Part 17

=14. Jankovics.= Lásd _Kisfaludy_: XIII. k. _A tengeri kisasszony_ első részét és jegyzetét, a _gyermek vízretevése_ meg van a 23. sz. hagyományunkban is; a _háromas feladat_-ról a 11. sz. jegyzetben szóltunk, a _varázsvessző_-ről az 1. sz. m. jegyzetében. Megtartottuk a _Gaal_: I. k. 200. l. levő Jankalovicshoz hasonló hangzású elnevezést, a szláv Jankovicsot. Mesénkben különös vonás, hogy a Szentpéter szerepét játszó, háromszor pogácsát kapó koldús elváltozik, mint a szinte segítő szerepet játszó _tátosló_ a 8. sz. mesében, lásd e mese jegyzetét is; Jankalovics is elváltozik _Gaal_-nál, de ő nem a Szentpéter szerepétjátszó koldús, hanem ilyen öregnek a kiáltására előjövő alantas közeg. Jankovicsban a magyar mesékben otthonos _háromas_ feladat keresztül van víve, mint az idegen _Poncianus históriája_ magyar töredékében, lásd a 22. számú adatunknak: a _7 bölcs_-nek a jegyzetét. Jankalovicsban ötös feladatot találunk, mi lehet a szláv mese maradványa, de – mert Gaal (I. k. IV. lap) részint magyar közvitézektől tollba mondva, vagy magok által számára leírva gyüjtötte meséit – lehet a katonáknál szokásban levő kényszerítve mesélésé, mikor a sorosnak mesélésével ki kell húznia az estét, mely sokszor benyúl az éjszakába is. A mesemondó mikor gondolja, hogy társai alszanak, vagy nem bánják, ha nem mesél is, azt mondja: _Csont!_ ha hallgatnak társai, nem mesél tovább, de ha csak egy is ráfeleli: _Hús!_ akkor folytatnia kell s ha új mesét is nem akar mondani, akkor a hőst olyan elhozataláért is küldi, csakhogy az idő teljék, melyért különben nem küldené, ha nem kényszerítve mesélne. (Szeged.)

Mesénkben a _koczabárány_ ról is szó van, pár szót erről sem fog ártani ide jegyezni. Van – hogy sorban menjünk – _koczatestvér_ (Szaján) a német tejtestvér helyett, ide tartozik a „koczán nevelődött“ szólás (Kunágota), mikor a gyermek nem az édesanyja tejét szopta. Van _koczapipás_, ki akkor pipál, ha dohányt kap (Makó), tehát nem azt a dohányt pipálja, melyet rendes körülmények között pipálnia kellene. Van _koczabanda_ vályogvető czigányokból összeszedett muzsikus banda (Makó), ez sem azt teszi, amit rendes körülmények közt tennie kell, t. i. a vályogvetést. A _koczatolvaj_ (Makó), _koczavadász_ nem a rendes foglalkozás űzését fejezi ki. Az _állatok_-nál leginkább a malaczokat szokás más kocza – nem az anyja – alá tenni, hogy felnevelje őket. Ha valamelyik kocza sokat fijadzik, hogy el ne húzza az anyját, elvesznek a malaczaiból s az alá a kocza alá teszik, a melyiknek kevés van; vagy ha két kocza oly keveset fijadzik, hogy egy is felnevelheti, akkor a kevesebb számú malaczokat elveszik az anyjuktól és a másik fias kocza alá vetik. A _bornyúnál_ a tehenet pálinkás kenyérrel lerészegítik, ha más tehén borjúját akarják vele felneveltetni, akkor elvállalja; kivált a kupeczok gyakorolják ezt. Érdekes a _bárányoknál_ az eljárás, mit – mint tapasztaltam – nem minden juhpásztor tud, nem fog ártani idejegyezni:

„Van ojan is, hogy ha az ėgyik bírka kettőt ellik, a másik pedig ėgyet, a ki ėgyet ellik, ha a fija eldöglik, akkor alátösznek abbul ėgyet, a melik kettőt ellett, de ha nem válali aszt a báránt a meliknek a fija mögdöglött, akkor mögnyúzik a döglött báránt és ráhúzzák êre az eleven báránra a bűrit, akkor elválali (a juh). Eszt csak 3 napig köll tönni. A báránbűrt csak rátöszik (az eleven bárányra), alulrul a két hátulsó lábát mögkötik, az első (két) lábát pedig az eleven bárán nyakára kötik.

(Egyházaskér.)

Az időre nézve legjobb, ha egy écczaka történik mind a kettőnek az ellése, vagy fijadzása, illetőleg borjazása, de van olyan disznó is, hogy 3–4 nap múlva is elválalja, a borjúval négy vagy több napra is megcsalják lerészegítéssel a tehenet.

=15. Erzsék aszszony és a 2 lánya.= Mesénk _Az aranyrokka_ néven ismeretes a meseirodalomban, ezen a néven meg van a ponyván is: Rózsa K. Budapest 1897, mely úgy látom, _Milenowszky_ (I. Volksmärchen aus Böhmen 1853.) 121. lap. Das _Märchen vom goldenen Spinnrade_ meséjének a fordítása.

A _szemvisszaszerzést_ lásd feljebb a 10. sz. jegyzetben.

=16. Tréfa.= A mese hiányosan a _Kisfaludy_: IX. k. 379. lapján van: _A kis kondás három malacza_ név alatt, lásd a jegyzetét. Mesénkben a zárójel közé tett sorok _nem hűen_ vannak közölve, de _A kis kondásé_ sem, benne a 382. lapján előforduló _büdös_ szó elárulja, hogy _A kis kondás_ utolja is, mint a _Tréfáé_ a hűen közlött _Gaal_: III. k. 155. lapján levő: _A hatalmas síp_ utoljáéval azonos, miről I. kötetünk 6. számú jegyzetében szólottunk. _Kolumbán_ Simon _a rangkülönbség_ kiegyenlítését elmésen elintéző változatot küldött be az _Ethnologische Mitteilungen aus Ungarn_ szerkesztőségéhez: az _Aranyszőrű malaczok_ nevűt. A kis kanásznak a malaczokért megmutatja a királykisasszony a titkos jegyeket s mikor a király a leánya kezét ígéri annak, a ki kitalálja, a disznópásztor is versenyez érte s mielőtt megmondja az elsőnek kérdezett jegyet, – miért a király haragra lobban, hogy az ő leányát disznópásztor akarja feleségül – kiköti, hogy ha kitalálja, félvéka pénzt küldjön a király az édesapjának, mit, miután megtett a király, csak akkor megy a másodiknak kérdezett jegyet kitalálni, mit szinte ugyanazzal a feltétellel ad a királynak tudtára. Így jár el a harmadik kérdésnél is a disznópásztor. Mikor már _meggazdagodott_, elment a disznópásztor a királyleányt feleségül kérni s az ellenkező atyától feladatul kapja, hogy a maga vagyonából a király vejéhez illő szép ruhát, ahhoz illő, szép négylovas hintót szerezzen s úgy jőjjön kérőbe, mit könnyűszerrel meg is tesz s elkapja az érte epedő királyleányt. Ebben tehát az _atya_ látja _meg a rangkülönbséget_ s a mesehős meggazdagodása után kapott feladat teljesítése: _a gazdagságból eredő rangkülönbség fent nem állásának bebizonyítása_. Lásd I. k. 6. sz. mesejegyzet utolját. Mesénk finn változatainak _Aarne_ a 850. számot adta.

=17. A napkeleti királfijú és a napnyugoti királlėján.= _Hahn_ 6. mesetipusa, melyhez tartozik mesénk is, már eddig is bajt okozott a magyar mesékben; mert a közlővel, vagy a mesemondóval igénybe vetette a símítót, mi által a mesét tipusából kisímítva, használhatatlanná tette a mesevizsgálatra nézve; de a jövőben még több bajt fog okozni ez a mesetipus, ha meséink nagyrészét össze fogjuk gyüjteni. Hogy a jövőben tartozkodjék mindenki a símitástól, idejegyzem, hogy ma már – mikor a mesék tipus szerint vannak ismertetve s annyi mesét ismerünk – símítani, hogy észre ne vegyék, bajos és háládatlan munka.

Mesénket tipusából kivetköztetve a _Kisfaludy_: IX. k. 376. lapján találjuk: _A királyficzigánylegény_, hogy így mondjuk: rontsban. Szemelőtt tartva, hogy a muzsikát veszi a mesehős igénybe, hogy a királykisasszony figyelmét magára terelje, sajnáljuk, hogy a gyüjtő nőtől jegyezte le, mert a magyarban párját mutatni nem tudunk. Nő, a sikamlós helyeket, ha van még benne szeméremérzet, elmondani a mesegyüjtő kedvéért nem fogja. Jelzett mesénk összefüggésben látszik lenni eme szólásunkkal: „No, ennek is behegedültek“. (Szeged.) A magyarban a muzsika alatt eddig a hegedűt értettük, a többi hangszert a nevén neveztük. Nem hegedűvel, hanem czitorával vonja magára a figyelmet _Hahn_ éppen e mesetipusú 109. sz. meséje, mely tájékozóul is szolgálhat, ha valaki e mesetöredéket egészében le akarja jegyezni.

Hahn 6. sz. m. tipusának másik példánya a _Kisfaludy_: X. k. 33. sz. meséje; _A mesemondó királyfi_, de ennek is került egy rontsa, jobban mondva, a ronts már előbb meg volt a _Kisfaludy_: III. k. 339. lapján: _A Táltos királyleány_ mesében, melynél nemcsak a lejegyzőnek a neve hiányzik, de még a lelőhelye sincs megjelelve, hogy az ember utána nézhessen: miként hangzott eredetileg. Itt a mese utolsó része helyébe prédikácziónak beillő, de ide nem alkalmazható sorokat tettek. Azt ugyan a változatokból látjuk, hogy a leány eredetileg férjül kapta a mesehőst, ekként nem ő vele bántak el hóhérilag, mint a mesében mondva van, hanem a mese eredetijével. Úgy látom, a ki elbánt a mesével, zavarban volt, nem ismerte az e nemű meséket. Előhozza a 3 köntöst s elfelejti kitörölni, hogy a leány nem tudta megfejteni a találós mesét. Ha a leány nem tudta megfejteni a mesét, nem kell bizonyság, elég bizonyság a nemtudás. De a leány, úgy látom, hogy megtudta fejteni a mesét, hanem csak úgy, hogy a mesehős előbb _megmondta neki; ezt kell bebizonyítani:_ hogy nem magától fejtette meg, _ezért kell a köntös_. Mutatunk oly változatot, az 57. számút, melyben nem kell a köntös, de _nem is fejti_ meg a mesehős a mesét a leánynak előbb s mikor meg kell fejtenie, akkor is másik, könnyen elérthető, találós mesével áll elő. A kritizált mese találgatós meséje meg van _Kálmány_: Sz. II. k. 157 l. 21. szám alatt. Idegen változatait lásd _Köhler_: I. k. _Rätsel_ felírás alatt, a tárgymutatóban jelezve a lapok száma; _Aarne_ 851. sz. jegyzetében. A 17. számú mesénk közlésére nekünk is meg kell jegyeznünk, hogy a 110. lap 15. sorában és a 111. lap 4. sorában a _hozzám_ szó után, a kik a mesetipusokkal foglalkoznak, oda kell írniok a hálni szót a hűség kedvéért; a sor ilyen értelme különben is kivehető a meséből. Azt hiszem, ez a legjobb mód a sikamlós meséink közlésére nézve, ha az ily helyeket a jegyzetekben közöljük hűen: a jegyzeteket úgyis csak az olvassa végig, a ki a mesével nemcsak kedvtelésből foglalkozik.

57. Az én uram meséje.

Hun vôt, hun nem vôt, vôt a világon ėgy jegönyenyárfa, annak a tetejin vôt két hollófijú, Imre sógornak (szinte hallgatta) az ássa ki a szömit, ha elalszik.

Vôt a világon ėgy kiráj, a kiráj búsúlt nagyon, – úgy láttam, mint most! – búsúlt, hogy a fija el akar mönni világot tróbáni. Vót a kirájnak ėgy öreg katonája: e’ mán öszszejárt országot-világot. A kirájfi asztán öszszebeszélt az öreg katonával. A katona aszongya neki: „No, hát frátėr! – így hítták ėgymást – mikô el akarunk mönni, édösanyád _mög_ akar _itatni!_ Majd ėgy pohár bort annak, nem köl möginni, hanem csak főhajtani: mert a pohárba _mérög_ lösz; aszt akarik, hogy inkáb itt hâj mög, minthogy elmöny!“ Főnyergöltek, elkászolóttak, vittek magukkal mindönt, a mi köl: két átalvető zsákaranyat mind a két lóra, hogy lögyön kőcscség; fölültek, odaugrajtottak a kastéj elébe.

Búcsúznak ėgymástul, ėcczör odanyûtottak a kirájfinak ėgy pohár bort, hogy igyon búcsúzásképpen! A kirájfi főhajtotta, de nem ivott belüle, csak a lónak a marjára mönt. Aval mögszúrta a lovat, elmöntek. Mikor kiértek a város szélire a gyöpre, elesött a ló, mögdöglött, mögölte a mérög; asz monta az öreg katonának: „Hoczi a lovadat! maj én âra ülök, tė mög erigy viszsza, nyergőj másik lovat!“ A kirájfi ráűlt az ű lovára, az öreg katona viszszamönt, nyergölt másik lovat; a kirájfi addig elhalatt. Az öreg katona mikor a döglött ló mellett mönt, mán akkô két holló kivákta a két szömit; de a két hollófijú is mög vôt dögölve. Az öreg katona lėszállt a lórû, lėvákta a két _hollófijúnak a fejit_, beletötte a tarisznyába osztán êváktatott, utôérte a kirájfit.

Mönnek, möndögélnek, hetedhét ország ellen, beérnek ėgy nagy erdőségbe; mikor beérnek a közepire, lėpányváznak, – jó mező vôt – ott pihennek, legeltetnek. Itt oszt az öreg katona szödött tűzrevalót, tüzet rakott, főszték a vacsorát: a hollófejet. Ėcczör möghajják, hogy zörgés van az erdőbe, aszongya az öreg katona: „No, frátėr, húzogygyunk fére!“ Ėccző mén tizėnkét haramija a tűzhön; a hogy mönnek, ėgy aszongya: „Itt van valaki, mer kulacs is van mög föl a hús!“ Fölvöszi ėgy a kulacsot, iszik, isznak minynyájan, osztán öttek mind a tizėnketten. Mikor jôlaktak, mind a 12 elalutt, az öreg katona odamén, látytya, hogy mög vannak halva. „No, frátėr nyergöjjünk, mer mögvirad!“ mongya az öreg katona. Odamönt osztán az öreg katona, mind a tizėnkettőnek a _nyelvit lėvagdosta_, betötte a tarisznyába; aval osztán möntek.

Möntek, möndögéltek, hetedhét ország ellen möntek, bemöntek űk ėgy városba, bemöntek a natykocsmába. Itt híre vôt, hogy mindönki, a ki tud mesét, mönynyön a kirájlányhon, az kitanáli, akármijen tanágatós mesét mondanak neki. Ha 3 nap alatt ki nem tanáli, ha legén, hozzámén (feleségül); ha nem legén, nagy jutalmat kap; de ha kitanáli, vége az életinek (a ki feladta a mesét). Aszongya az öreg katona: „No, frátėr! erigy fő a kirájlánhon, mond ê neki a mi az útunkba történt, hogy: „Ėcs csöptű _mögdöglött_: ėgy, ėgytű: kettő, kettőtű: 12, mi ja? tanájja ki a kirájlán.“ Ez az ű útytyukba történt: az édösanynya – mikor a kirájfi el akart indulni – mérget tött a borba, a kirájfi nem ivott belüle, de ėcs csöp a ló marjára mönt, attul osztán a ló mögdöglött; a lónak két hollófijú kivákta a két szömit, attul mögdöglött mind a 2, az öreg katona lėvákta a két holló fejit, főzött belüle vacsorát, a vacsorát mögötte a 12 haramija, mind a 12 elalutt tűle örökre; ez vôt az ű meséjük. A kirájfi osztán főmönt a kirájlányhon, elmonta a meséjit: „Ėcs csöptül mögdöglött: ėgy, ėgytű: kettő, kettőtű: tizėnkettő; mi ja?“ A kirájlán tanálgatta ėgy nap, tanálgatta, nem bírta kitanálni, aszongya a szôgálónak: „Ėrigy lė az öreg katonáhon, vigyél neki ėt _tálaranyat_, mongyad, hogy az üvé lösz, ha elmongya (= megfejti) az ura meséjit!“ Az öreg katona vakart az istállóba, odamén a szôgáló, aszongya: „Mongya el az ura meséjit, hosztam ėt tálaranyat!“ „Kimégy innét (ilyenje-olyanja) – mongya az öreg katona – van itt arany ölég! – aval rugja az aranyat a _ganéba_ – nem mondom mög, ha csak lė nem gyüsz estére hozzám, itt nem hálsz!“ Fölmönt a szôgáló a kirájlánhon, aszongya: „Mit mondott az öreg katona?“ „Aszonta, hogy ha lėmék estére, mögmongya“. Aszongya a kirájlán: „Lögyön az arany a tijed, erigy el estére!“ Az öreg katona mög kitanította a kirájfit: „No, frátėr! tė majd êbújsz, mikó mondani akarom a mesét, csak üss engöm is mög a lánt is az ustorrâ!“ Este lėmén a szôgáló, ėcczör aszongya: „Mongya mán, katona, az ura meséjit!“ Elkeszdi az öreg katona: „Az én uram meséje, az én uram meséje“, a kirájfi odaugrik, jó ráhány a lányra is mög a katonára is. A szôgáló hogy kikapott, êszalatt. „No! – aszongya a kirájlány – mögtanûtad-ė?, „Dehogy tanûtam! – mongya a szôgáló – a kirájfi hazagyütt, mögvert éngöm is, a katonát is, pedig a katona elkeszte mán mondani“. Másnap estefelé odakűtte a szobalánt, de az is úgy járt, mind a szôgáló. Mos mán mi csinájjanak? kéntelen vôt a kirájlán elmönni a katonáhon. „No, frátėr! – aszongya a katona – mos maj én bújok el, tė löszöl a kirájlánynyal!“ Az öreg katona kitanította a kirájfit, ű mög elmönt a kocsmába mulatni.

A kirájfi vakar az istállóba keményen, ėcczör gyün a kirájlán: „Jó napot agygyon isten! katona úr“, – mongya a kirájlán. „Agygyon Isten!“ mongya a kirájfi. „Hosztam ėt tálaranyat, mongya el az ura meséjit!“ „Kimöny innét (ilyenje-olyanja) – mongya a kirájfi – van itt ölég arany! – aval rugja az aranyat a ganéba – nem mondom mög, ha csak estére lė nem gyüsz hozzám, itt nem hálsz!“ Este lėmönt a kirájlán, a katona mán akkô elbújt. Ėcczör aszongya a kirájlán: „Mongya mán az ura meséjit!“ A kirájfi elkeszdi: „Az én uram meséje, az én uram meséje“. Odaugrik a katona, elveri a kirájlánt mög a kirájfit is, a kirájlán hazaszalatt.

Másnap hírül adik, hogy _nem tanálik ki_ a mesét! Főmén az öreg katona a kirájfival a kastéjba, ott aszongyák: „Fejcsék hát mög a mesét!“ Aszongya az öreg katona: „Mos, hogy be vagyunk kvártélozva, a frátėrral kimöntünk lesbe, ojan szöröncse tanát, hogy ėgy őzecske gyütt rám szömbe, de a frátėrra nem mönt sömmi sė, mögfoktam az őzecskét, az enyim lött. Másnap mögén kimöntünk lesbe, mögén ojan szöröncse tanát, hogy ėgy őzecske gyütt rám szömbe, de a frátėrra mögén nem mönt sömmi sė, ez az őzecske is az enyim lött. Harmadík este mögén kimöntünk lesbe, akkô mán a kirájfira mönt ėgy szép őzecske, de rám nem gyütt sėmmi sė“. A kirájlán halgatta ėd darabig, osztán a kirájfinak a nyakába borût, mögölelte, mögcsókolta, akkor osztán a kirájlán a kirájfijé lött. Nagy lakodalmat csináltak, éltek boldogul, még most is élnek, ha mög nem haltak.

(Magyarszentmárton.)

=18. A két ėtesvér.= Változatait _Kisfaludy_: XVII. k. a _Világbíró Nagy Sándor itélete_ jegyzetében említettem fel, mely adatot – szemelőtt tartva a mondáról való felfogást a mondák közé soroztam.

=19. A bocskordi kiráj kitutta a ludamėnti kirájt.= Az Alföldön a legelterjedtebb mesék közé tartozik, csak az a kár, hogy drasztikus dolgokkal szeretik tódítani. Valami különös ész találó nyilatkozását látja a nép a _bocskordi_-féle elnevezésekben s ha az ember nem látszik észrevenni, még figyelmeztetik is reá. Az 58. számú változat közölhetetlen, a mint a mesélő mondta, beganajozza a gazda asztalát stb., hogy e pár sorban is azután meglátszik az elmondó símítása, még ételt sem vág az ágyba, ennek oka abban keresendő, hogy a mint először mondta, kijelentettem, hogy nem lehet leírni s e pár sort is az utolsó szakasz kedvéért jegyeztem le, mely szebben van mondva Borbélyénál s szokottabb elnevezés. Ha jól tudom, közölhetetlen dolgokat mesélnek az 59. számú változatban is a közlött sorokhoz, azért mondja a mesét megszakajtó befejezést: „Ha a puczrot szét nem vákták vôna“ stb., minő befejezést akkor használ a nép, mikor nem tudja a folytatást, vagy különböző okoknál fogva, mint itt is, jónak látja befejezni, erről más kötetünkben szólunk.

58. A bocskordi kiráj kiverte a ludamenti kirájt…

Vôt a világon két szabacságos katona, a hogy möndögéltek hazafele, rájuk estelödött. Bemöntek ėgy tanyára, szálást kértek. Ott éppen vacsoráltak sült libát, bemöntek kérdöszték, hogy möghálhatnak-ė űk ott? A gaszda mingyá hítta is vacsorálni, hogy möghálhatnak. Ėgy szóra nem möntek vacsorálni, mászszor nem hítták; az aszszon főtötte a sűtt libát a kemöncze tetejire. Lėfeküttek a katonák is: az aszszon a fődre csinát ágyat. Mikor elalutt a gazda, aszongya az ėgygyik, a mölik éhösseb vôt: „Halod, komám! a gazdának van jónagy bocskora, föltögyük a tepsibe, a sült libát mög a tarisznyába, oszt útra kelünk! nem várjuk a röggelt“. Úgy is töttek. Mikor elindultak, a gazda aszongya: „Hová mönnek? mé nem várik be a röggêt?“

„Muszáj mönni, – mongya a katona – mer bocskordi kiráj kiverte ludamenti kirájt tepsivárábul, annak köl segíteni!“ Hát röggel, mikor főkeltek, látytyák, hogy csakugyan kiverte bocskordi kiráj tepsivárábul a ludamenti kirájt, annak köl segíteni.

(Egyházaskér.)

59. Az okos leány és a katonák.

Vôt a világon két szabacságos katona, útazott hazafelé, beértek ėgy faluba. A szélső házná bemöntek és kértek éjjeli szálást. Mögengették, attak nekik szálást, úgy az ajtó mögé igazítottak nekik hejjet. A két katona nagyon éhös vôt, de nem vôt nekik sė kinyerük, sė kőcscségük, kérni pedig szégyöltek, úgy mög pedig a házigazda nem adott nekik. A gazdaszszony főzött maguknak vacsorára ė’ jó tál kukoriczakását, mikô jôlaktak, a mi mögmaratt, lėborították az asztalra, de a katonáknak nem attak belüle.

Mikor lėtakarottak, aszongya a két katona, ėgyik a másiknak: „Halod-ė, hé! én êlopom a kását oszt êmögyünk!“ A legöregeb katona elmönt az asztalhon, elővötte a kását tállal, két kalánt készítött és sütétbe nem trefelt viszszamönni amahon, hanem az aszszon fejihön tötte a kását. Az aszszon a mint hanyitt fekütt, elkeszte: „Fű–ű–ű–ű!“ Fújta a kását. Aszongya a katona: „Nė fûd, nem meleg, hanem ögyé!“ Asz gondolta: a másik katona fújja, – de az aszszony csak fútta. – „Nė fûd – aszongya – mer a szádhon vágok ėgy kalánynyâ!“ Az aszszony méjen alutt, még jobban hozzáfogott fújni; a katona mán nem álhatta, kikapott ėgy kalánynyâ, odacsapta az aszszon szájáhon, de az aszszon azé nem kelt fő. A katona lėtötte a tálat, addig ögyelgött a házba, főtanáta a másik katonát, aszongya: „Hát, nem loptad el a kását?“ „Hát, nem tėhozzád váktam a kását?“ kérdözi tűle. „Énhozzám? nem váktad!“ „Csak gyerünk – aszongya – még fő nem kelnek!“

A két katona elszökött, az ura mögfordult, odaért a keze az aszszon szájáhon: „Hé! – aszongya – tė kását köpködöl álmodba?“ „A! – aszongya – mi jez?“ Möggyûtik a gyėrtyát, ott látik a kását, az aszszony aszongya, hogy ű hánta ki a kását. A két katona mán jô êmönt, mindég möntek, még csak rájuk nem estelödött. Mikô mán beestelödött, beértek a másik városba és a szélső házná bezörgettek, hogy kapnak-ė hálást?

Még a házigazda kérte mög űket, hogy csak hájanak itt, mer űk a másik városba mönnek a feleségivel, oda köl mönni: „Van ėgy tizėnhét esztendős lányocskám, fél maga!“ A két katona mingyá válalta. Aszongya a házigazda a lányának: „No, lányom! készícscsé vacsorát a katona uraknak, majd itt fognak hálálni az écczaka!“ A két katona aszongya ėgygyik a másikának: „No, hé! itt ėccző én hálok a lánynyâ, mászô tė!“ Aszongya a lány nekik: „Katona uram, nė tusakogygyanak rajta, én mögmondom az igazat, én fekszök középett, maguk kétfelű mellettem, jô lösz-ė?“ Beleėgygyezött a két katona. Mikô készültek fekünni, aszongya az ėgygyiknek: „No, katona uram! gyűjön ki ėgy kicsikét, maga mög maragygyon idebe!“ A fijatalabbra rázárta a nagyház (= nagy szoba) ajtót, amaszt mög bevezette a kisházba. Mikô bemöntek, aszongya: „Ejnye a tüszhejjön felejtöttem a nat tálat, a macska lėtanáli verni, elmék, eltöszöm onnén!“ Rázárta az ajtót emerre is, ű pedig lėfekütt a konyha közepire. Másnap röggel ėsz szobába mén a katona mind a kettő. „No, – aszongya az ėgygyik – tė nálad hált a lány az écczaka?“ „Nem igaz! tė nálad hált“, mongya a másik. Aszongya a lány: „No, lássák! mögmontam, hogy én középett fekszök: én feküttem középett a konyhába, maguk kétfelű mellettem (a szobában)“.

Sütött nekik früstökre ėgy puczrot a lány. Mikor möksűtt a puczor, kisöpörte a házat, de a szemetet ott hatta ėgy sarokba, a katonáknak adott önni, aval ű kimönt tehenet fejni. A két katona mög addig övött: a kását kiötték, a mi szemét vôt a sarokba, aval a bűrt telerakták, főtötték a kemincze tetejire, de nem várták be a kislánt, hanem útnak vötték magukat és elmöntek. Itt a lán hamarossan mönt be utánnuk, mingyá nészte a kemincze tetejin a tepszit; itten a lány friss kapással ėnynyihány darab húst öszszeszödött és szalatt lelketlenül a két katona után: „Várjanak katona uramék! itt maratt még ėgy puczor mög ėnynyihány darab hús, jó lösz maguknak útra!“ A két katona felesölődött rajta, hogy kijé lösz a puczor mög a hús? Aszongya a legöregeb: „No, várjá! itt mög itt van az országútba ėgy csárda, ott majd eloszszuk!“ Mikô odaértek a csárdáhon, bemöntek, a vôt a legelső: kértek a csárdásnétul ėgy kést oszt kétfelé vákták a puczrot, a mit beletöttek szemetet, a vôt benne. „No, lád komám! aszongya az öregeb – mögén becsapott bennünket az a tizėnhét esztendős lány“.

Ha a puczrot szét nem vákták vôna, az én mesém is hoszszab lött vóna.

(Magyarszentmárton.)

=20. Tillinkó.= Változatait lásd a _Kisfaludy_: XIII. k. _Fillinkó_ jegyzetében, finn változatairól _Aarne_ 1525. A. sz. jegyzetében emlékezik meg.

=21. Bohó Misi.= _Kisfaludy_: XIII. k. _A bolondos fiú_ jegyzetében szóltunk a változatairól, _Bolondos Janó és Katóka_ néven ismeretes az Alföldön; a _bohó_ szó nem is fejezi ki az elkövetett ostobaságokat; a befejezése is elüt a változataitól, mit az elfelejtésnek kell betudnom, habár hallotta Borbély a 60. számú mesélését, figyelmeztettem is a befejezésre, nem volt vele hajlandó megtoldani meséjét, mi ezen a téren dícsérendő. Alább közlött változatai közt van asszony is a 62. számúban, milyent _Köhler_: I. k. 71. lapján említ. _Aarne_ mesénkről 1653. A., 1009. sz. alatt szól.

60. Féleszű Pista.