya a lányát feleségül és a felekiráságát“. Itt osztán asz kérdözi az öreg katona: „Mőre köl odamönni, az Ördögökkirájának a lakására?“ A kapus oszt elútasította az öreg katonát az Ördögökkirájukhon és aszonta, hogy _két ápfogát hozzon ê, aval birik_ a várost _mögvilágítani_. Addig őgyelög az öreg katona, ėcczör is rátanát. Mikor bemén, látytya, hogy nincs otthun ėgy Ördög sė, mingyá osztán beleül az _Ördögöknek a kirájuknak a trónyába_. Mikor hazamönnek az Ördögök, mingyá láti a kirájuk: hogy a katona ül trónon, asz mongya neki: „Hó! hohó! hogy mersz tė az én trónomra ülni? hanem gyűj lė oszt eregy még szépen vagy! ha nem, vége az életödnek!“ Aszongya az öreg katona: „Hohó! nem mögyök én addig, még eszt a várost mög nem világítod!“ „Addég tė nem mész ki? maj mingyá kivöszlek én onnét!“ – az Ördög monta neki. – Mikor látta a katona: hogy az Ördögök mönnek neki, elkijátotta magát: „_Üzsd furkócskám! nem apád, nė sajnád! Az Ördögökkirájuknak csak a két zápfogát!_“ Asz kijabálta az öreg katona, aval osztán röttön _kiütött két zápfogát a furkós_, akkor a katona kiugrott röttön a trónbul és fölkapta és így kijált a furkósnak: „_No, furkósom üzsd tovább!_“ Akkor az Ördögök mögijettek, a kirájuk aszonta: „Jaj, nė báncs! mögvilágosítom a várost!“ „No! – aszongya az öreg katona – mönynyetök a városbul úgy, hogy a városnak a tájára sė gyűjetök többet, mer ha még ėcczör a tájára gyüttök, akkor lėmögyök a _pokolnak_ a méjségös _fenekibe_ és ott mind agyonverlek bennetöket!“ Akkor monták neki: „No! csak nė báncs továb bennőnket! elmögyünk és a várost mögvilágosíjuk és tájára sė gyüvünk többet!“

Aval osztán elmöntek, a katona pedig bemönt a királi palotába és hogy ott keresködött, _a lelkök a köpönyege újjára belekapaszkottak_, de úgy, hogy ű aszt _nem is látta_. Ez alatt az üdő alatt kigyütt a kirá, látytya, hogy az egész város mijen szép világosságba van, oszt ennek nagyon mögörűtt, aszongya az öreg katonának: „No, fijam! hallom: mi csináltá mög látom is, mos mán neköd adom a lányomat és felekirájságomat!“ Itt oszt a katona mökköszönte a jóságát, aszonta: „Ű neki nem köl sė a kirájsága, sė a lánya! Maj mögyök én útamon!“ Itt a kiráj is mökköszönte a jóságát, hogy űket mögszabadította a sütécscségtül! Aval oszt el is indult a katona.

Mikor kiérközött a gyöpre, a _lelkök_ mind _lėhullottak_ rúla és _bárányok löttek_, hogy ű csak aszt vötte észre, hogy szépbárányok vannak mellette, ennek oszt nagyon mögörűtt, hogy mijen szépbárányok. Ű mán most juhász lösz. Aval hogy hajhászta a _bárányokat legelni_, elébe mönt ėgy ősz, Öregembör – ez vôt Szenpétör, aszt kérdözi: „Nem annád el a _bárányokat?_“ „De eladom én!“ „No, ha eladod, ad ide! én mögvöszöm“. „De – aszongya – ojannak adom, a ki engöm is mögvösz vele, hogy juhász löhessek“. Asz mongya az ősz, Öregembör: „Neköm juhász nem köl, mer juhász van“. „No, hát akkor – aszongya – nem adom!“ Szenpétör így gondolta: „Hogy ha mán magát a _báránt_ nem agygya, akkor csak mögvöszöm, de űtet mög kizárom mönyországbul, mer nem köllött neki a lélöküdvösség, asz csak utojjára hatta. Aval _mögvötte_ Szenpétör a _juhászt_ is a _bárányokkal_ ėgygyütt. Mos mán _hajtya_ a katona a mönyország felé a _bárányokat_. Mikor odaértek _mönyország ajtajáhon_, akkor aszonta neki Szenpétör: „No, hajcsad, maj én olvasom!“ Úgy is vôt. Mikor _olvasta_ Szenpétör a _báránt befelé_, mikor ėgy maratt kint, akkor asz monta néki Szenpétör: „Nészd! – aszongya – ėgy fölkeverőczött hátul a cserjébe!“ Úgy gondolta Szenpétör, maj hátranéz a katona, aszt az ėgy bírkát beránti, űtet mög kizári, de a juhásznak is vôt anynyi esze, hogy belekapaszkodott az ėgynek a szőribe és úgy nézött hátra. Aval Szenpétör mikor eszt _az ėgy báránt berántotta, a katonát is berántotta vele_.

„No, mos mán, ha idebe van, nem lükhessük ki!“ monta Szenpétör, így gondolta: „Ha mán begyütt, mi csinájunk vele? juhász nem köl, lögyön hát kapus!“ A katona osztán kapus lött, hanem a mönyországba nagyon elfogyott a tisztalélök, mikor a katona kapus vôt, pedig Szenpétör ráparancsolt a katonára, hogy a mölik tisztalélök, csak aszt ereszsze be! A katona pedig nem úgy cseleködött, hanem ű csak asz kérdöszte mög: vôt-ė katona? nem törődött osztán, hogy tisztalélök-ė, vagy bűnös? Ha katona vôt: beeresztötte, ha nem vôt katona: möhetött odébb. Errül az Úristen mög Szenpétör csudálkosztak, hogy mi ja, hogy mán elfogy a mönyországbul a tisztalélök? Elmöntek oda, möghalgatták úgy, hogy eszt a katona nem is tutta. Ép akkô halt mög ėgy tisztalélök; mikor odamönt az ajtóra, asz kérdöszte tűlle: „Vôtál-ė, katona?“ Ez asz felelte: „Nem vôtam“. No, ha nem vôtál, eregy a pokolba!“ monta a katona. Ekkor tutták mög, hogy mé fogy ki mönyországbul a tisztalélök, a pokolba mög mán nem térnek? Igy osztán a katona nem lött tovább kapus.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

13. Hogy tanáta mög a szögén embör a vásárba az aranyat?

A szögén embör aszt _álmotta_: mönynyön el a vásárba, ott sok aranyat tanál. El is mönt a vásárba, két nap is ott őgyelgött, még ėgy krajczárt sė tanát. Hogy nagyon kifáratt a vásárba, hogy őgyelgött, a szélső házná lėült a padra; âra mönt ėgy szögén _Kuldús_, kérdöszte: „Mit kereső itt szögén embör?“ „Aszt álmottam, hogy gyűjek el a vásárba, maj nagyon sok aranyat tanálok, asz keresöm, pedig két nap itt őgyelgök, ėgy krajczárt sė tanátam“. Aszongya neki az Öregkuldús: „Eregy haza, a papnak a kertyibe van ėgy nagy dijófa, aszt ásd ki, az alatt van nagy fazék aran!“ Itt a szögén embör écczaka a nagy dijófát mögtanáta, kiásta, ott tanát ėgy fazék aranyat, hazavitte, osztán gazdag embör lött. Igy tanáta mög a szögén embör a sok aranyat, a vásárba akatt âra az embörre, a ki útbaigazította.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

14. Jankovics.

Vôt ėsz szögén aszszon, a kinek 3 árva lėjánya vôt, mindég aval keresték a kinyerüket, hogy széksót szöttek. A kiráj fija âra járt el mindön nap a hintóval. Aszonta a legöregeb lán: „Ha éngömet elvönne a kiráj fija, ėsz szöm búzábul sütnék én anynyi kinyeret, hogy az egész kiráji család sė fogyasztaná el!“ A középső lán asz monta: „Ha éngöm elvönne ėsz szál kendörbű fonnék neki anynyi vásznot, hogy az egész királi család sė tunná elszaggatni!“ A lekkisebb aszonta: „Ha éngömet elvönne, szülnék neki ėgy hassal ojan _2 aranhajúgyerököt_, hogy sė azelőtt, sė azután ojat többet nem látna!“ A kirájfi mikor eszt möghalotta, akkor ėgy pár napnak utánna elmönt, mer nagyon szép ruhát csináltatott, elmönt a lėjánhon. Mikor odamönt, csak asz kérdözi: „Mögfelel-ė azé a szaváé, a mit mondott?“ Itt osztán a lán előb nagyon mögütközött, hogy érte elgyütt a királfi, azután asz felelte, hogy mögfelel a szaváé. Aszongya a királfi: „Gyere velem!“ Hintóba möntek királpalotájába.

A királfinak vôt ėgy _Ördöngősvénszakácsnéja_, annak vôt ėgy kispatkánülő, bóczéros lánya. A királné terhös lött, a királnak pedig el köllött mönni a _csatába_. Még a királ odavôt a csatába, a királné lėszaporodott. Igy gondolta az Ördöngősvénaszszon: „Majd elbánok én tėveled, a mé előre kiattad, hogy _2 aranhajúfijúgyermököt_ szülsz“. Az Ördöngősvénaszszon főcsalta a királnét az emeletre, a huva sönki nem möhetött, itt mikor a királné mögszülette a két gyerököt, az Ördöngősvénaszszon elvötte tűle és azalatt kölkecczött mög a királnak ėgy nagy kopókutyája, kinek a 2 kölkit vitte föl és a két gyerök hejibe tötte. Aszongya az aszszonnak: „Látod, a mé előre fogattad, möjen két kopókutyakölköt születté!“ A két gyerököt az aszszon lėvitte és a disznóhizlalóba beledopta, hogy majd a disznók mögöszik. A királnak pedig _mögírta_ az Ördöngősvénaszszon, hogy nem két aranhajúgyerököt, hanem két kutyakölköt születött. A kiráj aszt írta viszsza, hotyhát nyúzzanak mög ėgy _bivajt_, ennek a _bűribe_ eleventen _varják bele_ a királnét, a két csöcsit hagygyák ki, hogy a két kopókutyakölök szopja; de az aszszonnak, úgy vigyázzanak, hogy sömmi baja sė lögyön, még ű haza nem mén. Tögyenek oda két _szálaranveszszőt_ oszt mindönki, a ki âra mén, mindönkinek háromat-háromat rá köl vágni és még köpni az aszszont.

Elig várta az Ördöngősvénaszszon, hogy mögviragygyon, hogy möglássa, hogy a két aranhajúgyermököt mögötték-ė a disznók, vagy nem? Látta, hogy nem ötték mög, hanem a legerőseb két disznó úgy őrzötte, hogy oda nem szabad vôt mönni. Az Ördöngősvénaszszon mögijett, hogy maj rágyünnek a hamisságra, de oszt okkal-móddal mégis kivötte közülük a két aranhajúgyermököt, hamardossan nem tutta hova tönni, lėásta kétfelül a kapuoszlop mellé. Ezalatt hazagyütt a kirá a háborúbul. Mikor kint möglátta, hogy két kopókölköt születött a királné, aszonta: „Hagy szenvegygyön még mög nem hal! nem pusztítom el, hanem hagy szenvegygyön!“ Az Ördöngősvénaszszonnak a bóczéros lányát vötte osztán feleségül.