Part 18

Hun nem vôt, vôt a világon ėgy ojan féleszű fijatal embör, elmönt szôgálni, beált ėgy gazdáhon. Három nap vôt az esztendő, kapott ėgy tűt, a vôt a bére. A hogy mönt hazafele, előtte mönt ėgy szénás szekér, beleszúrta a tűt a szénás szekérbe. Ėcczör a szekér êfordútt ėgy másik útra, elkesz kijabálni a Pista: „Mögájjon ken! mögájjon ken! egész _esztendővaló_ béröm benne van a széna köszt“. Itt oszt az embör mög a Pista keresik a bérit a széna köszt: a szénát mind lėdúrták, még sė tanálik. Itt oszt kérdözi az embör hogy: „Mi vôt az, mijen vôt?“ Aszongya Pista: „Hát ėgy tű“. Az embör mögharagudott, hogy ojan kárt csinált, jô êverte a Pistát. A Pista osztán nagyszomorújan hazamönt, êpanaszolta otthun, hogy hogy járt. Az anynya aszongya neki: „Nem oda köllött vôna szúrni, fijam! hanem a kalapodhon“.

Pista mögén útra kelt, elmönt a gazdájáhon bérösnek. Három nap vôt az esztendő; kitelt az esztendő, kapott ėgy kétágú vasvėllát, odaszúrta a kalapjáhon, hazamönt. Mikô az anynya möglátytya, aszongya: „Hej, fijam! nem úgy köllött vôna aszt hozni“. „Hát hogy?“ Aszongya: „A váladra tönni, a váladon hosztad vôna“.

Pista osztán viszszamönt mögén csak a régi gazdájáhon, kapott ėgy, éves bornyút, fővötte a válára, úgy vitte haza; de az jó lėnyaldosta a hátárul a bűrt. Mikor hazaért, panaszkodott az anynyának; az anynya aszongya: „Hej, fijam! nem úgy köllött vôna aszt hozni, hanem kötélre kötni, osz csalogatni: boczikém, boczikém!

Mögént oszt viszszamönt Pista a régi gazdájáhon, három nap vôt ėgy esztendő. Mikor kitelt az esztendő, odatta a gazda a lányát, a vôt az esztendővaló bére. Pista oszt a nyakára kötött kötelet, vezette haza, marokszénával csalogatta: „Boczikém! boczikém!“ Mikor hazaért, bekötötte az istálóba a jászolhon, adott neki szénát, bemönt az anynyának monta, hogy gyűjön ki! nézze mög, hogy mit szôgált most. Az anynya kimönt, látytya, hogy a lány mög van kötve a jászolhon, aszongya a fijának: „Eszt karszűgyön köllött vôna hozni, ez a feleségöd lösz“. Pista oszt elôtta, bevezette a szobába, bekötötték a fejit, a felesége lött.

Az anynya oszt möghalt, a feleséginek mög születött ėgy gyeröke. Mögvôtak űk ėgy pár hétig, még kinyerük vôt, hanem osztán kinyeret köllött mönni keresni. Ėcczör aszongya az aszszon neki: „Mönynyé ken mán a szomszédba, halgatóczék ken, ha ėgy kis dôgot hallana ken pészt keresni! mer elfogy az a kis eleségünk, nem lösz mit önni“. Az embör elmönt ėgy gazdag hászhon, begyukta a fejit a lécz köszt a kerítésön, ott halgatócczott egész sütét estig, de nem halott sėmmit. Hazamönt oszt este, kérdözi az aszszon: „No, hallott-ė kend valamit?“ „Nem halottam én! hát ojan bolonnak töttél: egész nap tartottam a fejem a lécz köszt, úgy mögfájult a nyakam, nem tudom, hogy heveröm ki!“ „Nem úgy köllött vôna, hanem tudakolóczni, kérdözni, hogy van-ė dolog? No, maj hônap êmék én, kend marad itthun“.

Úgy is vôt, másnap az aszszon főkelt korán, mongya az embörnek: „Bevetöttem a kinyereket öt órakor, maj kiszögygye ken, ha mögsül! Van a keminczébe kápiszta, âra mög tögyé ken szalonnát! A kis gyerököt mögfüröszsze ken, a fülit is kitisztítgassa ken!“ Az aszszon osztán elmönt. Az embör oszt fôralt ėgy nagy kasztrôvizet, bevitte, beledűtötte a teknyőbe, a kis gyerököt lėvetkősztette, jô mosogatta a fôró vízzê, elővött ėgy árat, a fülit jô kipuczolta, lėfektette a bőcsőbe, a fôróvíztül elalutt örökre. Itt osztán eszibe jutott, hogy a kápisztára is köll szalonna, bemönt a komrába, vôt még ėgy ôdalszalonnájuk, fővötte a válára, kést vött a kezibe, kimönt a kerbe, oszt mindön kápisztára ėgy jó nad darabszalonnát tött. Utánna ėgy nagy tarka kutya mind fölszötte. Mikor az utolsó darabot föltötte a kápisztára, aszt is fölkapta a tarka kutya. Itt oszt az embör utánna a tarka kutyának, öszsze-viszszakergette az udvarba, a pinczeajtó nyîva vôt a kutya beszalatt a pinczébe, utánna a Pista, bezárta a pinczeajtót. Nem tanát ütlegöt, vôt ėgy tizėnkétakós hordó, teli vôt borral, csapra vôt ütve, Pista kirántotta a csapot, aval ütötte a tarka kutyát, a bor êfojt. Mikor jô êverte a kutyát, kieresztötte a pinczébül, akkor látta, hogy a pincze félig van borral. Vôt tizėnkét zsák lüszt a palláson, lėhorta oszt beleszórta, hogy igya föl a bort, a felesége észre nė vögye.

Hazaért a felesége, mingyá kérdözi: „No! a kis gyerököt mögfürdette kend?“ „Mög, még most is alszik“. Az aszszon nézi, hát a kis gyerök mög van halva. „Kápisztába tött-ė kend szalonnát?“ „Töttem, – aszongya – mikor az utolsó fére rátöttem, aszt is mögötte ėgy tarka kutya“. „Ó, hé! nem oda montam, hogy tögyé ken, hanem a keminczébe van a fazékba, abba montam, hogy tögyé ken. A kinyeret kivötte kend-ė?“ „Hej! hát aszt êfelejtöttem“. Az aszszon nézi a kinyereket, hát szénné vannak égve. Az aszszon főmönt a pallásra, hogy hoz lė lüsztöt, majd süt másikat, hát hogy nincsen lüszt, kérdözi az embört: „Hát huvá tötte kend a lüsztöt?“ Az embör osztán elsorolta, hogy járt a tarka kutyával. „Hát aszongya az aszszon, – hogy mos sė bor, sė szalonna, sė lüszt, sėmmi sincs!“

A kis gyerököt eltemették, aszongya az aszszon: „Gyerünk édösapámhon! maj kérünk lüsztöt is, mög eleségöt“. Elindultak, az aszszon aszongya az embörnek: „Csukja ken be az ajtót!“ Az embör nem jô értötte, lėvötte, az ajtót a válára vötte oszt vitte. Mikor mán fele útytyára értek, az embör aszongya: „Hej, de nehéz! mék sė érünk oda?“ Az aszszon viszszanéz, hogy mi jaz a nehéz, hát láti, hogy az embör hozi az ajtót a válán. „Hej, hé! nem aszontam én: hogy hozza ken, hanem hogy: csukja ken be! mos mán tögye ken lė itt, az erdőszélibe, maj ha haza gyüvünk, viszszahozzuk“.

Möntek csak továb. Ėcczör az aszszon aszongya az embörnek: „Halli ken, hé! most öszszegyünnek az egész rokonságok, maj ha öszünk, ha én mögnyomom a ken lábát, nė ögyé ken, mer én szégyölném, ha sokat önne kend“. Itt oszt odaértek, jószívvel fogatták űket, az apjájék öszszehítták az egész rokonságot, êgyütt a _meszszi-vejük_. Lėültek önni, a mönyecske szömbe ült vele: az urával. A macska körösztülszalatt az embörnek a lábán, de még akkô csak a levest ötték, az embör lėrakta a kalánt, nem övött továb, hasztalan monták neki, csak nem övött; az aszszon ís kacsingatott neki, hogy ögyön, csak nem övött. Este oszt lėfeküttek; ėcczör az embör aszongya az aszszonnak: „Ejnye, hé! de éhös vagyok“. Az aszszon aszongya neki: „Mé nem övött ken?“ Aszongya: „Mögnyomtad a lábomat, hogy nė ögyek“. „Nem én nyomtam mög, hanem a macska szalatt rajta körösztül, hanem – aszongya – ott van a kemincze tetejin a rétes, vögyé ken, ögyé ken!“ Az embör főkereködött, odamén a keminczéhön, tapogatóczott, hát a kezibe akatt ėgy kis macska, aszt oszt mögötte; a hogy gyütt lė a patkárul, ott fekütt az aszszonnak az öreganynya, ráesött âra Az öregaszszon fölijett, az embör mög odaszalatt az ágyhon, aszongya a feleséginek: „Ejnye, hé! de szőrös ez a tė anyádék rétessük!“ „Talán a kis macskákat ötte kend, ken mög?“ „Biz aszt öttem én“. Az embör ėcczör aszongya: „Ejnye, hé! én kimönnék a szükségömre!“ „Nė mönynyé ken ki! ott van a kisházba (= hátulsó szoba) a bidli, mönynyé ken oda!“ Az embör főkereködött, kimönt, tapogat a kisházba, kezibe akad a mézesfazék, âra ült oszt mögfokta a fazėkat, hogy maj kihajinti – ezalatt az üdő alatt az apja jis kin vôt az udvaron, Pista aszt hitte, hogy fehér oszlop, hozzávákta, a fehér oszlop eldült. Bemönt, monta a feleséginek, hogy mijen gyönge oszloptok van nektök. „Talán édösapámhon vákta ken? mer a mönt az eléb ki“. „Biz ahhon“. Itt az aszszon kiszalatt nézni, hát csakugyan az édösapja! akkor mögijettek, êmöntek, hogy baj nė lögyön.

Mikor odaértek, a hun az ajtót hatták, rájuk estelödött, akkor az aszszon aszonta az embörnek: „Itt nem jó lösz möghálni a fa alatt, hanem vigyük föl az ajtót a fatetejibe, ott nem ösznek mög a farkasok“. Fölvitték az ajtót a fatetejibe, fönt háltak. Éféltájba 12 haramija odamönt annak a fának a tüvihön, nagy tüzet raktak, ėgy üstbe kását fősztek, aszongya ėcczör Pista: („Vizelhetném! én levizelek“. „Hát vizeljen kend!“) monta a felesége, Pista osztán (lėvizelt) éppen a haramiják üstyibe, azok mög kanalaszták: „De jó meleg eső! de jó meleg eső!“ Pista azután a hogy mönt lėfekünni, lėesött az ajtó velük ėgyütt, ráesött a harmajákra, azok széjjelfuttak, ott hatták mindönüket, de ėgy az ajtó alatt maratt, elharapta a nyelvit, akkô mán Pista jis főtápászkodott, möglátta a haramija, a mölik elharapta a nyelvit, kibútt az ajtó alul, szalatt a többi után, hogy mögmongya: embör vôt, oszt aszt monta: „Embör lót! embör lót!“ Akkor oszt a haramiják még jobban szalattak, Pista osztán főpakolta a sok kincsöt (a mit a haramiák ott hagytak), gazdag embör lött.

(Egyházaskér.)

61. Bolond Károly.

Egyszer volt, hol nem volt, egy kovács mesterembernek egy inasa: Károlynak hívták. Egyszer elküldték húsért. Károly vitt egy kötelet s a mint megvette a húst, a kötélre kötötte, húzta. A kutyák észrevették a húst, odamentek és szépen lerágták. Hazamegy, mutatja a kötelet. „Hát a hús hol van?“ kérdezi a mester. „Hát a kötélre kötöttem, a kutyák pedig lerágták“, mondja Károly. „Ó, te bolond! nem úgy kellett volna, hanem kendőt vinni s abba tenni. Máskor kendőben hozd!“ „Jól van! – mondja Károly – máskor kendőt viszek s abban hozom!“ Délben azután elküldik borért. Károly keres egy kendőt s megy borért. A mint elmondja, hogy miért jött, kérdezi a kocsmáros: „Hát, hová öntsem?“ „Ide: a kendőbe!“ mondja Károly. „De kifolyik“. „Bánom is én! nekem azt mondták, kendőben hozzam“. A kocsmárosnak vendégei voltak, nem sokat beszélt, beleöntötte a kendőbe a bort. A bor az úton az utolsó csöppig kifolyt. Hazamegy Károly, mutatja a kendőt, hogy nincs benne semmi sem. „Hát a bor hol van?“ kérdezi a mester. „Hát a kendőbe mondtam, hogy dűtsék, bele is dűtötték, de kifolyt“, mondja Károly. „Ó, te bolond! nem úgy kellett volna, hanem üveget vinni, hogy abba dűtsék“. „Jól van! – mondja Károly – máskor üveget viszek s abba hozom!“ Másnap a gazdájának mosdani üvegben visz be forró vizet s mikor bemegy, szétpattan az üveg és a gazdájának a képét mind összehasogatta. „Ó, te bolond! mit csináltál? nem üvegben kell a mosdanivaló vizet hozni, – mondják neki – hanem lavórban!“ „Jól van! – mondja Károly – máskor abban hozom!“

Mikor a gazdájának a képe gyógyulóban volt már, vasért mentek a városba, addig beszélgettek az ismerősökkel, hogy mikor hazafelé jöttek, rájuk esteledett. Erdőn kellett keresztül menniök, nem tudták, mít csináljanak? rájuk setétedett, felmásztak egy fára. Egyszer, úgy tizenkét óra tájban rablók telepedtek a fa alá, sütöttek, főztek: kását főztek, nyárson szalonnát sütöttek. Károly egyideig összehúzta magát, de azután megsokalta a nehéz zsákot tartani, azt mondja: „Gazduram! ez a zsák nagyon nehéz, én ledobom!“ „Hát, dobd le!“ Károly ledobta a zsákot, a zsiványok szétszaladtak, csak egy maradt ott, a melyikre ráesett a zsák és elharapta a nyelvét, azután kiabálta: „Embéd lót, embéd lót!“ Azt akarta mondani: ember volt, ember volt! ne szaladjanak, jöjjenek vissza, de a többiek nem értették, annál jobban szaladtak. Károly a gazdájával lejött a fáról s a mi pénzt a zsiványok ott hagytak, hazavitte.

(Pécska.)

62. Okosbolond aszszon.

Hol volt, hol nem volt, vôt a világon ėgy legén, mögházasodott: elvött ėl lánt. Écczör hazamén a szögén embör a munkábul, az aszszon fölagygya a vacsorát, az embör mongya neki: „Hozzá be ėgy kandsó bort!“ Vitt föl az aszszon ėgy kandsó bort, mögiszsza az embör, asztán kimén a kamrába, hát látytya, hogy kifojt a bora mind, mert nem csavarta viszsza (a csapot), nem zárta el a hordót (az asszony). Mongya az embör az aszszonnak: „Kifojt a bor, hincse be ėgy kis homokkal! Kapja magát az aszszon, ott vôt ėgy na zsák tiszta liszt, rászórta mind. Bemén az embör a kamrába, így gondolkozik: Ennek az aszszonnak nincs esze, – vôt neki ėgy tehene – a tehenet is eladom, mert még kárt csinál benne! Elhajtotta (a tehenet) a pijaczra, elatta 25 aranyé. Hazavitte a pészt, mögmutatta az aszszonnak, de aszonta, hogy sárgacsikó, ráparancsolt az aszszonra, hogy: „Majd eszt elásom az istállóba, de hozzá nė nyúj, mer mögrug!“ Azután az embör, mind a ki jól végezte a dolgát, elmönt munkába, az aszszon mög mönt dolgára.

A mint végeszte a dolgát, beszólt ėgy olá: „Köcsögöket vögyenek! köcsögöket“. „Jaj! nem tudunk – mongya az aszszon – nincsen pézünk, de ha sárgacsikóké annak, akkor veszek“. „De mijen az a sárgacsikó?“ mongya az olá. „Ott van az istállóba, de rám parancsolt az uram, hogy föl nė ássam én, de ha nem félnek tűle, hogy mögrugja (magukat), ássák föl!“ Az olájok fölásták a sárgacsikókat, a köcsögöket lėrakták és elszöktek. De mögörült ám az aszszon a sok köcsögnek; gondolta: hogy becsapta ezöket az olájokat, hogy mögörül az én uram, ha hazagyün, hogy azé a haszontalan jószágoké menynyi köcsögöt kaptam; hanem mos mán dologra! Körül vót az udvar karókkal, minynyájinak (köcsögnek) kiütötte a fenekit és a karóba húszta. Hazamönt a szögén embör, elébe áll az aszszon: „Csak nézz ide! micsoda hasznot csináltam? becsaptam az olájokat! csak képzeld! azért a haszontalan sárgacsikóké menynyi köcsögöket kaptam?“

A szögén embörnek mit vôt, mit tönni? kérdöszte: mêre möntek azok a bėtyár emberek? Szalatt utánnuk, de közbe viszszaszólt az aszszonnak: „Aszszon! az ajtót zárd be, jókarba hadd, hogy valami baj nė lögyön!“ Micsinál a szögén aszszon, lėvötte az ajtót, bezárta, a kûcsot fölakasztotta, az ajtót a karjára akarta tönni, de így nem bírta, a hátára vötte, jô mögfokta, vitte, maj mögszakatt, kiját az embörnek: „Várjál mög! nagyon nehéz ez az ajtó!“ Viszszanéz a szögén embör, hát! látytya, hogy maj mögszakad az aszszon, mongya néki, hogy: „Mé hosztad magaddal az ajtót?“ „Tán bizon, neköd ál föjjeb! nem tė montad, hogy jô karba tarcsam? hát legjobban a hátamon birom: jô karba tartani“. A mint mönnek, möndögélnek, ėcczör csak hajják, hogy nagy lárma van utánnuk. „No, aszszon! hova mönynyünk? mos ha az ajtó nálad nem vôna, fölmászhatnánk a fára!“ „Csak mászsz! ez az én gondom!“ Föl is mászott az embör a fára, az aszszon is fölmászott, húszta az ajtót.

Alig hogy fölértek, elhejöszköttek, gyütt 12 zsivány. Igy gondolkosztak: Hova üljünk lė? Lėültek a fa alá, elkeszték olvasni a sok pészt: „A kit a zsidó árėndástul elvöttünk 100 sárgacsikó, a kanczellártul 200, hát még a kit az olájtul elvöttünk?“ „Te! tudod-ė, mit mondott az oláj? – mondotta a másik zsivány – hogy üssön belénk a ménkű, mikô olvassuk!“ De mán akkor a szögén aszszonnak nagyon fájt a karja, mert még akkor is karba tartotta az ajtót, az ég nagyot dörrent, az aszszon mögijett, zsup lė! Az ajtót az aszszon magával rántotta, éppen a zsiványok közepibe esött, kijabálták: „Jaj, mögmonta az oláj, hogy üssön mög az istennyila; jaj! szalagygyunk, mer még mozog is! jaj, jaj, jaj! itt van a lába is! fus, fus, fuss!“ Az embör lėszálott a fárul, mögszámlálták a pészt, az aszszon karba kapta az ajtót, mögindultak vígan hazafele. Otthun osztán mögmagyarászta az aszszonnak, hogy péz az, nem sárga csikó, éltek gazdagon.

(Hódmező-Vásárhely.)

=22. A 7 bölcs.= Poncianus históriáját _Heinrich_ (Gusztáv: Régi magyar könyvtár, V. szám. Budapest, 1898) ismertette a magyarban, melynek 22. számmal bemutatott töredékét _okos fiúnak_ hallottam az Alföldön mondani, de hallottam _7 bölcsnek_ is, ezért jeleltem meg ezen az ismeretes nevén. Töredékünket, melyet a nép szentül _megtörténtnek_ hisz lenni, itt közlöm, habár a monda kellékei – a mint nálunk ma követelik a mondától – nincsenek is meg benne, az egy _7 bölcs_ elnevezést kivéve, a többi név feledésbe ment. Nem is óhajtom, hogy a nép ajkáról holmi Dioklécziánus, Lentulus neveket halljak e históriával összekötve, mert akkor tudom, hogy a mesemondó nem régen olvasta valamelyik nyomtatványból s az adat nem volt a nép alakítóerejének kitéve. A mi töredékünk, eltekintve a históriától, kerek-egész, nem mese, több a mesénél, _történet_, vagy amint a világirodalomban nevezik: história, így mondja a nép is.

Jóllehet, hétszer viszik ki eredetileg a hőst az akasztófa alá, mit adatunk is megemlít, tényleg azonban csak _háromszor_ látjuk a kikísérést hagyományunkban. Része lehet az elfelejtésnek is benne, de népünknek a hármas számhoz való ragaszkodását látjuk oly mesében, mint a 14. számú Jankovics is, hol nincs mit felejteni: hogy a több számú feladatból háromat kerekít ki, ez az a nép alakítóerő. A nép átalakítóereje mutatkozik eme változatban is:

63. Az okos fiú.

Kivonatban közöljük. Az elbeszélő tudja a _7 bölcs ajánlkozását_, melyik mennyi idő alatt tanítja meg a fiút arra, a mit tud; tudja azt is, hogy mikor a fiú kedvéért az apa mulatságot ad, melyen az egész ház lakóinak meg kell jelenniök, _a kérdéses komornik nem jelent meg először_, mi a fiút felszólalásra bírta, hogy nincs még itt mindenki, még hiányzik a komornik; de legérdekesebb, hogy a császárné hetedik beszédét átalakítva azért adja a királyné szájába, hogy a királyt a fiúnak a bölcsektől való hazahozatalára bírja, ezt már szóról-szóra közöljük: „A kirájné mikor möktutta, hogy a kirájnak fija jis van, a 7 bölcsnél van, aszonta: „Úgy jár fölségöd, mint az ėcczöri kiráj“. „Hogy?“ kérdöszte a kiráj. Aszongya a kirájné: „Az ėcczöri kiráj csináltatott a feleséginek ėgy palotát és oda sėnki be nem möhetött a kirájon kívül, mer a kûcs mindég a zsebibe vôt. Vôt ėgy kedves lovagja a kirájnak, a mög a kirájnénak szeretője vôt; nem juthatott hozzá sėhogy sė, kérte a kirájt, hogy a kirájné szobája végibe ėgy szobát építhessön. Az a szoba pedig úgy vôt építve: hogy ėgy alagúttal vôt öszszekötve a kirájné szobájával, de a kiráj eszt nem tutta, nem tudott rúla sėmmit; űk osztán öszszejártak. A kirájné odatta ėcczör a lovagnak a jegygyűrűjit, a kiráj möglátta, mert (a lovag) úgy intészte, hogy möglássa. A kiráj aszt kérdöszte a lovagjátul: „Kitül kapta aszt a gyűrűt?“ „A kedvesömtül“, monta neki a lovag. Aval a kiráj bemönt a kirájnéhon és kérte a gyűrűt, hogy mutassa! de a lovag akkorra átszalatt (az alagúton) és átalatta a kirájnénak, hogy ha a kiráj keresi, mutassa! mög is mutatta.

A kiráj mikor möglátta a gyűrűt oszt a lovagja aszonta, hogy a kedvesöm atta, a lovag aszt is monta, hogy: „A kedvesöm kin van Amerikába, de lė fog jönni nemsokára; hogy ha eljön, ha mögesküttetne vele felséged!“ és a kiráj fölajállotta, hogy mögeskütteti űket. A lovag a kiráj feleségit mutatta (a királynak), hogy ez a kedvesse (mikor a király a lovagnál volt); akkor a kiráj hazamönt (megnézni), hogy otthun van ė a felesége? a felesége otthun vôt, mert az alagúton mingyá átmönt. Mikorra a kiráj mögint a lovaghon ért, akkorára a felesége jis a lovagnál vôt. A kiráj osztán _mögesküttette űket_ és még lė jis kísérte űket a hajóra, mer _Amerikába_ kimöntek.

Majd fölségöd is így jár, ha nagyon kitanítatytya a fiját! legjob lösz hazahozatni“. A kiráj osztán elkűdött érte, mer még utojjára ojan lösz, mint a lovag.

(Hódmező-Vásárhelyről a Gyopárosi-szőlőkbe került embertől.)

A bölcsek és a királyné, eredetileg a császárné, beszédeit elfelejtette, a befejezést csak úgy mondja a komorniknak először a mulatságon való meg nem jelenésén kívül, mint a 22. számúban.

Felemlítem még idevonatkozólag, mikor kérdezősködtem a 7 bölcsről, több olvasni tudó asszonytól hallottam a negyedik bölcsnek a beszédét, úgy a mint a históriában van; asszonyokat érdeklő dolog, megjegyezték maguknak; az írni nem tudók nem ily szépen mesélik változatát:

64. A póruljárt anyós.

Az anya a férjével békességben élő leányát a házasodás után mindjárt arra tanította, hogy a férjét szoktassa reá fokonkint, hogy mindent elhallgasson a feleségének, akkor majd tehet a mit akar. Két esetben a férj el is hallgatta az asszonynak az őt közvetlenül bántó, ember szájába nem illő szavait, az anyós örült is már a sikernek, de harmadszor, mikor az anyja tanítására a férje anyját bántotta a míveltető illetlen szavakkal, kijött a férj a türelemből s úgy elverte kötéllel a feleségét, hogy feküdt bele. Mikor azután az anyja meglátogatta, hogy az eredményt megtudja, kiútasította a leánya s azután éltek boldogul.

(Egyházaskér.)

Szó van mondánkban a _hollóról_ is, habár nem bir meséink hollóinak a sajátságával, mégis tudomást veszünk róla, hogy a hollóról szólunk:

=Néphagyományaink hollója.=

Grundtvig 4. mesetipusában – mint az _Ethnographia_: XXIV. évf. 78. lapja írja – hollók segítségéről szól. Nem ismerem a meséket, melyek alapján alakította Grundtvig mesetipusát, nem szólhatok hozzá, de azt látom, hogy eddig ismertté _tett_ adataink szerint a holló a magyarban: _a szerencsétlenségnek a hírvivője és a bekövetkezésének a jelezője_. A hol mint segítő szerepel _látszólag_, ott is hírhordó, konczleső természetére vezetendő vissza látszólagos segítsége. Nem is ötlött szemembe gyüjteményeink hollói közt az imént leírt természetével ellenkező adat _Kálmány_: Sz. I. k. 133. lapján levő holló eljárásán kívül, mely szerint: 12 holló száll a Szörnyeteg szétszaggatta királyra és elkezdi 11 csipkedni, de a legöregebb holló közülök reáveszi őket, hogy ne bántsák, hanem rakják inkább össze: mi meg is történik s a jóakaratú holló jótanácscsal látja el a mesehőst. A nem néphagyományai-féle hollók közül itt kell felemlítenünk _Mátyás anyja Arany János_ költeménye hollóját: az örömhírtvivő hollót. Arany hollója nem a magyar hiedelmekből került ki, sem _Kálmány_ idézett öreg hollója. Mennyivel mások – hogy ezeket is említsük – _Petőfi_ hollói, melyekről a hollóról való magyar felfogás kimutatásban emlékezünk meg.

A holló, mint rosszakaratú állat jön elő a Krisztus Urunk üldözéséről szóló adatban. Mikor Krisztus Urunkat üldözték s meg nem foghatták, _kár, kár_-t kiáltott (_Ethnographia_: X. évf. 331. lap), a miért Krisztus Urunk az azelőtt fehér hollót és tiszta ételekkel élőt megátkozta, hogy ezután fekete legyen és dögökön élősködjék. Ez a monda keresztényies; a _voguloknál_ (_Munkácsi_: Vogul I. k. 1. f. 2. l. –) a föld nagyságát megnéznijáró holló holt emberből eszik, azért változott feketére, miért a vogul világ teremtésében előjövő _Öreg_ kimondja az ítéletet, hogy erdei állatot maga a holló ölni ne bírjon, s ha az ember öl valami erdei állatot, akkor egyék, különben koplaljon. A vogul mondát azért említem, mert több kosmogoniai mondatöredékünk egyezik az övékkel. Itt a voguloknál nem-keresztény színezetű mondával van dolgunk s tudjuk, hogy Krisztus előtt is volt fekete holló s így nincs kizárva, hogy a mi hollónk is holmi Öregféle felsőbb lényt bánthatott meg, nem Krisztust és kapta az egyforma ítéletet, hogy dögökön, illetőleg holttesttel táplálkozzék. Ide látszik vonatkozni _Kriza_ (_Kisfaludy_: III. k. 119. lap 6. sz.) jegybeli mátkájáért búsongó szeretőről lejegyzett dalának első sora: „A fekete holló gyászt visel magáért“. Sajnálja, gyászolja boldog állapotát, mikor még fehér volt s nem kellett dögökön élősködnie. Közbevetőleg megemlíthetjük, hogy mikor Kriza e lelőhely megnevezése nélkül közlött dalt lejegyezte, nem lehetetlen, hogy a magyar holló sem Krisztus Urunknak cselekedett nem kedvére s ma sem ártana a _Küküllő_ tájékán kutatni, hogy miért viseli a gyászt a holló magáért? Küküllőt a dal említi, azért mondom, hogy ezen a tájon keresendő. Dalunkban a holló szerencsétlenséggel van összehozva: szerető elhagyásával. A jegenyefa tetejében feketében ülő hollóról azt mondja a szeretője-elhagyott, tehát szerencsétlen, hogy a gyászruhája nem a hollót illeti, hanem őt. Itt is szerencsétlenséggel van összehozva a holló. Ugyanezt kell mondanunk az oly népdalokról, melyekben a bekövetkezett szerencsétlenség hírvivőjének van felhíva a holló, milyenek: _Kálmány_: Sz. III. k. 17., 18. lapja; _Kisfaludy_: XII. k. 26. l., mely dalt _Kisfaludy_: VII. k. 24. l. ismételve találunk, mi arra volt jó, hogy _Szana_ Tamás: _Koszorú_-jában tett felszólalásomat a jegyzetek tevéséről megerősítse. Itt említem fel az (_Irodalomtörténet_: II. k. 98. l. Bpest 1913.) _Amott kereködik_ kezdetű dalt is, melyet 2 utolsó sora híjával már _Toldi_ (Ferenc: _A magyar költészet kézikönyve_ 1876 Bpest, I. k. 293. l.) mint a 17. századbeli népies dalt bemutatott. Ezekben a szerencsétlenüljárók a _rossz hír póstásának_ a hollót választják.