Part 7

Itt oszt János nagyon mögijett, hogy hun van az az arankácsa, a kibül való az a toll, as sė tugygya, hogy lė van-ė, vagy föl? Kimönt és ráborult a lovára és ott sírt. A lova míkô tisztavíz a János könyvitül, nem álhati, mögkérdözi: „Mi bajod? édös gazdám!“ Akkô mongya: „Nem ögyéb – asz monta a Nagyûrúbarát – hogy ha ê nem hozom aszt az arankácsát, a mölikbül való az az arantoll, ȧkkor vége az életömnek!“ „Montam, ugy-ė! – aszongya a ló – hogy sė nė tugy, sė nė láss sėmmit, hogy maj mögsiratod? hanem mos mán mindėgy, töd da vakarót mög a kefét a tarisznyába, űj föl oszt gyerünk!“ Mikor mönnek ėd darabon, aszongya a ló: „Tudod-ė, mán mos hova mögyünk?“ Aszongya: „Nem tudom“. „Hát oda mögyünk, a hunnat êloptuk az aranhajúlánt, ott van a kerbe ėgy nagy dijófa, azon szokott az arankácsa hálni, de csak écczaka 12 órakor szokott hazagyünni. Éfél után 2 órájig van itthun, hanem az Ördöngősvénaszszon eszt nagyon őrzi, mer még a kácsa itthun van, mindig ojan világosság van a kerbe, mind mikor legszöbben süt a nap. Hanem ha odaérünk közel, én elváltódzdzok _szőlőkapájé_, tė mög öreg _Szőlőkapásé_, hanem ott az Ördöngősvénaszszon maj akar neköd anni az épület alatt ėsz szobát, hogy abba lakjál, de tė nė válald, csak asz mond az Ördöngősvénaszszonnak, hogy tė nem szoktad, mer tė mindig a kerbe szoktá gunyhóba lakni. Oszt ha odamögyünk, akármijen kis bért kinál, aval tė nė törögy, csak ėgygyezél mög vele. Ha möglösz az ėgyesség, mindgyá fogjál hozzá a kerbe ėgy szőlőgunyhót csinálni, nem baj az, ha nem lösz is kész“. Mikor odaértek, János lėszált a lórul. A ló körösztülbukott a fejin, lött belüle szőlőkapa, Jánosbul pedig lött Szőlőkapás. Mikor odaértek, délután ėgy óra tájba vôt az üdő, odaköszön a János: „Jó napot agyon Isten, gazdaaszszon! nem köllene magának valami Szőlőkapás?“ „De igön! éppen mos köllene“. „No, hát akkô én beálok, ha mögfogad!“ Aszongya az Ördöngősvénaszszon: „Ért maga a szőlőmunkáhon?“ „Hogy nė értenék, mikor abba nevelöttem fő!“ – mongya János. Hamar öszszeėgyesztek. Aval az Ördöngősvénaszszon kimutatta Jánosnak, hogy mölik lösz a lakása, de a János nem fogatta el. Aszongya János: „Én még ijet nem is halottam, hogy a kapás palotába lakjon! hanem 60 esztendő ûta mindég a szőlőgunyhóba laktam!“ „Dehát itten nem lakhat, mer itten nincsen szőlőgunyhó!“ Aszongya János: „A! nem sokájig tart aszt csinálni! maj mögcsinálom én“. Ennek az Ördöngősvénaszszon mögörűtt: mijen ügyes szőlőkapása lösz neki! János oszt elkeszte a szőlőgunyhót csinálni. Nem nagyon lött a gunyhó kész, mer János nem is nagyon iparkodott, hogy elkészíje, az estét alig várta. Mikor osztán este lött, János a kis gunyhó elébe lėfekütt. Az Ördöngősvénaszszon mög vôt nyugodva, nem féltötte a kácsát. Odaszámított, hogy mos jó szőlőkapása van neki, rá sė számított, hogy a kácsát köllene őrzeni. János pedig mikor egész bealkonyodott, mint a hogy monta a lova: „Hogy ha besütétödött, möny föl a fára osz űjjé a kácsafészök alá, ha a kácsa hazaszál, akkor csak röttön fogd mög!“ úgy tött osztán János. Éppen tizėnkét órakor a kácsa hazaszált, János röttön mögfokta, a fárul lėgyütt, a kapája elváltóczott lónak. Aval János a hátára pattant, úgy vitte mind a szél az arankácsát. Az ördöngősvénaszszon _mőgálmotta_, hogy elveszött az arankácsája. A méj álombû fölébrett, aval kigyütt, látta, hogy a kert nagy sütécscségbe van. Igy gondolta az Ördöngősvénaszszon: „Azé van ijen sütécscségbe, mer a kácsa nem gyütt még haza“. Mikor bemén, nízi az órát, akkor láti, hogy ėgy óra jis elmult; aval az Ördöngősvénaszszon mögén kimén, hát láti, hogy nincs az öreg Szőlőcsősz, de még a kácsa sė. Aval az Ördöngősvénaszszon röttön főnyergöli a szénvonyót és utánna. A hogy mén utánna, aszongya a ló: „Nézzél hátra, édös gazdám! nagyon ég a jobfarom“. János hátranéz, aszongya: „Jaj, Istenöm! gyün utánnunk ėgy sütétfölhő“. Aszongya a lova: „Csak hamar, vöd ki a _vakarót_ és vezsd hátra!“ János kikapta a vakarót és _hátravetötte_, ojan _sűrű erdő_ lött belüle, mind a vakaró. Még az Ördöngősvénaszszon átvánczorgott, János addig jô êhalatt. Mönnek ėd darabég, mögén szól a ló: „Nézzél hátra, édös gazdám! nagyon ég a balfarom“. János hátratekíntött, aszongya: „Jaj, Istenöm! gyün utánunk ės sütétfölhő, de mán mingyá utolér“. „No, hát csak hamar vöd ki a _kefét_ a tarisznyábul és vezsd hátra!“ János _hátravetötte_, ojan _sűrű erdő_ lött belüle, mind a kefének a szőre. Mikor ezön az Ördöngősvénaszszon átvánczorgott, mán akkor János beért a Nagyôrúbarát határjába. Mikor eszt az Ördöngősvénaszszon möglátta, hogy mos mán nem éri Jánost, mérgibe úgy fölfujódott, hogy elfakatt. Eszt mögláti a Barát, hogy János beért az udvarba, így szól az aranhajú lánhon: „No, édös szívem, szép szerelmem! én a tijėd, tė az enyim, mos mán lögyünk ėgymásé!“ Aszongya a lán: „Hohó, vén kutya! hotyha elhozi János aszt az _arancsődört_, a kirülvaló ez az aranpatkó“. Itt oszt behívatta a Nagyôrúbarát Jánost, aszongya: „No, János! ha el nem hozod neköm aszt az arancsődört, a kirülvaló ez az aranpatkó, vége az életödnek!“

Itt oszt János nagyon mögijett, hogy hun van az az arancsődör? as sė tugygya: lė-jė, vagy föl? Kimönt és ráborult a lovára, sírt. A lova mikô mán tisztavíz vôt a János könyvitül, nem álhatta, hogy mög nė kérdözze: „Mi bajod? édös gazdám!“ Akkô mongya János: „Nem ögyéb – asz monta a Nagyôrúbarát – ha ê nem hozom aszt az arancsődört, a kirül való az az aranpatkó, akkor vége az életömnek“. „Montam, ugy-ė! hogy sė nė tugy, sė nė láss sömmit, hogy maj mögsiratod – a ló mongya – hanem mos mán mindėgy, hanem nyergöjj föl és tögyél föl ėgy ásót is a nyerög tetejire, mög a vakarót, kefét a tarisznyába, osztán gyerünk!“ János osztán úgy is tött, a hogy a lova monta. Mikor mönnek ėd darabon, aszongya a ló: „Tudod-ė, most huvá mögyünk?“ Aszongya János: „Nem tudom“. „Most elmögyünk a _Sóstengör_ szélire, ottan majd _ássál lė a főd alá_, úgy hogy csak az ôrom högye lögyön ki, tė pedig eregy föl ėgy fára, szögezd a mejjednek a kardodat és majd én elnyerítöm _kécczör_ magamat, majd átgyün az arancsődör, de mikor kécczör átgyün, nem tanál engömet mög, mindig viszszamén; mikor _harmacczor_ elnyerítöm magamat oszt átgyün, akkor majd kiugrok a főd alul és majd öszszeveszünk. Ha én _izzadok mög_ hamarabb, akkor csak dűj bele a kardodba, ha pedig a csődör izzad mög hamarabb, akkor csak ugorj lė a fárul, űj a tetejembe és gyerünk! Nė törőgy a csődörrel, maj _gyün az utánunk!_“ Úgy is vôt. Mikor nyerítött a János lova, a csődör átgyütt, nem látta Jánosnak a lovát, viszszamönt mind a kécczör; de mikor harmacczor elnyerítötte magát oszt kiugrott a főd alul, akkor öszszevesztek. Addig veszeköttek, hogy ėcczör láti ám a János, hogy az arancsődör csupa hab, lėugrott János a fárul és fölpattant a lova hátára. Mén most vele mint a szél, de az arancsődör is mén ám vele. Mikor osztán möktutta az _aranménös_ a Sóstengör tulsó szélin, azok is átúsztak ám a Sóstengörön oszt utánuk! Ėcczör mongya ám a ló Jánosnak: „Nézzél viszsza, édös gazdám! nagyon ég a jobfarom“. Viszszatekínt János, mongya, hogy _gyün_ utánuk az _aranménös_. „No, – aszongya – nė féj! csak vezsd hátra a vakarót!“ János kikapta a tarisznyábul a _vakarót, hátravetötte_, ojan _sűrű erdő_ lött belüle, mind a vakaró, még ezön az aranménös átvánczorgott, addig János jô êhalatt. Mönnek ėd darabég, ėccző mögén mongya a ló: „Nézzél viszsza, édös gazdám! nagyon ég a balfarom“. Viszszatekint János, láti, hogy az aranménös közelget. „No, – aszongya a lova – nė féj! csak vezsd hátra a _kefét_“. Kikapi János a tarisznyábul a _kefét, hátraveti_, ojan _sűrű erdő_ lött belüle, mind a kefének a szőre. Mire ezön az aranménös átvánczorgott, János a Nagyôrúbarát határjába vôt. Úgy möntek, hogy még a kaput sė értek rá kinyitni, hanem a János a kapu tetejin ugratott be. Mikor eszt möglátta a Nagyôrúbarát, aszt is möglátta, hogy az aranménös is ugrott be a kapu tetejin, de ott mán az _aranménösnek nem vôt ereje_. Itt osztán a Nagyôrúbarát mén mingyá a lánnak mondanni: „Édös szívem, szép szerelmem! én a tijėd, tė az enyim, mos mán lögyünk ėgymásé“. „Hohó, vén kutya! hotyha János mögfeji az aranménöst“. A Nagyôrúbarát mingyá behívatytya Jánost, aszongya: „No, ha mög nem fejöd az aranménöst, vége az életödnek“.

Itt János nagyon mögijett, hogy _fejje mög ű az aranménöst_, mikor _tisztatűzláng gyün a szájábul?_ Kimönt és ráborult a lovára, ott sírt. A lova mikô tisztavíz a János könyvitül, nem álhati, mökkérdözi: „Mi bajod? édös gazdám!“ „Nem ögyéb, – asz monta a Nagyôrúbarát – hogy ha mög nem fejöm az aranménöst, vége az életömnek, hogy fejjem mög, mikor tisztatűzláng gyün a szájukbul?“ „Nem baj! möny be, mon mög a Nagyôrúbarátnak: mögfejöm, hogy ha a lovadat beengedi az istállóba közéjük!“ János oszt bemönt a Nagyôrúbaráthon, monta, hogy mögfeji, ha az istállóba beengedi az ű lovát is az aranménös közé! Aszonta a Nagyôrúbarát: „Jô van! de röttön fejd mög űket és ott van a legnagyobb vaskád, abba öntözd a tejüket bele!“ János mikor mögfejt, bemén jelönteni, hogy mögfejte a ménöst, a Nagyôrúbarát mingyá aszongya a lánnak: „Édös szívem, szép szerelmem! én a tijėd, tė az enyém, mos mán lögyünk ėgymásé, János mögfejte mán az aranménöst“. „Hohó, vén kutya! – aszongya a lán – maj ha János _mögfürdik_ az aranménösnek a _tejibe_“. Itt oszt behívatta a Nagyôrúbarát Jánost, aszongya: „No, János! ha mög nem fürdöl az aranménösnek a tejibe, vége az életödnek“.

Itt oszt János mögijett, hogy hogy fürgyön mög ű az aranménösnek a tejibe, mikor, ha belemén, öszszeég? Kimönt és ráborult a lovára, úgy sírt. Mán a lova tisztavíz vôt a Jánosnak a könyvitül, de azér nem szólott neki, mikor mán Jánosnak a könyvibe álott, nagysokára mögszólalt: „Mi bajod? édös gazdám!“ „Nem ögyéb, – asz monta a Nagyôrúbarát – ha mög nem fürdök az aranménösnek a tejibe, vége az életömnek“. „Nem baj! – mongya a lova – möny be a Nagyôrúbaráthon, mongyad neki: mögfürdök a ménösnek a tejibe, de úgy, hogy ha a lovamat odaengedi a kád mellé“. János mönt mingyá a Nagyôrúbaráthon, mongya neki, hogy ű mögfürdik az aranménösnek a tejibe, ha a lovát odaengedi a kád mellé. A Nagyôrúbarát nem bánta mán, csak ha a János mögfürdik a tejbe. János még be sė mönt a kádba, a ló mán elkeszte a _lángot önni_ és a _jeget ereszteni_ a kádba, hogy mikor János belemönt a kádba, nem vôt fôró. János oszt mögfürdött a tejbe, hécczör szöb lött, mind azelőtt vôt, eszt mikor a Nagyôrúbarát möglátta, asz monta Jánosnak: „No, János! én is mögfürdök a tejbe, hanem a lovad el nė vezesd a kádtul“. János oszt otthatta a lovát. Még a Nagyôrúbarát készült a fürdéshön, addig a János lova kiszítta a kádbul a jeget és még mérgessebb tűzzel okádta a kádat tele, mind a tej vôt. Mikor a Nagyôrúbarát elkészült a fürdéshön, beleugrott a tejbe, röttön szénné égött.

Mikor eszt a lán möglátta, lelketlen szalad a kádhon, ugrik János nyakába, így szól neki: „No, édös szívem, szép szerelmem! ugyan sokat szenvettél értem! mos mán én a tijėd, tė az enyim, möghalt a Nagyôrúvénbarát, lögyünk ėgymásé!“

Nagy lakodalmat csaptak ennek az örömire. A kocsisok is mög vôtak híva, az első helre vôtak ültetve, hogy mijen sokat szenvettek űk is, mer az öreg Nagyôrúbarát rosz gazda vôt. János osztán mind mögjutalmaszta a kocsisokat, vôt a Nagyôrúbarátnak _ölég pénze_, mind boldog embör lött.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

9. Vérojtó, Kalapfojtó.

Hun vôt, hun nem vôt, vôt a világon ėgy kiráj, ėcczör kitüntette: hogy neki möjen 2 fija van, möjen vitézök! Ezön a török szultán nagyon mögharagudott és hadat kűdött neki. Itt mos mán a kirájnak a két fija készült a többi vitézökkel a csatáhon. A törökök tíz anynyinál is többen vôtak, öszszecsaptak, áll oszt a nagy csata. A többi vitézök mind elvesztek, a kik velük möntek, csak ėgyedül ketten marattak a testvérjivel: Űk anynyira lėverték az ellenségöt, hogy utôvégre nem maratt az ellenségbül ėgyetlen ėgy sė. De itt a két testvér _nem ismerte mög ėgymást a vértül, oszt Vérojtó agyonvákta Kalapfojtót véletlenül_. Mikor agyonvákta, akkor látta mög, hogy az ű édöstestvérje.

Mos mán ű nagyszomorújan mén hazafelé, hogy az atytyának mögmongya: csinájon vele, a mit akar, hogy hát ű így mög így járt a testvérjivel. Mikor beér a város szélire, akkor látytya, hogy a házak is tönkre vannak téve. Odamén, a hun a királi palota vôt, itt sė tanál ėgy lelköt sė. A hogy ott őgyelög, lėmönt ėgy pinczeistálóba, ott látytya, hogy az apjának vôt ėgy nagyonszép sárga paripája, hogy mán ojan méjen lėkapálta magát a fődbe, hogy a hátaközepe maj csak a főddel van ėgy színbe, asz kérdözi tűle: „Mi bajod? édös lovam! mé kalapáltad tė magad ijen méjen lė?“ „Jaj! – aszongya – van énnéköm ölég bajom, mer mög vagyok lánczolva, nem birok szabadulni!“ „Ugy-ė, hát mi töhette tönkre eszt a várost?“ „Jaj! – aszongya – csak nė nagyon kérdöszd, csak szabadícs ki oszt gyere a hátamra oszt gyerünk, mer a _Tizėnkétsorfogúlán_ tötte aszt, csak ėgy kovácsot hagyott a faluba, a ki a _fogát élösíti_, a többit mán mind mögötte az egész városbul!“ Itt osztán főnyergölte Vérojtó a lovat, fölült rá, kifelé a városbul a hogy csak möhetött. Hát ép a kovács előtt nyargalt el, ott vôt a Tizėnkétsorfogúlán is oszt élösítötte a fogát. Mikô möglátta Vérojtót, aszt kijátotta neki: „Itt vagy, hírös vitéz! éppen tégöd kereslek, várjá csak még két sorfogam van élösíteni, tíz mán mögvan“. Hamardossan a kovács mögélösítötte, akkor utánna ám a Tizėnkétsorfogúlán Vérojtónak, Vérojtó pedig mönt árkon, bukron, tűzön, vizön körösztül és a _Feketetengörön_ is körösztülmönt.

Mikor a _Fehértengörnek a hatvanhatodik szügetytyibe_ ért, akkor látta, hogy a _hetvenhetedik szüget_ partján van ėgy kastél, igenyöst annak váktatott. Abba a kastélba vôt ėgy nagyon gyönyörű, szép lėján. Mikor odaért, igenyöst a vár tetejin ugratott be. Itt a lán möglátta, hogy mijen gyönyörű, szép vitéz ugratott be az udvarba, kérdözi a lán: „Ugyan hun jársz, hun kelsz, mikor még a szárnyas állatok sė juthatnak ide?“ „Járok, kelök – aszongya – hajt a nyomorúság, bujdosnom köl la a világba, hanem csak gyere velem és gyerünk továb, mer vége az életünknek!“ „Dehogy mögyök – mongya a gyönyörű, szép lėján – tizėnnyôcz esztendeje mán, mûta elhalt apám, anyám, azûta nė hogy férfit, vagy cselédöt láttam vôna, még szárnyas álatot sė. Nė féj, nem gyühet ide sėnki sė, mer tégöd is az Isten vezérölt ide!“ „Igaz, hogy az Isten vezérölt, mer bujdosnom köll a Tizėnkétsorfogúlán elül, mert mán az egész városunkat mögötte, a hova való vagyok. Éppen mikor gyüttem, akkor kijátotta, hogy csak éppen engömet keres, csak mögájj mer még kétsorfogam van élösíteni“. A lán feleli: „Ha csak az a baj, nem baj! azon könynyen segítünk mink, mer itt van nálam az Öreganynya ja: _Huszonnégysorfogú_, éppen jó hejre gyün, mer most is harakszik rá! csak ha ideér, maj kieresztöm, maj röttön _ênyeli_“.

Úgy is vôt. Ėcczör csak látik, hogy ojan hullámmal gyün a Fehértengörön, hogy asz gondojják, hogy még a kastélt is elviszi a hullám. Akkor, mikor odaért, a szép lėján kieresztötte a Huszonnégyfogút, az _Öreganynyát_ és röttön _mögötte_. Hát itt most a lán nagy örömmel mönt be a legénhön: „No, – aszongya – édös szívem, szép szerelmem! ezön könynyen segítöttem én, hanem neköd sincs sėnkid sė, neköm sincsen sėnkim sė a világon, nė möny innen sėhuva, éjjünk ėgyütt!“ A legén nem is mönt továb, ėgymásé löttek a lėjánynyal, éltek boldogul, még most is élnek, ha mög nem haltak.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

10. Az orrfülről.

Hun vôt, hun nem vôt ėn nagytörvényű paraszt embör, mikor mögharagudott, as sė tutta, mérgibe mit mondott? Asz tanáta mondani, mikor a lányokra mögharagudott: „_Az Ördög vigyön el bennetöket!_“

Az Ördög mikor eszt möghallotta, férfiruhába öltözött, elmönt a legöregeb lánt mökkérte. Vôt neki három lánya, mi csinájon? a lányok a nyakára nyölnek! Odatta neki feleségül. A mint möntek, möndögéltek, előtanátak ėgy kútat, a lány êmönt inni, de az Ördög asz monta a lánnak, hogy: „Vannak ott _Galambok_ is oszt ha kérnek vizet, nė agy nékik!“ A lány úgy is tött, mikor a Galambok kértek tűle vizet, nem adott nekik. Viszi osztán a legén: az Ördög a lánt, de a lán mán mögsokalta az útat, asz kérdöszte tűle: „Meszsze van-ė még a várossa?“ A legén asz felelte: „Ott van, a hun a _Feketevárosba fehértorom_ lácczik, _csutkaparazsak égnek!_“ A lán mögijett. Hazaértek, akkor a kezibe nyomott ėgy _ôrfület_, asz monta neki: „Ha eszt mög nem öszöd, öszszedarabollak és a tűzbe vetlek; ha pedig mögöszöd, elvöszlek feleségül!“ Az Ördög lėfekütt, elkeszte az _ôrfület rágni_, de aszt nem bírta elrágni, _bevetötte a tűzbe_. Écczaka, mikor fölérzött az Ördög, asz kérdöszte: „Hun vagy, _ôrfül?_“ „Itt vagyok a csutkaparázsba!“ Az Ördög öszszedarabolta a lánt paprikásnak, belevetötte a tűzbe, mögégette.

Asztán elmönt a lánnak a középső tesvérjijé, elhoszta, mert nagyon szeretné a tesvérje látni! A mint möntek, möndögéltek, előtanátak ėgy kútat, a lány êmönt inni, annak is asz monta az Ördög, hogy nė agygyon vizet a Galamboknak, ha kérnek, nem is adott. Mikor hoszta, ez is mögsokalta az útat, asz kérdöszte: „Meszsze van-ė még a várossa?“ Neki jis asz felelte: „Ott van, a hun a Feketevárosba fehértorom lácczik, csutkaparazsak égnek!“ A középső lán is mögijett, mikô hallotta, hogy hun van. Hazaértek, ennek a kezibe is belenyomott ėgy _ôrfület_, asz monta neki: „Ha eszt mög nem öszöd, öszszedarabollak és a tűzbe vetlek; ha pedig mögöszöd, elvöszlek feleségül!“ Az Ördög lėfekütt, elkeszte az _ôrfület_ rágni, de nem bírta elrágni, a _patka alá ásta_. Écczaka, mikor fölérzött az Ördög, kérdöszte: „Hun vagy, _ôrfül?_“ „Itt vagyok a patka alatt!“ Eszt is öszszedarabolta papríkásnak, belevetötte a tűzbe, mögégette.

Elmönt az Ördög a lekkisebbé, hogy gyűjjön el, mer szeretné a két testvérje látni. Ez is elmönt inni a kútra, neki is aszonta az Ördög, hogy a Galamboknak nė agygyon vizet, de ez adott, ott hagyott nekik még ėgy vödörrel is. A _Galambok_ aszonták neki, hogy mönynyön viszsza a kis macskájájé oszt ha a legén: az Ördög a kezibe ád ėgy _ôrfület_, agygya oda a kis macskának. A lány mikor ivott mán oszt odamönt a legénhön, aszonta, hogy mos jutott az eszibe, hogy otthun felejtötte a kis macskáját, hogy majd viszszamén érte! „Nohát, eregy viszsza érte!“ monta a legén. Viszszamönt érte, elhoszta a kis macskát, beletötte a gelebibe. Mikor hoszta, a lekkiseb lány is sokalta az útat, neki jis asz monta: „Ott van, a hun a Feketevárosba fehértorom lácczik, csutkaparazsak égnek!“ Ott van a várossa. Mikor odaértek, aszonta: „Ne ez az _ôrfül!_ ha mög nem öszöd, öszszedarabollak és a tűzbe vetlek, mer mán a két nénéd ott van, ha pedig mögöszöd, elvöszlek feleségül“. A lekkiseb lán is elkeszte az _ôrfület_ rágni, de nem bírta elrágni. Akkor a kis macska elvėrtyantotta magát, odatta neki, a kis macska pedig mögötte. Mikor az Ördög fölérzött, kérdözi: „Hun vagy _ôrfül?_“ „Itt vagyok meleg gyomorba!“ Itt osztán az _Ördög elvötte feleségül_ a legfijatalabb _lánt_.

Az Ördög elmönt ėcczör hazûrul, odadott neki tizėnkét szobakûcsot; ráparancsótt, hogy a _tizėnharmadik szobába_ nė mönynyön be! Itt oszt ű mögtróbálta a tizėnkét szobakûcscsal, hogy mi okrul nem szabad néki a tizėnharmadik szobába bemönni? Hát oszt be bírt mönni oda is. Mikor bemén a tizėnharmadik szobába, akkor láti, hogy nagyon _sok lélök van_ a tizėnharmadik szobába, a kit az _Ördög_ mán _êfődelt_. Itt osztán könyörgött a sok _lélök_ a lánnak. Az ėgyik aszonta: „Ereszsz ki, apád lelkijé!“ A másik asz monta: „Ereszsz ki anyád lelkijé!“ A harmadik asz monta: „Ereszsz ki tesvérjejid lelkijé!“ A negyedik asz monta: „Ereszsz ki a tė lelködé!“ A lán kinyitotta az ajtót _szabadon eresztötte az egész lelköt_. Azután látta a lán, hogy nem jót csinát, mögijett, hogy mán most űtet is êfődeli az Ördög, csinátatott ėgy érczkoporsót mög ėgy dėszkakoporsót. A két koporsót öszszeszurkôta, beletötte az érczkoporsót a dėszkakoporsóba; ű pedig belefekütt az érczkoporsóba és _eleresztötték a sok lelkök a vízön_, hogy az Ördög mög nė tanájja.

Itt vôt két királ, ennek a két királnak vôtak halászaji. Az ėgyik királnak a halászaji mindég nagyon sok halat foktak, a másiké pedig nem fogott soha sėmmit sė. Itt oszt ennek a halászaji fokták ki az érczkoporsót, a kinek sosė foktak a halászaji. Mikor kifokták az érczkoporsót, fölmöntek a kirájhon, hogy gyűjön, mer ojan örömet foktak, a möjent még sosė foktak! A királ hogy nagyon szomorú vôt, aszonta a halásznak: „Eregy ki, mer mingyá agyonlűlek!“ A halász kimönt, főmönt a másik halász, az is aszonta a királnak, hogy gyűjön, mer ojan örömet foktak, a möjent még sosė foktak! A királ hogy nagyon szomorú vôt, neki is asz monta: „Eregy ki, mer mingyá agyonlűlek!“ Ez a halász is kimönt, főmönt a harmadik halász, hogy gyűjön lė a királ űfölsége, mer ojan örömet foktak, a möjent még sosė foktak! A királ hogy nagyon szomorú vôt, neki is asz monta: „Eregy ki, mer mingyá agyonlűlek!“ De mán a _harmadik_ halász asz monta: „Nem bánom, ha agyonlű is, addig nem mögyök, még királ őfölsége nem gyün!“ Látta a királ, hogy ez nagyon hîja, kimönt, látta, hogy nagyon szép érczkoporsót foktak ki és nagyon szép lán van benne. Ennek a királ nagyon mögörűtt, örömmel vezette föl a palotájába a szép lánt. A lán nagyon könyörgött, csak ereszsze el, mer ű érte gyün az Ördög a mé nagyon sok _lelköt_ kieresztött, űtet êfődeli; de oszt asz monta a királ: „Maj segítök én az Ördögnek a baján!“ A királ csináltatott a vízön bűrhídat és ide mindönféle álatbul röndölt, ha gyün az Ördög, szétszaggassák. Itt oszt csakugyan mönt is az Ördög, elkapták az állatok, szanaszétszagatták.

A királ asztán elvötte a lánt feleségül, mer legén vôt. Lött is olan lakodalom, hogy _hétmögyére_ szólt. A szürkeló a szűgyivel tolta a levest, de a ki szégyöllős vôt, maj csak éhönhaló vôt. Mikor vége lött a lakodalomnak, a királnak el köllött mönni háborúba. Az alatt az idő alatt, még a háborúba vôt, lött a királnénak ėgy kis lėjánya.

Ėcczör a királné kinyitogatta az ablakokat szellőzni, az alatt az idő alatt _beszált két fehérgalamb_ a szobába és _elváltóztak_ szinte _lėjánynyé_. Akkor nagyon kérték a királnétul, hogy agygya oda nekik aszt a kis lánt, maj ojan örömet szöröznek neki, hogy ennek a királ is mögörül. A királné nem akarta odanni, félt, hogy az alatt az üdő alatt hazagyün az ura és űtet nagyon mögszekérozi érte; de itt a testvérjeji, hogy nagyon könyöröktek, odatta nékik. Az a két galamb, a mölik lėjánynyé elváltózott, a királnénak a _két nénye vôt_. Mikor a kis lánt elvitték, három nap eltelt, még sė hozik viszsza. A negyedik napon a királné kinyitogatta újfönt az ablakokat; hát ėcczör ėhön láti, hogy szál _három fehérgalamb:_ két nagy és ėgy kicsi. Mikor beszáltak a szobába, elváltóztak szinte. Akkor mongya a nénynye, hogy _ojan örömöt hosztak_ a kis lánnak, hogy mikor _sírt: gyöngy hullott a szömibül;_ mikor _nevetött: piros rúzsa hullott a szájábul;_ mikor _mönt: rozmaring nyílt utánna_.